Világ, 1922. március (13. évfolyam, 49-74. szám)

1922-03-04 / 52. szám

Szombat A Figaro válsága Két nappal az előre bejelentett gazdaváltozás előtt, február huszonhetedikén, már csak egyetlen név szerepelt Louis Lazzaras-én kívül a Figaro élé­ről. Ez a név, amely megmaradt helyén, Hippolyte de Villemessant-é, aki a maga részéről nem tilta­kozott nevének meghagyása ellen, és bajosan til­takozhatott volna, mert negyvenhárom év előtt halt meg egy szép tavaszi napon Monte-Carlo-ban, miután megalapította és éppen huszonöt évig szer­kesztette a Le Figaro-t. Azt bajos volna állítani, hogy Villemessant a nagy francia publicisták sorá­hoz tartozik. Az újságírást divattárcákkal kezdte meg és pletykák feltálalásával folytatta Ville­messant , és pletykalap, divatlap volt jó ideig a Figaro, mely eleinte csak hetenként egyszer, majd hetenként kétszer jelent meg. A pletykarovatokat egyre inkább kiszélesítette Villemessant, közölt és kímélet nélkül közölt társasági, színházi, irodalmi, művészeti, politikai és családi pletykákat. Ezáltal elérte azt, hogy Páris egyik leggyűlöltebb embere lett belőle és elérte azt, hogy a Figaro Páris egyik legolvasottabb újságja lett, amint átalakult napi­lappá. Csak Villemessant halála után kezdett kül­politikai orgánummá átalakulni a Figaro anélkül,­­ hogy szerkesztői lemondtak volna arról, ami­­ naggyá tette a Figaro-t. A hang könnyedségére, a cikkek fűszerezésére mindig nagy gondot for­dítottak a Figaro-nál, és noha a francia sajtónak kétségkívül egyik legkárosabb orgánuma volt a Figaro, legalább időnként, azt nem lehet két­ségbe vonni, hogy az irodalm­ forma csiszol­­ósá­gára mindig nagyon ügyeltek a Figaro szerkesztő­ségében. Calmette korában már a külpolitika volt a Figaro legjövedelmezőbb rovata, amelyet üzle­tileg igen ügyesen értékesítettek, elsősorban Oroszország felé, de sok más irányban is. Ami­kor Calmette áldozatul esett Madame Caillaux revolvergolyójának, tizenötmillióra becsült va­gyont hagyott családjára, pedig alig egy évtizeden át tartotta kezében a Figaro-t. A Figaro március elsejével tudvalevőleg egy új üzleti csoport kezébe került, és február utolsó napjait a régi szerkesztőség szokatlanul éles küz­delemre használta fel az új tulajdonosok ellen. Napról-napra a lap első oldalán kaptak helyet ezek a támadások, így például Froment-Meurice, a régi Figaro-részvénytársaság igazgatója, és egyébként párisi törvényhatósági bizottsági tag közölte a Fi­garo olvasóival, hogy az új részvényesektől ezt az ultimátumot kapta: mondjon le március elsején délig állásáról, ha nem akarja, hogy elbocsássák. Froment-Meurice felháborodva hivatkozik tevé­kenységének eredményeire, amelyekről a Figaro üzleti könyvei tanúskodnak, beszél azokról a go­nosz támadásokról, amelyekkel az új érdekcsoport vezére, Coty, öt év óta próbálja megszerezni a Figaro részvénytöbbségét, és végül kijelenti, hogy a radikális-szocialista lapvezetőséget nem szolgálná akkor sem, ha erőszakkal marasztanák helyén. A Figaro finom ízlésű és finom igényű közönsége nem fogja tűrni egy ilyen kétes egyéniség irányítá­sát , ezzel zárja tiltakozását Froment-Meurice. Az a kétes egyéniség, aki ellen ilyen kemé­nyen támadnak a Figaro régi munkatársai és régi vezetői, ez a gyanús forradalmár Coty, igen ismert név Franciaország határain kívül is, mert gyárá­ban készülnek a Coty-parfümök és a Coty-szappa­­nok, amelyek az évek során szinte elsőséget küz­döttek ki maguknak a világpiacon. Coty sok milliót szerzett illatos gyártmányaival és most érvényesülni akar a politikában is. Tízmillió frankba került a Coty-csopotnak a figarók megszerzése­­és a tízmillió javarésze nyilván Coty pénze. Ezt a derék parfümgyárost még a Figaro szelíd egyházi munkatársa, Victor Ducain­e is ve­szedelmes forradalmárrá minősíti és szintén nyílt levélben jelenti be távozását, mert nem akarja be­várni, amíg forradalmi arzenállá és illatszerkeres­kedéssé­­ változik át a ,,Figaro“ szerkesztősége Az bizonyos, hogy a Figaro „forradalmasítása“ igen óvatosan fog megtörténni, ha megtörténik. Hiszen a Figaro egyik új szerkesztője Robert de Flers, aki nem csupán jó vígjátékokat és jó újság­cikkeket irt, hanem kilencévszázados nemzetség­­fára tekinthet vissza és a márki elmét viseli. A másik új szerkesztő Alfred Capus, a kedves, ro­A nagy szállodáktól néhány tucat, vagy né-­­­hány száz lépésnyire majd minden fürdőhelyen van egy kisebb épület : a nagy szálloda depen­dence-a. És ez nem csupán azt jelenti, hogy a szállodának több a vendége, mint ahány szoba van a főépületben. A dependence emellett még egy hivatást tölt be, egy olyan hivatást, amely változik szállodák szerint. Van olyan szálloda, amely megválogatja a főépület vendégeit és akik nem találtatnak elég súlyosaknak a mérlegen, csak a dépendence-ban kapnak szállást. Van olyan szálloda, ahol éppen ellenkezőleg, a ven­dégek felső rétege helyezkedik el az exkluzívabb, csendesebb dependence-ban és akad a fürdő­helyek szállodái között még olyan is, ahol a de­pendence konyhájában , rituálisan főznek... Az egységes párt főépületének is van egy ilyen dependenci-a, a nemzeti polgári párt. Beth­len tudvalevőleg csatlakozásra szólította fel a volt munkapárt maradványait, a nemzeti középpártot, és a nemzeti középpárt tagjainak egyik része csakugyan követte ezt a hívást, míg a másik cso­port nemzeti polgári párt néven külön szervez­kedett meg és kívülről fogja támogatni gróf Bethlen Istvánt programmjának végrehajtásában tít egységes párt főépületének dépendence-a gya­nánt. Mi nagyon megértjük és nagyon méltá­nyoljuk ezt a dépendence-alakulást, amelynek résztvevői közül bizonyára­­ sokan azt akarják megvárni, amig a programmból cselekedet lesz. Ez a tartózkodás annál indokoltabb, mert az út megtétele a programra és a cselekedet között nem csupán gróf Bethlen István jó szándékán múlik. A támogatást azonban addig is előlegezi a dé­­pendence a főépületnek, amit megértünk. Idáig minden rendjén van és rendjén van az az előlegezett támogatás, amelyet kilátásba helye­zett a kormány számára a nemzeti polgári párt. Rendjén van az is, hogy a nagytőkének a kurzus részéről legtöbbet támadott képviselői közül né­hányan szintén a dependence viszonyában helyez­kedtek az egységes párttal szemben. Végtére i­mantikus drámaíró, aki negyven év előtt dobta sutba a mérnöki diplomáját az újságírásért, és hatvanötödik évében aligha fog forradalmat csi­nálni. Egyébként Robert de Flers csak úgy, mint Alfred Capus szerkesztették már a Figaro-t egy ideig. Coty, az illatszergyáros, barátja Caillaux­­nak és ez a bonyodalom egyik oka. Hiszen a Fi­garo éveken át vezette a hadjáratot Caillaux­ el­len. A másik ok pedig az, hogy a Figaro néhány év óta határozott hanyatlást mutat, és Caillaux jó irodalmi ízlésű ember, aki tud különbséget tenni a tehetség és a tehetségtelenség között... Akik most felháborodva távoznak a Figaro szerkesztőségéből, azokn­ak talán különben sem lett volna maradá­suk. Egy bizonyos irányváltozást mindenesetre jelent Coty, a parfümgyáros, és érdekes az, hogy Robert de Flers és Alfred Capus, akik pedig igen szép vagyonra tettek szert irodalmi pályájuk fo­lyamán, most megengednek maguknak némi poli­tikai koncessziót, nyilván hálából azért, hogy Coty a negyven halhatatlan közül választotta ki mind a két szerkesztőjét. "­Mi üzleti okokból — a nagytőkének ezek a képvi­selői nem emelhetnek panaszt a politikai kurzus új fordulata ellen, mert ez az új fordulat már be­látta azt, hogy a nagytőke bizonyos képviselői nélkül nem tud boldogulni gazdasági területen és így szívesen kooperál velük, de nem dolgozik együtt a nagytőkének azokkal a kisebb verseny­társaival, akik régebben nem egy kellemetlenséget szereztek a nagytőke számára. Egy bizonyos fokig a konkurrenciamentes üzleti tevékenység biztosí­tékát láthatják a nemrég még annyit támadott nagy kapitalisták a most kialakult helyzetben, és ez talán elnézésre hangolja őket sok minden más iránt. Ez még mind egész rendjén van, és csak most következik valami, ami talán nincs egészen rendjén. Az egységes párt dépendence-ának egyik szo­báját Székely Ferenc bankigazgató bérelte ki, aki mellékfoglalkozás gyanánt a budapesti zsidó hit­község elnöke. Ha Székely Ferenc, a bankigazgató támogatná kívülről az egységes párt törekvéseit, és a Gömbös Gyula által vezetett választásokat, ez ellen nem volna szavunk, mert ez csak annyit je­lentene, hogy Székely Ferenc követi a budapesti City néhány nagyságának példáját, követ egy olyan példát, amelyet nyilván már gyakran köve­tett élete folyamán. De egy kis meghökkenéssel és egy kis megdöbbenéssel tapasztaljuk a budapesti zsidó hitközség elnökének előlegezett bizalmát a Gömbös Gyula által vezetett választások iránt. Gömbös Gyulának van egy nagyon markáns, na­gyon határozott, nagyon következetes fajvédelmi programmja, egy olyan programm, amely a zsi­dókat magyar földre betolakodott jövevényeknek tekinti. Ez is szempont, és nem is olyan régen éppen a Világ hasábjain fejtette ki Gömbös Gyula fajvédelmi programmját rendszeresen, minden összefüggésében. Ez a programm igen érdekes, kivált érdekelheti a budapesti zsidó hitközség el­nökét, de legalább is különös egy kissé, hogy a budapesti zsidó hitközség elnöke szinte ebben a minőségében kívülről támogat egy pártot, olyan A sárga főtt önkéntesei Henry Bataille a nagy közönségsikerek hosszú sora után halt meg ötvenéves korában, de az elmúlt évek alatt már lefelé fordult pályájának vonala, és így Ba­taille alighanem a személye iránt egyre inkább elhalványult érdeklődés felélénkítése végett csat­lakozott a­­ 111. Internacionáléhoz, noha egész gondolkodása szerint tipikus nyárspolgár volt, amint ezt színművei sorjában elárulják. A francia dráma történetében Dumas fils epigonjai közé kell sorozni A balga szűz és a­­Nászinduló íróját. Nem a szellemes szavaknak, hanem a téziseknek Dumas­­ fils-éből származott le Bataille. Az bizonyos, hogy Dumas fils tézisei sem szántottak mélyen, viszont a színpadi dialógusnak mestere volt Dumas fils, alakjai könnyedén, ötletesen, érdekesen váltottak szót egymással, és a probléma sekély voltát szinte el­palástolta az, hogy Dumas fils gyakran mondott ki olyan aperszüket, amelyek fölött érdemes el­gondolkodni. Dumas fils drámáinak háttere a nagyvilági szalon, amelynek emberei tapasztalat­ból ismerik az életet, ha nem­ is törték fejüket so­kat fölötte, és tapasztaltságuk egy kis cinizmussal elegyítve legalább valamelyes perspektívát ad ne­kik az élet problémáival szemben. Bataille-nál a nagyvilági szalont felváltja a jómódú polgári csa­lád ebédlője, jóval hézagosabb életismeretével, és jóval szűkebb szempontjaival. Ami pedig még na­gyobb baj, Dumas konverzációjánál: friss és köny­­nyed gráciáját felváltja a kiálhatatlanul bőbe­szédű, fárasztóan nagyképű retorika. A nagy jelenetek nem a drámai helyzetek összesűrítéséből és kiélesítéséből támadnak Ba­taille-nál, hanem a szereplők minden harmadik­­negyedik jelenetben hosszú és patetikus beszéde­ket intéznek egymáshoz, olyan beszédeket, ame­­lyek többnyire könnyezésig meghatják a­­ szó-­­ nokokat. A téziseknek többnyire nincsen sok kö­zük az élethez. Néhány hét előtt még volt egy premierje Bataille-nak, és már szinte váratlanul egy újabb sikere a párisi közönségnél. Ebben a drámában a­ törvénytelen gyerek problémáját újí­totta fel Bataille háborús körítéssel, sok szenti­­mentalizmussal és még a szokottnál is több reto­rikai sallanggal. Amint emlékezetes, nálunk éveken át a Nemzeti Színháznak volt házi szerzője Bataille, még­pedig elsősorban szentimentalizmusánál fogva szintén nagy sikerrel. A Nászinduló és a Balga szűz természetesen sokat köszönhettek a sikerből Márkus Emmának is. Idén az egyik budapesti magánszínház kísérletezett a Gyöngéd­­ség­gel, a közönség lanyha érdeklődése mellett, mert most már észrevették, hogy Bataille bő­beszédűségének fahangja van. A színpadi technika szabályait egyébként ügyesen kezelte­­Bataille, óvatosan került minden újítást, mindig a kipró­bált hatásokhoz tartotta magát, anélkül, hogy az egyenes utánzás vádját lehetne emelni ellene. Csak éppen Bataille francia nyelve egy más francia nyelv volt, mint akár csak Robert de Flers­c, szentimentalizzmusa sűrű, nehéz, kellemetlen szi­rup, és nem az a könnycsepp, amely jólesik. Nem is szólva arról, hogy Bataille emberei nem embe­rek és akármeddig, akármennyit beszélnek is, nincs egyetlen szavuk, amely a mellükből fa­kadna. Bataille sikereiben része lehetett artn­ak is, hogy a közönségnek mindig módjában volt vitat­koznia az íróval: helyesen választotta-e a pro­bléma megoldását, vagy egy más megoldás lett volna helyesebb. Ez­­talán a legsúlyosabb ítélet egy iró fölött, mert ha az író embereket tud a szín­padra vinni, akkor a közönségnek az az érzése, hogy ezek az emberek az adott helyzetben csak így járhatnak el, és más emberek volnának azok,­­ akik másként cselekednének. Bataille-nak nem­­ voltak gondolatai, nem voltak meleg érzései, nem volt világfelfogása és nem volt lírája. Sikerének titkát abban kell keresni, hogy egész írói pályáján át nyárspolgár tudott maradni, az átlagos nyárs­polgár átlagos nézeteit pedig bizonyos íráskész­ségnél és a színpadi technikának elég nagy isme­retével fejezte ki. Romain Rolland egyik háborús regényének, a Clerambault-nak hőse egy ilyen nyárspolgár-író, aki minden őszinte érzés és min­den egyéni hangsúly nélkül foglalja verssorokba a konvencionális érzéseket és nagy költővé lesz a közönség szemében, mikor a háború kezdetével , hibátlanul konvencionális tollal ünnepli a há­borút. Clerambault azután elveszti a háborúban fiát és a fiáért szenvedett hosszú agónia, a fiának­­ halála fölött érzett gyász megtanítja a közönség költőjét az igazi fájdalomra, az őszinte érzésre. Clerambault mellől elmarad a siker, pedig Cle­rambault most kezd költővé lenni... Romain Rolland Clerambault-ja volt Henry Bataille, a re- i­gény elejének Clerambault-ja, azzal a különb­­­­séggel, hogy Henry Bataille-ban aligha volt meg az a fejlődésképesség, amely elvezet Romain Rol­land Clerambault-jának újjászületéséig. Cleram­bault volt Henry Bataille, Clerambault a színvál­tozás lehetőségei és feltételei nélkül. (..y.) VILÁG 1922. március 4. ) Az angol alsóház 250 szavazattal 53 ellenében elvetette azt a mó­dosító javaslatot, mely szerint Írországnak nem áll hatalmában megtagadni az angol királyt meg­illető hűségesküt és fölvenni a köztársasági ál­lamformát. Churchill miniszter hangsúlyozta, hogy az angol—ír szerződés e tekintetben eléggé világos és hozzáfűzte, hogy Anglia sohasem címeznék bele, önálló ír köztársaság kikiáltásába-

Next