Világ, 1922. március (13. évfolyam, 49-74. szám)
1922-03-04 / 52. szám
Szombat A Figaro válsága Két nappal az előre bejelentett gazdaváltozás előtt, február huszonhetedikén, már csak egyetlen név szerepelt Louis Lazzaras-én kívül a Figaro éléről. Ez a név, amely megmaradt helyén, Hippolyte de Villemessant-é, aki a maga részéről nem tiltakozott nevének meghagyása ellen, és bajosan tiltakozhatott volna, mert negyvenhárom év előtt halt meg egy szép tavaszi napon Monte-Carlo-ban, miután megalapította és éppen huszonöt évig szerkesztette a Le Figaro-t. Azt bajos volna állítani, hogy Villemessant a nagy francia publicisták sorához tartozik. Az újságírást divattárcákkal kezdte meg és pletykák feltálalásával folytatta Villemessant , és pletykalap, divatlap volt jó ideig a Figaro, mely eleinte csak hetenként egyszer, majd hetenként kétszer jelent meg. A pletykarovatokat egyre inkább kiszélesítette Villemessant, közölt és kímélet nélkül közölt társasági, színházi, irodalmi, művészeti, politikai és családi pletykákat. Ezáltal elérte azt, hogy Páris egyik leggyűlöltebb embere lett belőle és elérte azt, hogy a Figaro Páris egyik legolvasottabb újságja lett, amint átalakult napilappá. Csak Villemessant halála után kezdett külpolitikai orgánummá átalakulni a Figaro anélkül, hogy szerkesztői lemondtak volna arról, ami naggyá tette a Figaro-t. A hang könnyedségére, a cikkek fűszerezésére mindig nagy gondot fordítottak a Figaro-nál, és noha a francia sajtónak kétségkívül egyik legkárosabb orgánuma volt a Figaro, legalább időnként, azt nem lehet kétségbe vonni, hogy az irodalm forma csiszolóságára mindig nagyon ügyeltek a Figaro szerkesztőségében. Calmette korában már a külpolitika volt a Figaro legjövedelmezőbb rovata, amelyet üzletileg igen ügyesen értékesítettek, elsősorban Oroszország felé, de sok más irányban is. Amikor Calmette áldozatul esett Madame Caillaux revolvergolyójának, tizenötmillióra becsült vagyont hagyott családjára, pedig alig egy évtizeden át tartotta kezében a Figaro-t. A Figaro március elsejével tudvalevőleg egy új üzleti csoport kezébe került, és február utolsó napjait a régi szerkesztőség szokatlanul éles küzdelemre használta fel az új tulajdonosok ellen. Napról-napra a lap első oldalán kaptak helyet ezek a támadások, így például Froment-Meurice, a régi Figaro-részvénytársaság igazgatója, és egyébként párisi törvényhatósági bizottsági tag közölte a Figaro olvasóival, hogy az új részvényesektől ezt az ultimátumot kapta: mondjon le március elsején délig állásáról, ha nem akarja, hogy elbocsássák. Froment-Meurice felháborodva hivatkozik tevékenységének eredményeire, amelyekről a Figaro üzleti könyvei tanúskodnak, beszél azokról a gonosz támadásokról, amelyekkel az új érdekcsoport vezére, Coty, öt év óta próbálja megszerezni a Figaro részvénytöbbségét, és végül kijelenti, hogy a radikális-szocialista lapvezetőséget nem szolgálná akkor sem, ha erőszakkal marasztanák helyén. A Figaro finom ízlésű és finom igényű közönsége nem fogja tűrni egy ilyen kétes egyéniség irányítását , ezzel zárja tiltakozását Froment-Meurice. Az a kétes egyéniség, aki ellen ilyen keményen támadnak a Figaro régi munkatársai és régi vezetői, ez a gyanús forradalmár Coty, igen ismert név Franciaország határain kívül is, mert gyárában készülnek a Coty-parfümök és a Coty-szappanok, amelyek az évek során szinte elsőséget küzdöttek ki maguknak a világpiacon. Coty sok milliót szerzett illatos gyártmányaival és most érvényesülni akar a politikában is. Tízmillió frankba került a Coty-csopotnak a figarók megszerzéseés a tízmillió javarésze nyilván Coty pénze. Ezt a derék parfümgyárost még a Figaro szelíd egyházi munkatársa, Victor Ducaine is veszedelmes forradalmárrá minősíti és szintén nyílt levélben jelenti be távozását, mert nem akarja bevárni, amíg forradalmi arzenállá és illatszerkereskedéssé változik át a ,,Figaro“ szerkesztősége Az bizonyos, hogy a Figaro „forradalmasítása“ igen óvatosan fog megtörténni, ha megtörténik. Hiszen a Figaro egyik új szerkesztője Robert de Flers, aki nem csupán jó vígjátékokat és jó újságcikkeket irt, hanem kilencévszázados nemzetségfára tekinthet vissza és a márki elmét viseli. A másik új szerkesztő Alfred Capus, a kedves, roA nagy szállodáktól néhány tucat, vagy né-hány száz lépésnyire majd minden fürdőhelyen van egy kisebb épület : a nagy szálloda dependence-a. És ez nem csupán azt jelenti, hogy a szállodának több a vendége, mint ahány szoba van a főépületben. A dependence emellett még egy hivatást tölt be, egy olyan hivatást, amely változik szállodák szerint. Van olyan szálloda, amely megválogatja a főépület vendégeit és akik nem találtatnak elég súlyosaknak a mérlegen, csak a dépendence-ban kapnak szállást. Van olyan szálloda, ahol éppen ellenkezőleg, a vendégek felső rétege helyezkedik el az exkluzívabb, csendesebb dependence-ban és akad a fürdőhelyek szállodái között még olyan is, ahol a dependence konyhájában , rituálisan főznek... Az egységes párt főépületének is van egy ilyen dependenci-a, a nemzeti polgári párt. Bethlen tudvalevőleg csatlakozásra szólította fel a volt munkapárt maradványait, a nemzeti középpártot, és a nemzeti középpárt tagjainak egyik része csakugyan követte ezt a hívást, míg a másik csoport nemzeti polgári párt néven külön szervezkedett meg és kívülről fogja támogatni gróf Bethlen Istvánt programmjának végrehajtásában tít egységes párt főépületének dépendence-a gyanánt. Mi nagyon megértjük és nagyon méltányoljuk ezt a dépendence-alakulást, amelynek résztvevői közül bizonyára sokan azt akarják megvárni, amig a programmból cselekedet lesz. Ez a tartózkodás annál indokoltabb, mert az út megtétele a programra és a cselekedet között nem csupán gróf Bethlen István jó szándékán múlik. A támogatást azonban addig is előlegezi a dépendence a főépületnek, amit megértünk. Idáig minden rendjén van és rendjén van az az előlegezett támogatás, amelyet kilátásba helyezett a kormány számára a nemzeti polgári párt. Rendjén van az is, hogy a nagytőkének a kurzus részéről legtöbbet támadott képviselői közül néhányan szintén a dependence viszonyában helyezkedtek az egységes párttal szemben. Végtére imantikus drámaíró, aki negyven év előtt dobta sutba a mérnöki diplomáját az újságírásért, és hatvanötödik évében aligha fog forradalmat csinálni. Egyébként Robert de Flers csak úgy, mint Alfred Capus szerkesztették már a Figaro-t egy ideig. Coty, az illatszergyáros, barátja Caillauxnak és ez a bonyodalom egyik oka. Hiszen a Figaro éveken át vezette a hadjáratot Caillaux ellen. A másik ok pedig az, hogy a Figaro néhány év óta határozott hanyatlást mutat, és Caillaux jó irodalmi ízlésű ember, aki tud különbséget tenni a tehetség és a tehetségtelenség között... Akik most felháborodva távoznak a Figaro szerkesztőségéből, azoknak talán különben sem lett volna maradásuk. Egy bizonyos irányváltozást mindenesetre jelent Coty, a parfümgyáros, és érdekes az, hogy Robert de Flers és Alfred Capus, akik pedig igen szép vagyonra tettek szert irodalmi pályájuk folyamán, most megengednek maguknak némi politikai koncessziót, nyilván hálából azért, hogy Coty a negyven halhatatlan közül választotta ki mind a két szerkesztőjét. "Mi üzleti okokból — a nagytőkének ezek a képviselői nem emelhetnek panaszt a politikai kurzus új fordulata ellen, mert ez az új fordulat már belátta azt, hogy a nagytőke bizonyos képviselői nélkül nem tud boldogulni gazdasági területen és így szívesen kooperál velük, de nem dolgozik együtt a nagytőkének azokkal a kisebb versenytársaival, akik régebben nem egy kellemetlenséget szereztek a nagytőke számára. Egy bizonyos fokig a konkurrenciamentes üzleti tevékenység biztosítékát láthatják a nemrég még annyit támadott nagy kapitalisták a most kialakult helyzetben, és ez talán elnézésre hangolja őket sok minden más iránt. Ez még mind egész rendjén van, és csak most következik valami, ami talán nincs egészen rendjén. Az egységes párt dépendence-ának egyik szobáját Székely Ferenc bankigazgató bérelte ki, aki mellékfoglalkozás gyanánt a budapesti zsidó hitközség elnöke. Ha Székely Ferenc, a bankigazgató támogatná kívülről az egységes párt törekvéseit, és a Gömbös Gyula által vezetett választásokat, ez ellen nem volna szavunk, mert ez csak annyit jelentene, hogy Székely Ferenc követi a budapesti City néhány nagyságának példáját, követ egy olyan példát, amelyet nyilván már gyakran követett élete folyamán. De egy kis meghökkenéssel és egy kis megdöbbenéssel tapasztaljuk a budapesti zsidó hitközség elnökének előlegezett bizalmát a Gömbös Gyula által vezetett választások iránt. Gömbös Gyulának van egy nagyon markáns, nagyon határozott, nagyon következetes fajvédelmi programmja, egy olyan programm, amely a zsidókat magyar földre betolakodott jövevényeknek tekinti. Ez is szempont, és nem is olyan régen éppen a Világ hasábjain fejtette ki Gömbös Gyula fajvédelmi programmját rendszeresen, minden összefüggésében. Ez a programm igen érdekes, kivált érdekelheti a budapesti zsidó hitközség elnökét, de legalább is különös egy kissé, hogy a budapesti zsidó hitközség elnöke szinte ebben a minőségében kívülről támogat egy pártot, olyan A sárga főtt önkéntesei Henry Bataille a nagy közönségsikerek hosszú sora után halt meg ötvenéves korában, de az elmúlt évek alatt már lefelé fordult pályájának vonala, és így Bataille alighanem a személye iránt egyre inkább elhalványult érdeklődés felélénkítése végett csatlakozott a 111. Internacionáléhoz, noha egész gondolkodása szerint tipikus nyárspolgár volt, amint ezt színművei sorjában elárulják. A francia dráma történetében Dumas fils epigonjai közé kell sorozni A balga szűz és aNászinduló íróját. Nem a szellemes szavaknak, hanem a téziseknek Dumas fils-éből származott le Bataille. Az bizonyos, hogy Dumas fils tézisei sem szántottak mélyen, viszont a színpadi dialógusnak mestere volt Dumas fils, alakjai könnyedén, ötletesen, érdekesen váltottak szót egymással, és a probléma sekély voltát szinte elpalástolta az, hogy Dumas fils gyakran mondott ki olyan aperszüket, amelyek fölött érdemes elgondolkodni. Dumas fils drámáinak háttere a nagyvilági szalon, amelynek emberei tapasztalatból ismerik az életet, ha nem is törték fejüket sokat fölötte, és tapasztaltságuk egy kis cinizmussal elegyítve legalább valamelyes perspektívát ad nekik az élet problémáival szemben. Bataille-nál a nagyvilági szalont felváltja a jómódú polgári család ebédlője, jóval hézagosabb életismeretével, és jóval szűkebb szempontjaival. Ami pedig még nagyobb baj, Dumas konverzációjánál: friss és könynyed gráciáját felváltja a kiálhatatlanul bőbeszédű, fárasztóan nagyképű retorika. A nagy jelenetek nem a drámai helyzetek összesűrítéséből és kiélesítéséből támadnak Bataille-nál, hanem a szereplők minden harmadiknegyedik jelenetben hosszú és patetikus beszédeket intéznek egymáshoz, olyan beszédeket, amelyek többnyire könnyezésig meghatják a szó- nokokat. A téziseknek többnyire nincsen sok közük az élethez. Néhány hét előtt még volt egy premierje Bataille-nak, és már szinte váratlanul egy újabb sikere a párisi közönségnél. Ebben a drámában a törvénytelen gyerek problémáját újította fel Bataille háborús körítéssel, sok szentimentalizmussal és még a szokottnál is több retorikai sallanggal. Amint emlékezetes, nálunk éveken át a Nemzeti Színháznak volt házi szerzője Bataille, mégpedig elsősorban szentimentalizmusánál fogva szintén nagy sikerrel. A Nászinduló és a Balga szűz természetesen sokat köszönhettek a sikerből Márkus Emmának is. Idén az egyik budapesti magánszínház kísérletezett a Gyöngédséggel, a közönség lanyha érdeklődése mellett, mert most már észrevették, hogy Bataille bőbeszédűségének fahangja van. A színpadi technika szabályait egyébként ügyesen kezelteBataille, óvatosan került minden újítást, mindig a kipróbált hatásokhoz tartotta magát, anélkül, hogy az egyenes utánzás vádját lehetne emelni ellene. Csak éppen Bataille francia nyelve egy más francia nyelv volt, mint akár csak Robert de Flersc, szentimentalizzmusa sűrű, nehéz, kellemetlen szirup, és nem az a könnycsepp, amely jólesik. Nem is szólva arról, hogy Bataille emberei nem emberek és akármeddig, akármennyit beszélnek is, nincs egyetlen szavuk, amely a mellükből fakadna. Bataille sikereiben része lehetett artnak is, hogy a közönségnek mindig módjában volt vitatkoznia az íróval: helyesen választotta-e a probléma megoldását, vagy egy más megoldás lett volna helyesebb. Eztalán a legsúlyosabb ítélet egy iró fölött, mert ha az író embereket tud a színpadra vinni, akkor a közönségnek az az érzése, hogy ezek az emberek az adott helyzetben csak így járhatnak el, és más emberek volnának azok, akik másként cselekednének. Bataille-nak nem voltak gondolatai, nem voltak meleg érzései, nem volt világfelfogása és nem volt lírája. Sikerének titkát abban kell keresni, hogy egész írói pályáján át nyárspolgár tudott maradni, az átlagos nyárspolgár átlagos nézeteit pedig bizonyos íráskészségnél és a színpadi technikának elég nagy ismeretével fejezte ki. Romain Rolland egyik háborús regényének, a Clerambault-nak hőse egy ilyen nyárspolgár-író, aki minden őszinte érzés és minden egyéni hangsúly nélkül foglalja verssorokba a konvencionális érzéseket és nagy költővé lesz a közönség szemében, mikor a háború kezdetével , hibátlanul konvencionális tollal ünnepli a háborút. Clerambault azután elveszti a háborúban fiát és a fiáért szenvedett hosszú agónia, a fiának halála fölött érzett gyász megtanítja a közönség költőjét az igazi fájdalomra, az őszinte érzésre. Clerambault mellől elmarad a siker, pedig Clerambault most kezd költővé lenni... Romain Rolland Clerambault-ja volt Henry Bataille, a re- igény elejének Clerambault-ja, azzal a különbséggel, hogy Henry Bataille-ban aligha volt meg az a fejlődésképesség, amely elvezet Romain Rolland Clerambault-jának újjászületéséig. Clerambault volt Henry Bataille, Clerambault a színváltozás lehetőségei és feltételei nélkül. (..y.) VILÁG 1922. március 4. ) Az angol alsóház 250 szavazattal 53 ellenében elvetette azt a módosító javaslatot, mely szerint Írországnak nem áll hatalmában megtagadni az angol királyt megillető hűségesküt és fölvenni a köztársasági államformát. Churchill miniszter hangsúlyozta, hogy az angol—ír szerződés e tekintetben eléggé világos és hozzáfűzte, hogy Anglia sohasem címeznék bele, önálló ír köztársaság kikiáltásába-