Világ, 1922. július (13. évfolyam, 146-171. szám)

1922-07-08 / 152. szám

Szombat Twim­mPi Jus murmurandi Ezt a kedves, anekdotát Giesswein főtisztelendő úr mondotta el a mai ülésen: Megkérdezik a páter gvárdiánt, hogy mik a kö­zönséges páter jogai? A gvárdián egy kicsit gondolko­zik, azután így felel (persze latinul):­­— Habet ius murmurandi — de mindjárt egy lé­­lekzet alatt hozzáteszi: Guardianus antem habet tus non audiendi. (Magyarul: A páternek megvan a joga, hogy mozog­jon, de a guardiánnak joga van arra, hogy meg ne hallja.) Természetesen mi egyébre vonatkozhatott volna ez az adoma, mint az ellenzék és a kormány viszo­nyára? Az ellenzék panaszkodhat, kritizálhat, mo­roghat, a kormány egyszerűen a füle botját sem moz­dítja, ha nem akarja. Már­pedig nem akarja. Mégis, a mai ülésen valahogy úgy esett a dolog, hogy a kormánypárt használta sűrűn és nem kis in­dulattal a ius murmurandi-t, az ellenzék azonban, ahelyett, hogy a páter gvárdián tanácsát követte volna, meghallotta a morgást, felelt is rá és csodálatos módon, a feleletre el is hallgatott a zaj. Igaz, hogy a morgás csak morgás volt, a válasz azonban többnyire talpraesett és megdönthetetlen én­. A morgás azonban — el kell ismerni — nem a Giesswein beszédét igyekezett megzavarni. Giess­­weint még a kormánypárt is szívesen hallgatta. Jól­eső érzés futtatta be derült mosollyal az arcokat, amint a torzonborz, ősz üstökü, drága öreg pap sza­vait figyelték. Annyi kedves gráciával, finom, találó ötlettel, aranyos humorral és­ nemes, erőteljes pátosz­­szal csipkedte, kritizálta és püfölte a kormányzó pártot, hogy még az „üvöltő dervisek“ (ezt a nevet kapták az egységes pártnak főleg hangszálaikról ne­vezetes ifjú tagjai), mondom, az „üvöltő dervisek“ is élvezettel hallgatták. Olyan volt a kedves öreg úr, szemben a mindig haragra kész többséggel, mint Dániel, aki tudvalévően megszelídítette az oroszlánokat. Csendesen kezdte a beszédét, csendesen és szelíden, aminthogy csendes és szolid egész lényében a békének ez az őszhaja és mindig fiatalos­ erejű bajvívója, de szavainak csendes hangját, amint néha visszaemlékezett a közelmúlt csú­nyaságaira, felemelte a tiszta harag, a jogtalanságon, embertelenségen érzett méltatlankodás. Ilyenkor fel­csattant és gesztusai is heroikus lendületet vettek, a kezek utána mentek a szavaknak, a kerek fehér gal­lér pedig, amely odahaza a csöndes mozdulatokhoz van szokva, kétségbeesetten kezdett a lendület hatása alatt forogni, míg gombjával meg nem érkezett az el­lenkező oldalra, mint ahonnan elindult. Az ellenzék élénk helyesléssel, a többség csendben, a karzat pedig, amelyet nem fűtenek pártindulatok, mosolygó gyönyörűséggel figyelt. Csak az egy Szomjas Gusztáv okvetetlenkedett. Az ellen volt kifogása, hogy Giesswein mindig az el­lenzék felé fordul. — Szembe rózsám, ha szeretsz ! — sü­völtötte fe­léje, valószínűleg nagyon szellemesnek tartva ezt a közbeszólást. De az ősz pap fekete kabátján nem hagyott nyomot az otrombaság és a közbeszóló még saját pártjában sem aratott sikert.­­ ". Az atrocitások emlegetésére szisszentek fel elő­ször. Elbocsátották állásukból a Giesswein szavazóit. A főügyészt, aki az ajánlási íveket átadta, felfüggesz­tették. — Nálunk is voltak ilyen esetek — zúgta a többség. De. Rainprecht Antal, a veszprémi követ, egy mondattal lecsillapította a háborgó tengert: — Hát mondjanak csak egy esetet is ! — kiál­totta oda nekik és az egységes párt elnémult, az em­bernek eszébe jutván a paksi becsületesekről szóló régi tréfi : — Pakson nincs becsületes ember — szólta el magát valaki éppen egy paksi polgár előtt. —.’Nincs-e? Mondok én akár hatvanat is. —­ Hát mondjon ! Gondolkodik a paksi: — Hát izé ... ott van ... ott van például... pél­dául... De hát muszáj annak éppen paksinak lenni? Valahogy így van vele a kormánypárt is.­ Velük is történt ilyesmi. Hogy mondjanak egy párat ? Hát izé... például... de hát muszáj annak éppen atro­citásnak lenni ? Szóval, csendben és figyelemmel hallgatják Giessweint, ilyen apróbb mozgásoktól eltekintve, és csendesek a kormány bársonyszékei is — mivelhogy üresek. Egyébként már egészen megszokott kép. A parlament kormány nélkül. Inkább azon lepődik meg az ember, ha valamelyik miniszter véletlenül betéved az ülésterembe. Giesswein csípősen, jegyzi meg : . _ A székeket üresen hagyják, de­­ a tárcáju­kat magukkal viszik. Giesswein beszéde után azonban majdnem baj történt. Kis híjja, hogy az indemnitás vitája váratla­nul véget nem ért. Pesti Pál volt a következő szónok, és már-már úgy látszott, hogy „kibeszéli“ az ülést, mikor egy óra tájban, váratlan fordulattal bizalmát nyilvánította a kormány iránt és hirtelen leült. —- Szólásra következik ? — kérdezte az elnöklő Huszár Károly. — Rakovszky István —- Nincs jelen. (Rakovszkyék éppen intéző­bizottsági ülést tar­tottak szala»gr­e.1-i 11K« A második ellenzéki szónok sincs jelen, a harma­dik sem. Egy óra van hátra mindössze a tanácsko­zásra szánt időből, a beszéd másik felét­ pedig nem lehet eltenni holnapra. Mindenki sajnálja az otthon előre szépen megkomponált dikciót és hiába biztatják egymást a t. képviselő urak , seki sem akar kötélnek állni. A kormánypárti szemfüles, mint mindig, észre­veszi az ellenzék berkeiben támadt zavart és mind­egyike eláll a szótól. Az elnök és a jegyző pedig ke­délyes dialógust folytatnak egymás között: — Szólásra következik? — Nincs jelen? — Szólásra következik? — Eláll a szótól . . . Egy óra öt perc. Nincs tovább. Vagy harminc nevet lepergettek gyors egymásutánban, nincs senki más feliratkozva. Huszár Károly felteszi a sablonos kérdést: —­ Kíván még valaki szólni? — Nem, nem — kiáltja kórusban a kormány­párt és örül a győzelemnek, de ezúttal ellenzék nélkül számított. Egy szürkeruhás, rövidre nyírt hajú képviselő feláll a második padban. Dénes Ist­ván. És olyan alapos, talpraesett beszédet kanyarí­­tott rögtönözve, hogy öröm volt hallgatni.­­Pedig szűzbeszéd volt. Azaz hogy nem mindenkinek öröm, mert földreformról és nagybirtokról lévén szó, a kormánypárt nem titkolt idegességgel hallgatta. És apró piszkálódással igyekezték megzavarni. Valami közegészségügyi kérdésről beszélt éppen Dénes és Verebély professzorra hivatkozott. — Verebély? Ugyan kérem — kiáltotta Barla- Szabó József úr, dr. med. univ. és megvetően legyin­tett a kezével. Valóban nevetséges dolog Verebélyre. A francia kamara ülésén folytatták a háborús bűnösségre vonatkozó interpellációk vitáját. A Ház 115 szavazattal 29 szavazat ellenében elhatározta, hogy Viviani beszédét Franciaország valamennyi köz­ségében falragaszokon teszi közhírré. ■ Másodiknak Dentis Cachin kommunista képviselő interpellált, f­elolvasta Izvolszki egyik levelét, amelyet 1­912-ben írt. A levél szerint Párisban kezdenek cso­dálkozni azon, hogy Oroszország nem tesz semmiféle előkészületeket válaszul azokra az előkészületekre, amelyek Ausztria részéről történtek Szerbiával szem­ben. Franciaország tehát háborúra gondolt már akkor, amikor Oroszország még nem foglalkozott ezzel a gondolattal. Az 1912. évben visszahívták a bécsi fran­cia követségről Graziért, mert européernek mutatko­zott és pacifista­ érzelmeket táplált. Felolvasta azután a belga követnek 1912-ben kelt egyik levelét, amely Poincaré és Miterand nacionalista politikájáról tesz említést. Végül szóbahozta azokat a békekísérleteket, amelyekkel Károly király 1917-ben megpróbálkozott. Izvolszki nem befolyásolta a franciákat Most Poincaré emelkedett szólásra. Szemrehányást­­ tett a kommunistáknak, hogy a felelősség egy részét Franciaország nyakába akarják varrni. Emlékeztetett arra, hogy amikor átvette a kormányt 1912-ben, tehát abban az időben, amikor Franciaországban még iz­galom uralkodott a Kongó egy részének átengedése miatt, első cselekményét a kiengesztelődés szelleme hatolta át Németországgal szemben, amennyiben ke­resztülvitte az 1911. évi szerződés ratifikálását, Fran­­cciaország politikája az volt, hogy Európában v óvják meg a szoros egyetértést. Franciaország a szarajevói merényletig a legsziv­­tesebb viszonyban állott Ausz­triával. Ennek, bizonyságául felolvasta azt a levelet, amelyben a párisi osztrák-magyar nagykövet a köz­társaság elnökévé történt megválasztásakor üdvözölte őt. Zsvolszkinak nem volt semmiféle befolyása Fran­ciaország magatartására. Franciaország a­ maga poli­tikájában inkább közeledést keresett­ Európa vala­mennyi államához. Emlékezetbe idézte azután, hogy Franciaország milyen fáradozásokat fejtett ki 1912-ben a Balkán-konfliktus lokalizálása és elismítása érde­kében. 1914-ben a francia kormány oly kevéssé gon­dolt háborúra, hogy ő maga Vivkinival együtt Orosz­országba utazott el és az események komolyságáról csak útközben, a Balti-tengeren értesült. Franciaország mindent megtett, hogy Európát és az egész világot megóvja egy katasztrófától. A feltételek között, amelye­ket Németország a maga semlegessége ellenében sza­bott, szerepelt az is, hogy Franciaország szolgáltassa ki keleti erősségeit. Németország meg sem várta erre a választ, hanem megüzente Franciaországnak a há­borút. Poincaré miniszterelnök azután rátért arra a vádra, hogy a háború alatt lehetőség nyílott a békekö­tésre é­­ ő ezt visszautasította. Emlékeztetett Károly király javaslataira. Ezeket nem lehetett figyelembe­venni, mert Ausztriát német csapatok tartották meg­szállva. Egyébként is ezek a javaslatok nem tartalmaz­tak semmi előnyt Olaszország javára. Franciaország nem kerülhetett ellentétbe az 1915. évi megállapodás­sal és nem gondolhatott békére Olaszország nélkül. Elzász-Lotharingia miatt nem volt különbéke Painlevé itt közbevetőleg kijelentette, hogy Son­­nino utalt volt azokra a komoly belső, következmé­nyekre, amelyek előállhatnak, ha Olaszország csak azt kapná meg, amit Bülow kínált fel semlegessége el­lenértékéül. Azonfelül Németország nem engedte volna meg Ausztriának, hogy az elzász-lotharingiai kérdést felvesse. Ausztria és Németország szövetségesek ma­radtak volna, míg az elárult Olaszország Franciaorszá­got magára hagyta volna. Az 1917. évi béketárgyalások — mondotta Painlevé végezetül — szerencsétlenségre vezettek volna. #»,, Paincaré szerint összeset­ tizenhat nemzet szól-, mint orvosi tekintélyre hivatkozni. Mindössze egy kis európai híre van. Mi az Barla-Szabónak? Csontos bácsi is belekottyan a Dénes beszédébe. Megüti a fülét a Nagyatádi neve. — Ne bántsa azt az embert! — hördül föl f©­­nyegetően. Igaz, hogy Dénes­­nem bántotta a nagy Istvánt, csak Hegedűs Lórántnak, Csontos bácsi egykor imá­dott pénzügyi vezérének szavait idézte, de hát nem káptalan a karcagi Lloyd George feje, hogy mindent tudjon. Miután pedig vagy egészen csinál valamit, vagy sehogysem, hát inkább nem tud semmit. Egy vékony kappanhang a jobbszél hátteréből pedig minden öt percben felszólt, mint az ébresztő­óra : ■ i j. — Szellemet! Szellemet!! T. i. valami! szellemeset szeretett volna hallani. Hát hallott is mindjárt. Addig-addig követelte a szel­lemet, mig végre egy pártbajtársa, unván a Dénes kellemetlen igazságait, beleorditott a terembe: — Üljön le! Huszár Károly pedig az elnöki székből ráduplá­­zot és leszólt Dénesne­k: — Nem muszáj a képviselő úrnak összegyűjtött munkáit most mind elmondani. Határozottan Huszár volt a szellemesebb kette­jük közül. Hiába, kellemetlen dolog, ha az ember cirkulusait a fürge ellenzék megzavarja. Dénes azért mégis elmondta, akármilyen csiklan­dós volt is hallgatni, a földmunkások­ bajait és mindenki elismerte, hogy beszédén sem a beugrás­nak, sem a szüzességnek nem érzett meg az ize. Mert a beszédeknél másképpen van. Ott ez előny. Bálint Imre, lesse s:e««a«»«e«ee»ooae«e«CMaMM« gáltatott igazságot Franciaországnak, támogatta har­cában és aláírta a versaillesi szerződést, amely meg­­állapította Németországnak nemcsak részleges, hanem kizárólagos felelősségét. Ezek a nemzetek nem küz­döttek volna Franciaország oldalán, ha Franciaorszá­­got csak a legkisebb mértékben is vétek terhelte volna. A német propaganda azt a hittat akarja kelteni, hogy Franciaország becsapja a világot. A maga ré­széről kijelenti, hogy szégyenletes és szánalmas do­log, ha akad olyan tévútra vezetett francia ember, aki ezt a propagandát elősegíti. Az egész ország a maga megrendíthetetten józan értelmével az ország sérelmét látja ezeknek a tévútra vezetett emberekne magát... tásában. A kamara tagjai e szavakra fölemelt­éj he­lyeikről és úgy ünnepelték Poincarét. A k­ rpvh,;'k pártkülönbség nélkül a kormány padjaihoz s­ek és üdvözölték a szónokot. „Clemenceaunak volt igaza“ Poincaré ezután Laffont szocialista viselő ama megjegyzésére, hogy Poincaré a be­tárgyalásoknál a Rajna balpartjának időben nem kor­látolt megszállása mellett szállott síkra, ki­­intette, hogy tényleg mindig azt a felfogást képviselte, hogy a megszállás a fizetések teljesítéséig tartson. 1871—­ 1873-ban Németország is így cselekedett. Laffont ama megjegyzésére, hogy Poincaré a német munkaerők felhasználását ellenzi, a miniszterelnök azt válaszolta, hogy ő csak azt ellenezte, hogy német munkaerőket hozzanak a lakosság ama része közé, amelynek a né­met inváziót kellett elszenvednie. Blum szocialista képviselő kijelenti, hogy pártjá­nak az a nézete, hogy Németország a háború keletke­zésének okaira való tekintet nélkül jóvátétellel­­tartoz­­zik. Pártja a németeket nem akarja menteni és Schön nagykövetnek Toul és Verdun átadására vonatkozó követelését Franciaország semlegessége esetére meg­engedhetetlen követelésnek tartja, melynek elfogadása az erkölcsi öngyilkosságot jelentette volna. Ki kell azonban jelentenie, hogy azok, akik a háború eszmé­jét felkarolták és nem a béke érdekében működtek, a szocialisták szemében gyanúsak. Poincaré miniszterelnök biztosítja a Házat, hogy ő mindig a béke érdekében dolgozott. Mivel Blum kép­viselő Canslaux politikáját és az Agadir-affért lezáró egyezményt dicséri, emlékezteti a Házat arra, hogy ő ez egyezmény mellett szavazott. Megjegyzi, hogy a háború után is kifejezte örömét, mikor Németország békés magatartását látta, reményeiben azonban csaló­dott és be kell vallania, hogy Clémenceaunak volt, igaza. Herriot képviselő, a kormányellenes szocialista radikálisok vezére, szavazatának megokolására pártja nevében kijelenti, hogy a köztársaság kormányát a háború kitöréséért felelősség nem terheli. Önök —­­­gy folytatja a szónok — még német forrásból szár­lázó okmányokból is megláthatják, hogy hol kell ke­resni azt a gyilkos őrületet, amely Európát vérrel mocskolta be. Állítom, hogy sehol a legkisebb bizo­nyítékra sem akadnak Franciaország ellen. „Németország a felelős !“ A kamara ezután 487 szavazattal 65 szavazat elle­nében, elvetette a szocialisták napirendjét, amely azt kívánta, hogy a háború okainak tisztázására külön bi­zottságot küldjenek ki. A képviselők azután 532 sza­vazattal­­55 szavazat ellenében, napirendet fogadtak­ el, amely elítéli a rágalmazó hadjáratot. Ezt a had­járatot —■ mondja a napirend — azért szervezték, hogy lehetővé tegyék Németországnak, hogy elhárítsa magáról a háborúért való felelősséget, amely a versaillesi békeszerződésben felsorolt és megerősített tényekből világosan kiderül és amelyet a német bi­rodalmi gyűlés is elismert 1921 május 12-iki ülésén. Éljen a köztársaság!, Éljen a szent szövetségi­g, kiáltották lelkesül­jen a képviselők, amikor, az elnök­ az lilát bezárt* » - - - A francia kartiara elhárította a felelősséget Poincaréról a világháború okozásáért VILÁG 1922 július 3. )

Next