Világ, 1923. február (14. évfolyam, 25-47. szám)

1923-02-06 / 28. szám

Kedd Litván egyetemre hívnak egy magyar tudóst (A Világ tudósítójától.) Megjelenik Budapesten s egy ízléses kiállítású, eszperantó nyelven írott, szép­irodalmi, művészeti és közgazdasági folyóirat, a Literatura Mondo. Szerkesztője a napokban levelet kapott Litvániából P. Medem nevű úrtól. Az eszpe­rantó szövegű levél szószerinti fordítása a következő : „Kérem, tudassák velem, hogy önök, vagy Bal­­kányi úr meg tudnák-e nekem küldeni Vörös kétkö­tetes művét, az Abszolút analitikai geometriá­t, azon­kívül szíveskedjék értesíteni, hogy Vörös úr Buda­pesten lakik-e ? Ha ön érintkezésbe tud lépni vele, kérdezze meg, várjon volna-e kedve Kam­aszba költöz­ködni, hogy a litván egyetemen a matematika tanára legyen ? Az előadásokat nagyon jól fizetik és Vörös úr vállalkozása nagy szolgálat volna az eszperantó részére, mert vagy németül vagy eszperantó nyelven kellene előadásait megtartania, ugyanis bizonyos, hogy litvánul nem tud. Bocsásson meg, ha kérelmem terhelné. P. Medem." A Literatura Mondo szerkesztősé­gében senki nem tudott erről a „Vörös úrról", aki olyan kétkötetes munkát irt Abszolút analitikai geometria címen, amelynek híre eljutott a litvániai Kau­aszba. A le­vélnek több része homályos. Nem tudjuk, ki az a P. Medem, aki „Vörös urat" meghívja a Niemen partján fekvő litván városba egyetemi tanárnak. P. Medem azonkívül bizonyára nem tud magyarul és kérdés, hogy mi módon értesült arról, hogy az Abszo­lút analitikai geometria olyan kiváló szaktudással megírott munka, amely szerzőjét méltóvá teszi a kam­aszi egyetem matematikai tanszékére. Furcsa még az,­ hogy a levél írója, aki semmi egyebet nem tud „Vörös úrról" azonkívül, hogy magyar és hogy kétkötetes szakmunkát irt (még a keresztnevét sem tudja) , mégis feltételezi „Vörös úrról", hogy abban az esetben, ha elfogadja ajánlatát, eszperantó nyel­ven tudná megtartani előadásait. Az eszperantó levél birtokában mindezek a ho­mályban levő részletek nagyon érdekeltek. Elsősor­ban fel akartuk deríteni, hogy annak a „Vörös ur­nak", akit a litván egyetemre hívnak mi a kereszt­neve ? Felkerestünk egy kiváló matematikust és fel­olvastuk neki a levelet. A kiváló matematikus, anél­kül, hogy az irigység megszínezte volna a hangját, ezt mondta : — Vörös? ... Abszolút analitikai geometria? ... Ez a Vörös nem lehet más, csak Ciril. Ismerem­ a köny­vét. Valóban kitűnő munka. Vörös Ciril piarista tanárhoz szaladtunk azonnal a levéllel, hogy közöljük vele a megtiszteltetést. Könnyen ráakadtunk a váci­ utcai piarista­ rendház egyik csendes, másodemeleti szobájában. Vörös Ciril fekete reverendában az Íróasztalnál ült. Még ketten voltak rajtunk kívül a szobában, akik épp úgy, mint az Abszolút analitikai geometria szerzője, kiváncsi­­tekintettel várták, hogy eláruljuk látogatásunk cél­ját. Vörös Ciril mosolygó arcú, negyvenöt-ötvenéves úr, fiatalos, testtartással, gömbölyű mozdulatokkal. Minden bevezetés nélkül elővettük a levelet és ke­zébe adtuk. Vörös Ciril félhangosan átolvasta a levelet. Míg a levél végére ért, figyeltük az arcát. Vonásai nem mutattak különösebb meglepődést vagy csodálkozást, csak a homlokára szökött fel halvány pirosság. Az­után még egyszer átfutotta a levelet. Először azt hit­tük, hogy latin tudása segítségével akarja ki­hámozni a levél értelmét, de később beláttuk, hogy tévedtünk. Vörös Ciril arca sugárzott az örömtől, de kissé zárkózott természetű ember lehet, mert uralkodott magán és tartózkodott attól, hogy egy szóval is el­árulja azokat az érzéseket, amelyet e ez a váratlan hír ébresztett benne. Csak ennyit mondott : — Kedves dolog... — Kívánja talán a levél szószerinti for­rásét? — kérdeztük tőle. — Köszönöm, fölösleges. Megértettem. — Szóval esperantista ? — Igen. Egész jól értem és beszélem ezt a nyelvet. Még mindig nem tudtuk, hogy jutott el Litvá­niába kétkötetes munkájának a híre. A levél homá­lyos részeit félig-meddig megvilágította ezzel: — Sok jó ismerősöm van Kam­aszban. Levele­zek velük — esperanto nyelven. P. Medem urat ismeri ? — Őt nem ismerem. Hiszen akkor nekem irt volna. — És megküldi neki az Abszolút analitikát geometriá­t ? — Igen. Fogok válaszolni. És mit válaszol ? —­ Ó, ezt még igazán nem tudom. Jól meg kell gondolni a dolgot. •— Örül a meghívásnak ? —­ Mindenesetre örvendetes, hogy könyvemet ér­tékelik. Megjelent idegen nyelven is. Kedves, hogy meghívnak. És elfogadja a meghívást ? Itt bizonytalan mozdulatokat tett Vörös Ciril. Jobb tenyerét kifeszítette és lassan meglóbálta a leve­gőben. Mosolygott és mintha a piarista­ rendház gőz­­iütéses szobáit és minden zajt elnyelő, vörös sző­nyegeit mutatná, nagy szeretettel: — Ugyan. Erről nem igen lehet szó... Ugyan. H­'gy mesinék én el?... Hiszen most kaptam csak a lm. '. Nagyon köszönöm, hogy fáradt vele. Ilyen hire­len nem is tudom, mit mondjak... Megkéri, hogy a levelet magánál tarthassa. Majd válaszolni fog. Szépen, simogató kézmozdulattal az íróasztal mappája alá csúsztatta a levelek Bucsuzás­­nál gratuláltunk a Nieraen-parti egyetem meghívá­sához. Rab Gusztáv. Világos után Horváth Mihály menekülése írta: Marczali Henrik „Küzdjünk, verekedjünk, elvekért, hatalomért, él­vezetért. Hanem azokat, kik helyettünk is gondolkoz­nak és dolgoznak, kik az emberiség szellemi kincsét gyarapítják, tiszteljük és hagyjuk ki a tusából." A nagy francia írónak a művelődés legszebb virágaira, legérté­kesebb gyümölcseire tekintése inkább jámbor óhajtás volt, mint alapos remény már akkor is, mielőtt a hábo­rús vihar akkorát pusztított. A történelem bizonyítja, hogy­ zivataros időkben azokat a nagy elméket, melye­ket a komoly meggondolás egyaránt távol tart minden Véglettől, megbecsülik úgy, hogy üldözésre méltatják. Van-e állás, mely jobban óvna minden hirtelen zökkenéstől, mint a hivatásának élő főpapé; van-e fog­lalkozás, mely jobban elszigetelne minden rázkódástól, mint a kutató tudósé? Horváth Mihály püspök volt, meg kutató tudós, mégis felkapta a forradalom forgó­szele és nem is sejtett örvények felé sodorta élete hajó­ját. A debreceni kormány vallás- és közoktatásügyi mi­niszterének, a Kossuth családja bizalmas barátjának ugyancsak meg kellett lakolnia azért, mert hazája, nemzete és a Szabadság magasabb polcon állott előtte, mint az uralkodó kegye. A nemzetgyűlés szétoszlása után makói házában vonult meg, a csanádi püspök volt. Az elfogatások hírére bujdokolt. Közel volt Sze­ged, hol eddig anyja élt, az a város, hol nem termett áruló. A püspök-miniszter úr egy ideig nádas közepén egy kunyhóban rezideált, hová rokona, Krebs vaske­­reskedő rejtette. De az üldözők előtt már ott sem érez­hette magát biztosnak. Elhozzák Pestre a szekéren. Hol annyi ember fordul meg, nehezebb egyre találni. Igazi Odysseája, mely modern regény fejezetének is beillenék, itt kezdődik. Alig törölte le az ut porát sa­rujáról, találkozik régi barátjával, dr. Gárdos János orvossal. „Halálra keresnek, veszve vagy, menekülj", kiált ez rémülten. „Hogy meneküljek, hová, mikor pén­zem sincs", volt a szomorú válasz. De a doktor talált orvosságot. Mi most a hipnotizmus név alatt annyira foglal­­­ fajtatja az elméket, a lélek lappangó képességeinek a felszabadítása, akkor is első volt már. Már félszázad­dal előbb kezdte Mesmer csalákurást a magnetizmussal, akkor úgy hívták, E tan aceptusa volt Gárdos is. El­viszi hát a bujdosót médiumához,­­ ahhoz a hölgy­höz, kit később nőül vett. Megkérdezi a magnetikus álomban szendergőt: hogyan menekülhetne Horváth­­ Mihály? „Gróf Brunzvick Terézhez kell fordulnia." A jótékonysága és különösen a kisdedóvási és a gyer­meknevelést felkaroló áldozatkészsége miatt méltán ün­nepelt akkor már 74 éves hölgy — ügyes kalauznak is bizonyult. A pesti főúri társaság, Széchenyi óta, egy volt és magyar, így gr. Brunzvick Teréz tudta, hogy báró Pró­­nayiné külföldre készül fürdőre, van is már útlevele. Horváth Mihályt elvitte a báróné magával, mint ko­mornyikját — a hintó bakján. Előbb azonban tapas­-­ szal jól felduzzasztották arcát, hogy fel ne ismerjék. Útjuk Komáromon át vitt. Olt módjában állott a historikusnak átnézni a híres „fekete könyvet", melyet­­ augusztus harmad­ikán az ácsi csatában honvédőink zsákmányul ejtettek. Megvolt benne mindazon haza­fiak jegyzéke, „kiknek viseletével a bécsi kormánynak bánni oka volt meg nem elégedni". A nevek mellett ren­desen ilyféle jelzés állott: compromittirt, verdachtig, Rebeil, Rebellenhaupt stb. Valamennyi közt csak egy volt igazolva: Staatsekretar, gerechtfertig. (Duschek Ferenc.) Jellemző Horváth Mihály finom tapintatára, hogy­­­­ a függetlenségi harc történetének végén a maga mene­küléséről csak ennyit mond: „Vuk­ovics és Horváth csak pár hónapi bujdosás után a hazában, midőn a­­ vértörvényszékek már számtalan áldozatokat ejtettek, a szigorú rendőri szabályok a bennmaradást lehetet­­­ lenné, legalább fölötte veszélyessé tették, emez (Hor­váth) október végén, amaz a jövő év elején, az osz­trák tartományokon keresztül menekült a külföldre". A többit unokaöccse, Horváth Lajos ezredes úr szíves és teljesértékű elbeszélésének köszönhetem. Útja Prágán, Lipcsén át vezetett; Aachenben, Né­metország nyugati szélén szállott meg csak hosszabb­­ ideig, hogy a híres és forró fürdőt használhassa. Mint annyi más, Kossuthtal együtt ő is minden ve­szély nélkül kibujdoshatott volna Keletre, Törökor­szágba. Ha mégis a sokkal kockázatosabb utat válasz­totta, Pesten, Ausztrián át Nyugatra, az csak tudatos­ságnak, megfontolásnak lehetett eredménye. Mit keres­het a tudós, katolikus fogaji ozmántik és garottók közt? Nemcsak lenézésben van része, hanem elesik kultúrája minden tápláló forrásától; sem hazájának, sem a műveltségnek nem használhat. A nagy, szabad nyugati nemzetek körében ellenben ha nem is püspök, de tudós maradhat. Új szempontokat nyer ott, hol az eszméket kovácsolják; új anyagot a történeti élet meg­világítására, nemzete oktatására, felvilágosítására. Vol­taképp ennek a nyugati útnak elhatározása Horváth­ Mihálynak legfontosabb személyes cselekedete. Számos bujdosónk húzódott meg Németországban, különösen Hamburg szabad városában. A jó német pol­­gár a szabadságharc hőseit tisztelte bennök, csak a re­akciós és konzervatív udvari embereknek nem tetszettek. Bántódásuk azonban mindaddig nem volt, míg Poroszor­szág farkasszemet nézett Ausztriával. Az orosz parancs­szó azonban 1850 végén Olmützben kibékítette a két német nagyhatalmat és pedig a porosz presztízsének ro­vására. Az osztrák kormány a bujdosók zaklatására, lehetőleg kiadására kívánta volna felhasználni a reá nézve kedvező helyzetet és az akkori porosz kormány­nál nehezen talált volna olyan határozott ellentmon­dásra, mint a Szultánnál és divánjánál. Horváth Mihály kedves látogatást fogadott: nővére elszánta magát a hosszú útra Aachenbe. Útközben kelle­mes kísérője akadt. Bécstől fogva egy jómodorú előzé­keny úrral volt egy vasúti fülkében, kivel szépen elcse­­vegtek­. Milyen jól is eshetett a társaság az úti dolgokban járatlan nőnek, hisz akkor még ritkaságszámba ment a Vasúton való utazás középsorsú magyarnál. Aztán milyen nagy segítség az ilyen finom, tapasztalt úr az akkor nagyon bonyodalmas útlevélügyekben. A beszé­­des, nyilt magyar asszony elmondta utazása célját is. Az ur pedig természetesen „Vertrauter" volt, ki az osztrák rendőrminisztérium előtt felfedezte, hol lap­ pang Kossuth volt minisztere. Gyorsan elkészült a ki­adatása iránt való megkeresés is és eljutott Berlinbe innen meg Aachenbe. Egyelőre azonban csak rend­őri felügyelet alá helyezték a bujdosót. Majd, midőn a két nagyhatalom összebékélt, kiadatását rendelik el Horváth Mihály így olyan sorsra jut, mint Teleki Lászlót sújtotta tíz évvel később. Ettől az aacheni rendr­­őrfőnök mentette meg. Nemcsak hogy közli a kiszemelt áldozattal, mi vár reá, hanem módot is ad neki a me­nekülésre. A fürdőbe két rendőr kísérte. Azok kabinja ajtaja előtt strázsáltak. De az ablak rostélyát kifürészel­ték és a püspök azon át jutott egy más utcába, hol zárt kocsi várt reá. Néhány óra m­úlva már“ Bolfiánu- szobá” levegőjét szívhatta VILÁG 1923 február 6. A lausarnnei kudarc A moszuli kérdés felborította a lausannei kon­ferencia hosszú tárgyalásainak minden eredmé­nyét : a törökök megtagadták a szövetségesek ál­tal előterjesztett szerződés aláírását és az aktus, amely a békekötés aláírásával végződött volna, azzal ért véget, hogy a török küldöttek Izmed basával élükön eltávoztak a teremből. Az angolai delegátusok kijelentették, hogy a kapitulációkra és a gazdasági kérdésekre vonatkozó javaslatokat nem fogadhatják el és a hivatalos jelentésekben is ezek a kérdések szerepelnek a szakítás okai gyanánt, a valóságban azonban a konferencia kudarcát és a béke meghiúsulását a moszuli kér­dés okozta, miről azonban egyetlen szó sincs a szerződésben. A törököknek Moszul a fontos, Moszul petróleumtermő vidéke, Anglia viszont ki­kapcsolta ezt az egész problémát a béketervezet­­ből, azt vitatván, hogy ez a kérdés a Nemzetek Szövetsége elé tartozik. A törököknek így nem volt más választásuk, minthogy bele kellett ka­­paszkodniok a szerződés más pontjaiba és így ta­lálták meg az idegen állampolgárok fölött való igazságszolgáltatás kérdését — ürügynek. A törö­kök ragaszkodnak ahhoz, hogy Törökországban az idegen állampolgárok fölött is török bírák ítél­kezzenek, míg a szövetségesek azt kívánják, hogy ezeket a bírákat az általuk kijelölt külföldi bírák közül nevezze ki a török kormány. Angola ebben a török szuverenitás megsértését látta és Izmed basa ezért folytatott már pár héttel ezelőtt heves vitákat Garroni olasz delegátussal, aki ennek az álláspontnak az előadója és képviselője volt. Moszulról tehát nem volt szó akkor, amikor a békekonferenciát megszakították, a külföldi ál­lampolgárok fölött való igazságszolgáltatás kérdé­sében pedig egyik fél sem enged, mert hiszen a tö­rököknek ez ürügy, a szövetségesek pedig jól tud­ják, hogy bármely engedmény esetén a törökök más kérdésbe kapaszkodnának bele. így az, hogy, Izmed basa megtagadta a szerződés aláírását, egy­­általán nem lepte meg a szövetségeseket és Cur­­zon lord és Bompard francia megbízott is jól tud­ták, hogy az utólagos rábeszéléseknek sem lehet­­nek nagy eredményei. Curzon lord éppen ezért a konferencia után rögtön el is utazott Lausanne­­ból, Londonba ment, ahol az angol kormány fog dönteni afelől: keressenek-e új plattformot, avagy a leszámolást válasszák-e Törökországgal. Annyi bizonyos, hogy Anglia a moszuli kérdésben nem fog engedni, viszont az is valószínű, hogy a törökök is ragaszkodnak Moszul birtokához, mert hiszen a kamruni petróleumkincsek révén köny­­nyen tudnak hozzájutni egy igen jelentős ameri­kai pénzügyi támogatáshoz. Londonban ma még nem tudnak biztosat, mit fog tenni az angol kor­­mány ; az egyik jelentés szerint azt remélik, hogy a törökökkel még meg lehet egyezni, a másik szerint a konstantinápolyi angol csapatokat Gal­­lipoliba vonják vissza. A francia lapok jelenté­sei szerint a francia kormány álláspontja meg­egyezik az angolokéval, ami természetes is, mert a Lloyd George­ Millerand-szerződés értelmében Franciaország kapná a moszuli petróleum egy­negyedét. Bompard francia delegátus éppen ezért

Next