Világ, 1923. február (14. évfolyam, 25-47. szám)
1923-02-06 / 28. szám
Kedd Litván egyetemre hívnak egy magyar tudóst (A Világ tudósítójától.) Megjelenik Budapesten s egy ízléses kiállítású, eszperantó nyelven írott, szépirodalmi, művészeti és közgazdasági folyóirat, a Literatura Mondo. Szerkesztője a napokban levelet kapott Litvániából P. Medem nevű úrtól. Az eszperantó szövegű levél szószerinti fordítása a következő : „Kérem, tudassák velem, hogy önök, vagy Balkányi úr meg tudnák-e nekem küldeni Vörös kétkötetes művét, az Abszolút analitikai geometriát, azonkívül szíveskedjék értesíteni, hogy Vörös úr Budapesten lakik-e ? Ha ön érintkezésbe tud lépni vele, kérdezze meg, várjon volna-e kedve Kamaszba költözködni, hogy a litván egyetemen a matematika tanára legyen ? Az előadásokat nagyon jól fizetik és Vörös úr vállalkozása nagy szolgálat volna az eszperantó részére, mert vagy németül vagy eszperantó nyelven kellene előadásait megtartania, ugyanis bizonyos, hogy litvánul nem tud. Bocsásson meg, ha kérelmem terhelné. P. Medem." A Literatura Mondo szerkesztőségében senki nem tudott erről a „Vörös úrról", aki olyan kétkötetes munkát irt Abszolút analitikai geometria címen, amelynek híre eljutott a litvániai Kauaszba. A levélnek több része homályos. Nem tudjuk, ki az a P. Medem, aki „Vörös urat" meghívja a Niemen partján fekvő litván városba egyetemi tanárnak. P. Medem azonkívül bizonyára nem tud magyarul és kérdés, hogy mi módon értesült arról, hogy az Abszolút analitikai geometria olyan kiváló szaktudással megírott munka, amely szerzőjét méltóvá teszi a kamaszi egyetem matematikai tanszékére. Furcsa még az, hogy a levél írója, aki semmi egyebet nem tud „Vörös úrról" azonkívül, hogy magyar és hogy kétkötetes szakmunkát irt (még a keresztnevét sem tudja) , mégis feltételezi „Vörös úrról", hogy abban az esetben, ha elfogadja ajánlatát, eszperantó nyelven tudná megtartani előadásait. Az eszperantó levél birtokában mindezek a homályban levő részletek nagyon érdekeltek. Elsősorban fel akartuk deríteni, hogy annak a „Vörös urnak", akit a litván egyetemre hívnak mi a keresztneve ? Felkerestünk egy kiváló matematikust és felolvastuk neki a levelet. A kiváló matematikus, anélkül, hogy az irigység megszínezte volna a hangját, ezt mondta : — Vörös? ... Abszolút analitikai geometria? ... Ez a Vörös nem lehet más, csak Ciril. Ismerem a könyvét. Valóban kitűnő munka. Vörös Ciril piarista tanárhoz szaladtunk azonnal a levéllel, hogy közöljük vele a megtiszteltetést. Könnyen ráakadtunk a váci utcai piarista rendház egyik csendes, másodemeleti szobájában. Vörös Ciril fekete reverendában az Íróasztalnál ült. Még ketten voltak rajtunk kívül a szobában, akik épp úgy, mint az Abszolút analitikai geometria szerzője, kiváncsitekintettel várták, hogy eláruljuk látogatásunk célját. Vörös Ciril mosolygó arcú, negyvenöt-ötvenéves úr, fiatalos, testtartással, gömbölyű mozdulatokkal. Minden bevezetés nélkül elővettük a levelet és kezébe adtuk. Vörös Ciril félhangosan átolvasta a levelet. Míg a levél végére ért, figyeltük az arcát. Vonásai nem mutattak különösebb meglepődést vagy csodálkozást, csak a homlokára szökött fel halvány pirosság. Azután még egyszer átfutotta a levelet. Először azt hittük, hogy latin tudása segítségével akarja kihámozni a levél értelmét, de később beláttuk, hogy tévedtünk. Vörös Ciril arca sugárzott az örömtől, de kissé zárkózott természetű ember lehet, mert uralkodott magán és tartózkodott attól, hogy egy szóval is elárulja azokat az érzéseket, amelyet e ez a váratlan hír ébresztett benne. Csak ennyit mondott : — Kedves dolog... — Kívánja talán a levél szószerinti forrásét? — kérdeztük tőle. — Köszönöm, fölösleges. Megértettem. — Szóval esperantista ? — Igen. Egész jól értem és beszélem ezt a nyelvet. Még mindig nem tudtuk, hogy jutott el Litvániába kétkötetes munkájának a híre. A levél homályos részeit félig-meddig megvilágította ezzel: — Sok jó ismerősöm van Kamaszban. Levelezek velük — esperanto nyelven. P. Medem urat ismeri ? — Őt nem ismerem. Hiszen akkor nekem irt volna. — És megküldi neki az Abszolút analitikát geometriát ? — Igen. Fogok válaszolni. És mit válaszol ? — Ó, ezt még igazán nem tudom. Jól meg kell gondolni a dolgot. •— Örül a meghívásnak ? — Mindenesetre örvendetes, hogy könyvemet értékelik. Megjelent idegen nyelven is. Kedves, hogy meghívnak. És elfogadja a meghívást ? Itt bizonytalan mozdulatokat tett Vörös Ciril. Jobb tenyerét kifeszítette és lassan meglóbálta a levegőben. Mosolygott és mintha a piarista rendház gőziütéses szobáit és minden zajt elnyelő, vörös szőnyegeit mutatná, nagy szeretettel: — Ugyan. Erről nem igen lehet szó... Ugyan. H'gy mesinék én el?... Hiszen most kaptam csak a lm. '. Nagyon köszönöm, hogy fáradt vele. Ilyen hirelen nem is tudom, mit mondjak... Megkéri, hogy a levelet magánál tarthassa. Majd válaszolni fog. Szépen, simogató kézmozdulattal az íróasztal mappája alá csúsztatta a levelek Bucsuzásnál gratuláltunk a Nieraen-parti egyetem meghívásához. Rab Gusztáv. Világos után Horváth Mihály menekülése írta: Marczali Henrik „Küzdjünk, verekedjünk, elvekért, hatalomért, élvezetért. Hanem azokat, kik helyettünk is gondolkoznak és dolgoznak, kik az emberiség szellemi kincsét gyarapítják, tiszteljük és hagyjuk ki a tusából." A nagy francia írónak a művelődés legszebb virágaira, legértékesebb gyümölcseire tekintése inkább jámbor óhajtás volt, mint alapos remény már akkor is, mielőtt a háborús vihar akkorát pusztított. A történelem bizonyítja, hogy zivataros időkben azokat a nagy elméket, melyeket a komoly meggondolás egyaránt távol tart minden Véglettől, megbecsülik úgy, hogy üldözésre méltatják. Van-e állás, mely jobban óvna minden hirtelen zökkenéstől, mint a hivatásának élő főpapé; van-e foglalkozás, mely jobban elszigetelne minden rázkódástól, mint a kutató tudósé? Horváth Mihály püspök volt, meg kutató tudós, mégis felkapta a forradalom forgószele és nem is sejtett örvények felé sodorta élete hajóját. A debreceni kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterének, a Kossuth családja bizalmas barátjának ugyancsak meg kellett lakolnia azért, mert hazája, nemzete és a Szabadság magasabb polcon állott előtte, mint az uralkodó kegye. A nemzetgyűlés szétoszlása után makói házában vonult meg, a csanádi püspök volt. Az elfogatások hírére bujdokolt. Közel volt Szeged, hol eddig anyja élt, az a város, hol nem termett áruló. A püspök-miniszter úr egy ideig nádas közepén egy kunyhóban rezideált, hová rokona, Krebs vaskereskedő rejtette. De az üldözők előtt már ott sem érezhette magát biztosnak. Elhozzák Pestre a szekéren. Hol annyi ember fordul meg, nehezebb egyre találni. Igazi Odysseája, mely modern regény fejezetének is beillenék, itt kezdődik. Alig törölte le az ut porát sarujáról, találkozik régi barátjával, dr. Gárdos János orvossal. „Halálra keresnek, veszve vagy, menekülj", kiált ez rémülten. „Hogy meneküljek, hová, mikor pénzem sincs", volt a szomorú válasz. De a doktor talált orvosságot. Mi most a hipnotizmus név alatt annyira foglal fajtatja az elméket, a lélek lappangó képességeinek a felszabadítása, akkor is első volt már. Már félszázaddal előbb kezdte Mesmer csalákurást a magnetizmussal, akkor úgy hívták, E tan aceptusa volt Gárdos is. Elviszi hát a bujdosót médiumához, ahhoz a hölgyhöz, kit később nőül vett. Megkérdezi a magnetikus álomban szendergőt: hogyan menekülhetne Horváth Mihály? „Gróf Brunzvick Terézhez kell fordulnia." A jótékonysága és különösen a kisdedóvási és a gyermeknevelést felkaroló áldozatkészsége miatt méltán ünnepelt akkor már 74 éves hölgy — ügyes kalauznak is bizonyult. A pesti főúri társaság, Széchenyi óta, egy volt és magyar, így gr. Brunzvick Teréz tudta, hogy báró Prónayiné külföldre készül fürdőre, van is már útlevele. Horváth Mihályt elvitte a báróné magával, mint komornyikját — a hintó bakján. Előbb azonban tapas- szal jól felduzzasztották arcát, hogy fel ne ismerjék. Útjuk Komáromon át vitt. Olt módjában állott a historikusnak átnézni a híres „fekete könyvet", melyet augusztus harmadikán az ácsi csatában honvédőink zsákmányul ejtettek. Megvolt benne mindazon hazafiak jegyzéke, „kiknek viseletével a bécsi kormánynak bánni oka volt meg nem elégedni". A nevek mellett rendesen ilyféle jelzés állott: compromittirt, verdachtig, Rebeil, Rebellenhaupt stb. Valamennyi közt csak egy volt igazolva: Staatsekretar, gerechtfertig. (Duschek Ferenc.) Jellemző Horváth Mihály finom tapintatára, hogy a függetlenségi harc történetének végén a maga meneküléséről csak ennyit mond: „Vukovics és Horváth csak pár hónapi bujdosás után a hazában, midőn a vértörvényszékek már számtalan áldozatokat ejtettek, a szigorú rendőri szabályok a bennmaradást lehetet lenné, legalább fölötte veszélyessé tették, emez (Horváth) október végén, amaz a jövő év elején, az osztrák tartományokon keresztül menekült a külföldre". A többit unokaöccse, Horváth Lajos ezredes úr szíves és teljesértékű elbeszélésének köszönhetem. Útja Prágán, Lipcsén át vezetett; Aachenben, Németország nyugati szélén szállott meg csak hosszabb ideig, hogy a híres és forró fürdőt használhassa. Mint annyi más, Kossuthtal együtt ő is minden veszély nélkül kibujdoshatott volna Keletre, Törökországba. Ha mégis a sokkal kockázatosabb utat választotta, Pesten, Ausztrián át Nyugatra, az csak tudatosságnak, megfontolásnak lehetett eredménye. Mit kereshet a tudós, katolikus fogaji ozmántik és garottók közt? Nemcsak lenézésben van része, hanem elesik kultúrája minden tápláló forrásától; sem hazájának, sem a műveltségnek nem használhat. A nagy, szabad nyugati nemzetek körében ellenben ha nem is püspök, de tudós maradhat. Új szempontokat nyer ott, hol az eszméket kovácsolják; új anyagot a történeti élet megvilágítására, nemzete oktatására, felvilágosítására. Voltaképp ennek a nyugati útnak elhatározása Horváth Mihálynak legfontosabb személyes cselekedete. Számos bujdosónk húzódott meg Németországban, különösen Hamburg szabad városában. A jó német polgár a szabadságharc hőseit tisztelte bennök, csak a reakciós és konzervatív udvari embereknek nem tetszettek. Bántódásuk azonban mindaddig nem volt, míg Poroszország farkasszemet nézett Ausztriával. Az orosz parancsszó azonban 1850 végén Olmützben kibékítette a két német nagyhatalmat és pedig a porosz presztízsének rovására. Az osztrák kormány a bujdosók zaklatására, lehetőleg kiadására kívánta volna felhasználni a reá nézve kedvező helyzetet és az akkori porosz kormánynál nehezen talált volna olyan határozott ellentmondásra, mint a Szultánnál és divánjánál. Horváth Mihály kedves látogatást fogadott: nővére elszánta magát a hosszú útra Aachenbe. Útközben kellemes kísérője akadt. Bécstől fogva egy jómodorú előzékeny úrral volt egy vasúti fülkében, kivel szépen elcsevegtek. Milyen jól is eshetett a társaság az úti dolgokban járatlan nőnek, hisz akkor még ritkaságszámba ment a Vasúton való utazás középsorsú magyarnál. Aztán milyen nagy segítség az ilyen finom, tapasztalt úr az akkor nagyon bonyodalmas útlevélügyekben. A beszédes, nyilt magyar asszony elmondta utazása célját is. Az ur pedig természetesen „Vertrauter" volt, ki az osztrák rendőrminisztérium előtt felfedezte, hol lap pang Kossuth volt minisztere. Gyorsan elkészült a kiadatása iránt való megkeresés is és eljutott Berlinbe innen meg Aachenbe. Egyelőre azonban csak rendőri felügyelet alá helyezték a bujdosót. Majd, midőn a két nagyhatalom összebékélt, kiadatását rendelik el Horváth Mihály így olyan sorsra jut, mint Teleki Lászlót sújtotta tíz évvel később. Ettől az aacheni rendrőrfőnök mentette meg. Nemcsak hogy közli a kiszemelt áldozattal, mi vár reá, hanem módot is ad neki a menekülésre. A fürdőbe két rendőr kísérte. Azok kabinja ajtaja előtt strázsáltak. De az ablak rostélyát kifürészelték és a püspök azon át jutott egy más utcába, hol zárt kocsi várt reá. Néhány óra múlva már“ Bolfiánu- szobá” levegőjét szívhatta VILÁG 1923 február 6. A lausarnnei kudarc A moszuli kérdés felborította a lausannei konferencia hosszú tárgyalásainak minden eredményét : a törökök megtagadták a szövetségesek által előterjesztett szerződés aláírását és az aktus, amely a békekötés aláírásával végződött volna, azzal ért véget, hogy a török küldöttek Izmed basával élükön eltávoztak a teremből. Az angolai delegátusok kijelentették, hogy a kapitulációkra és a gazdasági kérdésekre vonatkozó javaslatokat nem fogadhatják el és a hivatalos jelentésekben is ezek a kérdések szerepelnek a szakítás okai gyanánt, a valóságban azonban a konferencia kudarcát és a béke meghiúsulását a moszuli kérdés okozta, miről azonban egyetlen szó sincs a szerződésben. A törököknek Moszul a fontos, Moszul petróleumtermő vidéke, Anglia viszont kikapcsolta ezt az egész problémát a béketervezetből, azt vitatván, hogy ez a kérdés a Nemzetek Szövetsége elé tartozik. A törököknek így nem volt más választásuk, minthogy bele kellett kapaszkodniok a szerződés más pontjaiba és így találták meg az idegen állampolgárok fölött való igazságszolgáltatás kérdését — ürügynek. A törökök ragaszkodnak ahhoz, hogy Törökországban az idegen állampolgárok fölött is török bírák ítélkezzenek, míg a szövetségesek azt kívánják, hogy ezeket a bírákat az általuk kijelölt külföldi bírák közül nevezze ki a török kormány. Angola ebben a török szuverenitás megsértését látta és Izmed basa ezért folytatott már pár héttel ezelőtt heves vitákat Garroni olasz delegátussal, aki ennek az álláspontnak az előadója és képviselője volt. Moszulról tehát nem volt szó akkor, amikor a békekonferenciát megszakították, a külföldi állampolgárok fölött való igazságszolgáltatás kérdésében pedig egyik fél sem enged, mert hiszen a törököknek ez ürügy, a szövetségesek pedig jól tudják, hogy bármely engedmény esetén a törökök más kérdésbe kapaszkodnának bele. így az, hogy, Izmed basa megtagadta a szerződés aláírását, egyáltalán nem lepte meg a szövetségeseket és Curzon lord és Bompard francia megbízott is jól tudták, hogy az utólagos rábeszéléseknek sem lehetnek nagy eredményei. Curzon lord éppen ezért a konferencia után rögtön el is utazott Lausanneból, Londonba ment, ahol az angol kormány fog dönteni afelől: keressenek-e új plattformot, avagy a leszámolást válasszák-e Törökországgal. Annyi bizonyos, hogy Anglia a moszuli kérdésben nem fog engedni, viszont az is valószínű, hogy a törökök is ragaszkodnak Moszul birtokához, mert hiszen a kamruni petróleumkincsek révén könynyen tudnak hozzájutni egy igen jelentős amerikai pénzügyi támogatáshoz. Londonban ma még nem tudnak biztosat, mit fog tenni az angol kormány ; az egyik jelentés szerint azt remélik, hogy a törökökkel még meg lehet egyezni, a másik szerint a konstantinápolyi angol csapatokat Gallipoliba vonják vissza. A francia lapok jelentései szerint a francia kormány álláspontja megegyezik az angolokéval, ami természetes is, mert a Lloyd George Millerand-szerződés értelmében Franciaország kapná a moszuli petróleum egynegyedét. Bompard francia delegátus éppen ezért