Világ, 1923. április (14. évfolyam, 74-97. szám)

1923-04-01 / 74. szám

4 1923 április 1-_ azzal a hatáskörrel, mint a vármegyékben. A törvényhatósági városok kisgyűléseinek összetételére nézve a tervezet nem tartalmaz részletezett intézkedéseket, csak annyit mond, hogy itt ugyanazok az elvek irányt adóak, mint a megyei kisgyűlések összetételénél. Virilis jogon a megyei közgyűlés tagjainak is csupán egyharmada kap mandátumot, tehát a törvénytervezetből az következik, hogy a kisgyűlés tagjainak fele a törvényhatósági városokban szintén a vii- 113 jogcímű bizottsági tagok közül fog kikerülni. Tehát ott, ahol százhúsz tagja lesz a törvényh hatósági bizottságnak, ezek közül nyolcvanat választ majd a választók összessége, negyvenet a törvényhatósági város százhatvan legtöbb adót fizetője saját soraiból, és a kisgyűlés tagsági helyeinek fele azokat a városi képviselőket illeti meg, akik mandátumukat a százhatvan legtöbb adófizetőtől kapták. Ezért azután a virilistáknak sokkal súlyosabb szavuk lesz a törvényhatósági városokban is, amint az a törvényhatóság választási rendjének eredetszabályozása. "ót tűnnék ki. Ezek a legérdekesebb részletei a belügyminisztérium elaborátumának, amely ilyen címmel került szétküldésre : „. közigazgatási reformról szóló törvényjavaslat-tervezet ■ főbb rendelkezései“. Ezek szerint a tervezet valószínűleg arra van szánva, hogy tárgyalási alapul szolgáljon a közigazgatási reform megbeszélése végett összehívott ankéten, és a belügyminiszter a tervezettel talán csak olyan tárgyalási alapot akart teremteni, ahonnan kiindulva könnyű szívvel fog maga is engedményeket tenni. A franciák Mannholmban A francia megszállás a Ruhr-vidéken ma még jobban kiterjedt. Ma reggel a franciák áthaladtak a Rajna-h idon, átlépték a Neckert és megszállották Mannheimot. Mannheim megszállása azért jelentős, mert azt mutatja, hogy a franciák új lépéseket is tesznek a megszállás megerősítésére, mialatt a Ruhr-kérdésben a németek már nem tanúsítanak olyan merevséget, mint amilyent eddig tanúsítottak. Stamer német nagykövet Londonban lord Carron-nak, párizsi fej ■leütés szerint, olyan kijelentéseket tettt volna, hogy Németország most már kész tárgyalni, anélkül, hogy előbb a franciák kivonulását követelné a Chhr-vidékről. A francia kormány mindenesetre időt nyert a tárgyalásokra, mert május nyolcadikáig a kamara elnapolta üléseit és így beszüntette a Ruhr-vitát is, ami Poincaré-nak jelentős győzelme, mert azt remélheti, hogy hat héten belülmeg tudja oldani az egész kérdést. A német kormánynak azt az elhatározását, hogy a Ruhr-kérdésben a kiürítés nélkül is hajlandók tárgyalni, azzal magyaráz- zák, hogy Cuno kancellár a Ruhr-kérdésben megegyezést szeretne, mert a belpolitikai kérdések olyan nehézségeket támasztanak a kormánynak, hogy nem tud egyszerre teljes erővel befelé és kifelé harcolni. A német kormánynak, londoni jelentések szerint, újabb kísérletei történtek az Egyesült Álla-moknál is, hogy lépjenek fel közvetítőnek. MMWai ii in i aMmmn■** — A nagyapám idejibe vét, tudja, még akkor nem ez a mostani török császár letörött, hanem ennek is a nagyapja. Itt volt akkor a fővárosuk a törököknek. Örömösen, Emirt, Majsán, megint vét egy török kaszárnya, aztán az az őrnagy, aki arra lakott, beleszeretett ebbe a Bojárdába Siririlt a lány, istenkedött a török őrnagy, de a török császár azt mondta, hogy azzal nem fölteli, hogy egy őrnagynak adja az egyetlen leánygyermekét, hanem akkor inkább odaadja apácának. Hát az íaég kapta magát — mert tudja, már nagyon benne vöt az üdöben —, masinát írott, vagy mit csinált magának, de abban a mninutumban kiadta a lelkét. Olyan igaz, minthogy isten az égben van. Hát azt temették ide a Jajhalomba, kilenc hordó pénzt is tettek mellé, hogy ha valaki megtanulja, mingyárt lássa, hogy ez valami nagy családból való lehetett. — No, ez szép történet — mondom —, sohse hallottam még. — Hát mán hogy hallotta vóna ? Senki ezt az égvilágon én rajtam kívül nem tudja, én is csak az édesapámtul hallottam, nem is mond-' tara vóna el senki isten fiának, de nem tudom már tovább kitúrni. .— Nini — mondom —, de hát mért köllj ehhez a török császár ? Hiszen mink is kiáshatnánk tán a kincset. — Jaj, tudja, azt nem lehet, mert úgy főtte az apám a testamentumot, hogy olyan ne nyúl'jon a kincshez, akinek jussa nincs hozzá, mert azt menten elkapják a lelkek- Mán pedig én úgy ítélem, hogy ahhoz csak a török császárnak van jussa. Mivel ezt minden rendes ember így ítéli, meg- állapodtunk Korponai bácsival, hogy még ma megteszem a jelentést a török császárnak. S hol már írom is neki, hogy küldje hamar a kincstartó basáját, ásássá fő! a Bojárdahalmát Aztán zavarjuk hamar a szervet. A folyosón megint pattyognak a papucsok, titoktudó Korponai visszaóvakodik hozzám és letesz az asztal sarkára kétszáz koronát. — Ezt meg béllegre hagyom itt, mert hallom, hogy most igen nagy sarc van a béilegbe, a nehézség essen bele, aki kitanulta. Wihelm von Bode, aki az évek során át volt a Kaiser Friedrich- Museum főigazgatója, és a művészeti élet világhírű nagyságai közé emelkedett, most egy kis kőtetben közzétette emlékezései félszázados múzeumi pályájáról. 1872-ben kezdte meg múzeumi szolgálatát Bode, és eleinte nagy nehézségekkel kellett küzdenie a múzeum anyagának kibővítésénél. A múzeum főigazgatói állását ugyanis akkor Usedom gróf töltötte be, egy diplomata, akit Bismarck nem akart meghagyni a diplomáciában, és I. Vilmos császár kárpótlásul helyezte a múzeumok élére a volt római nagykövetet, aki abban a hitben élt, hogy senki nála alaposabban nem érti a művészet múltját, és ezzel a hitével sok kárt okozott. Usedom grófnak már 1872-ben az volt a nézete, hogy értékes műkincseket nem lehet többé vásárolni és ezért minden áron a másolatok gyűjtésére akarta kényszeríteni Bedet. Pedig a múlt század harmadik harmadában még szinte korlátlan lehetőségei voltak a gyűjtésnek, és a nagy hansse a művészeti piacon 1900 körül indult meg, amikor Pierpont Morgan kezdett összevásárolni — minden elsőrendű műkincset, és példáját követték rajokban az amerikai milliárdosok. Amerika akcióbalépése előtt a művészeti piacon, a mai szemmel nézve, fantasztikusan és nevetségesen alacsonyak voltak az árak, így például Rembrandt egyik legcsodálatosabb portréját, Hendrikje Stoffels-et 7 200 márkáért szerezte meg 1878-ban Bode, és ez ekkor már magas árnak számított. Hiszen Bode kezében volt 5000 márkáért Domenico Ghirlandajo csodálatos kettős portréja, az olasz gaadfocchio egyik nagyszerű emléke, a "egriapa és unoka", csak Usedom gróf nem utalta ki az 5000 márkát... Ghirlandajo-ért. ..A kevés hiteles Giorgione közül az, amelyik talán legtisztább festőiségiben és legteljesebb gazdagságában tárja fel a fiatal Tirian kortársának szuggesztív és varázsos művészetét, a ,,Zivatar", szintén a berlini múzeumé lehetett volna — 20.000 márkáért. De az elmulasztott vásárlások mellett voltak igen szerencsés vásárlások is. Amikor az 1873 évi nagy krach tönkretette Suermondt aacheni nagyiparost, Suermoniz gyűjteményét egybillió márkáért megvásárolta a porosz kormány. Ebben a gyűjteményben nőtt Jan van Egek ritka remekei közül szetlő, a hajszálfinom és monumentális „Madonna a templomban", és a németalföldi qualtracento portréfestésének egyik klasszikus emléke, a „Férfi a szegfűvel", azután két flolboin-portré, négy Franz Hals, közöttük az öreg Hals széles impreszszionista modorban, és az összefoglalás páratlan erejével festett Ilille Bob-ja, a szintén igen ritka Jan Vermeer van velft-nek, a színek és a fény szelíd poétájának gyöngynyakékos hölkyr, Rembrandt nagy rabintása, azután néhány Volaztucz, Watteau és még száznyolcvan más kép. Ma a kép Van Egelt egymaga megéri az egymillió márkát, aranyban, és a Vermeer-nek, vagy a Clille Bob-nak egész kiszámíthatatlan értéke volna a művészeti piacon, hiszen ilyen fajsúlyú képek az évek sora óta nem kerültek piacra. .A berlini múzeum szoborgyűjteményének egyik kincse az a fiatal keresztelő Szent János, amelyet Michelangelo faragott márványba, félig véletlen folytéin került Berlinbe. Ezt a szobrot Bode lekötötte egy közvetítőnél a múzeum számára — 100.000 márkáért. De az üzlet lekötése után a közvetítő találkozott Firenzében Rotschild Adolf báróval, felajánlotta neki az egyszer már eladott szobrot 300.000 frankért, és elvitte Rothschildot Pisába, ahol Rosselmini gróf palotájának előcsarnokában állott Giovannius. Rothschild nem sokalta az 500.000 frankot és a közvetítő visszautazott Firenzébe. Rothschild Pisában töltötte az éjszakát és reggel elutazása előtt még egyszer látni akarta Michelangelóját, tehát felküldötte névjegyét Rosselmini grófnak. Amikor így Rosselmini megtudta, hogy ki a vevő, az 500.000 frank helyett már egy milliót kért a szoborért. Rothschild felháborodva távozott és a szobor nem kellett neki többé, sem 500.000 frankért, sem olcsóbban. Tehát a Giovannino mégis a berlini múzeum birtokába került, a 100.000 márkás áron, noha igazán megéri, és megérte már akkor az 1 millió frankot. De Bode pályájának első felében még voltak alkalmi vételek, így például Angliában igen olcsón lehetett vásárolni a nagy árveréseken olyan kompozicókat, amelyeken női aktok fordultak elő, mert ez még shokingnak számított Angliában, és az angol aukciókon nem volt áruk a quattrocento mestereinek sem. Angliából került Berlinbe például Fra Angelica naiv és szent triptichonja, az Utolsó ítélet, vagy például Dürer halhatatlan női portréja, amelyet Dürerné arcképének szokás tekinteni. Ez már drága volt, 27.000 márka, viszont amikor a vásár után hazafele indult Bode, a pályaudvarra utána sietett egy kis londoni antikvárius, azzal a hírrel, hogy lord Northbrook kész volna eladni gyűjteményének tíz legjobb képét— 10.000 fontért. . Bode már nem maradhatott Londonban, és így a Northbrook-gyűjtemény tíz legjobb képe a most londoni National Gallery-ben van: ezek között Mantegna ércből öntött, finomra cizellált „Olajfák hegye", Petrus ----- IMH..HWMIBW NADIHEGEDÜ Szívent Ma láttam a szívem. Mozogni, élni, lélegzetű láttam a szivem. A Röntgen-orvosom tejüvegablakot támasztott a mellkasomnak és az ablaknál megjelent a szívem. Mint valami furcsa, idegen kis állat, öklömnyi szalag a tenger fenekén, feketén lélegzett a testem aquáriumában. Az én szívem ! Az enyém! Eddig legalább azt hittem: az enyém. Az enyém, akár a pénzem, amit megszerezhetek és elkölthetek, amit növelhetek és fogyasztotok, s ami nélkül épp úgy nem élhetek, mint e furcsán lélegző kis idegen nélkül. A szívem ! Mennyi szép, szomorú emlék ffiz hozzá, mennyiszer cselekedtem az ő nevében és oh, hányszor, de hányszor hivatkoztam rá, most pedig itt szuszog némán a szemem előtt, nézem és nem ismerem. Valamikor régen, a drezdai higiénikus kiállításon sok ilyen szívet láttam. Preparált emberszíveket, üvegben, spirituszban, kisebbet, nagyobbat, vársnyadt, duzzadtak vízivóét, sörivóét, nagyevőét, koplalóét, szóval beteg és egészséges sziveket, s akkor eszembe se jutott, hogy az a sok halott emberszív mind testvére, rokona az én büszke, eleven, dobogó szívemnek. Most tudom. Most tudom, hogy valamennyi emberszív ezen a világon, mind testvér és rokon, mind olyan árnyékfekete kis szalag, pufók polyp-béka, mint az enyém és mint mindenki másé, ha ember, akár angol, akár hottentotta, ha koldus, ha király, mindegy : eleven preparátum a keringő vér spirituszában. Nézem a szívem, amint kipislog a fehér ablakon és mosolyognom kell a köbökön, akik annyi szerenáddal, Fenslermusikkal tisztelték meg az ember szívét. Ezt a szívet, melynek még csak szívformája sincs és mert emberek vagyunk és nem vagyunk szentek, míg csak a pernyenyomát se hordja az örök lángocskának, mely nagyszerű képekről és vén írásokból lobog hittünk legendáiba. Szomorúan, kicsit megdöbbenve nézem a szívem. Itt él és lélegzik a mellkasomban és nincs egyéb közöm hozzá, minthogy tőle függ az élelem. Az övé meg éntőlem. Ha most megáll, én is elnémulok, s ha most golyót küldök az agyamba, ő sem lélegzik tovább. Függünk egymástól, ide több semmi. Az enyém ? Miért ? Ha megunom (és hányszor meguntam) nem tudom kicserélni. Hogy bennem kapott szállást, épp úgy nem tehetek róla, mint a hajam színéről és a kicsi, nagy képességeimről, amiket szintén csak kaptam, de nem én szereztem és egyetlen porcikájukat, egyeben atomjukat nem én alkottam, nem én teremtettem és nem én helyeztem el magamban. Miért az enyém ? Ha elveszik, vissza tudom-e szerezni ? S ha nem adják, tudok-e egy atomot is előállítani belőle ? ... Mégis szeretem ? Nem. Csak félek tőle, mert függök tőle. Az ember nem szereti a szívét Csak a szív szereti az embert. Ha öröm ér, a szívem is fölélénkül, ha bánat sújt, a szívem is ellankad. A szív részt vesz a gazdája dolgában, osztozik bajában, örömében, mert hiszen ettől függ a jó, vagy rossz sora. Oh, a szív szereti az embert, mert a szív önző. Az ember nem szereti a szívét, mert az ember is önző és nem szereti, ha éreztetik vele a sorsa fordulatait. Az ember kettőt nem szeret: a bánatban a fájdalmat, az örömben a hátát. S a szív mind a kettőre figyelmezteti. Nézem a szívem. Nem ismerem. És nem ismeri senki. Egy idegen élősdi abban az organizmusban, aki vagyok, akinek a legkevesebb iniciatívám se volt abban, hogy legyek, s aki ennek a létnek egyetlen alkotórészét se teremtettem és nem is tudom megteremteni. Nézem a szívem, ezt az idegen szalagot a testem aquáriumában és most tudom, hogy nem is az enyém, senkié és én épp úgy nem adhatom senkinek, mint ahogy senki el nem veheti tőlem. A nagy rejtély, a természet, rám bízta őt, vagy engem bízott őrá, mindaddig, amíg a természet életében teljesítettük ismeretlen kötelességünket. A természet élete : a végtelen. A miénk : egy pillanat. Mögöttünk a végtelen, előttünk a végtelen és közte egy pillanat: a szívem és én, mi mindnyájan és a szívünk, a mi ismeretlen, egyforma szívünk, akit mind ki kellene állítani ebbe a fehér ablakba, mint az ünnepi gyertyákat, hogyaz emberek elvonuljanak előttük és lássák, amit én látok és fáklyásmenettel tisztelegjenek a szívüknek, akik mind-mind testvérek, egyformák és ismeretlenek és akik szeretik az embert és nem kérnek tőle egyebet, minthogy ne zavarják a természetet, ne háborgassák az ő életüket, amit nem az embertől kaptak, legalább addig a pillanatig ne, addig a pillanatig, amit az ember is csak a természettől kapott ajándékba, mint önmagát a végtelenség életében. Bege Pál. VILÁG Cristus-nak egy gyönyörű portréja. Antonello da Messina-nak, ennek a rendkívül ritka mesternek Hieronimusa, és még hét kép, amelyek méltó társai az előbbieknek. Bode működésének ötven éve alatt elkövetett néhány nagy tévedést, de az általa szerzett képek és szobrok megkétszerezték a berlini múzeum érsekét. A német köztársaság mégis kissé gyengédtelen módon küldte nyugalomba Exzellenz von Bedet. ■mmhmhS Síden vagyónk... William Wordsworth költemény* Bocsánatot kérek a színiiskolás gawic-ki ékéltől, — a fiataloktól, aki ma járnak a vrinitanodába, és az öregektől, akik már rég, rég színészek. — hogy újra lefordítottam magyarra a híres angol verset, amelyet ők Szász Károly belénk gyökerezett fordításából ismernek és szeretnek. Szeretem én is Szász Károly fordításáét melyet sokkal becsületesebbnek lártak, mint sok nagyhírű műfordító szikrázó rimű hamisítását. » Wordsworth versét hallottam én is searaim Márkus Emíliától és Csillag Teréztől, nz ém ifjúságomból is benne rezeg egy sejtetem, — és mégis újra lefordítottam, hogy ki"Ke felet" lasszunk a vers eredetijéhez. Magyarország színiiskolájaának ajánlom azt a fordításomat, amelynek tárgya éppen most 131 esztendeje vésődött Wittsara Wordsworth szivébe — vagy eszébe? ■— amikor Goodriefe Cirslle közelében találkozott egy kis lánnyal, ■ vele elbeszélgetett... Colaridge-zsel és Southey-val a westrappelandi tavak közelében lakott s ezért bánunkat az angol irodalomtörténet a tavi iskola (lake school) költőinek nevezi. Ez iskolát e rendkívüli közvetlenség jellemzi, s az, hogy az életnek minden körülöttük megnyilvánuló apró jelenségében költői tárgyat kerestek é» lalit*^ Ennek híres iskolapéldája a mWe ere testté Egy csöpp gyerek, figyelj ezak, Jim! Ki víg derűt lehel, S az élet szökell tagja is, Halál? — hogy fogna fék Kis falusi lány jött elém. Nyolcéves — mondja — csak, Vastag, kondor fürtök fején Koszorút fontanak. A levegője a mező, Ruhácskája kopott. He szeme tiszta, etető, A bája megkapott. Hányan vagytok testvérek, ti? Mondd, kedves, kis leány. ,J Heten! Csak heten! — fejeS, T* . S bámészan néz relám. V S hol járnak mind? Mondd szépatfér! Kettő a tengeren. Kettő Consweyben van, — felek Heten vagyunk ... Heten! Kettő a temetőn pihen, Bátyácskám és búgom. A sírkerl álchemben Anyával ott lakom. Figyelj! Kettő Conwaybem. Kettő a tengeren. Jó kis leánykám, — szólj? hogyan? ** Hogy leheltek heten? De a lányka ráválaszol. Heten vagyunk!... Igen! Kettőre puha fű hajol. Szép sírjában pihen. Te élsz! Lábacskád fut vígni. Nevetgélsz, — kis leány... Tid kettő már a sírba* van, Öten vagytok csupán. A sírjuk zöld, lágy, pub* KW, A lányka közbevág, Pár lépés csak, ott nyugszanak, A sírjukon virág. Sokszor ülök a sírhelyen, . S nékik súgom dalom, Mig harisnyám kötözgetem, Kendőm foltozgatom. ..s ha a nap már álmoson Nyugszik sok messzi fán, Odaviszem kis lábasom, Ott eszem vacsorám. Előbb Jankácska volt beteg, Úgy nyögdésett szegény. Mig Isten nem váltotta meg, S nem folyt több kény szemén. A temetőbe vittük el, S mikor a fő kinőtt, Körülfutottuk Pistivel, Hogy mulattassuk őt És hogy fehéren jött - fel, Volt szánkóm, korcsolyám!... Egy nap Pistink is útrakél, Ott fekszik oldalán. Kettő elment az égbe. — fel! Nézd, kedves gyermekem, Hányán vagytok hat, — s a felet: Heten, uram, heten! De már halott, kettő halott!... Lelkük az égbe van!... Szavamra ügyet sem vetett, Győztes örömmel nevetett, Heten vagyunk, uram!... Pásztor kapuás. Radoszlavovot és 80 társát életfogytiglani börtönre ítélték A szófiai legfelsőbb törvényszék ma hirdette ki az ítéletet a háborúért felelőssé tett miniszterek ügyében. Radoszlavov, Toncsev, Pcsev, Popov Iván, Dincsen és Petkov minisztereket életfogytig tartó börtönre, Mjatdenov tábornokot tizenötévi börtönre, Zsekov fővezért, Aposztolovot, Koznicsitt és Popov Györgyöt tíz-tízévi és Bojadzsev tábornokot ötévi börtönre ítélték.