Világ, 1923. június (14. évfolyam, 146-170. szám)

1923-07-01 / 146. szám

Vasárnap MM hazaárulási pere Párizst most, a holtszezon kezdetén, amikor a boulevard-lapok a politika nagy szenzációs híjján a kalandorriportokat hozzák ki öles be­tűkkel, megint izgalomba hozza a régóta folyó „nagy per“ utolsó tárgyalása. Ernst Judet-ről, az Éclair volt szerkesztőjéről van szó, akit ha­­zaárulás vádjával állítottak a párizsi esküdtbíró­­ság elé. Judet-t egyszer, az idén februárban már in contumaciam életfogytiglani deportációval sújtották . Judet akkor Svájcban tartózkodott s így távollétében hozták meg ellene a súlyos ítéletet. Közben azonban visszatért Párizsba és jelentkezett a párizsi rendőrségnél. A Judet-ügy előzményei igen érdekesek­. Az első vádat egy svájci festőnek, Hans Bossard­­nek felesége emelte Judet ellen. Bossardná való­ban volt az urától, akinek Judet jó barátja volt. Az asszony 1918 novemberében levelet írt a berni francia követségnek s ebben leleplezte férjének és Jadetnek „állítólagos" összekötte­téseit Romberg német követtel. A levélben Bos­­cardné és szakácsnéja éjszakai összejövetelekről, nagy pénzösszegekről beszéltek ; a pénzt Bos-­card — mondja a feljelentés­t kémkedési szol­gálatáért kapta. Judet ellen is megindult a bajsza : a háború utolsó fázisában a felkorbá­csolt francia közvélemény mindenütt árulókat szimatolt és Judet is csakhamar magára vonta a gyanút, amikor nepo­ly­i villáját elhagyta és Svájcba telepedett le. Azonban csak a háború befejezése után, 1919-ben kerültek elő azok a dokumentumok, amelyek alapján Judet ellen vá­dat kovácsoltak. A Brüsszelben maradt német archívumot francia hivatalnokok vizsgálták végig, akik két sürgönyt találtak az otthagyott írások között. A sürgönyöket Jagow államtitkár és báró Lancken-Wakenitz, aki a párizsi német követség első tanácsosa, majd a háborúban brüsszeli német meghatalmazott volt, váltották egymással. A telegramokban arról volt szó, hogy Judet-t meg kell nyerni a franciaországi német propagandának. A közvetítés Bossardra várt volna, akiről a táviratok álnéven mint Pilátus­ról emlékeztek meg. A propaganda meg­indításáért Judet hosszas habozás után két mil­lió frankban állapodott meg : a Judás-pénzért ■— mondja a vádirat — arra kötelezte magát Judet, hogy lapját, az Éclair-t is a németbarát propaganda szolgálatába állítja. Judet kereken kijelentette, hogy a vád adatai szemenszedett hazugságok és ezt be is fogja bizonyítani . A tárgyalásra tanúként a mai Franciaország legismertebb politikusai és köz­életi férfiai kaptak idézést, többek közt Charles Dapuy, Jules Mélinc, Paul Painleve, Hanotaux, Volt külügyminiszter, Maichand tábornok és sok író, újságíró. A védelemnek ezzel a nagyszámú tanújával szemben a vád Bessardnét, jogtaná­csosát s a belügy- és külügyminisztérium né­hány hivatalnokát vonultatta fel. A bíróság el­nöke Gubert, aki a szenzációs párizsi tárgyalá­sokat rendesen vezetni szokta, a közvádat Lescouve főállamügyész képviseli. Érthető a francia főváros izgalma, mert a tárgyalás előtt olyan hírek szivárogtak ki, hogy Judet részéről szenzációs leleplezések várhatók, amelyek Cler­menceau táborát erősen kompromittálják. Az első tárgyalási napon a tanúk a közönség számára fentartott padok jórészét megtöltötték és a tárgyalási terem úgy fest, mintha valóság­gal politikai és katonai méltóságok gyülekezete volna. Két nő v­onja magára a figyelmet az uniformisok és polgári férfiruhák erdejében: az egyik Bossardné, aki fekete ruhában jelent meg. Nagyon ideges. Judet felesége elegáns szürke toalettben van és még az első nap vissza­utazik Svájcba, ahol fia betegen fekszik. Judet hetvenkét éve mellett is igen friss és életerős jelenség. Rendkívül nyugodt, mosolyogva hall­gatja végig a hosszú vádiratot és aztán nyugod­tan így szól: Végre elértem célomat, négy évi hosszas fáradság után. Most végre megmond­hatom azt, ami a szívemet nyomja és védek­ez­­hetem az ostoba és nevetséges vádak ellen. El­hagytam Franciaországot, de csak azért, hogy Franciaországnak szolgáljak. Ehhez megvolt az erőm és megvoltak eszközeim is. Ha bűnös­nek­­éreztem volna magamat, Svájcban marad­tam volna, ahol nyugodtan élhetnék tovább. De visszatértem, mert becsületemet meg akarom vé­deni és mert a Világosságnak napfényre kell jönnie. Sok mindenről tudok, sok politikai ese­ményben volt részem, meghitt bizalmasa voltam sok magasállású államférfiúnak, de én nem hajhászok botrányt. Ha nem kényszerítenek rá, hogy a köteles diszkréciót megsértsem, akkor senkinek sem kell miattam nyugtalankodnia, én hallgatni fogok. Az első magyar ex-lex írta: Szatmári Mór Az 1807-iki alkotmányos berendezkedéstől egész 1899-ig ismeretlen dolog volt Magyar­­országon az ex-lex állapot. A kormányok gon­dosan ügyeltek arra, hogy az év végén már min­dig törvény legyen az állami költségvetés, vagy legalább az indemnitás kerüljön tető alá. Bánffy Dezső kormánya 1898-ban nem tudta ezt elérni. A decemberi hangulat egyre szenve­délyesebbé, viharosabbá lett s az esztendő Utolsó napján szinte a paroxizmusig fokozódott.­­ A lex Tisza már a kétségbeesés politikájának meggondolatlan alkalmazása volt. A Tisza-klikk túlbecsülte a maga erejét. A taktika visszafelé­pült. Hatása a szabadelvűpártban is robbantó ,volt Megindította a kilépéseket. A disszidensek az ellenzékhez csatlakoztak. Szilágyi Dezsőnek a házelnöki állásról való lemondása, a szabad­­elvűpártból történt kilépése, a pozsonyi válasz­tókhoz intézett levele, s ebben a kormány, meg a lex Tisza ellen intézett fulmináns támadása, egyfelől megtépte a kormány tekintélyét saját pártja dőlt is, másfelől roppant mértékben nö­­velte az ellenzék harci kedvét. A parlamenti ülé­sek szüntelen viharzásban folytak le, s az in­demnitás tárgyalása nem volt egyéb, mint a szenvedélyek féktelen tombolása.­­­ Szilágyi Dezső pozsonyi levelében azt a maximát is felállította, hogy a kibontakozás keresése a kormány kötelessége, még akkor is, ha uralmának biztonságából, vagy a kormány­párt érdekeiből áldoznia is kell. E pedig annyit jelentett, hogy a kormány maga nem lehet akadálya a kibontakozásnak, hanem vissza kell vonulnia. A lex Tisza tehát, mely klubhatározat­tal akarta helyettesíteni a parlamenti határoza­tot, úgy elm­érgesítette az állapotokat, hogy többé nem lehetett gondolni az ellenzék bármily engedékenységére addig, míg a hatalom polcán a Bánffy-kabinet áll. A kormány tehetetlen volt a viharzó parla­menttel szemben. Házszabályokkal való csínyek ki voltak zárva, mert az elnöki székben a kor­­elnök, Madarász apó ült, akinek rokonszenve az ellenzék felé hajtott. Az öreg becsületesen őrkö­dött a házszabályokon és hagyta a dolgokat a maguk útján. — *' *— —' ....... Az ellenzék pedig valóban komoly alkotmány­­jogi veszedelemnek tartotta az ex-rexet. A be­következhető törvénytelen állapotot úgy ítélte meg, mint az alkotmány komoly válságát Vol­tak igen tekintélyes ellenzéki politikusok, akik nem tudták elhinni, hogy a király megengedi az ex­lexet, s azt vitatták, hogy ennek megenge­dése vagy tűrése egyenesen ellenkeznék az al­kotmányra tett királyi esküvel. Az emberek ta­nakodtak, vitatkoztak azon, hogy mi lesz, hogy lesz, ha újév első napján bekövetkezik az ex­­lex ? Micsoda állapot lesz ? Mit csinál a kor­mány és hogyan viselkedik majd a nemzet ? Egyfelől félelem, másfelől egy nagy illúzió fű­ződött a bekövetkezhető törvénytelen állapot el­gondolásához. Félelem az eddig ismeretlen vala­mitől, ami az alkotmányra veszedelem, másfelől a nemzet alkotmányos, törvényes ellenállásában rejlő erő kifejtésének kápráztató illúziója. Azóta már sokszor volt ex­ lex. Szinte meg­szokottá vált, s a magyar alkotmány ennél sokkalta nagyobb, komolyabb veszedelmeken is túlesett. De akkor még ártatlanabb, az alkot­mányos felfogás dolgában kényesebb volt a ma­gyar politikai világ. Minél jobban közeledett 1398-ban az esztendő vége, annál­ elkeseredettebb lett az ellenzéki hangulat. Mert semmi se történt se idehaza, se Bécsben, ami arra vallott volna, hogy akár a kormány, akár a király meg akarja menteni az országot a törvénytelen állapottól. Ellenzéki kö­rökben komolyan beszéltek arról, hogy a király egyenes beavatkozással tüntetni fog az ex-lex mellett és manifesztumban fogja kérni az ex-lex mellett az adót, meg az ujoncozást. Ezekben a napokban hangzott fel először a királyi esküre való nyilvános hivatkozás. Károlyi István gróf december 15-én felszólalt. Beszédében hangzott el ez a szenzációs passzus: „Csak nem akarják elhinni, hogy a király, aki előtt tisztelettel hajlik­ meg az egész ország, sem­mibe vegye a n­aga esküjét ?" Jól emlékszem még ezeknek a szavaknak ha­lálára, óriási volt. Az egész ellenzék felállva tapsolt, éljerízett. Károlyi István gróf volt abban az időben a legtekintélyesebb magyar mágnás, az elhunyt Rudolf trónörökös bizalmas barátja. Hogy éppen ő hivatkozott a királyi esküre, ennek nagy jelentőségét tulajdonította. Rettenetes konvulziók és viharos kitörések közt teltek a napok. Végre elérkezett dec. 31-ike, az esztendő utolsó napja. Vége minden remény­kedésnek ! Néhány óra még és itt az özönvíz — az ex-lex. A képviselőház az esztendőben utolsó ülését tartotta. Ünneplés hangulat vegyült össze valami különös felketrázó keserűséggel az ellenzéken. A jobboldal pedig fásultsággal vegyes l­ondo­­miával nézte az események könyörtelen logiká­ját. Bánffy híres mondásához alkalmazkodott: Valahogy csak lesz, mert sehogy még sohasem volt. A karzatok tömve voltak. A képviselők is nagy számmal gyűltek össze. A jobbmezőn is, a balmezőn is egész a hegyekig tömve voltak a padsorok. Még Madarász apón is látszott vala­miféle izgalom, mikor az elnöki pulpituson meg­rázta a nagy csengőt. Olyan feszült izgalom ülte meg a lelkeket, hogy azt meg sem értik a mai emberek. A napirend előtt elsőnek Kossuth Ferenc szó­lalt fel. Röviden beszélt, de igen határozottan, éles akcentusokkal. Kossuth is, meg az utána felszólaló Horánszky Nándor és Molnár János a felelősséget hang­súlyozták. Valamennyien a kormányra, meg a többségre hárították a felel­ősséget, de Kossuth, aki pedig nagyon ügyelt a politikai mérsékletre, különös nyomatokkal utalt a királyi eskü szent­ségére. A királyi eskü — mondotta — a nemzet­nek bizonyos jogokat adott, a kormányra pedig, sőt magára a királyra is, kötelességeket rovott. A Molnár János beszéde alatt a jobboldalon derültség támadt; Rátkay László hangja bele­­sivitott a zajba : — A király esküjéről van szó, urak ! Azt ko­molyan kell venni! Kubik Béla rálicitált: A királyi eskü nem vá­sári portéka ! Erre azután a komolyság jellege szállott rá a jobb mezőre. A komolyságot meg hirtelen meg­döbbenés váltotta fel, mikor Szentiványi Árpád szólalt fel Palócos tájszólásával bejelentette az obstrukciót. — Én kijelentem — mondotta —, hogy köte­lességünk rálépni az obstrukció terére. Felaján­lom magamat erre az áldozatra, mert áldozat­nak tekintem, de aki követ, meglátja, hogy ígé­retemet beváltom. Így szólt és leült. Az a nagy tüntetés, ami az egész baloldalon erre kitört, mutatta, hogy az öreg az egész el­lenzék lelkéből beszélt Obstrukció ! Hát eddig nem volt ? Volt, de ez csak gyerekjáték ahhoz, ami következni fog. Az,­­ami még nem volt: technikai obstrukció. Ezt jelentette Szentiványi Árpád fogadalma. Hát, hogy mi a technikai obstrukció, azt csak ez­után, már az ex-lex állapotában tudták meg az emberek. Polónyi Géza meg már a pragmatika szankciót bontogatta. Úgy vélte, hogy ha a kétoldalú szer­ződést az egyik fél nem tartja be, a másik fél kö­telezettsége is megszűnik. — „Vigyázzanak, — harsogta, — többet kockáztatnak, mint csak a Bánffy személyét !“ Nagy meglepetésre a jobboldalon Kubingi Géza szólalt fel. Még akkoriban csak a kraké­­lereskedő természetéről ismerték. Annál fel­tűnőbb volt, hogy igen érzelmes húrokat penge­tett. Nagyon a szívére vette az obstrukció beje­­lentését, szinte könyörögve kérte az ellenzéket, hogy munkáljon közre a béke megteremtésénél. Erre felajánlotta minden jóakaratát Még a jobboldalon is megmosolyogták. Ugyan mit tudna már segíteni a Kubinyi jóakarata ? Ám Ivánka Oszkár mégis jónak látta, hogy egy kis olajat öntsön a tűzre. Nehogy lelohadjon a Kubinyi siránkozásától. Élesen, kegyetlenül támadta a kormányt, meg a többséget. Egyik­másik mondása egyenesen személyes természetű volt. A többi közt ezt vágta ki: „Nálam nincs­­megfizetve se szó, se kard soha". Ez nyilvánvalóképpen Gajáry Ödönnek szólott. Gatjáry nyomban fel is állott. Valami különös jámbor hangon szokott beszélni, de szavai min­dig olyan élesek voltak, hogy az ellenzék min­dig provokálást látott bennük. „Az én kardom, tollam soha nincs megfizetve. Vegye ezt tudo­másul Ivánka úr és mindenki." Az ellenzék ha­ragosan morgott, a Tisza-klikk zajosan éljen­zett. Gajáry, mintha ettől erőt kapott volna, azt mondta, hogy az ellenzéken három hónap óta egyéb se történik, mint a házszabályokkal való visszaélés. (­*­ Roppant lárma tört ki erre a baloldalon. ) VILÁG A politikai helyzet (A Világ tudósítójától) .. miután a kor­mány politikáját közismert okoknál fogva min­denben nem tudom magamévá tenni... az alel­nöki tisztségemről ezennel lemondok és kíván­ságodhoz képest és barátaim kívánságának megfelelően, az egységes párt egységét meg­óvandó, egyelőre megfigyelő álláspontra helyez­kedem ..." — írta vagy két héttel ezelőtt Göm­bös Gyula Bethlen István gróf miniszterelnök­nek abban a levelében, amelynek megszületése az uralkodó kormányzati rendszer életében úgy politikai, mint etikai vonatkozásokban új korszak beköszöntését jelenti. Gömbös Gyula le­mondott az egységes párt alelnöki tisztségéről azért, mert nem helyesli a kormány politikáját, de nem lépett ki a pártból, amely változatlanul támogatja a szerinte helytelen politikát folytató kormányt. Gömbös emellett súlyt helyezett arra, hogy levelében félre nem érthető módon leszö­gezze álláspontját: bent marad a pártban, de továbbra is figyelni fogja, még­pedig közvetlen közelről, a kormánypárt tagjának feszélyezetlen helyzetében, mit csinál a kormány és hogy reagál a párt a kormány működésére. Mit jelent ez ? Gömbös eddigi leplezett ellen­zéki felfogását az alelnöki állás feláldozásával nyílt ellenzéki pozícióval cserélte föl és a mi­niszterelnök, aki tudomásul vette Gömbös leve­lének tartalmát és annak intencióit, megnyitotta az egységes párt kapuit a nyílt ellenzéki állás­pont előtt. Gömbös Gyula és a fajvédelmi cso­port egységespárti tagjai továbbra is helyet fog­lalhatnak a kormányt támogató egységes párt soraiban anélkül, hogy a miniszterelnök vagy a párt vezetősége szükségesnek tartaná velük szemben a politikai és etikai konzekvenciák ér­vényesítését. Saját megállapítása szerint azért nem lépett ki a pártból Gömbös Gyula, mert úgy a miniszterelnök, mint barátai „egyelőre" a párt egységének megóvása céljából ezt kívána­tosnak tartották. Az egységes párt egysége tehát megmaradt. Változás csak annyiban történt, hogy úgy az egységes párt volt alelnöke, mint a miniszterelnök elejtették a párt de facto eg­ysé­gének látszatát és helyébe a formai egység meg­óvásának posztulumát helyezték. Majdnem két esztendeig vezette Bethlen Ist­ván gróf miniszterelnök az ország ügyeit azzal a támogatással, amelyet a kisgazdapárt és a ke­reszténypárt összekovácsolásából létesített egy­séges párt nyújtott a számára. Az egységes párt zászlajával és programjával, az egységes párt létrehozásának igyekezetével folytatta le a vá­lasztásokat Bethlen István gróf miniszterelnök és a választások után az egységes párt belső el­lentéteinek pillanatnyi kiküszöbölésével és le­­tompításával szerezte meg azt a stabilitást, amely a kormány pozícióját szinte megingathatatlanná és hozzáférhetetlenné­­tette. Az erős kéz politi­kájának inaugurálása céljából hozta létre és tartotta fent éveken át az egységes párt fikció­ját Bethlen István gróf és a különböző irányú ellenzéki támadásokkal szemben minden törek­vése abban összpontosult, hogy a kormánypárt világnézeti, politikai és szociális egységének lát­szatát fentartsa. Majdnem minden egyes politi­kai, gazdasági vagy világnézeti kérdés aktuali­tása a szétomlás és elforgácsolódás veszedelmét idézte fel az egységes párton és kényszerítette­ a kormányt arra, hogy a döntés kiforszírozását elhalassza és az aktuális problémák megoldását bizonytalan időre elnapolja. A halmozódó prob­lémák és a torlódó események feszítő ereje szinte kaleidoszkópszerűvé tarkították a kor­mánypárt színképletét, úgy hogy sokan és jog­gal az egységes párt koncepciójának végleges bukását jósolták. Bethlen István gróf miniszter­elnök a hét.­nőkig, sőt évekig tartó lavírozó politika után ekkor hirtelen és átmenetileg olyan utat választott, amely egy balfelé való orientáció lehetőségét csillogtatta meg, nemcsak a kormánypárton kívül, de a kormánypárton belül is azok előtt, akik hajlandók lettek volna Bethlen István grófnak segítségére lenni abban a harcban, amely a végső leszámolást jelentette volna az egységes párt jobboldali frakciójával. Mindenki látta és mindenki érezte, úgy a kor­mánypárton, mint az ellenzéken, hogyha Beth­len István gróf továbbra is ragaszkodik az egy­séges párt de facto egységének látszatához, nem marad számára hátra más, mint a jobboldali világnézet, a jobboldali politikai és gazdasági felfogás kiküszöbölésével helyreállítani a párt liberális, szociális kérdésekben mérsékelt és gaz­dasági kérdésekben konzervatív egységét. A politikai szituáció teljes zavarát idézte elő és a súlyos politikai és gazdasági problémák megol­dását tette lehetetlenné az egységes párt nem létező egysége és ezért minden oldalon örömmel fogadták azt a lehetőséget, amely a politikai helyzet tisztulását eredményezhette volna. Az utolsó pillanatban dobta el magától a miniszter­elnök az egységes párt egységének fikcióját és Gömbös Gyula levelének nyilvánosságra adásá­val új bázist teremtett a kormány stabilitásának biztosítására: a leplezetlen ellentétek formai egységét. Az őszinteség irányában határozott lépést tett Bethlen István gróf akkor, amikor nyíltan do­kumentálta, hogy az egységes párt egyáltalán nem egységes és ennek következtében a kor­mány további többségi alapon történő támoga­tása csak a kiegyenlíthetetlen ellentétek össze­kovácsolásával biztosítható. Az őszinteség útján jelentős haladást mutat a miniszterelnök leg­újabb koncepciója, olyan mértékű haladást, amely új korszakot nyit meg a kormányzati rendszer uralmának történetében. Új korszakba lépett az elmúlt évek magyar politikája, amely az események fejlődése tekintetében új perspek­tívákat tár fel és új lehetőségek számára nyitja meg az utat. A forduurstein-poltka­ nyílt be­vallása volt a miniszterelnök részéről az a gesz­tus, amely a fajvédelmi csoport tagjait a kor­mánypártban való maradásra bírta és megen­gedte Gömbös Gyulának, a fajvédelmi csoport vezérének, hogy álláspontjának és programjá­nak érintetlen fentartásával bentmaradjon abban a pártban, amelynek a kormány műkö­désében — szerinte — megnyilvánuló állás­pontja és programja élesen szemben áll az ő felfogásával. E pillanatban lehetetlen lemérni azokat a le­hetőségeket, amelyeket a kormányzati rendszer új korszaka vet föl azok előtt, akik az őszinte­ség irányában tett bátortalan lépésen túl a tel­jes őszinteség útjára szeretnék terelni a magyar politika bizonytalanságát. Ezzel szemben kétség­telen, hogy azoknak a feladatoknak a szempont­jából, amelyeknek megoldására a második nem­zetgyűlés vállalkozott, abban a formában, amely­ben létrejön, teljesen és orvosolhatatlanul kép­telenné vált. Az alkotmányjogi feladatok egész komplexuma, a szociális problémák tömege és ezek között elsősorban a földbirtokreform gyors és eredményes végrehajtása, az első nem­zetgyűlés törvényalkotásainak a konszolidáció irányában és értelemben való revíziója, a gazda­sági reorganizáció politikai előfeltételeinek meg­teremtése , voltak azok a kérdések, amelyek megoldására Bethlen az egységes pártot létre­hozta és ugyanezek a kérdések azok, amelyek­nek megoldására nézve ma a kormánypárt egyes frakciók egymással élesen szembenálló ál­láspontot képviselnek. Amikor tehát a minisz­ 1923 július 1.­3

Next