Világ, 1923. június (14. évfolyam, 146-170. szám)

1923-07-28 / 168. szám

Szombat Csendes zarándokút a Dunán Strindberg frlsvét­jában van egy mondat, amely minden hangszernél és árnyalatnál job­ban érzékelteti meg a tavaszt. Arról beszélnek, hogy a kikötőkben átfestik a hajókat és a vö­rös minium jellegzetes illata beárad az abla­kon. A tavasznak ez az egyszerű hétköznapi­­sága valóban megragadó, érezzük a tél pán­célja alól fölszabadult kikötőket, a dagadó ví­zen ringó bárkákat, melyeknek tépett vitorlái a sósízű szelet várják, hogy elinduljanak a pá­rás messzeségek felé. Nálunk Budapesten is van egy nagy víz, amelyen keresztül közvetlen kapcsolatot érzünk a világgal. A Duna rakodó­partján kátrányszagú cölöpök között kóbo­rolva, megérezzük azt a nagy távolságot, amelynek nagyszerű sejtését csak a víz, a föld­ről emelkedő, a földre visszatérő pára hatal­mas körforgása adja meg nekünk. Egy kissé mindig az az érzésem volt, hogy a Duna partján idegen világrészekkel adok ta­lálkozót. Sokat csavarogtam európai kikötők­ben, hallgattam a mólók közé benyomuló da­gály harsogását, néztem a víz fenyegető töme­geit, melyek felém zengték a föld eleven éle­tét. A Duna nem tenger, mégis az Óceán le­­hellete csapja meg arcomat, ha a legalsó lép­csőről nézem a nagy folyam sodrát, s az uszá­lyok csöndes mozgása, a hajóbordákon locs­­csanó víz csevegése eszembe juttatja a kis nor­vég halászgőzöst, melyen egy csöndes skager­­raki éjszakán indultam el az alvó kikötőből. Régi barátja vagyok a Dunának ; csöndes, áhítatom zarándoka. Az ifjúság, a múlt és egy furcsa, ködös jövendő fantomja surran el itt a vizek fölött. Jól ismerem a hajókat, a part minden zugát; ott eveztem a hátán májusi es­téken két öreg halásszal, akik bölcsek voltak és némák, pipájuk beleparázslott a sötétbe, s hálót bontva élték a vizek ősi életét. Talán sohasem kellett annyira szeretni a Dunát, mint most. A vizek között van valami hatalmas kapcsolat, amely túlterjed a mesterséges or­szághatárokon ; a Duna fölött ringatózva érez­zük a rohanó hegyi folyókat, amelyek idetö­rekednek hozzánk, ebbe a szomorú magyar medencébe. Halljuk az összeülődő folyami ka­vicsok csengését. Ez a kis, laposra csiszolt kő talán szikla volt valamikor a Kárpátokban, s a Vág hozta a Dunába magával, ez a vadregé­­nyes vízfolyás, amely valaha tót tutajokat ringatott ide hozzánk. Jól ismerem a Dunát. Forrása fölé hajoltam fent a Feketeerdőben, ahol csodálatos órák muzsikálnak, medre mellett lefelé haladtam a kedélyes bajor földön, megcsodáltam komorsá­gát a passaui kanyarodónál, ahol tajtékozva bu­kik át a víz a parti sellőkön. Sok folyót láttam már, ősszel elnéztem a Rajna csodálatos szik­rázó aranyát és a rozsdás szöllőhegyek között megértettem a Niebelung-legenda minden rej­tett titkát. Mégis a Duna mellett éreztem azt, hogy otthon vagyok. Minden kis része, apró szi­gete, lustán elfolyó ága külön életet él. A hajók, melyek ott futkosnak a hálán, egyéniségek. Is­merem jól mindegyiknek az arcát. Vannak köz­tük vidám, fiatal, pökhendi legények, dohogó öreg urak, szeszélyes kis nők és pajkos gyerme­kek. Számon tartom valamennyiüket pontosan, talán pontosabban, mint a révkapitányság, vagy legutóbb a Duna-bizottság, amely most lajstromozza őket. Emlékszem a régi propelle­rekre, melyek Tabán felé futottak, mint apró vízi bogarak, ezeken még nem volt villanyvilá­gítás, csak egy régi petróleum-lámpa ringató­zott lenn a kabinban. Hova tűnhettek azóta? ... Ki tudja, merre járnak a hajók, ha már meg­unták a futkosást Pest és Buda között. Az új­pesti hajók is elmentek valahová, úgy hallom, hogy cseh földön átmázolva, idegen névvel je­gyezve lapátolnak a Dunán s ha emlékezni tud­nak, biztosan visszagondolnak azokra az időkre, a­mikor a Boráros­ tértől az újpesti halászcsár­dáig vezette őket az öreg kormányos. Akkor még „Sólyom", „Hattyú'', „Fecske" volt a ne­vük. Ugyanezen az úton járt a „Mátyás király", a „Szent István" és a „Drina". A Drinával a múltkor találkoztam az óbudai hajógyár ki­kötőjében. Csúnyán megrokkant szegény, ké­ményét leszerelték, kereke megrozsdásodott, a festék lehámlott róla és most megcsúfítva ten­geti napjait. Olyan ez az óbudai hajó-kikötő, mint valami aggok menháza. Ha nagyon utána járna az ember, megtalálná az öreg Herkules vontató gőzöst, melyet régi metszetekről isme­rünk, amint nagyokat pipálva húzza maga után a súlyos gabona-uszályokat, a Brazovits­­hajók utódait. De vannak a dunai gőzösök között aktív öregek is. A nevük is méltóságteljes. Erzherzog Karl és Prinz Albrecht nevét olvashatjuk olda­lukon, gyönyörűen újjá vannak festve, átala­kítva, az ember nem is hinné róluk, hogy mi­lyen régen hasítják a Duna habjait. Nem ártott meg nekik a sok mohácsi és paksi kofa, akik­nek puttonyait és tyúk­ketreceit szállították föl­felé Budapestre. A kétkéményű Sophie és test­­vérhajója, az Iris, szintén itt ringatózik az Erzsébet-híd fölött. A Széchenyi Istvánról el­nevezett gőzös is megéli gyakran a királyi vár alatt. A Budapest, a Wien, a Schönbrunn most a pesti és bécsi közönség favoritja, mellettük büszkén tűnik fel a belgrádi wieni expressz­­hajó. Valóságos kis óceánjáró, négy darab van belőle: Jupiter, Mars, Uranus és Saturnus. Ne beszéljünk a többiekről. Van nagyon sok fehér­szalagos MFTR-gőzös, talán csak az öreg Tahit említsük meg, amely Esztergomig pöfög, ezt a kedves, vén jószágot, melyet kendőlengetéssel üdvözöl a leányfalusi gyerek. A kis Kati gőzös is vidám. Nem ártott meg neki az idő, a Kati név, úgy látszik, megvédte az Öregedéstől. Hát az öreg dunai uszodák. Mennyit fejesez­­tünk ott a parlament alatt, amikor még nem találták ki a strandot és az ember inkább úszott, mint flörtölt. Túl az összekötő vasúti hídon, egy kis dunai sziget fűzfái érdekes dol­gokat meséltek az árva csónakosnak. Szomszéd­ban építették az aquincumi gázgyárat és a kubikos ásója minduntalan beleakadt egy öreg cserép kancsóba, kőtáblába, néha koponyát kotort ki a földből a váci munkás, mint Hamlet sírásója. Mondják, rómaiak jártak erre, ezt különben a római fürdő öreg kocsmárosa is megerősíti. Furcsa dolgok... Az az érzésem, hogy a pestiek nem tisztelik túlságosan ezt az öreg Dunát. Szeretik, játszadoznak, mulatoznak vele, de nem érzik mellette azt az áhítatot, mely az ilyen érdemes folyamnak kijár. Egy világ árad itt gazdag hömpölygéssel Budapest mellett és mi nem vesszük tudomásul. Pedig ez a víz a történelem árama, s mert hozzája tartozunk, ott állunk mindig a népek és nem­zetek útjában, belekapcsolódunk egy nagy kö­zösségbe. ■Mert jó érezni ismeretlen dolgokat Ma na­gyon nehéz messzire jutni innen, de akiben él a világ szeretete és a messzi földek után való vágyakozás, az itt a Duna mellett meghallgat­hatja az idegen országok üzenetét is. Csak érteni kell a Dunát, érezni és mélységesen sze­retni. Akkor néha egy csöndes vízi zarándok­­úton elringatózhatunk rajta a végtelenbe. Fodor László. VILÁG MINDENNAPI LEXIKON ENDrtöM SÁNDOR síremlékére országos gyűjtést kezdtek. Endrődi Sándor költő Veszprémben született 1850. január 16-án. Már iskolás korában feltűnt költői tehetségével a székesfehérvári gimnázium Önképzőkörében, melynek elnöke ekkor Wekerte Sándor volt Először színésznek akart menni, de erről csak­hamar lemondott és tanulmányi célból kül­földre ment, ahol irodalmi és esztétikai tanul­mányokat folytatott. Első verse a Nefelejts­­ben jelent meg 1863-ban, ezután csaknem min­den jetevbb szépirodalmi lap hasábjain dol­gozott. Első eredeti kötetét, a Falusi álmok címet prózában írt költői rajzát 1875-ben adta ki, ezt követte egy évvel később első verses kö­tete, a Tücsökdalok. Ezután a Petőfi Társaság kiadta tőle a Költemények két kötetét és tag­jai sorába iktatta. Később a nagyváradi reál­iskolához nevezték ki tanárrá és ott működött 1892-ig. Ezután több költői gyűjteményt és számos műfordítást adott ki. A Kisfaludy Tár­saság 1892-ben, az Akadémia 1899-ben válasz­totta tagjává, 1007-ben pedig a Petőfi Társaság alelnöki lett. letem nagy része volt a Petőfi-kul­­tusz újabb mozgalmaiban, és a Petőfi-ház meg­teremtésében. Hosszú munkás élet után 1922- ben halt meg. AZ ÁRVÁK pénzét — a felfordult gazdasági viszonyok közepette — az árvaszékek kosztba adják. Az elárvult gyermekeikről való gondos­kodás nyomai messze visszanyúlnak az ókorba. A görögöknél és rómaiaknál is történ­tek már olyan intézkedések, amelyek hivatva voltak felkarolni a háborúban elesett katonák gyermekeinek sorsát. Trajanus császár, a két Antonius és Alexander Severus külön alapít­ványban gondoskodtak a polgári árvákról, a kereszténység is erősen portálta az árvák megsegítését, mint a felebaráti szeretet egyik legszebb megnyilatkozását, így a különféle kolostorok, rendek sok árvát neveltek, de a szülejüket vesztett gyermekekkel való rend­szeres és céltudatos foglalkozás tulajdonkép­pen csak a XV. században indul meg, amikor főleg az olasz, hollandi és német városokban, mint Amsterdamban, Augsburgban egyre­­másra keletkeztek a zárdaházak. Ugyanakkor Borromeo Károly, milánói érsek és Paulai Szent Vince még intenzívebben karolták föl az árvák nevelését és oktatását. Az árvákkal való foglalkozás lényeges módosuláson esik át 1895-ban, amikor A. H. Francke megteremti árvaházát, amelyben az alsóbb és magasabb fokú iskolák rendszeres tanulmányi tagolás keretében foglalnak helyet. A XVIII. század végén a filantrópikus kor felvetette a kérdést, nem volna-e jobb az árvákat ahelyett, hogy nagy tömegekben összecsoportosítják őket, in­­káb derék és tisztességes családokhoz adni nevelőbe. A kérdés még ma sincs véglegesen eldöntve, de az árvaházak mindenesetre igen jelentékeny tényezői az emberbaráti munká­nak. Az árvaszék, amely az árvák anyagi ügyeit kezeli, elnökből, két ülnökből, jegyző­ből és megfelelő számú segédszemélyzetből áll. A törvényhatósági bizottság, illetve a vá­rosi képviselőtestület az ülnökök számaival egyenlő számban saját tagjai közül tisztelet­beli ülnököket rendelhetnek ki. Az árvaszék elnöke rendezett tanácsú városokban a polgár­­mester, az árvaszék végrehajtó közegei a szol­­gabírák és a községi elöljáróságok. Az árva­szék határozatainak külföldön való végrehaj­tása a belügyminiszter útján történik. A gyámhatósággal felruházott község árvaszéké­nek határozatai ellen a törvényhatósági árva­székhez, innen a törvényhatósági közigazgatási bizottsághoz van fellebbezésnek helye tizenöt napon belül. A törvényhatóságok árvaszékei­nél az elnöknek és ülnököknek, rendezett ta­ nácsú városok és községek árvaszékeinél pe­dig legalább egy, ülnöknek jogvégzettnek kell lennie. KENYÉRPENÉSZ (Penicíllium, Mucor, As­­pergillus) a neve több penészgombának, ame­lyek a zygomyceták rendjébe tartoznak. A le­vegő porával röpülő spóriák a kenyérre hullva, ott gyorsan megerednek s azt mikrosz­kopikus fonalak finom, bársonyszerű hálózatá­val vonják be. A „vérző kenyér", vagy „vérző ostya" okozója a Bacillus prodiglosus nevű kromogén baktérium, amely piros festőanyagot produkál s ettől látszik a megtámadott kenyér vérszínűnek. A negyvenes években ez a csoda­csináló baktérium szinte járványsz­erűleg lé­pett fel a kaszárnyák, vendéglők kenyérmaga­zinjaiban. A kenyér nyúlósságát a Bacillus me­­sentericus vulgatus nevű baktérium okozza, amely elbírja a sütőkemence körülbelül 100 fokos melegét is s rettentően elszaporodva, undorító nyúlós anyaggá változtatja a kenyér belsejét. A burgonyával kevert pesti kenyérbe a romlott burgonyával kerül a legtöbb gomba. ,■ ■iám N­ i»i mIIIi mm ..... Sorvad a magyar Jövő Sok jót és rosszat mondtak már a statiszti­káról. De annyi bizonyos, hogy az, aki gyor­san, alaposan és elfogulatlanul akarja az éle­tet megismerni, legjobban cselekszik, hogy ha a statisztikához fordul útbaigazításért és fel­világosításért. Mert a statisztika a hozzáértők szemében ugyanoly meggyőző erejű és súlyú, mint aminek az ujjlenyomatok a bűnügyben kutató rendőrség előtt A statisztikai számok valóban ujjlenyomatok, amelyekben a kor ve­zérlő eszméi, szenvedései és törekvései örökül­nek meg. Ha ily szemszögből Tesszük elfogulatlan vizsgálat alá a Központi Statisztikai Hivatalnak minap megjelent kötetét, amelyben az 1920. évi népszámlálás alkalmával hivatalosan gyűj­tött demográfiai adatok Csonka-Magyarország népességéről szakszerűen feldolgozva jutnak nyilvánosságra, akkor fájdalommal kell megál­lapítanunk, hogy nálunk a népmozgalmi és kul­turális viszonyok az utolsó tíz esztendőben kedvezőtlen irányba terelődtek. Már azt a körülményt, hogy az 1910. évben megejtett népszámlálás alkalmával a házasok száma a 15 éven felüli népességhez viszonyítva 61,7%, ellenben 1920-ban már csak 58,4%, vagyis 3,3%-kal kevesebb volt. népmozgalom, illetve népszaporulat szempontjából fölötte kedvezőtlennek kell mondani. Még szomorúbb azonban az, hogy Csonka-Magyarországon ugyanakkor apadt ily erősen a házas emberek száma, amidőn a felnőtt lakosság száma beiga­­zod­óan jóval nagyobb, mint volt tíz évvel ez­előtt, 1910-ben. Míg ugyanis 1910-ben az össz­­népességnek csak 55,4%-a volt 20 éven felüli korban, addig 1920-ban már 58,8%-ra rúgott a 20 éven felüli korban állók arányszáma. Vagyis : ugyanakkor, amidőn a házasságképes korban levő lakosok száma 3,4%-al emelkedett, ugyanakkor mégis csökkent a házassági köte­lékben levők arányszáma 3,3%-kal . Pedig ná­lunk a népesség zöme még mindig a falvakban lakik, tehát ott, ahol a gazdasági feltételek, amelyektől a házasságkötések emelkedése, vagy csökkenése elsősorban függ, közfelfogás szerint jóval kedvezőbbek, mint a városokban, amelyekben a létért való küzdelem sokkal ne­hezebb, s ahol egyre gyarapodó számban él­nek olyanok, akik csak később juthatnak abba a helyzetbe, hogy családot alapíthassanak. Hi­szen a városokban tömörülnek össze a kiifize­­téses tisztviselők , a tanítók és tanítónők, a szabad foglalkozást űzők , az orvosok, mérnö­kök, ügyvédek, akiket már hosszú tanulmány­­idejü­k is megakadályoz abban, hogy korán kössenek házasságot. Az 1920-ban Csonka-Ma­gyarországon összeszámlált 7,980.143 főnyi né­pességből ugyanis 6,440.556 a vármegyékben lakott és csak 1,539.587 a városokban, és mégis 1920-ban 3,1%-kal kevesebb házas embert ta­láltak nálunk, mint 1910-ben. Már­ ez az egy adat is élesen reávilágít arra, hogy a magyar népmozgalmi viszonyok kedvezőtlen irányba terelődtek át, és, hogy kevés remé­nyünk van arra, hogy népünk a természetes szaporulat útján, azaz a születések révén erő­södjék meg. És hogy valóban így áll a dolog, az abból is kitűnik, hogy míg 1910-ben Csonka- M­agyarországnak megfelelő területén még 1.143.642 gyermeket számláltak össze az öt éven aluli korban, addig 1926-ban már csak 790.871-et tett ki az öt éven aluliak száma. 1910- ben tehát az össznépességnek 15.0%-a volt öt éven aluli korban 1920-ban már csak 9.9%, vagyis 5.1%-kal kevesebb. Még szomorúbb azon­ban az, hogy 1910 óta nemcsak a születések száma fogyott állandóan és erősen, mert 1910- ben a 3 éven aluliak száma 602.774 volt, ellen­ben 1920-ban csak 471.587, vagyis 21.8%-kal ke­vesebb, hanem ezenfelül még a szerencsésen fel­nevelt kisgyermekek száma is megdöbbentően fogyott 1910 óta! Míg ugyanis 1910-ben még 540.868 gyermeket számoltak a mai Csonka-Ma­­gyarországnak megfelelő területen, akik 5—5 éves korban voltak, addig 1920-ban a 3—5 éve­sek száma már csak 319.284 volt, vagyis nem kevesebb, mint 41,0 százalékkal csökkent. Ez pedig mindenképpen gondolkodóba kell, hogy ejtsen bennünket. Mert ha megérthetjük is azt, hogy kevesebb magyar születik, mert a házas emberek száma a háborús években és a gazdasági válság miatt erősen csökkent, az csak mégis meglepő és döbbenetes, hogy ily­­ nagy a gyermekhalandóság. Várjon miért? ...­­ Úgy tudjuk, hogy ennek egyedüli oka vidéki közegészségügyünk ama nagy maradisága,­­amely elsősorban a gyermekvédelem sajnálatos­ hiányosságában jut kifejezésre. Állíthatjuk ezt, annyival is inkább, mert hiszen 1910 óta vára­kozás ellenére nem a városokban, hanem ép­pen a vidéken, a falvakban apadt erősen a 3—5­­ éven aluli korban levő gyermekek száma. 1910. óta ugyanis a városokban csak 2.9%-kal, a fal­­vakban pedig már 3.4%-kal csökkent a 3—5 éven aluliak arányszámai Pedig a városokban mindig kedvezőtlenebbek a megélhetési viszo­­­­nyok, mindig zsúfoltabbak a lakások és a há­zon kívül kereset után loholó szülők sokkal kevesebbet törődhetnek gyermekeik gondozá­sával, akik a már évek óta tartó nagy drága-­ ság miatt az oly­annyira szükséges tejhez is alig juthatnak. Mi az oka hát mégis, hogy ép­pen a falvakban halnak el a 3—5 éven aluliak­, oly ijesztő számban. Úgy véljük, hogy ennek egyik oka a magyar, falu lakosságának az a kulturális elmaradott­sága, amelynek kézzelfogható és szomorú bi­zonyítékait ugyancsak az 1920-ban megejtett népszámlálás tárta föl azzal, hogy a városoka­t ban lakó népességből a 6 évnél idősebbeknek 8,4%-a, a falvakban lakó népességből pedig­ több mint kétszer annyi, vagyis 16,9% volt az, analfabéta. Már­pedig az általános műveltség legelemibb és­ legbiztosabb fokmérője az Írni, és olvasás tudás és minél műveletlenebb a né­­­pesség, annál inkább van híján azoknak az elemi egészségügyi ismereteknek és annak az előrelátó gondosságnak, amelyre éppen a kis­gyermek­korban lévőknek fokozott mérvben szükségük van, hogyha azt akarjuk, hogy jár­ványos kórok és az emésztés betegségei ellen kellő védelemre tegyenek szert. A kultúrátlan,­­mert analfabéta népesség irtózik az orvostól és kórháztól, még akkor is, hogyha ezek kellő számban vannak­ és könnyűszerrel megközelít­­h­etők; a kultúrátlan, mert analfabéta népesség virtust lát abban, hogyha az egészségügyi ható­ságok éberségét és ügybuzgalmát kijátszhatja, vagy hatástalaníthatja. Ezért nem hívnak a fa­lusiak idejében orvost, még akkor sem, ha kö­zelükben lakik, ezért pusztul el még mindig annyi gyermek nálunk anélkül, hogy betegsé­gében szakszerű kezelésben részesült volna. Ez a kultúrállanság fő oka annak, hogy 1910-től 1920-ig a magyar városokban csak 3,3%, a magyar falvakban pedig ugyanabban az időben már 5,5%-kal fogyott a 0,5 éven aluli gyer­mekek arányszáma. Ha így áll a dolog, akkor Csonka-Magyaror­szág népesedési politikáját legsürgősebben meg kell reformálni oly értelemben, hogy a népe­sedési politika szolgálatába minél előbb és mi­nél nagyobb számban be kell állítani a kul­turális intézményeket és berendezéseket. Ná­lunk nemcsak az orvosok, kórházak és gondo­zók, hanem az iskoláok és tanintézetek nevelő és felvilágosító munkájára is legsürgősebben szükség van. Ha csak nem akarjuk azt, hogy a magyar nép a mi hibánkból odajusson, ahová annyi gonosz ellensége évszázadok óta nem tudta juttatni : a végpusztulásba. Erőteljes kultúrpolitikára van szükség ná­lunk még azért is, mert, úgy látszik, hogy az utolsó években ránkszakadt rettenetes gazda­sági ínség miatt, 1920-ban a városokban a 12— 20 évesek arányszáma 2.1%-kal kisebb volt, mint 1910-ben. Míg ugyanis 1910-ben a 12—20 évesek a városi népességnek 17.5%-át tették ki, addig 1920-ban már csak 15,4% jutott erre a korcsoportra. És ha ez onnan is ered, mert az utolsó években a háztartási alkalmazottak­ száma a városokban mindenhol erősen csökk­­kent, mindamellett kulturális szempontból igen, aggályos e korosztályok távolmaradása a vá­­­rosokból. Mert hiszen ezek azok a korcsopor­tok, amelyekben a tanoncok ipari kiképzést,­­a szabad foglalkozásból élők középiskolai okt­­tatást nyernek a városokban. Ha tehát éppen a 12—20 évesek száma apadt feltűnően 1910 óta, akkor ebben is szomorú bizonyítékát lát­hatjuk annak, hogy nálunk a kulturális hala­dás után érzett vágy tetemesen alábbszállt.­ Ennek pedig előbb-utóbb a nemzet egyeteme fizeti meg az árát. Egy okkal több, hogy az illetékes körök ennek a feltűnő jelenségnek, eredőit komolyan keressék, s ha lehet, meg­,­felelő intézkedésekkel gyorsan megelőzzék. Paclt Henrik dr. 1923 július 28. 7 Leszavazták a négyszázkoronás villamosjegyet A főváros közlekedési bizottsága ma délután 5 órakor Buzáth János alpolgármester elnöklé­sével rendkívüli ülést tartott. Az elnök meg­nyitójában bejelentette, hogy a gazdasági krízis és a korona katasztrófális zuhanása folytán szükségessé vált a villamos vasutak viteldíjának újabb emelése. A Székesfővárosi Közlekedési rt. igazgatósága kéri a viteldíjaknak augusztus 5-től kezdődőleg 100%-kal való fölemelését. Ilyen értelemben az eddigi 200 koronás jegy ára 400 korona lenne s ugyanilyen arányban emelkednének a többi jegyek árai is. A javaslathoz elsőnek Bibithi Horváth János szólt hozzá, nem fogadja el az emelést. Az igaz­gatóság valósággal destruál, amikor a korona romlását már előre belekalkulálja az emelésbe. Ha így megy tovább, akkor csődbe kerül a vál­lalat. Indítványozza, hogy a közlekedési bizott­ság jelentse ki teljes érdektelenségét a tarifa­­emeléssel kapcsolatban, mert ha a közlekedési bizottság nem is szavazza meg, a minisztérium útján úgyis érvényt szereznek az emelésnek. Szabó József felszólalásában nem tartja in­­­dokoltnak az emelést. Megállapítja, hogy a munkások nem kapják meg a tarifaemelések után sem a méltányos fizetést. Kéri, hogy állít­sák fel az indexrendszert, amely szerinte az idő folyamán úgyis életbe lép. A legtöbb felszólaló csak a 300 koronás emeléshez volt hajlandó hozzájárulni. Sztrokay István h. vezérigazgató válaszolt a felszólalásokra. Tekintettel arra, hogy a bizott­ság tárgyalása alatt a korona ismét esett, most már azt javasolja, hogy ne 100, hanem 500 ko­ronában állapítsák meg a villamosjegyek árát. Az elnök szavazásra tette föl a kérdést és a bizottság úgy az 500 koronás, mint a 400 koronás javaslatot egyhangúlag elvetette, ellen­ben hét szavazattal elfogadta azt az indítványt, hogy 300 koronára emeljék a villamosjegy árát.1

Next