Világ, 1923. június (14. évfolyam, 146-170. szám)
1923-07-28 / 168. szám
Szombat Csendes zarándokút a Dunán Strindberg frlsvétjában van egy mondat, amely minden hangszernél és árnyalatnál jobban érzékelteti meg a tavaszt. Arról beszélnek, hogy a kikötőkben átfestik a hajókat és a vörös minium jellegzetes illata beárad az ablakon. A tavasznak ez az egyszerű hétköznapisága valóban megragadó, érezzük a tél páncélja alól fölszabadult kikötőket, a dagadó vízen ringó bárkákat, melyeknek tépett vitorlái a sósízű szelet várják, hogy elinduljanak a párás messzeségek felé. Nálunk Budapesten is van egy nagy víz, amelyen keresztül közvetlen kapcsolatot érzünk a világgal. A Duna rakodópartján kátrányszagú cölöpök között kóborolva, megérezzük azt a nagy távolságot, amelynek nagyszerű sejtését csak a víz, a földről emelkedő, a földre visszatérő pára hatalmas körforgása adja meg nekünk. Egy kissé mindig az az érzésem volt, hogy a Duna partján idegen világrészekkel adok találkozót. Sokat csavarogtam európai kikötőkben, hallgattam a mólók közé benyomuló dagály harsogását, néztem a víz fenyegető tömegeit, melyek felém zengték a föld eleven életét. A Duna nem tenger, mégis az Óceán lehellete csapja meg arcomat, ha a legalsó lépcsőről nézem a nagy folyam sodrát, s az uszályok csöndes mozgása, a hajóbordákon locscsanó víz csevegése eszembe juttatja a kis norvég halászgőzöst, melyen egy csöndes skagerraki éjszakán indultam el az alvó kikötőből. Régi barátja vagyok a Dunának ; csöndes, áhítatom zarándoka. Az ifjúság, a múlt és egy furcsa, ködös jövendő fantomja surran el itt a vizek fölött. Jól ismerem a hajókat, a part minden zugát; ott eveztem a hátán májusi estéken két öreg halásszal, akik bölcsek voltak és némák, pipájuk beleparázslott a sötétbe, s hálót bontva élték a vizek ősi életét. Talán sohasem kellett annyira szeretni a Dunát, mint most. A vizek között van valami hatalmas kapcsolat, amely túlterjed a mesterséges országhatárokon ; a Duna fölött ringatózva érezzük a rohanó hegyi folyókat, amelyek idetörekednek hozzánk, ebbe a szomorú magyar medencébe. Halljuk az összeülődő folyami kavicsok csengését. Ez a kis, laposra csiszolt kő talán szikla volt valamikor a Kárpátokban, s a Vág hozta a Dunába magával, ez a vadregényes vízfolyás, amely valaha tót tutajokat ringatott ide hozzánk. Jól ismerem a Dunát. Forrása fölé hajoltam fent a Feketeerdőben, ahol csodálatos órák muzsikálnak, medre mellett lefelé haladtam a kedélyes bajor földön, megcsodáltam komorságát a passaui kanyarodónál, ahol tajtékozva bukik át a víz a parti sellőkön. Sok folyót láttam már, ősszel elnéztem a Rajna csodálatos szikrázó aranyát és a rozsdás szöllőhegyek között megértettem a Niebelung-legenda minden rejtett titkát. Mégis a Duna mellett éreztem azt, hogy otthon vagyok. Minden kis része, apró szigete, lustán elfolyó ága külön életet él. A hajók, melyek ott futkosnak a hálán, egyéniségek. Ismerem jól mindegyiknek az arcát. Vannak köztük vidám, fiatal, pökhendi legények, dohogó öreg urak, szeszélyes kis nők és pajkos gyermekek. Számon tartom valamennyiüket pontosan, talán pontosabban, mint a révkapitányság, vagy legutóbb a Duna-bizottság, amely most lajstromozza őket. Emlékszem a régi propellerekre, melyek Tabán felé futottak, mint apró vízi bogarak, ezeken még nem volt villanyvilágítás, csak egy régi petróleum-lámpa ringatózott lenn a kabinban. Hova tűnhettek azóta? ... Ki tudja, merre járnak a hajók, ha már megunták a futkosást Pest és Buda között. Az újpesti hajók is elmentek valahová, úgy hallom, hogy cseh földön átmázolva, idegen névvel jegyezve lapátolnak a Dunán s ha emlékezni tudnak, biztosan visszagondolnak azokra az időkre, amikor a Boráros tértől az újpesti halászcsárdáig vezette őket az öreg kormányos. Akkor még „Sólyom", „Hattyú'', „Fecske" volt a nevük. Ugyanezen az úton járt a „Mátyás király", a „Szent István" és a „Drina". A Drinával a múltkor találkoztam az óbudai hajógyár kikötőjében. Csúnyán megrokkant szegény, kéményét leszerelték, kereke megrozsdásodott, a festék lehámlott róla és most megcsúfítva tengeti napjait. Olyan ez az óbudai hajó-kikötő, mint valami aggok menháza. Ha nagyon utána járna az ember, megtalálná az öreg Herkules vontató gőzöst, melyet régi metszetekről ismerünk, amint nagyokat pipálva húzza maga után a súlyos gabona-uszályokat, a Brazovitshajók utódait. De vannak a dunai gőzösök között aktív öregek is. A nevük is méltóságteljes. Erzherzog Karl és Prinz Albrecht nevét olvashatjuk oldalukon, gyönyörűen újjá vannak festve, átalakítva, az ember nem is hinné róluk, hogy milyen régen hasítják a Duna habjait. Nem ártott meg nekik a sok mohácsi és paksi kofa, akiknek puttonyait és tyúkketreceit szállították fölfelé Budapestre. A kétkéményű Sophie és testvérhajója, az Iris, szintén itt ringatózik az Erzsébet-híd fölött. A Széchenyi Istvánról elnevezett gőzös is megéli gyakran a királyi vár alatt. A Budapest, a Wien, a Schönbrunn most a pesti és bécsi közönség favoritja, mellettük büszkén tűnik fel a belgrádi wieni expresszhajó. Valóságos kis óceánjáró, négy darab van belőle: Jupiter, Mars, Uranus és Saturnus. Ne beszéljünk a többiekről. Van nagyon sok fehérszalagos MFTR-gőzös, talán csak az öreg Tahit említsük meg, amely Esztergomig pöfög, ezt a kedves, vén jószágot, melyet kendőlengetéssel üdvözöl a leányfalusi gyerek. A kis Kati gőzös is vidám. Nem ártott meg neki az idő, a Kati név, úgy látszik, megvédte az Öregedéstől. Hát az öreg dunai uszodák. Mennyit fejeseztünk ott a parlament alatt, amikor még nem találták ki a strandot és az ember inkább úszott, mint flörtölt. Túl az összekötő vasúti hídon, egy kis dunai sziget fűzfái érdekes dolgokat meséltek az árva csónakosnak. Szomszédban építették az aquincumi gázgyárat és a kubikos ásója minduntalan beleakadt egy öreg cserép kancsóba, kőtáblába, néha koponyát kotort ki a földből a váci munkás, mint Hamlet sírásója. Mondják, rómaiak jártak erre, ezt különben a római fürdő öreg kocsmárosa is megerősíti. Furcsa dolgok... Az az érzésem, hogy a pestiek nem tisztelik túlságosan ezt az öreg Dunát. Szeretik, játszadoznak, mulatoznak vele, de nem érzik mellette azt az áhítatot, mely az ilyen érdemes folyamnak kijár. Egy világ árad itt gazdag hömpölygéssel Budapest mellett és mi nem vesszük tudomásul. Pedig ez a víz a történelem árama, s mert hozzája tartozunk, ott állunk mindig a népek és nemzetek útjában, belekapcsolódunk egy nagy közösségbe. ■Mert jó érezni ismeretlen dolgokat Ma nagyon nehéz messzire jutni innen, de akiben él a világ szeretete és a messzi földek után való vágyakozás, az itt a Duna mellett meghallgathatja az idegen országok üzenetét is. Csak érteni kell a Dunát, érezni és mélységesen szeretni. Akkor néha egy csöndes vízi zarándokúton elringatózhatunk rajta a végtelenbe. Fodor László. VILÁG MINDENNAPI LEXIKON ENDrtöM SÁNDOR síremlékére országos gyűjtést kezdtek. Endrődi Sándor költő Veszprémben született 1850. január 16-án. Már iskolás korában feltűnt költői tehetségével a székesfehérvári gimnázium Önképzőkörében, melynek elnöke ekkor Wekerte Sándor volt Először színésznek akart menni, de erről csakhamar lemondott és tanulmányi célból külföldre ment, ahol irodalmi és esztétikai tanulmányokat folytatott. Első verse a Nefelejtsben jelent meg 1863-ban, ezután csaknem minden jetevbb szépirodalmi lap hasábjain dolgozott. Első eredeti kötetét, a Falusi álmok címet prózában írt költői rajzát 1875-ben adta ki, ezt követte egy évvel később első verses kötete, a Tücsökdalok. Ezután a Petőfi Társaság kiadta tőle a Költemények két kötetét és tagjai sorába iktatta. Később a nagyváradi reáliskolához nevezték ki tanárrá és ott működött 1892-ig. Ezután több költői gyűjteményt és számos műfordítást adott ki. A Kisfaludy Társaság 1892-ben, az Akadémia 1899-ben választotta tagjává, 1007-ben pedig a Petőfi Társaság alelnöki lett. letem nagy része volt a Petőfi-kultusz újabb mozgalmaiban, és a Petőfi-ház megteremtésében. Hosszú munkás élet után 1922- ben halt meg. AZ ÁRVÁK pénzét — a felfordult gazdasági viszonyok közepette — az árvaszékek kosztba adják. Az elárvult gyermekeikről való gondoskodás nyomai messze visszanyúlnak az ókorba. A görögöknél és rómaiaknál is történtek már olyan intézkedések, amelyek hivatva voltak felkarolni a háborúban elesett katonák gyermekeinek sorsát. Trajanus császár, a két Antonius és Alexander Severus külön alapítványban gondoskodtak a polgári árvákról, a kereszténység is erősen portálta az árvák megsegítését, mint a felebaráti szeretet egyik legszebb megnyilatkozását, így a különféle kolostorok, rendek sok árvát neveltek, de a szülejüket vesztett gyermekekkel való rendszeres és céltudatos foglalkozás tulajdonképpen csak a XV. században indul meg, amikor főleg az olasz, hollandi és német városokban, mint Amsterdamban, Augsburgban egyremásra keletkeztek a zárdaházak. Ugyanakkor Borromeo Károly, milánói érsek és Paulai Szent Vince még intenzívebben karolták föl az árvák nevelését és oktatását. Az árvákkal való foglalkozás lényeges módosuláson esik át 1895-ban, amikor A. H. Francke megteremti árvaházát, amelyben az alsóbb és magasabb fokú iskolák rendszeres tanulmányi tagolás keretében foglalnak helyet. A XVIII. század végén a filantrópikus kor felvetette a kérdést, nem volna-e jobb az árvákat ahelyett, hogy nagy tömegekben összecsoportosítják őket, inkáb derék és tisztességes családokhoz adni nevelőbe. A kérdés még ma sincs véglegesen eldöntve, de az árvaházak mindenesetre igen jelentékeny tényezői az emberbaráti munkának. Az árvaszék, amely az árvák anyagi ügyeit kezeli, elnökből, két ülnökből, jegyzőből és megfelelő számú segédszemélyzetből áll. A törvényhatósági bizottság, illetve a városi képviselőtestület az ülnökök számaival egyenlő számban saját tagjai közül tiszteletbeli ülnököket rendelhetnek ki. Az árvaszék elnöke rendezett tanácsú városokban a polgármester, az árvaszék végrehajtó közegei a szolgabírák és a községi elöljáróságok. Az árvaszék határozatainak külföldön való végrehajtása a belügyminiszter útján történik. A gyámhatósággal felruházott község árvaszékének határozatai ellen a törvényhatósági árvaszékhez, innen a törvényhatósági közigazgatási bizottsághoz van fellebbezésnek helye tizenöt napon belül. A törvényhatóságok árvaszékeinél az elnöknek és ülnököknek, rendezett ta nácsú városok és községek árvaszékeinél pedig legalább egy, ülnöknek jogvégzettnek kell lennie. KENYÉRPENÉSZ (Penicíllium, Mucor, Aspergillus) a neve több penészgombának, amelyek a zygomyceták rendjébe tartoznak. A levegő porával röpülő spóriák a kenyérre hullva, ott gyorsan megerednek s azt mikroszkopikus fonalak finom, bársonyszerű hálózatával vonják be. A „vérző kenyér", vagy „vérző ostya" okozója a Bacillus prodiglosus nevű kromogén baktérium, amely piros festőanyagot produkál s ettől látszik a megtámadott kenyér vérszínűnek. A negyvenes években ez a csodacsináló baktérium szinte járványszerűleg lépett fel a kaszárnyák, vendéglők kenyérmagazinjaiban. A kenyér nyúlósságát a Bacillus mesentericus vulgatus nevű baktérium okozza, amely elbírja a sütőkemence körülbelül 100 fokos melegét is s rettentően elszaporodva, undorító nyúlós anyaggá változtatja a kenyér belsejét. A burgonyával kevert pesti kenyérbe a romlott burgonyával kerül a legtöbb gomba. ,■ ■iám N i»i mIIIi mm ..... Sorvad a magyar Jövő Sok jót és rosszat mondtak már a statisztikáról. De annyi bizonyos, hogy az, aki gyorsan, alaposan és elfogulatlanul akarja az életet megismerni, legjobban cselekszik, hogy ha a statisztikához fordul útbaigazításért és felvilágosításért. Mert a statisztika a hozzáértők szemében ugyanoly meggyőző erejű és súlyú, mint aminek az ujjlenyomatok a bűnügyben kutató rendőrség előtt A statisztikai számok valóban ujjlenyomatok, amelyekben a kor vezérlő eszméi, szenvedései és törekvései örökülnek meg. Ha ily szemszögből Tesszük elfogulatlan vizsgálat alá a Központi Statisztikai Hivatalnak minap megjelent kötetét, amelyben az 1920. évi népszámlálás alkalmával hivatalosan gyűjtött demográfiai adatok Csonka-Magyarország népességéről szakszerűen feldolgozva jutnak nyilvánosságra, akkor fájdalommal kell megállapítanunk, hogy nálunk a népmozgalmi és kulturális viszonyok az utolsó tíz esztendőben kedvezőtlen irányba terelődtek. Már azt a körülményt, hogy az 1910. évben megejtett népszámlálás alkalmával a házasok száma a 15 éven felüli népességhez viszonyítva 61,7%, ellenben 1920-ban már csak 58,4%, vagyis 3,3%-kal kevesebb volt. népmozgalom, illetve népszaporulat szempontjából fölötte kedvezőtlennek kell mondani. Még szomorúbb azonban az, hogy Csonka-Magyarországon ugyanakkor apadt ily erősen a házas emberek száma, amidőn a felnőtt lakosság száma beigazodóan jóval nagyobb, mint volt tíz évvel ezelőtt, 1910-ben. Míg ugyanis 1910-ben az össznépességnek csak 55,4%-a volt 20 éven felüli korban, addig 1920-ban már 58,8%-ra rúgott a 20 éven felüli korban állók arányszáma. Vagyis : ugyanakkor, amidőn a házasságképes korban levő lakosok száma 3,4%-al emelkedett, ugyanakkor mégis csökkent a házassági kötelékben levők arányszáma 3,3%-kal . Pedig nálunk a népesség zöme még mindig a falvakban lakik, tehát ott, ahol a gazdasági feltételek, amelyektől a házasságkötések emelkedése, vagy csökkenése elsősorban függ, közfelfogás szerint jóval kedvezőbbek, mint a városokban, amelyekben a létért való küzdelem sokkal nehezebb, s ahol egyre gyarapodó számban élnek olyanok, akik csak később juthatnak abba a helyzetbe, hogy családot alapíthassanak. Hiszen a városokban tömörülnek össze a kiifizetéses tisztviselők , a tanítók és tanítónők, a szabad foglalkozást űzők , az orvosok, mérnökök, ügyvédek, akiket már hosszú tanulmányidejük is megakadályoz abban, hogy korán kössenek házasságot. Az 1920-ban Csonka-Magyarországon összeszámlált 7,980.143 főnyi népességből ugyanis 6,440.556 a vármegyékben lakott és csak 1,539.587 a városokban, és mégis 1920-ban 3,1%-kal kevesebb házas embert találtak nálunk, mint 1910-ben. Már ez az egy adat is élesen reávilágít arra, hogy a magyar népmozgalmi viszonyok kedvezőtlen irányba terelődtek át, és, hogy kevés reményünk van arra, hogy népünk a természetes szaporulat útján, azaz a születések révén erősödjék meg. És hogy valóban így áll a dolog, az abból is kitűnik, hogy míg 1910-ben Csonka- Magyarországnak megfelelő területén még 1.143.642 gyermeket számláltak össze az öt éven aluli korban, addig 1926-ban már csak 790.871-et tett ki az öt éven aluliak száma. 1910- ben tehát az össznépességnek 15.0%-a volt öt éven aluli korban 1920-ban már csak 9.9%, vagyis 5.1%-kal kevesebb. Még szomorúbb azonban az, hogy 1910 óta nemcsak a születések száma fogyott állandóan és erősen, mert 1910- ben a 3 éven aluliak száma 602.774 volt, ellenben 1920-ban csak 471.587, vagyis 21.8%-kal kevesebb, hanem ezenfelül még a szerencsésen felnevelt kisgyermekek száma is megdöbbentően fogyott 1910 óta! Míg ugyanis 1910-ben még 540.868 gyermeket számoltak a mai Csonka-Magyarországnak megfelelő területen, akik 5—5 éves korban voltak, addig 1920-ban a 3—5 évesek száma már csak 319.284 volt, vagyis nem kevesebb, mint 41,0 százalékkal csökkent. Ez pedig mindenképpen gondolkodóba kell, hogy ejtsen bennünket. Mert ha megérthetjük is azt, hogy kevesebb magyar születik, mert a házas emberek száma a háborús években és a gazdasági válság miatt erősen csökkent, az csak mégis meglepő és döbbenetes, hogy ily nagy a gyermekhalandóság. Várjon miért? ... Úgy tudjuk, hogy ennek egyedüli oka vidéki közegészségügyünk ama nagy maradisága,amely elsősorban a gyermekvédelem sajnálatos hiányosságában jut kifejezésre. Állíthatjuk ezt, annyival is inkább, mert hiszen 1910 óta várakozás ellenére nem a városokban, hanem éppen a vidéken, a falvakban apadt erősen a 3—5 éven aluli korban levő gyermekek száma. 1910. óta ugyanis a városokban csak 2.9%-kal, a falvakban pedig már 3.4%-kal csökkent a 3—5 éven aluliak arányszámai Pedig a városokban mindig kedvezőtlenebbek a megélhetési viszonyok, mindig zsúfoltabbak a lakások és a házon kívül kereset után loholó szülők sokkal kevesebbet törődhetnek gyermekeik gondozásával, akik a már évek óta tartó nagy drága- ság miatt az olyannyira szükséges tejhez is alig juthatnak. Mi az oka hát mégis, hogy éppen a falvakban halnak el a 3—5 éven aluliak, oly ijesztő számban. Úgy véljük, hogy ennek egyik oka a magyar, falu lakosságának az a kulturális elmaradottsága, amelynek kézzelfogható és szomorú bizonyítékait ugyancsak az 1920-ban megejtett népszámlálás tárta föl azzal, hogy a városokat ban lakó népességből a 6 évnél idősebbeknek 8,4%-a, a falvakban lakó népességből pedig több mint kétszer annyi, vagyis 16,9% volt az, analfabéta. Márpedig az általános műveltség legelemibb és legbiztosabb fokmérője az Írni, és olvasás tudás és minél műveletlenebb a népesség, annál inkább van híján azoknak az elemi egészségügyi ismereteknek és annak az előrelátó gondosságnak, amelyre éppen a kisgyermekkorban lévőknek fokozott mérvben szükségük van, hogyha azt akarjuk, hogy járványos kórok és az emésztés betegségei ellen kellő védelemre tegyenek szert. A kultúrátlan,mert analfabéta népesség irtózik az orvostól és kórháztól, még akkor is, hogyha ezek kellő számban vannak és könnyűszerrel megközelíthetők; a kultúrátlan, mert analfabéta népesség virtust lát abban, hogyha az egészségügyi hatóságok éberségét és ügybuzgalmát kijátszhatja, vagy hatástalaníthatja. Ezért nem hívnak a falusiak idejében orvost, még akkor sem, ha közelükben lakik, ezért pusztul el még mindig annyi gyermek nálunk anélkül, hogy betegségében szakszerű kezelésben részesült volna. Ez a kultúrállanság fő oka annak, hogy 1910-től 1920-ig a magyar városokban csak 3,3%, a magyar falvakban pedig ugyanabban az időben már 5,5%-kal fogyott a 0,5 éven aluli gyermekek arányszáma. Ha így áll a dolog, akkor Csonka-Magyarország népesedési politikáját legsürgősebben meg kell reformálni oly értelemben, hogy a népesedési politika szolgálatába minél előbb és minél nagyobb számban be kell állítani a kulturális intézményeket és berendezéseket. Nálunk nemcsak az orvosok, kórházak és gondozók, hanem az iskoláok és tanintézetek nevelő és felvilágosító munkájára is legsürgősebben szükség van. Ha csak nem akarjuk azt, hogy a magyar nép a mi hibánkból odajusson, ahová annyi gonosz ellensége évszázadok óta nem tudta juttatni : a végpusztulásba. Erőteljes kultúrpolitikára van szükség nálunk még azért is, mert, úgy látszik, hogy az utolsó években ránkszakadt rettenetes gazdasági ínség miatt, 1920-ban a városokban a 12— 20 évesek arányszáma 2.1%-kal kisebb volt, mint 1910-ben. Míg ugyanis 1910-ben a 12—20 évesek a városi népességnek 17.5%-át tették ki, addig 1920-ban már csak 15,4% jutott erre a korcsoportra. És ha ez onnan is ered, mert az utolsó években a háztartási alkalmazottak száma a városokban mindenhol erősen csökkkent, mindamellett kulturális szempontból igen, aggályos e korosztályok távolmaradása a városokból. Mert hiszen ezek azok a korcsoportok, amelyekben a tanoncok ipari kiképzést,a szabad foglalkozásból élők középiskolai okttatást nyernek a városokban. Ha tehát éppen a 12—20 évesek száma apadt feltűnően 1910 óta, akkor ebben is szomorú bizonyítékát láthatjuk annak, hogy nálunk a kulturális haladás után érzett vágy tetemesen alábbszállt. Ennek pedig előbb-utóbb a nemzet egyeteme fizeti meg az árát. Egy okkal több, hogy az illetékes körök ennek a feltűnő jelenségnek, eredőit komolyan keressék, s ha lehet, meg,felelő intézkedésekkel gyorsan megelőzzék. Paclt Henrik dr. 1923 július 28. 7 Leszavazták a négyszázkoronás villamosjegyet A főváros közlekedési bizottsága ma délután 5 órakor Buzáth János alpolgármester elnöklésével rendkívüli ülést tartott. Az elnök megnyitójában bejelentette, hogy a gazdasági krízis és a korona katasztrófális zuhanása folytán szükségessé vált a villamos vasutak viteldíjának újabb emelése. A Székesfővárosi Közlekedési rt. igazgatósága kéri a viteldíjaknak augusztus 5-től kezdődőleg 100%-kal való fölemelését. Ilyen értelemben az eddigi 200 koronás jegy ára 400 korona lenne s ugyanilyen arányban emelkednének a többi jegyek árai is. A javaslathoz elsőnek Bibithi Horváth János szólt hozzá, nem fogadja el az emelést. Az igazgatóság valósággal destruál, amikor a korona romlását már előre belekalkulálja az emelésbe. Ha így megy tovább, akkor csődbe kerül a vállalat. Indítványozza, hogy a közlekedési bizottság jelentse ki teljes érdektelenségét a tarifaemeléssel kapcsolatban, mert ha a közlekedési bizottság nem is szavazza meg, a minisztérium útján úgyis érvényt szereznek az emelésnek. Szabó József felszólalásában nem tartja indokoltnak az emelést. Megállapítja, hogy a munkások nem kapják meg a tarifaemelések után sem a méltányos fizetést. Kéri, hogy állítsák fel az indexrendszert, amely szerinte az idő folyamán úgyis életbe lép. A legtöbb felszólaló csak a 300 koronás emeléshez volt hajlandó hozzájárulni. Sztrokay István h. vezérigazgató válaszolt a felszólalásokra. Tekintettel arra, hogy a bizottság tárgyalása alatt a korona ismét esett, most már azt javasolja, hogy ne 100, hanem 500 koronában állapítsák meg a villamosjegyek árát. Az elnök szavazásra tette föl a kérdést és a bizottság úgy az 500 koronás, mint a 400 koronás javaslatot egyhangúlag elvetette, ellenben hét szavazattal elfogadta azt az indítványt, hogy 300 koronára emeljék a villamosjegy árát.1