Világ, 1923. augusztus (14. évfolyam, 171-195. szám)

1923-08-07 / 176. szám

Kedd Radek és Rewentlow (A Világ berlini tudósítójától.) Karl Ra­dek, a berlini orosz ügyvivő és Ernst Re­­wentlow gróf, két élesen szembenálló világ­nézet képviselői kezet foglal­ egymással és meg­fújták a német-orosz testvériség kürtjét. Úgy hat ez a szövetkezés, mintha a tűz a víz­zel fogna össze, hogy együtt haladjanak, és azonos útons­ módon érjék el külön céljaikat. Semmi sem jellemzőbb Németország za­varos politikai viszonyaira, mint ez a párat­lanul különös jelenség. A Rote Falm­e-nak ugyanabban a számában jósolja meg Radek, akinek kezébe a német bolseviki propaganda minden szála összefut, a német burzsoázia összeomlását és a német-szovjetorosz kap­csolatok kiépítésének elkerülhetetlenségét, amelyben három oldallal hátrább Rewent­­row, a tengeralatti háború kérlelhetetlen apostola, egészen más okokból szót emel a­­kooperáció mellett. Radek az együttműkö­­­déstől a kommunizmus győzelmét várja Né­metországban, Rewentlow ellenben már azt képet látja maga előtt, amikor a bolseviki hadtesteket német generálisok vezetik Párizs­­ellen. A legfölűnőbb mégis az, hogy Radek ez­úttal már nem csak a munkásságra építi re­ménységeit, hanem a tönkrement kispolgár­ságra is, amelynek véleménye szerint föl kell ismernie, hogy a kommunista pártban van­­a helye. De Radek nagyon jól tudja, hogy a játék nem babra megy. A német burzsoá­zia szerinte a világ legjobban organizált osz­tálya, tehát hogy a német munkásságnak minden további lépés előtt példát kell ven­nie ettől a nagyszerű szervezettségtől. A kommunista propagandának mindent el kell követnie, hogy a párt taglétszáma mihama­rabb elérje az egymilliót, mert előbb nem le­het megfújni a riadót a régi társadalmi rend ellen való döntő rohamra. Egy oldallal hátrább Reventlow azt ál­lítja, hogy a német szociáldemokrácia kapi­­talisztikus jelleget öltött. A grófnak az a vé­leménye, hogy a kommunistáknak most föl kellene hagyniok a nacionalisták ellen viselt könyörtelen harccal, mert hiszen a kommu­nisták és nacionalisták közeli céljai ma lé­nyegükben azonosak, így hajtják egymás malmára a vizet: a vörös apostol és a revanche-háború prófé­tája. Radek a tűzvonalba kergeti a kommu­nistákat, Reventlow pedig a vörösök tábo­rába küldi a nacionalista kispolgárságot ab­ban az együgyű hiedelemben, hogy a bolsevi­­kieket, majd nagyszerűen föl lehet használni ágy­út­öltelek­nek abban a, háborúban, amely­ben Ludendorff és Honi na,.1 tábornok ha­táraikat újakkal pótölni,ijá’’f' a Reventlow úrnak az a véleménye, hogy* a vörösök és a nacionalisták együtt tehetik meg az út egy részét. A nagy koaszt előbb közösen kell föl­kavarniuk és csak azután kerül sor arra, hogy az egymás közötti ellentéteket elintéz­zék. És mialatt ez a politikai Mino­andrus, a kommunisták és a nacionalisták koalíciója valóban kilép a valószínűtlenség ködéből, a német szociáldemokrata párt, Németország legerősebb pártja nehéz napoknak néz elébe. A párt részekre szakadása, úgy látszik, kö­zeli napok kérdése. A múlt vasárnap a bal­­szárny radikálisai, mintegy harminc kép­viselő, Weimarben külön konferenciát tar­tottak és olyan határozatokat hoztak, ame­ Régi sakkmester, régi torna Írta : Móra Ferenc Nem tudom könyv nélkül, merre van az a Gribó, ahonnan én ezt a tárcát k­aptam, amit meg akarok írni. De nyilván könyvben sem találnám meg, mert a postabélyeg szerint vala­hol Szlovenszkóban lehet ez a Gribó, ott pedig úgy f­elbérmálták a helyneveket, hogy Fényes Elek legyen az a tudós, aki eligazodik rajtuk.­­Tudom ám én, hogy Fényes Eleknél nagyobb geográfusok is voltak már Magyarországon, de alaposságban hozzáfogható azóta se volt, azért szeretem őt emlegetni. Az ő Geográfiai és Statisztikai Szótárá­ban, amely különben az első modern földrajza Magyarországnak, az X. faluról szóló tudnivalók közt az is ott van, hogy „lakosai nagyobbrészt marhalopásból él­nek". Persze, az öregnek könnyű volt, mert 1851-ben még nem volt törvény a nemzeti be­csület védelméről. De én már idézőjelben sem merem kiírni a falu nevét Annál kevésbé, mert egyik közéleti jelesünk is odavalósi. De ez már elfajzott az ősöktől és csak aféle kö­zönséges marhaszállító.) Elég az hozzá, hogy erről a bizonyos Gribó­­ról ír nekem bizonyos Szakácsi János úr, aki azt kéri tőlem számon, hogy ha már olyan so­kat irkálok mindenféle régi dolgokról, mert nem írok már egyszer a régi magyar sakk­játékosokról is. Nem szép dolog tőlem, hogy ezeknek az emlékét nem újítom föl, s ezt bi­zonyosan csak azért nem teszem, mert én ma­gam nem szoktam sakkozni, stb. Hát ami azt illeti, szokni nem igen szoktam, mert csak egyszer sakkoztam életemben, annak is van vagy húsz esztendeje, akkor is csak a csókás kaszinóban, ott is csak egy játszmát, az is remis maradt De ennek nem én vagyok az oka, a partnerem volt a hibás, mert ő vette észre, mikor a királyát megmad­oltam, hogy az nem király, hanem futó, mert hiszen a k­i­rály fel van kötve az ő.”...kör­ére nehezeknek egy birjcanyíró ollóval, meg egy réz gyertya­­tartóval együtt. Nagy huncut lehetett a partne­rem, különben bizonytalan sarzsijú ifjú vas­utas, mert ha ő mattolt volna meg engem, akkor bizonyosan nem vette volna észre a ki­rály lecsökkentését. De érjük be a tanulsággal, hogy király nélkül is nagyon szépen el lehet játszani, különösen, ha nem tud játszani az ember és ne feszegessük tovább a dolgot, mert járhatunk még mi Csóka felé és az ifjú vasutas azóta sokra vihette, talán már ő a vasúti sze­rencsétlenségek aligazgatója is. (Van ez olyan értelmes hivatal, mint a „zuhatag-kalauz", ami Nagy-Magyarország-k­­orunkban volt divatban nálunk. Ugyan divatban lehetne most is, hiszen van hozzá elég­­ zuhatagunk.) Szóval, nem azért nem írtam én idáig a régi sakkmesterekről, mert nem kedvelem a sakkot, hanem azért, mert a régi sakkmesterekről még kevesebbet tudtam, mint a sakkról. Most, hogy Szakácsi úr közölt velem néhány adatot, érde­mesnek látom rájuk szánni néhány tárcalábat, mert beletartoznak a múlt század első felének nagyon fogyatékosan ismert magyar kultúr­történetébe. Azt írja nekem Szakácsi úr, — s a magyar sakktörténet tudósai ellenőrizhetik az adatait, — hogy az első magyar sakktársaság a dorottya­­utcai Wurm-kávéházban keletkezett a harmin­cas években. Annak a feje pedig az ő dédnagy­­bátyja volt, Szén János, az első kontinentális hírű magyar sakkmester. Persze, Szén Jánosnak kezdetben esze ágában sem volt világhírre törekedni. Beérte azzal, hogy a partnerei elismerték Pest első játékosának. Az se kis dolog volt, mikor olyan partnerei vol­tak, mint Grimm Vince, Erkel Ferenc (akkor már a Nemzeti Színház első karnagya) és Lö­­wenthal, a később szintén európai hírű „sakk­huszár", így csúfolták a Wurm-kávéház­­törzs­asztalánál, mert mindig a lovakkal intézte a leg­hevesebb rohamokat. Erkel főkép a kisgazdák­ká­ operált. (A gribói levél ugyan paraszt­okat mond, de Gribón nyilván nem tudják még, hogy ebből itthon milyen gravaminális szó lett. Én lojálisan helyreigazí­lom Gribót.) Grimm Vince volt az elegáns játék m­ester, akinek a futók voltak a kedvencei. Az utolérhetetlen mester azonban mégis csak Szén János volt. Azt írja róla a kései utód, hogy ő volt a sakk Deák Fe­rencé, végtelen alapos, megfontolt játékos... Én mint laikus nem mondhatok mást, mint hogy nem szerettem volna neki kibicelni. Volt azonban neki sok kibice és azok közt különösen egy, aki bele is szólt, de még bele is topogott a játékába. A beleszólás nem nagyon zavarta Szént, mert az lengyelül történt s azt nem értette meg. Hanem a topogás olyan espa­­rentó, amit mindenki megért. — Csiba, te! — mordult balra Szén s ez olyan magyar beszéd volt, hogy a lengyelnek is meg kellett érteni. Kapkodott is a kardjához s nagy valencia lehetett volna a dologból, de Fényes Elek, az alapos geográfus közbeszólt. Ő is nagy sakkozó volt s ismerte a lengyel ki­­bicét. Gácsországi gazdag földbirtokos volt, szenvedélyes játékos s alig várta, hogy össze­mérhesse az erejét Szénnel. Minden játszmát elveszített, pedig nagyszerű cseleket tudott. (A futó-gambi’lot ő vezette be a magyar sakkba itt a Wurm-kávéházban.) De nem ért az semmit, ha nem győzte kivárni a Szén megfontolt húzásait. A második héten aztán partnert is változtatott: a Löwenthal tüzes já­téka legjobban megfelelt az ő lengyel tempe­ramentumának. Tíz-tizenöt partit is eljátszot­tak egy nap s úgy tartotta a legenda, hogy Löwenthal két házat is vett a lengyeltől nyert pénzből. Persze akkor könnyebb is volt a házra valót sakkon megnyerni, mint mosta­nában. 1842-ben már úgy érezte Szén János, ho­gy kicsiny neki a pesti Macedónia. Az a merész gondolata támadt, hogy kihívja tornára a pá­rizsi sakk­klubot, amelynek akkor Európa leg­jobb sakkozói voltak a tagjai. Párizs belement a kihívásba, de óriási összeget tűzött ki tét­­t­nek: ezer forintot. Ezt a summát a Wurm­­­ kávéház csak részvénytársasági alapon tudta összehozni. Tíz pengő forint volt egy részvény, de akadt gazda mind a százra, annyira bíztak­­ Szén Jánosban. Akkor aztán megindult a verseny Párizs és Pest között és tartott kerek félesztendeig. No igen, mert mind a két klub otthon maradt a maga kávéházában és mivel se telefonnal, se távirattal nem rongálták meg az emberek egy­más idegeit, a gyilkos viaskodás levélben folyt. Szén János bejelentette, hogy mivel indult és arra a párisi monsieurök levélben tudatták, hogy hát ők mivel léptek ki. Minden húzás után négy napig lehetett gondolkozni az ellenhúzá­­son, de ahogy a játszma felén túl voltak, Szén János már postafordultával tudott felelni min­den párizsi lépésre, annyira biztos volt a dol­gában. A részvényekben őrült hausse jelentke­zett, még a lengyel is duplán vesztett örömében s mikor a parti véget ért, fáklyás zenével tisz­telték meg Szén Jánost. Meg is érdemelte, mert a párizsi sakk-klub csúfos veresége és a Szén János dicsősége Európa minden sakklapjába belekerült a neve­zetes partival együtt. 1848 elején a londoni sakk-kört akarták ki­hívni a pesti magyar sakkozók, de közbe szólt a forradalom. A hatvannégykockás harctérről el kellett menni a másikra, ahol élet, vagy ha­lál volt a tét... Eddig van az első magyar sakk-Vb­ története, plánem­ írás közben hallok egy másik híres ma­gyar sakkjátékosról, aki báróságot szerzett ma­gának a sakkon. Majd sorát kerítjük annak is, egyelőre­ben ennyi, is elég a gribói kedélyek megnyugtatására. VILÁG lyek egyáltalában nincsenek összhangban a párt általános érvényű határozataival. Ez már nyílt frontalkotás az anyapárttal szem­ben. És e jelenségek kapcsán is a Várwárts fájdalmasan emlékeztet arra, hogy a régi szociáldemokrata párt bomlása az ellenzé­­kieskedő csoportok külön konferenciáival kezdődött, s a független szocialista párt ki­válását is az efajta tanácskozások előzték meg. A kommunista agitáció az egyre nö­vekvő orosz porpaganda, a nacionalisták és a vörösök egymás felé kacsingatása és az egyesült szociáldemokrata pártok belső egye­netlensége, aggasztó csillagképei a német szocializmus közeli jövőjének. Szatmári Jenő. Közeledés a legitimisek és a szélső jobboldali szabadkirályválasztók között (A Világ tudósítójától.) Az indemnitási vita csendes folyását, mint ahogy a Világ jól informált helyről értesült, minden való­színűség szerint kedden napirend előtti fel­szólalás fogja elevenebbé tenni. A Lendvai­­ügyet, illetől­eg Cegléd képviselőjének a nem­zetgyűlés méltóságát mélyen sértő levelét, amely A Nép című lapban jelent meg, kí­vánják szóvátenni és pedig pártkülönbség nélkül. Amennyiben Rassay Károly egész­ségügyi állapota megengedi, úgy az ellen­zék részéről ő fog tiltakozni a még nem is igazolt mandátumé, új képviselő írása ellen. Ugyanilyen szándékkal foglalkozik a kor­mánypárt is. Más információ szerint maga a nemzetgyűlés elnöke, Szcitovkszky Béla fog módot találni arra, hogy elégtételt szol­gáltasson a törvényhozó testületnek a tá­madásért. A Világ már jelezte, hogy az új politikai helyzet a fajvédők csoportjában bizonyos tömörülési akciót váltott ki. Min­den ellenkező híreszteléssel szemben rá kell mutatnunk arra a tényre, hogy ilyirányú tárgyalások már folyamatban is vannak, sőt messzebbmenően szélesebb talajra óhajtják az egyesülést fektetni, így értesülésünk szerint Pallavicini György őrgróf érintkezést ker­esett Wolff Károlylyal és csoportjával, továbbá a múlt héten a kormánypártból ki­vonult Gömbös-töredékkel. Ezekbe a tárgya­lásokba bekapcsolták Andrássy Gyula gró­fot is, akit a pártvezéri tisztségre szeretné­nek megnyerni. Csak mint érdekes momen­­tumra mutatunk rá Gömbös Gyula nyilat­kozatára, amelyet a neki tulajdonított ju­goszláv tárgyalásokra vonatkozólag tett. Ebben a nyilatkozatában Gömbös Gyula erő­sen hangsúlyozza, hogy királypárti és hogy a Habsburg-kérdés felvetése tulajdonképen azt a célt szolgálja, hogy bizonyos politikai ellentéteket élezzen ki közte és a legitimiz­mus elvének hívei közt. Egy hétre megvonták a Nép kolportázsjoga A Magyar Távirati Iroda jelenti: A magyar királyi belügyminiszter 1923 augusztus 6-án kelt 129800/1923. VIII. szám­ú rendeletében Bu­dapesten ,,A Nép“ lapkiadó rt- kiadásában és Ari­ka János felelős szerkesztésében megjelenő „A Nép" című időszaki sajtótermék országos u­tcai terjesztését 1923 augusztus 6-ától augusz­tus 11-éig bezárólag megtiltotta, minthogy a szóbanforgó sajtótermék folyó évi augusztus 5-iki 170. számában Lendvai Istvánna" Levél a ceglédiekhez" cím alatt megjelent közleménye a nemzetgyűlés tekintélyének aláásása­ra és a magyar nemzet megbecsülésének csorbítására alkalmas és ezzel úgy az ország közrendjét és közbiztonságát, mint külpolitikai érdekeit is ve­szélyezteti. Rakovszky Iván belügyminiszter nyilatkoza­tában A Nép be­tiltásáról többek között a követ­kezőket mondotta: — Ma írtam alá azt a rendeletet, amellyel hat napra megvontam A Nép-tő! a kolportázs­jogot. Az intézkedés meghozatalára az a körül­mény késztetett, hogy a nemzetgyűlést elvégre ilyen hangon támadni nem lehet. Törhetetlen, hogy ilyen durva és goromba hangon merjenek írni a nemzetgyűlésről. A betiltás egyelőre figyelmeztetés. Ha tovább folytatódnak a dol­gok, még erélyesebben fogok eljárni. Nyilatkozott Nagy Emil igazságügyminiszter is, aki többek között a következőket mondotta : — Az inkriminált cikk túlhalad minden el­képzelhető határt. Erre valóban mással, mint bűnvádi eljárással felelni nem lehet. Bizonyára sürgősen dönt ebben a kérdésben a nemzetgyű­lés és ami engem illet, módot fogok nyújtani a magyar igazságszolgáltatásnak, hogy ítéletét ha­marosan meghozhassa. Lendvai István­­ nem létesik Mielőtt a nemzetgyűlés elé kerülne a bíró­ság megkeresése Lendvai István kiadatása iránt, a politikai körökben elterjedt hírek szerint tisztázni fogják azt a kérdést, hogy van-e egyáltalában mandátuma A Nép cikk­írójának ? Az 1923. évi budapesti címjegy­zékben ugyanis Lendvai István nevű újságíró nem szerepel, ellenben szerepel egy Lehner István nevű újságíró, aki az I. kerületben lakik, a Naphegy ucca C1. szám alatt, tehát ugyanabban a házban, ahol Cegléd új kö­vete. A rendőrség bejelentő­ hivatalában Lendvai Istvánról szintén nem tudnak, vi­szont a Lchner István névre kiállított be­jelentőcédula adatai pontosan egyeznek a­­­So­lyai István néven ceglédi követté választott újságíró személyi adataival. Ebből nagyon különös látszat támad, de mi nem tudjuk föltételezni azt, h­ogy A Nép kér­déses munkatársa csakugyan hamis nevet használva jelöltette volna magát Cegléden követté, és hamis névre kiállított mandá­tum alapján lépte át a nemzetgyűlés tanács­termének függönye­s ajtaját. Nem is szólva a hamis névhasználat közönséges büntető­jogi következményeiről, az írói álnéven tör­tént képviselővé jelölés olyan csúnya meg­­tréfálása volna Cegléd városának és olyan csúnya merénylet a magyar nemzetgyűlés tekintélye ellen, hogy mi kétségtelennek tartjuk a félreértést. Lchner István nyilván igen diszkréten kezelte névmagyarosítási ügyét, de holnap, ha kérdőre vonják, majd bebizonyítja azt, hogy törvényesen hasz­nálja Lendvai István nevét. A Nép jeles munkatársa bohém természetű ember — erről a csendes budai kocsmák tudnának regélni —, tehát elfelejtette a névmagyaro­sításról értesíteni a bejelentőhivatalt, és ezért a mulasztásért szerepel a Naphegy ucca 61. szám alatt tovább is Leimre István néven, noha Cegléd már mint Lendvai Ist­vánt­ választotta követévé. Ismételjük : mi bizonyosra vesszük, hogy itt csak félreértés­ről van szó, és a félreértés tisztázódni fog, mert nem tehetjük föl, hogy akárki is ki­eszeljen és elkövessen egy olyan tréfát, ami­lyen az volna, ha kiderül, hogy Lendvai Ist­ván ceglédi képviselő — nem létezik, ha­nem csak egy Lehner István nevű újságíró van, aki természetesen nem tagja a nemzet­­gyűlésnek. Cegléd új követe ugyan elmés munkatársa volt a Szamár című élclapnak, és itt megjelent tréfáit többre becsüljük, mint azt a publicisztikai tevékenységet, ame­lyet az októberi forradalom másnapján lá­tott jónak kifejteni , de még a Szamár ha­sábjain is valószínűtlennek és sértőnek hangzott volna a történet egy nagy magyar városról, amelyet megtréfáltak azzal, hogy egy nem­ létező ember kezére játszották a város mandátumát. .. Nagyon sajnálnák az intranzigens magyar antiszemitizmust, ha mégis bekövetkeznék az, amit m­i kizártnak tartunk és az derülne ki, hogy Cegléd képviselővé választott egy, olyan antiszemitát, aki­­ nem létezik. Az intranzigens magyar antiszemitizmust üldözi a balsors a nemzetgyűlésen. Egyik vezéré­ről, Zsír­keny Jánosról kiderült az, hogy A Tűz szerkesztője volt, kiderült az, hogy bátran és emelt fejjel alkudott meg a kom­munizmussal, és kiderült róla még egy-két ilyen­­ kisebb szépséghiba. A másik vezér, Kiss Menyhért, úgy kezdte parlamentáris pályáját, hogy „őrmesteri műveltségű“ em­berként emlegetve szennyezte be az emlé­két annak az I. Ferenc Józsefnek, akiről az alázat férfiatlan hangján zengett térden­­csúszva himnuszt, amíg I. Ferenc József a trónon ült , és­­ befejezte parlamentáris pályáját a magyar korona leszemetelésével, továbbá Andréka főkapitányhelyettes lází­­tásával, hiszen valószínű, hogy­ ez a csúf plágiumban ludas fűzfa-poéta ezek után már csak nagynéha fogja magával ragadni szónoki lendületével a magyar törvény­hozást és kénytelen lesz visszatérni a lant­hoz, hogy újból „a lázadók költője“ legyen, aminek egy régi rigmusában nevezte magát. Két ilyen baleset után nem érheti egy har­madik és még súlyosabb baleset az intranzi­gens magyar antiszemitizmust, hiszen ezt már véletlennek is sok volna , és ezért is hisszük azt, hogy Lendvai István, Cegléd új követe, holnap világosan bebizonyítja léte­zését azoknak, akik idáig csak Lehner István létezésére tudtak dokumentumokat találni. Megjegyezzük egyébként, hogy már Lendvai István ceglédi követté választása előtt voltak kezünkben dokumentumok, amelyek látszólag azt bizonyították, hogy Lendvai István­­ nem létezik, de m­i nem hittünk, és ma sem hiszünk a látszólagos dokumentumoknak, hiszen elképzelhetetlen az, hogy akárki is ilyen gyerekes módon ültesse fel az Alföld egyik naiv, magyar városát alkotmányos jogának gyakorlásánál. Gömbös, a royalista Érdekes politikai pikantériát szellőztet mai szánjában a Mac­yar Hírlap. A lap értesülése szerint mintegy két héttel ezelőtt Balla Aladár volt képviselő, a Károlyi-kormány volt zágrábi követe, megjelent Milosevits Milán dr. buda­pesti jugoszláv követnél, kijelentette előtte, hogy úgyszólván napos, kérdése, mikor veszi át a hatalmat a Betthen-k­­ormánytól Gömbös Gyula, szükséges tehát, hogy a kis-entente tá­jékozódjék az új kormány elveiről, egyben vi­ 1923 augusztus 7. 3

Next