Világ, 1924. éprilis (15. évfolyam, 76-83. szám)
1924-04-01 / 76. szám
Világ a polgári jogok harcosa. Tiszteli a tudomány, a művészet és a gondolat szabadságát. Oltalmazza a gyengéket, az elnyomottakat, az üldözötteket. Vétót kiált az igazságtalanságnak, a gyűlöletnek és a bosszúnak. Védelmezi a munkát, mely a békétlenség levegőjében elsorvad. Hirdeti a népek, osztályok és felekezetek egyetértését. Tanítja az egyén áldozatkész-ségét a nemzet és a társadalom nagy érdekei iránt, az erősebb mérsékletét a politikai és gazdasági életben. Hirdeti a műveltség hatalmát, a kaltóra útjának szabadságát és vámmentességét. X¥. É¥T©TyAM g arti/ ARA ISO* KOROKA “iTTM A I* E S ' t',' ■" K ' ” i" »"s5"41 Ál* ItILI 8 A Vilig Magyarország megújhodását a demoskráciától és a fokozott műveltségtől várja. Nem veszi hiába ajkára a búza nevét, de a hazát szolgálja minden betűje, gondolata, érzése. A Világ ereje a tiszta meggyőződés: megtörhetik, de meg nem hajlíthatják. A Világ tiszteli mások meggyőződését, de hadat üzen az elvek mögé rejtőző kalandorságnak és üzletnek. A Világ eszméket, ideálokat, reformtörekvéseket szolgál, nem pártokat. Pajzsa a gyengéknek a védelmezője az elnyomottaknak ; kardja a szebbe jobb és tisztább magyar élet gondolatának. 1 ♦ ?6-IK SZÁM A Jatetlta l Nagypéntekig meg kell szavazni a felhatalmazási törvényjavaslatokat, mert különben Németország sorsára jutunk , így mondotta Bethlen István miniszterelnök és most a pártok előtt áll az a kérdés, hogy milyen álláspontot tanúsítsanak a miniszterelnök felhívásával szemben. Olyan élesen és mereven állította fel a kérdést Bethlen István gróf, hogy a felelősséget e pillanatban senki sem óhajtja vállalni a szanálási tervezet megakadályozásáért, mert hiszen ma már, a pénzügyi politika eddigi eredményei után és abban a gazdasági helyzetben, ahová az utolsó esztendők politikája vitte az országot, valóban nincs is más kivezető út, mint a kölcsön. Lehetett volnacsinálni más politikát, lehetett volna csinálni termelést, szabad kereskedelmet és ipari fejlődést, de ennek a lehetőségét már elmulasztotta a kormányzat, és ma a miniszterelnök megokolt, avagy talán megokolatlan, de már elhangzott kijelentése után valóban az a helyzet, hogy Nagypéntekig szavaznia kell a nemzetgyűlésnek. Az egységes párt a legegyszerűbben fogja fel a helyzetet. A kormánypárt csak a folyosón helyteleníti a törvénytervezeteket, és a miniszterelnökkel szemben, valamint a kormány pénzügyi politikájának megváltoztatására nincsenek is túlságosan nagy követelései. AZ egységes párt nem tartja megdöbbentően terheseknek az ország ipari fejlődésére sérelmes intézkedéseket, nem gondol arra sem, hogy az aranykorona-költségvetés, s az aranykorona-adó természetszerűleg feltételezné az aranykorona-jövedelmet is, legkivált a magántisztviselők és a munkásság aranykorona-fizetését, az egységes párt mindezekkel a kérdésekkel szemben a megoldás lehetőségét látja abban, ha megint felszabadítják a kisüstöt, mert hiszen a kisüst mégis csak termelési tényező és ha bajba is jut a magyar gyáripar, ha válságba is kerül a kereskedelem, s ha lehetetlen is lesz a többtermelés, legalább mégis visszajut jogaihoz a kisüst. Az egységes párt már belenyugodott a tisztviselők létszámcsökkentésének a kormány által tervezett módjába is, csupán egyetlen létszámemelési kívánsága vtán, hogy emeljék fel a politikai államtitkárságok számát és vagy Erdőhegyi Lajos, vagy pedig Prónay György báró legyen államtitkár a miniszterelnökségen. Reméljük, hogy ezt a súlyos problémát is meg lehet majd oldani az egységes párt keretén belül s államtitkárt kap a miniszterelnök, mert végre is mi lenne a szanálásból, ha véletlenül Erdőhegyi Lajos nem lenne szanálási államtitkár, vagy ha Prónay György báró, a közélelmezési minisztérium megszűnésével csak egyszerű képviselő maradna, és megszűnnék az államtitkári címe ? Sok mindent túlélhet a nemzet, de ilyeneket mégsem ... Az ellenzéken a felhatalmazási javaslatok vitájának módjáról háromféle a felfogás. Az egyik felfogás azt mondja, hogy akármit is mond a miniszterelnök, akár ultima ratioként tűzi is ki a nagypénteki határidőt, akár nem, mi addig beszélünk, ameddig akarunk. A másik álláspont hívei deklarációt óhajtanak felolvasni, azután ki akarnak vonulni a teremből, hogy ezzel tiltakozzanak a kormány felhatalmazása ellen, viszont azonban mégsem akadályozzák meg a törvényjavaslatok megszavazását. A harmadik álláspont hívei azt mondják, hogy a kormány pénzügyi diktatúrája után, amikor a nemzetgyűlésnek úgysem lesz már költségvetési joga, fölöslegesnek tartják mandátumuk megtartását, és így ennek a nézetnek a harcosai a passzivitást hangoztatják, mondván, hogy nem vesznek részt a vitában, leteszik mandátumukat és jöjjön, aminek jönnie kell. Őszintén megvalljuk, hogy a passzivitás volna a legerősebb fegyver a Bethlen-kormányzattal szemben. Jól tudjuk például, hogy a kurzus-kormányra sokkal kellemetlenebb volt az a helyzet, amíg a szocialisták nem vettek részt a parlamentben, mint a mai, még akkor is, ha ott a legélesebb kritikát is gyakorolják. A passzivitás azonban megoldhatatlan, mert hiszen ebben az elhatározásban az egész ellenzék alig volna egységes és még kevésbé volnának egységesek azok, akik a budapesti és budapestkörnyéki kerületekben mint pótképviselők szerepelnek a listákon, mert ezek között bizony lehetnek olyanok, akik a passzivitást úgy értelmeznék, hogy most azután ők lehetnek aktív képviselők. A passzivitás fegyverével tehát nem lehet élni, viszont az ellenzék nem vállalhatja magára azt a felelősséget sem, hogy Nagypénteken túl is kihúzza a vitát. Végre is Bethlen ezzel a terminussal az ellenzékre óhajtotta hárítani a felelősséget az esetleges bajokért, mondjuk csak az esetlegesen drágább és rosszabb kölcsönfeltételekért. Nagypéntekig azonban módja van az ellenzéknek a kritikára is, a bírálatra is. Ezt a két és fél hetet kell csakugyan az ellenzéknek kihasználnia és ezen az időhatáron belül kell teljes mértékben érvényesítenie parlamentáris jogait. Az ellenzéknek az a feladata, hogy bírálja a kormányzatot és hogy kifejtse a maga politikájának okait, elveit és célkitűzéseit. Soha az ellenzéknek különb és jobb alkalma nem volt, hogy felsorolja és megvilágítsa az utolsó esztendők politikai hibáit, gazdálkodásait, és pénzügyi rendszerének bírálatát, és soha az ellenzéknek jobb alkalma nem volt programot adni, más és igazabb programot adni a nemzet számára, mint amit a kormány ad, mint amilyen alkalma ezekben a következő napokban lesz. Ha nyolcórás üléseken, ha tízórás üléseken, ha tizenhat órás üléseken is, de az ellenzéknek teljesítenie kell most a kötelességét az országgal szemben és kötelességét saját politikai feladatával szemben. A parlament végre is az elvek és gondolatok csatatere; hadd mérkőzzenek meg egyszer az elmék a nagy politikai, közéleti, gazdasági és pénzügyi kérdések megvitatásában ! Bethlen István gróf azt mondotta, hogy Nagypéntekig meg kell szavazni a felhatalmazási törvényt. Addig azonban a parlamentnek az a kötelessége, hogy képet adjon az országnak az ország mai helyzetéről, politikai célkitűzéseiről, a pénzügy jövendőjéről. Ám szavazza meg a többség Nagypéntekre a javaslatot, ám vonuljon ki az ellenzék deklarációval a vita után, nagycsütörtökön a szavazás elől, de az egész ellenzéknek méltónak kell maradnia feladatához és kötelességéhez, s ebben a súlyos és nehéz helyzetben az ország lelkiismeretét kell megszólaltatnia. Ennek a lelkiismeretnek a szava pedig nemcsak a jelennek szól, de a jövőnek is, mert egy nemzet életében elhangozhatnak szavak, amelyeknek csak holnap, vagy holnapután lesz visszhangjuk vagy eredményük, de egyszer mégiscsak lesz. Egyetlen politika sem örök és a parlamenti taktikán felül van egy másik nagyobb, politikai taktika is: meggyőzni az országot... Machemia és Poincaré küzdelme kormányának követendő politikájáról majd a parlamentben nyilatkozik Poincaré, ha új kabinetjével bemutatkozik, s egyelőre a világpolitikának az az izgalmas kérdése, hogy mennyiben változik meg, s egyáltalán megváltozik-e ez a politika. Az angol lapok, amelyek legtöbbet foglalkoznak e kérdéssel, szinte kivétel nélkül igen nagy nyugtalansággal tárgyalják a párizsi Matin-nek állítólag az Elysée-palotából, tehát Millerand részéről származó értesülését, amely azt közli, hogy a francia politika alapelvei változatlanok maradnak és hogy a Ruhr-vidéket csakis a jóvátétel teljes lefizetése után ürítik ki. A Daily News ezt a kijelentést Franciaország leendő katasztrófája előjelének tekinti, mert a Németország ellen irányuló intranzigencia kétségkívül jobboldali fordulatot fog a német választásokon előidézni. A Nation szerint a francia értesülés azt jelenti, hogy megmaradt az intranzigens nacionalizmus, vagyis a háború állandó veszedelme. A biztonsági kérdésről Párizs és London között folytatott tárgyalásokról is sok az ellentétes hír. A Westminster Gazette helyteleníti Macdonald álláspontját, hogy a szakértői jelentés előterjesztése előtt nem akarja a maga politikáját vázolni. A Times a garanciális szerződésnek eleve való visszautasítását elhamarkodottnak mondja, míg a Morningpost szerint tisztában kell lenni azzal, hogy Poincaré semmi mást nem akar, mint Franciaország, Anglia és Belgium katonai szövetségét Németország és Oroszország ellen. A Daily Herald attól tart, hogy Macdonald idealizmusa vereséget szenved Franciaország realizmusával szemben. Londonban azt is tudják, hogy Poincaré nem hivatalos fáradozásokat folytat Rómában avégből, hogy a biztonsági kérdésben a maga felfogásának nyerje meg Mussolinit is, így Foch tábornagy római útja is e kísérletek egyik akciója. Ha Olaszország elfogadja Poincaré érveit, akkor Franciaország támogatná Olaszország álláspontját a jóvátétel és a szövetségközi adósságok kérdésében. A Daily Mail a hírekkel szemben tudni véli, hogy London és Berlin között eszmecsere folyik Németországnak a népszövetségbe való belépéséről. Szintúgy tárgyalások folynak Párizs és London között arról, várjon Franciaország hajlandó volna-e elfogadni azokat a feltételeket, melyeknek teljesítésétől teszi Németország függővé a népszövetségbe való belépését. Azt hiszik, hogy a tárgyalásokkal kapcsolatban belátható időn belül egy német államférfiú Londonba utazik. Kedvezőtlenül fogadták a kormánynyilatkozatot Párizsból jelenti a Világ tudósítója. A Poincaré-kormány bemutatkozása a mai napon határozottan kedvezőtlen előjelek mellett történt. Csak a miniszterelnök személyes barátai tettek kísérletet arra vonatkozólag, hogy az új kormányt megjelenésekor ovációban részesítsék. Ez a kísérlet azonban úgyszólván teljesen csődöt mondott és legfeljebb tizenkét tenyér verődött össze még akkor is, amikor maga Poincaré foglalt helyet az emelvényen. A miniszterelnök a kormánynyilatkozatot sem olvashatta fel nyugodtan. Kezdettől fogva állandóan szüneteket kellett tartania a felolvasásában, mert a heves fczb.cSkiőHásp&:éti.«t~'--.eftmt&sken minduntalan kitörő vihar állandóan megakadályozták beszéde folytatásában. A kormánynyilatkozat felolvasásának befejezése után az elnök közölte a beérkezett interpellációkat és megkérdezte a kormányt, mikor hajlandó azokra válaszolni. Poincaré felszólította a kamarát, hogy a kormány általános politikájáról szóló interpellációkat holnap, kedden délután vegye tárgyalás alá, miután a kamara és a szenátus az újjáépítésre vonatkozó három havi indemnitást már elfogadta. A vita lezárása után a javaslatot elfogadták. Marsai pénzügyminiszter kéri a felhatalmazási javaslat azonnali tárgyalását. A kamara ilyen értelemben határozott Rövid szünet után Etunod előadó emelkedett szólásra. Abból indult ki, hogy Németország eddigelé nem egészen 9 milliárd aranymárkát fizetett, amelyből csak 6150 milliót osztottak fel a szövetségesek között. Franciaország készpénzben csak 143.325.000 aranymárkát kapott. Ebből Németország jóvátételi számlájára összesen 189 millió aranymárkát írtak jóvá. Beszéde további során szólott a Ruhr-megszállás mérlegéről és azt állította, hogy a helyzet napról-napra javul. Poincaré ezután ismételten megerősíti az előadó által megállapított számokat, amelyeket a miniszterelnök a szenátusban röviden már ismertetett, azonban hozzáteszi, hogy a frank kurzusának márkára való átszámítási kulcsa már kissé idejét múlta és e tekintetben több szám helyesbítése válik szükségessé. A nemzet szuverenitása — szóbeszéd A szenátusban Lefébvre du Prey igazságügyminiszter olvasta föl a kormánynyilatkozatot. A nyilatkozat elejét melegség nél-kül, azonban figyelemmel fogadták. Midőn a nemzet szuverenitásáról volt szó, Delahaye szenátor közbekiáltott: Szóbeszéd. Az igazságügyminiszter erre a félbeszakításra nem felelt s be tudta fejezni nyilatkozatát anélkül, hogy még valaki félbeszakította volna. A nyilatkozat felolvasásának befejezését mérsékelt tetszésnyilvánítással fogadták. Az elnök bejelentette, hogy Massabeau szenátor, a köztársasági unió tagja, interpellációt nyújtott be a kormány általános politikájáról, amelynek tárgyalását Poincaréval egyetértésben tűzik napirendre. Elfogadták a költségvetési javaslatot Ma délután folytatták az újjáépítési költségvetés háromhavi előirányzatáról a vitát. A szocialista Inghels bírálta Raibel és Loucheur volt újjáépítési miniszterek tevékenységét, akik nagy vállalatoknak módot adtak arra, hogy megszedjék magukat, a kisembereket ellenben megkárosították. Az ilyen „botrányos" módon meggazdagodott cégek között megemlíti a Peugeot-céget is. Raibel csodálkozásának ad kifejezést, hogy a vizsgálóbizottság, ha ilyesmit felfedezett, őt nem idézte meg. Miután Marsai pénzügyminiszter a költségvetési javaslat elfogadásáért síkraszállt, azt kézfelemeléssel megszavazták. A törvényjavaslatot ezután áttették a szenátushoz, amelyet este njjklenc, órára hívtak össze. v Aranykor Csupa tavaszi optimizmus ragyogott abban a nyilatkozatban, amellyel Korányi Frigyes báró köszöntötte a pénzügyi diktatúra Magyarországát. És Korányi optimizmusának őszinteségében már csak azért sem lehet kételkedni, mert a jövőnek ez a világos képe egy múltbeli súlyos pesszimizmus sötét hátteréből emelkedik ki. Öt év múltán megvallja most Korányi, hogy ő már akkor, első pénzügyminisztersége idején előre látott mindent, ami azóta bekövetkezett , és csak azért nem szólt, mert nem akarta kétségbeejteni az embereket. Még kezünkben vannak a Korányi-féle első vagyonváltság pénztári címletei, amelyeket ma, kétszázötvenedrészükre hanyatlott értékben is csak húsz százalék levonással fogad el a harmadik vagyonváltság törlesztésére az állam —■ ám e kellemetlen emlék nem ronthatja meg mai örömünket, hiszen Korányi maga mondja most, hogy az akkori szanálást ő époly reménytelennek látta, mint amilyen reményteljesnek látja a mostanit. Aki ilyen vátesznek bizonyult a sötét múltra nézve, az bizonnyal most is igaz sugallat alapján ígéri a boldog jövendőt. Az aranykoronás költségvetésben, az aranykoronás adókban, aranykoronás házbérekben és aranykoronás jóvátételben Magyarország aranykorának hajnalodását látja Korányi aranyos optimizmusa. S e gyönyörű képnek legszebb részlete az, amely a munka jövőjét vetíti elénk„Mindenkinek nehéz gondjai lesznek — mondja az aranykor pénzügyminisztere —, de a munkásnak jobb lesz a fizetése, mint volt és a munka ellenértéke a megélhetés szükségleteihez képest arányosan fog növekedni.“ Hosszú nyilatkozatának végén, inkább csak odavetve vázolja fel a munka aranykorának ezt a képét Korányi, de nem kétséges, hogy ennek a jóslásnak tulajdonítja ő maga is a legnagyobb fontosságot. A munka megbecsülése, a munka tisztes ellenértékének biztosítása ! Hát kell-e és lehet-e ennél fontosabb eredmény, ennél hatalmasabb lépés az igazi szociális — nemcsak államháztartási rekonstrukció útján ? Minden egyéb hátramenésnek, minden más irányú leromlásnak kérdése emellett jelentéktelenné törpül. Hiszen igaz : a kereskedelem, az ipar, a tőzsde sorsa szintén nem csekély problémák, de mindezek végső soron mégis csak részletkérdései annak a legfontosabb problémának, amelyen minden kölcsönügyön és minden politikán túl az egész magyar társadalom sorsa fordul meg : lehet-e Magyarországon munkából tisztességesen megélni ? Korányi igennel felelős ha igaza van, akkor igaza van a kormánynak, amikor e cél érdekében a legsúlyosabb áldozatokat követeli mindenkitől. Korányi igennel felel — és ez az igent bizonyára nem csupán az ő optimizmusának tavaszi hangulatából fakad, hanem elsősorban a tényei, logikus szemléletéből. Megpróbáljuk követni ezt a logikát. A négy, gondosan kidolgozott kormányjavaslatban ugyan egy árva szót sem találunk a munka rekonstrukciójáról, de a javaslatok összességében mégis könnyű megtalálni azt a logikai alapot, amelyre Korányi jóslata támaszkodik. A pénzügyi rekonstrukció legelsősorban a tőkétől követel súlyos áldozatokat, márpedig ha a munka érdekei — amint a logika következteti — ellentétesek a tőke érdekeivel, akkor világos, hogy a kormány és a dolgozók közös úton járnak- Minél erősebb a tőke, annál rosszabb a munkás sorsa — hirdeti a régi doktrina- És ha ez igaz, akkor — gondolja nyilván Korányi — igaz a megfordítottja is : minél inkább gyengül a tőke, annál jobbra válik a munka helyzete. Az a kormány tehát, amely egy megfelelő adópolitikával a tőkét egészen tönkreteszi, ezáltal csupán mély, gyakorlati szociális készségéről tesz bizonyságot ... Nem tudjuk, hogy valóban ez volt-e a pénzügyminiszter gondolatmenete, de föl kell tennünk, hogy így van, mert a tényekben, azaz a szanálási programban, más alapot az ő következtetésére nem találunk. Ha azonban így van, akkor Korányi optimizmusa nagyon aggasztó perspektívába vész. Aggasztó a perspektíva, amely ebből a logikából adódik, nemcsak a tőkére, de a munkára nézve is. S hogy az utóbbi aggodalom bennünk az első, azt szeretnék külön hangsúlyozni. Legyünk tisztában eggyel : a magyar progresszív liberalizmusnak nem feladata az, hogy a kapitalizmusnak mindenáron védelmére keljen. A progresszív sajtó nem lehet és nem is akar lenni egyetlen osztálynak, egyetlen érdekcsoportnak prókátora, hanem a társadalom