Világ, 1924. július (15. évfolyam, 129-155. szám)

1924-07-01 / 129. szám

Kedd A kisebbségi kormányok találkozója Párizs, június 27.­­ (A Világ tudósítójától.) A Macdonald és Herriot által július közepére összehívott londoni konferencia egyik igen érdekes mo­mentuma az lesz, hogy a konferenciára meghívott kormányok egyike sem támasz­­­kodhatik szilárd parlamentáris többségre, és valamennyi kissé ingatag alapon áll. A házigazdának, az angol miniszterelnök­­nek 192 szavazata van 615 közül az alsó­házban, tehát körülbelül az a helyzete, mint Németországban Marx kancelláré, akinek a koalíciója mindössze másfélszáz képviselőt­­fogr össze a birodalmi gyűlés közel ötszáz tagja közül. Macdonald, aki a londoni kon­ferenciát fogja irányítani, és Marx kancel­lár, akinek Németország nevében az évek hosszú sorára kell kötelezettségeket vállalnia, egyformán csak a saját parlamentjük har­madrészét képviselik, sőt nem is a teljes har­madrészét: Theunis több mint negyedév előtt már kisebbségben maradt, és a belga kamara leszavazta egy olyan fontos kérdés­ben, amilyen a francia—belga kereskedelmi szerződés. Ha hosszú kormányválság után végül újból Theunis lett miniszterelnökké, akkor ez azért történt, mert Vandervelde ellenzéken akart maradni a választásokig, és csak a választások után fogja átvenni Theunis helyét, amely már ma is az övé le­hetne. Az Herriot kormányában képviselt pártoknak nincsen teljes kétszáz szavazatuk, pedig a francia kamarának 584 tagja van , és a londoni konferencia résztvevői közül csak Mussolini mögött van egy „rocher de bronzé", egy olyan parlamentáris többség, amely az olasz kamara tagjainak több, mint kétharmadát fogja össze ... Sajátságos mó­don azonban éppen Mussolini akarja széle­­sebb koalíciós alapra fektetni idáig is eléggé koalíciós jellegű kormányát, és már nem éri be azzal a hat miniszterrel, aki legutóbb elítélte a fascista párt módszereit, hanem szeretné még néhány kisebbségi politikussal megerősíteni kormányát, nyilván nem ok nélkül. Ami pedig az Egyesült Államokat illeti, Amerikában november elején esedé­kes az elnök­választás, és teljes bizonyosság­gal nem lehetne azt mondani, hogy Coolidge lesz majd az Egyesült Államok elnöke, mire végrehajtják a londoni konferencia határo­zatait. Igazán nem túlzás tehát azt mondani, hogy a londoni konferencián mankóra tá­maszkodva fognak összegyűlni a kormá­nyok, és fél kezükre béna kormányelnökök gyógyítják majd a beteg Európát. Ez az egyik nehézség, amely miatt nem szabad túlzott optimizmussal mérlegelni a londoni konferencia céljait. És van egy má­sik súlyos nehézség is. Theunis aláveti ma­gát Anglia és Franciaország minden közös kívánságának, Mussolini ma igazán nem akarja az akadály szerepét vállalni Párizs­­zsal és Londonnal szemben, Marx kancel­lár őszintén a Dawes-javaslat alapján áll, Macdonald és Herriot jóhiszeműsége iránt nem lehet kétség, de azért a látszólag szinte teljes egyetértés felszíne alatt igen súlyos ellentétek lappanganak. Herriot már megkezdte a ruhrvidéki menekültek hazabocsájtását, és a Ruhr-vi­­déken hozott francia ítéletek revízióját, va­lamint megtette az előkészületeket arra, hogy feloldja a Ruhr-vidék gazdasági életét a Comité des Forges javaslatai szerint ki­épített hűbériségből. Rideg reálpolitikai alapon a Ruhr-vidék gazdasági felszabadí­tása a probléma igazán lényeges része, hi­szen azok a Ruhr-vidéken elért nagy finan­ciális eredmények, amelyekre olyan önér­zetesen hivatkozott kormányzásának vége felé Poincaré, súlyos gazdasági válságba sodorták egész Németországot. Ha nyolc, vagy tíz francia zászlóalj egyelőre még a Ruhr-vidéken marad, a megszállás láthatat­lanná tétele mellett, akkor Herriot parla­mentáris nehézségek nélkül tudja végrehaj­tani a Dawes-javaslat előfeltételét: Német­ország gazdasági és pénzügyi egységének helyreállítását. De ez a megoldás, amelynek határát csak életveszélyes kockázattal lép­hetné át Herriot, nem jelent igazi megol­dást sem Németországnak, sem Angliának. "A­ Ruhr-vidékre vert gazdasági bilincsek feloldása csak — részletkérdés a német és az angol közvélemény szemével nézve, akár­milyen fontos következményekkel jár Né­metországra nézve ennek a­­­ részletkér­désnek a megoldása, és a M. I. C. U. M.­­szerződések megszüntetése nem válthatja ki a közvéleményből egy töredékét sem annak a hatásnak, amellyel a francia csapatok hazatérése járna. Marx kancellár akkor, amikor az íróasz­tal mellett oszt és szoroz, jól tudja, hogy a gazdasági megszállás súlyos tehertételének kiküszöböléséhez képest igen csekély gya­korlati jelentősége van annak, ha Degoutte tábornok csapatából nyolc, vagy tíz zászló­alj még a Ruhr-vidék kevéssé exponált pont­jain marad addig, amíg a francia politikai helyzet megengedi a teljes katonai kiürítést. Csak éppen Marx kancellár tudja azt is, hogy a Dawes-javaslatban foglalt terhek vállalása a Ruhr-vidék katonai kiürítése nélkül a jobboldal malmára hajtja a vizet, és még inkább megnehezíti a kormány hely­zetét. Macdonald közel egy fél esztendeje áll az angol kormány élén, és azóta elég gyak­ran megmutatta, hogy a realitások embere, tehát most bizonyosan méltányolja, milyen nagy jelentőségű Németországra Herriot ajánlata. De Angliára, vagy inkább az angol miniszterelnök politikájára nézve sokkal kisebb jelentősége van Herriot megoldási tervezetének. Macdonald októberben új vá­lasztásokat akar kiírni, és most már min­dent a választások szempontjából mérlegel. A konzervatív kormány nem tudta megaka­­dályozni a Ruhr-vidék megszállását, a mun­káspárt elérte a Ruhr-vidék kiürítését, ez igen jó választási jelszó volna, és ezt a vá­lasztási jelszót semmiesetre sem pótolhatja egy szakszerű értekezés, amely kifejti, mi­lyen nagy haladás Németországra nézve a gazdasági megszállás feloldása. Macdonald tisztában van azzal, meddig terjed a lehető­ségek határa francia kollégájára nézve, és tisztában van azzal, hogy az Herriot által kért rekompenzációk egy részét nem tagad­hatja meg , de tisztában van azzal is, hogy az októberi választásokon a Ruhr-kérdésnek most tervezett megoldása nem javítja meg a munkáspárt esélyeit, mert a polgári pár­tok majd felsorolják az angol kormán ál­tal hozott áldozatokat, és leszögezik azt, hogy a francia csapatok az áldozatok elle­nére is még a Ruhr-vidéken állanak. Nem lehet csodálni tehát, ha az angol mi...,­­.er­­etnök is kissé rezerváltan néz a londoni konferencia elé. (f. fr) VILÁG Az olasz király undorító bűnnek mondta Matteotti meggyilkolását a­ Mussolini-kormány — fascisták nélkül Róma, június 30. (A Világ kiküldött munkatársától.) Régi parlamentáris szokás az Olaszországban, hogy amikor a szenátus és a kamara elnök­sége átadta a királynak a két kamarának a trónbeszédre küldött felirati válaszát, a ki­rály akkor még rövid beszédben nyilatko­zott a válasz-feliratról. Ezt a parlamenti szokást Zanardelli miniszterelnök szüntette meg, amikor II. Umberto király a monzai merénylet folytán meghalt és helyét III. Viktor Emánuel foglalta el. Ma azután — Mussolini javaslatára — felújhodott a ki­rályi beszédnek ez a formája. III. Viktor Emánuel király először mondott ilyen vá­laszbeszédet és beszédében a nemzeti egy­ség gondolatát hirdette az országban. A király rettenetes bűnnek mondotta Matte­­otti meggyilkolását, amely — úgymond — felkeltette benne az undort és hangsúlyozta, hogy éppen ezekben az időkben legsürgő­sebb és a legfontosabb, hogy a kormány és a parlament egybehangzó működése fejezze ki az olasz nép lelkiismeretét. A Quirinál előtt ma szokatlanul nagy és hatalmas tömeg állott, amikor a szenátus és a képviselőház küldötteinek autói megér­keztek a királyi palota elé. Mussolini is autón érkezett és a tömeg lelkesen meg­­ervivázta. Az ünnepélyes kihallgatás a trón­teremben folyt le és a szertartáson az ud­vari főméltóságokon kívül jelen voltak a kormány összes tagjai is Mussolini vezeté­sével. Tittoni, a szenátus elnöke, néhány rövid szó kíséretében adta át a feliratot, az­után Rocco, a képviselőház elnöke mondott néhány szót, amire a király láthatólag meg­­indultan olvasta fel papírlapról válaszát. A királyi nyilatkozat A királyi trónbeszéd szövege a következő volt : — Az az üzenet, amelyet önök a szenátus és a kamara, a parlament két tényezője ré­széről átnyújtottak nekem, beigazolja annak a szándéknak és lelkületnek egyöntetűségét, amellyel a két kamara a részemről munká­jukul kitűzött feladatot fogadta. Ki kell fe­jeznem megelégedettségemet és örömteljes köszönetemet azért, hogy a királyság szená­tusa és a képviselői kamara oly őszinte gon­dolattal és összhangzatos érzéssel akarják megerősíteni a győzelem minden tényezőjét, amely a haza jövőjének megrendíthetetlen biztosítéka. Bizonyos vagyok abban, hogy elesett testvéreink emléke minden olaszt egyetértésre fog lelkesíteni. S ez az egyet­értés a hősök áldozatát azzal a dicsőséggel övezi körül, hogy nem hiába áldozták fel magukat egy olyan ország nagyságáért és haladásáért, amely méltó a legjobb és a leg­kimagaslóbb sorsra. Ez a szó — egyetértés —, amelyet most hangoztatok, kifejezi a nép lelkiismeretének egybehangzó törekvését. Ma, amidőn egy rettenetes bűn fölkeltette az undort bennem, kormányomban s a par­lament két házában, szükségesebb, mint eddig bármikor, hogy a két kamara példá­ját adja a nemzet előtt a bölcsességnek és a kiengesztelésnek. Ma, amidőn egy rettenetes bűn arra kész­tette kormányomat, hogy felajánlja lemon­dását, szükségesebb, mint valaha, hogy a parlament két háza példát mutasson a nem­zetnek a bölcsességben és engesztelésben. Az olasz nép forrón kívánja, hogy nagy energiai értékekben fejeződjenek ki, a munka nyugalmában, amely mindig a leg­tökéletesebb fejlődést rejti magában, az egység érzetében, a fegyelemnek és az ál­lami szervezetnek megerősödésében, a ren­des nemzeti élet kereteiben. A két kamara bizonyára a jövőben is együtt fog működni a tevékenység bölcsességével és a felelősség teljes tudatában, közös törekvéseik befeje­zéséért. hl Asszonyok Tüköré­ből Irta: Móra Ferenc Abban az időben, mikor Hóbiárt basa volt a polgármester Szegeden, két igen nagyeszű em­ber élt a városban. Természetesen papucsos­­mester volt mindkettő, csakhogy az egyik a törököknek csinálta a papucsot, a másik a ma­gyaroknak. A törököt hívták Ali Patlidzsánnak, a magyart hívták Pali Pál Istvánnak. Azt mon­dani se kell, hogy Ali Patlidzsán a magyar menyecskéknek szabta a papucsot, Pali Pál István pedig a török kadináknak. Mert az mindig úgy volt, hogy minden ren­des nemzetnek a maga divatja volt a legszebb, de azért a másét hordta. A közös művészet azonban nem tette egymás ellenségévé a két mestert sőt inkább az tette őket igaz szívű barátokká és egymás magasz­talóivá. Mert minél kiválóbb embernek ismeri el az ember a barátját, annál nagyobb a be­csülete önmaga előtt. — Büszke vagyok rá, hogy abban a város­ban tette le Allah a kenyeremet, ahol olyan papucsos él, aki méltó volna rá, hogy minden bári lábáról ő vegyen mértéket — est szokta mondani Al Patlidzsán, aki már akkor is tudta hogy szép beszéd ülik ahhoz, akit a me­zítelen lábak felruházójának választott ki a gondviselés. Amely nyájaskodásra a magyar mester így szokta visszacirógatni igazhitű muzulmán szak­társát : — De bizony te vagy az a mester, atyámfia, hogy én ha arkangyal volnék is, csak a te tőled mívelt papucsban járnék. Azért nem ér­tem én azt a sok szelekótya fehérnépet a ti fertálytokban, hogy mért köti az rá magát az ilyen magamfajta csiszliknek a kezemunkájára, mikor a tiedben is járhatna ! — Vak veti világtalannak, — heherészekt a török. — Hát a ti habókos asszonyaitok mért jönnek énhozzám, mikor te vagy az, akit a próféta maga tanított ki a szabókés használa­tára ? — Hja, hosszú haj, rövid ész ! — kacsintott Pali Pál István, aki olyan szép kopasz fejet hordott a válla közt, mint egy sütnivaló tök Szentandrás-nap után. — Kecskében is az hordja az észt, aki a szakállt — bólintott elégedetten a török, aki­­nek olyan szép hosszú szakálla volt, hogy munkaközben hátra kellett neki vetni a vál­lán, különben elégetett volna és beleragadt volna a csirizes tálba. Az asszony­­állatok oktalansága volt az eszmecserék állandó tárgya és ezek az eszme­cserék vagy a várbeli katonában folytak le, vagy a palánki­ görög kocsmájában, vagy csi­­bukozás, vagy ürmös­ kóstolgatás közben. Az pedig egyformán tilalmas művelkedés volt mind a kettő. A basa minden héten kidobol­­tatta a dellát-t, hogy aki igazhitű férfiút bol- italon ér, annak izzasztó mogyoró­ hájjal ke­­neti meg a meztelen talpát, aki jámbor ke­reszténynek pedig pipacsutora találtatott az agyarán, azt Móra Balázs, a magyarok tarka G­rd-ja kapatta le a tíz körméről. (Azt is ér­demes meghallgatni, hogy miképpen lett a mészáros-céh atyamesteréssel „tarka biró“, De ez már a Férfiak Tüköré­be tartozó szép história lesz.) Ezért aztán azt mondta egyszer Pali Pál István Ali Patlidzsánnak: — Hallod-e, török testvér, sajnálnálak ám én téged, ha egyszer három hétig a talpadat kellene borogatnod szamárszemöldöke­ fű leve­lével és én addig nem okosodhatnék az ékes beszéd­ed tül. — Bizony, atyámfia, az én szivem félholdja is elhalványodna, ha egyszer a ti pokolra való bírálok oda méretné neked az igazságot, ahol leggömbölyübb vagy és én holdtöltétől holdfogytáig nem sütkérezhetnék elméd fényes­ségeiben. •­ Azt mondom én, ne szerencsétlenísedjünk mink ennyi szájtátó nép közt, hanem tisztelj meg engem holnap délben egy kis hirtelen­­hamar­jára az én hajlékomban, a Látván uccában. Legalább közelrül megláthatod, mi­lyen ez az asszonyi állat, akiről a Markail pró­féta azt mondja, hogy zsíros zacskóba kötötte az eszét, oszt a macska mögötte. — No azért nekem se kell a más portájára menni — legyintett a török — mert erről én is tudok egy-két szúrá­t. — De ha tökéletlen is az asszonyi állat, főzni* sütni úgy tud­om, hogy olyat nem eszik a római császár a saját nevenapján se. — Jaj, testvér, csakhogy én gyönge gyomrú ember vagyok, — tapogatta a szakálla alatt a gyomrát a török. Aztán a próféta is tiltja ne­künk azt a förtelmes állatot, akit ti is csak­ úgy hívtok, hogy „disznó". — Tiszteltetem a prófétátokat — kavarodott föl egy kicsit az önérzete a latván-uccai papu­­csosnak. — De a görlicemadarat nem tiltja tán a Szent Mahamend? Mert avval akarnék kelle­­meskedni a gönge gyomrodnak". A török azt mondta rá, hogy már azt vállalja s azzal szíves búcsút vettek egymástól, meg­állapodván abban, hogy majd karlócai mellett döntik el, sárkánykígyóból lett-e az asszony, vagy hogy asszonyból lesz a sárkánykígyó. Ali papucsos fölkattyogott a várba, Pali papucsos pedig hazadöcögött a Látván uccába és kiadta az ordrét az asszonynak, hogy másnap délre meg kell sütni azt a két bús gerlncét, amelyik a pitvarajtó fölött kukkurázik. Még pedig az egyiket mazsolaszőlővel megspékelve, mert a töröknek arra csúszik a bor, a másiktól pedig nem kímélve a törökborsot, mert az úgy kíván-­ kozik a magyar gyomorba. — Mán pedig nekem se így, se úgy nem köll, — rángatta panyókára a vállát a mesterné. — Te neked? Hát ki kérdezte azt, hogy mi köll le neked? — Ü­ úgy? — tette a kezét csípőre az asszon­y­ Hát én tán éhen tátogjak addig, míg kei föléteti a házat azzal a nagybélű pogánnyal? Mussolini új megbízatása Amiként a királyi trónbeszéd bejelentate, a Mussolini-kormány beadta lemondását és a király elfogadta azt A kormány lemon­dása folytán a király újból Mussolinit bízta meg a kabinetalakítással, aki régi minisz­terei közül hármat nem tartott meg és azo­kat újakkal helyettesítette. Gentile közokta­tási, Corbino közmunkaügyi és Carnazza 192 földművelési miniszterek au Hiányból sok a­ Mussolini felh­iozto régi hívei'' akiknek szert­e az ellenzék eh­­­szenvesebb volt és akik hozzájárt, fascizmus kompromittálásához is. Gentile közoktatási miniszter nem tartozi ezek közé és az ő emondása azt jelenti, hogy a Matteotti-ügy után a bolognai egye­tem filozófiai tanára nem óhajtja folytatni politikai tevékenységét, fe­le néhány pe­dagógiai és filozófiai tanulmánnyal tűnt fel és egyike­ volt azoknak a tudósoknak, ak­ik a háború alatt erős propagand­­tevékenysé­get fejtettek ki. Amikor a Mussolini-kor­mány uralomra került, Mussolini­ntile-t kérte föl a közoktatási tárca válla , s hogy ő hajtsa végre az olasz középiskon­formját. Gentile törekvései nem mindem vezettek eredményre és különösen az egy­házi oktatás kérdésében voltak ellentétei magával Mussolinival, aki ezen a téren en­gedményeket óhajtott tenni a Vatikánnak. Amikor Matteotti meggyilkolása nyilvános­ságra került, Gentile ming márt bejelentette lemondását és azóta már nem is tekintette magát aktív miniszternek. Utódának Caza szenátort neveztette ki Mussolini, aki a sze­nátus régi tagjai közül való és aki Giolitti idején már szerepet vitt az olasz politikában. Corbino és Carnazza már a Matteotti-ügy­ áldozatai. Carnazza volt az olasz politiku­sok közül az, aki magában a kabinetben a legszélsőbb fascista­ politikát csinálta. Mi­alatt a Matteotti-ügyben az első vádak csak Finzi belügyi államtitkárig értek el, addig később kiderült, hogy Carnazza szereplése ez ügyben sokkal súlyosabb. Carnazza-ról megállapították, hogy a Corriere Italiano alapításához szükséges pénzeket Rossi sajtó­főnökkel együtt ő szerezte meg genovai vál­lalkozóktól és hogy a Corriere Italiano tu­lajdonképpen Carnazza és Filippeli együttes tulajdona volt. -A vizsgálat kiderítette, ho­gy Filippeli és Carnazza a gyilkosság után még kétízben egy Ráma-környéki kis vendéglő­ben titkosan találkoztak és hogy Carnazza Filippelinek szökéséhez egymillió lírát bo­­csájtott rendelkezésére. A vádak szerint Carnazza és Corbino érdekelve voltak a kö­rül a szerződés körül is, amelyet a Sinclair­­társasággal akart kötni a kormány a petró­leum-monopólium tárgyában. Carnazza és Corbino Finzivel együtt külön diktál... át alkottak fascista pártban, és a kormány­ból való távozásukat elsősorban maguk a fa‘■'isták mély'ke!?' ' is követelték. * Az új földművelési miniszter De Nava Luigi lett, aki már több ízben volt tagja az olasz kormánynak és aki a különböző Giolitti-kormányokban számos miniszteri tárcát töltött be. Nava, a liberális olasz agrárpolitikusok egyik vezetője, aki a fascista­ uralom óta azonban alig vett részt az olasz politikai életben. A közmunkaügyi tárcát Sarrocchi képviselő vette át, aki azok közül a képviselők közül való, akiket a régi liberális pártok tagjai közül vett fel Mussolini az úgynevezett nacionalista lis­tára. Miután Federzoni gyarmatügyi minisz­tert tudvalevőleg már néhány nappal ez­előtt belügyminiszternek, nevezték ki, a gyarmatügyi miniszterséget Lancia di Scalea

Next