Világ, 1924. július (15. évfolyam, 129-155. szám)
1924-07-20 / 146. szám
, 1924 július 26. odúkat, amelyekben tizenöt-tizennnyolc ember is elhal egy éjszaka. Képzelhető, hogy ilyen körülmények között az „új tripolisz" közegészségügyi viszonyai nem a legjobbak és igazán nem lehet azon csodálkozni, ha a „dühöngő telep“ száz lakója közül kilencvenöt súlyosan tüdővészes. Itt már hiányzik a virág, nincsenek kertecskék sem a házak előtt és bizony csak imitt-amott ágaskodik egy-egy ezüstös jegyenye a füstös szürke égbolt felé. Gyönyörű, kékszemű, hosszú szőke hajú, amerikai filmszínésznőkre emlékeztető arcú, egyetlen, rongyos, ingszerű valamibe öltözött munkásasszony szólít meg. Karján kis másfél éves csecsemő, aki bámészan méregeti gyönyörű, nagy, ibolya szemeit az idegen vendégek felé. Az asszony bevezet kis egyszoba-konyhás lakásába, ahol öreg édesanyja fekszik magával tehetetlenül, a nagy kettős ágyban. Elmondja az asszony, hogy férje négy kis gyermekével magára hagyta, jóllehet az anyja már három év óta nyomja az ágyat, beszélni sem tud már, hiszen a tüdővész legutolsó stádiumában van és amikor kint volt náluk a doktor, azt mondotta, hogy akármelyik percben meghalhat. Elmondja, hogy természetesen most már öt is megfertőzte a tüdővész és négy kisgyerekét is, de nem tehet semmit, még csak orvost sem hivathat, hiszen arra igazán nem tellene már, a telep orvosa pedig szabadságon van. „Vigyenek ki Hollandiába!“ Közben hallom, amint a hátam mögött futótűzként terjed el a hír a „dühöngő telep“ lakói között, hogy holland misszió vizsgálja a lakásokat, akik az arra rászorult gyerekeket akarják kivinni Hollandiába. Egy pillanat múlva száz apró gyerek hangja sír föl : — Bácsi, bácsi engem vigyenek ki Hollandiába ! Én szorultam rá a legjobban ! Valamennyi erősködik, hogy őt kell elsőnek kivinni és valóban nehéz lenne válogatni a sok tripoliszi gyerek között, hogy melyik szorult rá inkább a hollandi nyaraltatásra. Apró, csenevész, angolkóros, ványadt, szomorú gyerekek ezek mind, akik négy-öt évvel maradtak el növésben koruk mögött. Megszólítom egyiket, akit úgy három-négy évesnek néztem és kiderül róla, hogy már betöltötte hetedik évét, de hát 1917-ben és 1918-ban bizony nem lehetett tejet szerezni, később pedig amikor már bőségben volt mindenféle élelem, akkor meg nem volt soha pénz rá. Ha filmgyárnak szüksége volna szép, szöszke, kékszemű babokre, ajánljuk, menjenek ki a ,,tripoliszba“, ott találnak szép gyereket eleget, akik bátran felvehetik akármelyik híres külföldi csodagyerekkel a versenyt, ha jól megmosdatják és szépen felöltöztetik őket. Itt mindegyik gyermek álma a messze Hollandia, amelyről annyi szépet mesél egyegy ott járt tripoliszi gyerek : Hollandia, ahol fehér vitorlájú bárkákat ringat a szelíd esti szellő a töméntelen csatornán és ahol nem kell soha úgy lefeküdni este, hogy még száz Parancsot ád : — Palkó ! Azt a tizenhat ökörnek parancsoló mindenét az apádnak. Eregy be a tanyába. Van ott a szerszámos kamrába, az ajtótul balra, egy Vanásztülök a falon : Idehozzád ! Rohan a Palkó, — akár az olajozott istennyila, — hozza zihálva a tülköt. — Idenézz disznó, — mondja Szuhay Karának . — Mától fogva naplementétől napkeltéig, minden fertályórába beledudálsz ebbe a kürtbe Hogy tudjuk, hogy otthon vagy-e ? Hogy nem nem vagy-e bitangolásban ? Érted-e ? — Értem, mekegte Kara megkönnyebbülten. — Most aztán kikötözlek , mehetsz haza. De ha mégegyszer megfoglak, véged van . Beléd lövöm ezt a puskát...* Valami egy hétig fújta Kara a tülköt, estétől reggelig, minden fertályórában, lelkiismeretesen. Azaz, hogy fújtam, egy hét múltán is, de attól kezdve már kezdett elveszni minden elképzelhető dolog, megint a tanyák körül. A szomszédok morogva, gyanakodva lesték egymást, csak egyetlen egy gyanún felül álló szűz ember volt a tanyákon : a fertályóránként ész nélkül tülkölő Kara ... Egy nap azt mondja estefelé az édesanyám, lőjek holnapra nyulat a konyhára. Hiába mondom, hogy már este van, s hogy vérbeli vadász nem leprozva nyulat, — kihozza a puskát, akasztja a nyakamba és elkerget. Már kezdett sötétedni, s ahogy lesek a kukoricásban, csillagvilágos éjszaka lett. Egyszer csak látom, hogy szalad ám szemben velem egy ember a szántásról. Közvetlen mellettem ugrik be a kukoricásba, s rögtön elkezdi tördelni a csöveket. Odaugrok, elkapom a torkát és nézek az arcába : Kara ! A Jézumot az apádnak ! Ebben a pillanatban, — mint a szamárordítás — végigriog, üvölt a táj fölött — a tülök. Nézek oda elképedve, hát látom a holdvilágnál, hogy a rongyos putri előtt a girhes Karáné vonít a tülkön, s a lábainál játszik — szúnyókál, négyöt maszatos kiskölyke... — Mit csináljak veled te Kara ? — Nesze ez a pofon ; de most aztán szaladj ám, — hogy az Isten akárhová tegyen, — te javíthatatlan tatárfajta száz kenyér sem akad vacsorára. Hollandiáról álmodik a tripolisz kétezer gyereke, arról az ismeretlen Hollandiáról, amelyik a német mese „Schlaraffenland“-jaként tér vissza minduntalan álmaikban. Amerre járunk, mindenütt követ a könyörgő szó, hogy „Hollandia.. . Hollandia. .. vigyenek ki Hollandiába". Az egyik ház előtt felhangzik a „Sztambul rózsája" rég elfeledett melódiája: „Kaliforniába menni. .. “ csakhogy a négy kis vékony gyermekhang a Kalifornia szót felcserélte Hollandiával, hiszen ez él már évek óta álmaik netovábbjaként gondolkodásukban. „Le van kapcsolva .. Egymásután nyitunk be a „szobák“-ba. Az egyikben negyvenöt év körüli fáradt, agyondolgozott, kócos őszhajú öregasszony lép elénk és könyörög, hogy segítsünk rajta, mert nem bírja már tovább az örökös munkát. Férje négy év előtt beleesett a forró acélba és ott pusztult nyomorultul, öt gyereke közül két nagy lánya rossz útra tért és nemcsak hogy nem segíti öreg édesanyját, hanem még négy azóta született gyereküket is az ő nyakukban varrták. Legidősebb unokája hétéves, legfiatalabb pedig három,meséli tovább a negyvenöt éves, korán megvénült asszony és mi sehogy sem értjük így meg, hogy mégis apró csecsemőt dajkál a karján, ha már három éves a legfiatalabb unokája. Megkérdezzük, hogy miért viszi a szomszéd gyerekét magával és ekkor ártatlan arccal mondja, hogy az nem a szomszéd gyereke, hanem az övé és már másfél éves. Egyáltalán a tripoliszban minduntalan azt látjuk, hogy anyáknak fiatalabbak a gyerekei, mint az unokái. Kérdezzük az asszonyt, hogy miért nem támogatja két nagy lánya semmivel? Ártatlan arccal mondja Geguss főtanácsosnak, hogy az idősebbik lánya „le van kapcsolva" már két hónap óta. Megkérdezzük, hogy a másik lánya vőlegénye miért nem segíti? Egyhangúan, magától értetődőleg mondja: „hát mert a fiatalabb lányom vőlegénye is le van kapcsolva már egy fél év óta." A főtanácsos nem csodálkozik ezen és nem csodálkoznak a kirendelt detektívek, rendőrök sem, hiszen a tripoliszban kevés olyan család akad, amelyiknek legalább egy tagja ne ismerné belülről is a fegyházak berendezését. Egyetlen szál úszónadrágba öltözött férfiak, félmeztelen nők járnak a legnagyobb természetességgel a pavillonok közötti poros utcákon, mintha csak ez volna a dolgok rendje. A kíséretünkben levő rendőr elmondja, hogy bizony ezeknek nem igen van ruhájuk, különösképpen pedig nincsen a nőknek, akik télen legfeljebb ha egy pokrócba csavarják magukat, ha már semmiképpen sem kerülhetik ki, hogy kimenjenek a szobából. Nyáron még valahogyan ki lehet bírni a dühöngő telep életét, de várjon mi lehet itt télen, amikor a kemény hideg a szobákba szorítja a telep lakóit ? Képzelhető, hogy milyen levegő lehet azokban a szobákban, ahol a nap huszonnégy óráján keresztül állandóan tizenöt-tizennyolc ember tartózkodik. Mert állandóan bent vannak a tripolisz lakói télen a szobákban, hiszen alig százhúsz munkás és munkásnő akad közöttük, akik napközben a különböző környékbeli gyárakban dolgoznak, a többi túlnyomó többségében hivatalos ■ munkakerülő, kis részben pedig önhibáján kívül munkanélküli. Fél kiló kenyér, két deci leves — hat ember egész napi kosztja. Az egyik szomorú betonbarakk emeleti folyosóján széparcú, gömbölyded munkáslány támaszkodik a korláthoz és tüzes hajsütő vassal frizírozza haját. Két oldalán rosszképű fiatal legények állanak, de udvarlásukat „a telep szépe" — mert hogy ő a telep szépe, látszik büszke, rátartó magatartásán — csak úgy félvállról fogadja. Közvetlenül alatta a földszinten, öregasszony fekszik a sötét szoba piszkos ágyán, aki már hat éve nem tudott felkelni az ágyból. Férje handlé, de nem igen van keresete és ha van is, azt elissza az utolsó krajcárig, mire hazaér. Elmondja az öregasszony, hogy javarészt jószívű emberek könyöradományaiból él és legutóbb éppen a Világ juttatott neki pénzt, amiből öt-hat hétig békésen eléldegélhetett gyerekeivel. Mostanában a legidősebb lánya tartja el a héttagú családot, de bizony a kis tizennégy éves lány nem igen tud tíztizenkétezer koronánál többet megkeresni naponta. Megkérdezzük, a csinos, fiatal lányt, hogy hát ugyan mi is volt házuknak egész napi kosztja ? Elmondja, hogy félkiló kenyeret vettek, azt egy kevés zsírban kisütötték és mindenki kapott egy félcső paprikát hozzá ebédre. „Miután az ebéd bőséges volt — folytatja a kislány — és az egész napi kosztra szánt tízezer korona legnagyobb része így elfogyott, vacsorára bizony már kevesebbel kell megelégednünk, így krumplilevest főztem." Elő is szedi hamarosan a sütőből a leveses fazekat és megdöbbenve látjuk, hogy abban bizony még két deciliter leves sem igen akad. A lány még mentegetődzve mondja, „elég lesz ez nekünk, mert két testvérem ma bent van a városban rokonoknál, így négyünknek marad az egész vacsora." Mikor kimegyünk a köves folyosóra, hirtelen elénk penderül egy hétéves, csontváz soványságú leányka és letérdepel előttünk, imára kulcsolja két kezét és úgy kér, hogy vigyük ki valahogyan Hollandiába. Hiába magyarázzuk, hogy hasztalan akarnak, nem áll módunkban, sehogyan sem akarja elhinni és sírva fut utánunk mindenütt, amerre ezután megyünk. Aki tizenhatodik gyerekével viselős A következő utunk egy valaha világszerte ismert cigányprímás szobájába visz. A falon fényképek függenek, aranyzsinóros vörös huszár atillában áll rajtuk a híres magyar cigány, aki Párizsban hegedült a háború előtt és akit a háború négy évére internáltak is családjával a franciák. A férfi mozdulatlanul fekszik ágyában és amikor megkérdezik, hogy mi baja, azt mondja, hogy „a rossznyavalya gyötör". Először nem értjük, mi az a rossznyavalya, de hamarosan megmagyarázza a kíséretünkben levő rendőr, hogy rossznyavalyának errefelé a vérbajt hívják. Az asszony mindenáron franciául akar velünk beszélni, de bizony nagyon furcsán hangzik a tripolisz legsötétebb negyedében a cigányosan kerékbetört francia szó. Kísérőink elmondják, hogy tizenöt gyermeke volt eddig a cigányasszonynak és most viselős a tizenhatodikkal. Tíz életben van közülük és a legidősebb huszonegy éves, de már ennek is van egy három éves kisgyereke. A gyerek apja az egyik Budapesten állomásozó francia monitor valamelyik matróza, mert a cigánycsalád főleg a Budapesten tartózkodó francia katonákkal tart nagy barátságot. A lányok szépek, persze a négyesztendős internáltság alatt kitűnően megtanultak franciául és így örülnek a francia matrózok és katonák, ha anyanyelvükön udvarolhatnak hazájuktól távol is. Úgy látszik, az anyanyelvnek oly nagy a varázsereje, hogy még azok a daganatok sem riasztják el a franciául beszélő cigánylányoktól őket, melyek az öröklött szifilisz biztos jelei. Ma rosszul megy az öreg cigánynak : a „rossznyavalya" nem engedi, hogy úgy vezesse a vonót, mint valamikor tíz-tizenöt év előtt, amikor a francia főváros legelőkelőbb hoteljeiben húzta a bús magyar nótákat. Ma a kis kocsmákat járja sorra, de keresete bizony csak elvétve akad itt is. Kint a ház előtt ismét megrohannak a szülők, hogy vigyük ki gyerekeiket Hollandiába. Különböző bizonyítványokat húznak elő, hogy milyen beteg a gyerekük és hogy nem segít semmi más, de segíteni persze mi nem tudunk. Csodálatos, hogy míg a „dühöngő-telep“-en nagyon sok a szép lány, addig a férfiak kilencven százalékának olyan arca van, amilyentől megijedne az ember, ha sötét utcán fegyvertelenül találkozna belé. Soknapos piszok szárad a zsíros, átizzadt arcokon és a szem, amely az írás szerint a lélek tükre, sötét mélységekbe enged bepillantani. Mondja is a rendőr, hogy a férfiak között nem igen akad becsületes ember, mind fegyházviselt, börtönlátott tolvaj és betörő. Papírzacskó-készítésből él meg a tripolisz legtöbb családja Közben beköszöntött az este és már alig látunk az amúgy is sötét szobákban, amikor egy kis púpos férfi beviszi szobaijukba.. Hamar átszalajtanak egy gyereket a telep „előkelő" lakójához, egy fővárosi kézbesítőhöz, hogy adja csak kölcsön a petróleumlámpát, mert bizonya „dühöngő telepen" a fajta luxusra, mint a petróleumlámpa, nem telik az embereknek. A szobában rettenetes szag fogad. A földre vetett szalmazsákokon már fekszik a négy meztelen gyerek. Elibénk jön az asszony, akit megkérdezünk, hogy ugyan miből is tengetik az életüket ? Az asszony elmondja, hogy férje teljesen munkaképtelen papja miatt, így ő is azzal keresi meg a család kenyerét, amivel a legtöbb „dühöngő telepi" asszony papírzacskót csinál egy nagy gyár számára. Ezer papírzacskóért négyezer koronát fizetnek, de ötezernél többet még a legügyesebb kezű munkásnő sem tud elkészíteni, így húszezer korona napi keresetből kell eltartani a hattagú családot. Hirtelen sírásra görbül a valaha szép munkásasszony szája és úgy könyörög nekünk : — Könyörgöm, csak a gyerekeket mentsék meg, csak őket vigyék el innen a halál tornácáról, én már beletörődtem a sorsomba és már az sem fáj, hogy két éve nem tudok kimenni innen a telepről, mert még ruhám sincs, amit magamra tudnék húzni. Most egy tiszta, görög arcélű, szép szemű munkásasszony kér meg bennünket, hogy nézzük meg az ő „lakását" is, és vele megyünk. A lucskos, sötét folyosókon rettenetes szag terjeng, amerre megyünk és megtudjuk a kísérő rendőröktől, hogy abból a folyosóból, amelyikbe a munkásasszony „szobá“-ja torkollik, nyílnak a klozetok. Itt főzi meg szomorú ebédjüket és sovány vacsorájukat a szegény munkásasszony és képzelhető, hogy nem maradt egyikük sem egészséges, hiszen az a másfél métere odú, amelyben immáron három éve laknak, eredetileg mosókonyhának készült és állandóan becsurog oda egy megrepedt kanális vize. Sírva meséli az aszszony, hogy sohasem volt beteg, de múlt őszszel és most tavasszal már hónapokig feküdt és állandóan vért köpött. Férje is tüdővészes, így nem mehet munkába és minden kérésétűk az a heti nyolcvanezer korona, amit tizenhároméves fia keres a vasgyárban. Azt sajnálja főkép, hogy nem taníttathatta tovább gyerekét, pedig mindig jeles bizonyítványt hozott haza az iskolából. Titkon még az öregasszonyok is Holtan-diába vágynak Mikor kiérünk, öreg, hatvanötéves néni fog meg, hogy várjon nem lehetne-e valahogyan kivinni őt is Hollandiába, mert már nem bírja a „dühöngő-telepi" életet, önkéntelenül is el kell mosolyodnunk az öreg néni kívánságán, hiszen ha tőlünk függne, akkor alkalmasint az egész „dühöngő telepet" kivinnénk a messzi Hollandiába, mert egészséges ember itt bizony alig-alig akad. Tiszta, jól fésült magas fekete asszony áll elibénk, elmondja, hogy férje nyolc gimnáziumot végzett, református pap fia, aki azelőtt tisztviselő volt valahol Mehádia környékén. 1918 decemberében a románok elől Budapestre jöttek és azóta bizony sehol sem talált férje állást? Elmondja, hogy most abból élnek, amit ő stoppolással és más ilyesszerű foglalatosságokkal keres, de bizony még erre sem igen akad ideje, hiszen neki, aki valaha cselédet is tartott, kell minden alantas munkát is elvégeznie. A télen egyik misszió fölvette egyik gyerekét a Hollandiába viendők listájára, meg is kapta a kislány az útlevelet, de azután egyszerre, minden in,dokolás nélkül elvették tőle. Azóta a kis hétéves, csenevész kislány valósággal búskomor lett, nem gondol semmi mással, mint Hollandiával, ha nem is szól soha egy szót édesanyja, előtt erről. Éjjel azonban gyakran fölriad az anya álmából és hallja, amint gyereke álmában már Hollandiában érzi magát és meséli, hogy milyen gyönyörű hajókat lát úszni a kék vízen, hogy annyi tejet ihatik, amennyit akar és nem kell sírva, éhesen lefeküdnie este. Közben egészen sötét lett, de még utolsónak bemegyünk egy lakásba, ahol magával tehetetlenül már öt éve fekszik az apa. Mikor bemegyünk, felemeli a takarót és megmutatja rettentően feldagadt két lábát, amelyek vesebajának következményei. Csak úgy mellékesen azt is elmondja, hogy súlyosan tüdőbeteg és hogy az orvosok már gyógyszert sem igen írnak elő, hiszen az már úgy sem segíthet. Megtudjuk közben, hogy van két fia, erre megkérdezzük, hogy miért nem tartják azok a családot ? A férfi elmondja, hogy bizony az egyik fia öt évet kapott tavaly, a másik pedig kettőt. Kérdezzük, hogy miért ? „Mert katonaszökevény volt" — mondja az apa. „No és ezért öt évre ítélték a fiút? Ez nem lehet! És aztán miért ítélték el a másik fiát?" „Hát mert közben katonaszökevény bátyjával betörtek valahol, másutt meg loptak." Mindezt a világ legtermészetesebb hangján mondja a beteg ember és senki nem ötödik meg közülünk sem az öt éven és a két éven, hiszen a tripoliszban az volna a csodálatos, ha akadna olyan család, amelyiknek nem volna börtönlátta tagja. Csendesen indulunk kifelé a gorkiji tollra, méltó „dühöngő telepről" és már csak kívülről nézzük meg azokat a lakásokat, ahol hatmeg tízgyerekes anyák küzdenek férjük helyett is a megélhetésért, hiszen segíteni amúgy sem segíthetünk, nyomorúságot pedig többet láttunk az alatt a két rövid óra alatt is idekint a tripoliszban, mint más ember egész élete alatt. Közvetlenül a kijáratnál szokatlan dolgot látunk : petróleum-lámpa ég az egyik ház előtt. Vagy száz asszony és gyerek üli körül a barátságos sárga lámpafényt és áhitatosan figyelnek fel egy magas, feketeruhás, szőke fiatalemberre. Megtudjuk a kísérő rendőröktől, hogy a telep baptista gyülekezete tartott minden este istentiszteletet. Az „öreg telep" iskolájának igazgatója tiltakozott ugyan, amikor megkezdték az istentiszteletek tartását a baptisták, azonban a rendőrség nagyon helyesen arra az alapra helyezkedett, hogy a baptisták bevett felekezet, így nem léphetnek fel ellenük. Azután még semmi okuk sincs erre különben sem, hiszen akik eljárnak a baptista istentiszteletekre* * azokból a telep legjobb lakói lesznek, akik attól fogva nem lopnak, nem isznak, nem verekszenek Prédikátoruk fiatal szabólegény, aki egyszerű, keresetlen szavakkal szól a „dühöngőtelepi" nép nyelvén híveihez. A kis gyülekezet oltára egyszerű, gyalulatlan konyhaasztal, piros abrosszal leterítve, amelyen csak a petróleum-lámpa és egy vastag biblia áll. Bizonyos, hogy ilyen egyszerűnek talán még Calvin Jarros sem képzelte el az istenházát, de bizonyos az is, hogy sehol olyan szükség nincsen a mindennapi baptista prédikációra, mint a tripoliszi „dühöngő telepben, ahol minden gyerek Hollandiába vágyik és ahol száz ember közül kilencvenöt tuberkulotikus ... Lövik Károly. VILÁG Vasárnap. m Morcán sár Teljes lakberendezések (jjjjjl fl| ISÉsBSrOSS tíCCV 11 SZmű M8HM! Gáspár Mitdor. PANILAX b£«ó) hashajtó Réné IComtreail Paris Kapható minden gyógyszertárban Főraktár: TÖRÖK JÓZSEF R.-T gyógyszertára VI. KirjUy neva 12