Világ, 1924. július (15. évfolyam, 129-155. szám)

1924-07-20 / 146. szám

, 1924 július 26. odúkat, amelyekben tizenöt-tizennnyolc em­ber is elhal egy éjszaka. Képzelhető, hogy ilyen körülmények között az „új tripolisz" közegészségügyi viszonyai nem a legjobbak és igazán nem lehet azon csodálkozni, ha a „dühöngő telep“ száz lakója közül kilenc­venöt súlyosan tüdővészes. Itt már hiányzik a virág, nincsenek kertecskék sem a házak előtt és bizony csak imitt-amott ágaskodik egy-egy ezüstös jegyenye a füstös szürke égbolt felé. Gyönyörű, kékszemű, hosszú szőke hajú, amerikai filmszínésznőkre emlékeztető arcú, egyetlen, rongyos, ingszerű valamibe öltözött munkásasszony szólít meg. Karján kis más­fél éves csecsemő, aki bámészan méregeti gyönyörű, nagy, ibolya szemeit az idegen vendégek felé. Az asszony bevezet kis egy­­szoba-konyhás lakásába, ahol öreg édesanyja fekszik magával tehetetlenül, a nagy kettős ágyban. Elmondja az asszony, hogy férje négy kis gyermekével magára hagyta, jól­lehet az anyja már három év óta nyomja az ágyat, beszélni sem tud már, hiszen a tüdő­­vész legutolsó stádiumában van és amikor kint volt náluk a doktor, azt mondotta, hogy akármelyik percben meghalhat. Elmondja, hogy természetesen most már öt is megfer­tőzte a tüdővész és négy kis­gyerekét is, de nem tehet semmit, még csak orvost sem hivathat, hiszen arra igazán nem tellene már, a telep orvosa pedig szabadságon van. „Vigyenek ki Hollandiába!“ Közben hallom, amint a hátam mögött futótűzként terjed el a hír a „dühöngő te­­lep“ lakói között, hogy holland misszió vizs­gálja a lakásokat, akik az arra rászorult gye­rekeket akarják kivinni Hollandiába. Egy pillanat múlva száz apró gyerek hangja sír föl : — Bácsi, bácsi engem vigyenek ki Hollan­diába ! Én szorultam rá a legjobban ! Valamennyi erősködik, hogy őt kell első­nek kivinni és valóban nehéz lenne válogatni a sok tripoliszi gyerek között, hogy melyik szorult rá inkább a hollandi nyaraltatásra. Apró, csenevész, angolkóros, ványadt, szo­morú gyerekek ezek mind, akik négy-öt évvel maradtak el növésben koruk mögött. Megszólítom egyiket, akit úgy három-négy évesnek néztem és kiderül róla, hogy már betöltötte hetedik évét, de hát 1917-ben és 1918-ban bizony nem lehetett tejet szerezni, később pedig amikor már bőségben volt min­denféle élelem, akkor meg nem volt soha pénz rá. Ha filmgyárnak szüksége volna szép, szöszke, kékszemű babokre, ajánljuk, menjenek ki a ,,tripoliszba“, ott találnak szép gyereket eleget, akik bátran felvehetik akár­melyik híres külföldi csodagyerekkel a ver­senyt, ha jól megmosdatják és szépen fel­öltöztetik őket. Itt mindegyik gyermek álma a messze Hollandia, amelyről annyi szépet mesél egy­­egy ott járt tripoliszi gyerek : Hollandia, ahol fehér vitorlájú bárkákat ringat a szelíd esti szellő a töméntelen csatornán és ahol nem kell soha úgy lefeküdni este, hogy még száz Parancsot ád : — Palkó ! Azt a tizenhat ökör­nek parancsoló mindenét az apádnak. Eregy be a tanyába. Van ott a szerszámos kamrába, az ajtótul balra, egy Vanásztü­lök a falon : Ide­hozzád ! Rohan a Palkó, —­ akár az olajozott isten­nyila, — hozza zihálva a tülköt. — Idenézz disznó, — mondja Szuhay Kará­nak . — Mától fogva naplementétől napkeltéig, minden fertályórába beledudálsz ebbe a kürtbe Hogy tudjuk, hogy otthon vagy-e ? Hogy nem nem vagy-e bitangolásban ? Érted-e ? — Értem, mekegte Kara megkönnyebbül­ten. — Most aztán kikötözlek , mehetsz haza. De ha mégegyszer megfoglak,­­ véged van . Beléd lövöm ezt a puskát...* Valami egy hétig fújta Kara a tülköt, estétől reggelig, minden fertályórában, lelkiismerete­­sen. Azaz, hogy fújta­m, egy hét múltán is, de attól kezdve már kezdett elveszni minden elkép­zelhető dolog, megint a tanyák körül. A szomszédok morogva, gyanakodva lesték egymást, csak egyetlen egy gyanún felül álló szűz ember volt a tanyákon : a fertályóránként ész nélkül tü­lkölő Kara ... Egy nap azt mondja estefelé az édesanyám, lőj­­ek holnapra nyulat a konyhára. Hiába mondom, hogy már este van, s hogy vérbeli vadász nem le­prozva nyulat, — kihozza a puskát, akasztja a nyakamba és elkerget. Már kezdett sötétedni, s ahogy lesek a kuko­ricásban, csillagvilágos éjszaka lett. Egyszer csak látom, hogy szalad ám szemben velem egy ember a szántásról. Közvetlen mel­lettem ugrik be a kukoricásba, s rögtön elkezdi tördelni a csöveket. Odaugrok, elkapom a torkát és nézek az ar­cába : Kara ! A Jézumot az apádnak !­­ Ebben a pillanatban, — mint a szamárordítás — végigriog, üvölt a táj fölött — a tülök. Nézek oda elképedve, hát látom a holdvilágnál, hogy a rongyos putri előtt a girhes Karáné vonít a tülkön, s a lábainál játszik — szúnyókál, négy­öt maszatos kiskölyke... — Mit csináljak veled te Kara ? — Nesze ez a pofon ; de most aztán szaladj ám, — hogy az Isten akárhová tegyen, — te ja­víthatatlan tatárfajta s­­záz kenyér sem akad vacsorára. Hollandiá­ról álmodik a tripolisz kétezer gyereke, ar­ról az ismeretlen Hollandiáról, amelyik a német mese „Schlaraffenland“-jaként tér vissza minduntalan álmaikban. Amerre já­runk, mindenütt követ a könyörgő szó, hogy „Hollandia.. . Hollandia. .. vigyenek ki Hollandiába". Az egyik ház előtt felhangzik a „Sztambul rózsája" rég elfeledett melódiája: „Kaliforniába menni. .. “ csakhogy a négy kis vékony gyermekhang a Kalifornia szót felcserélte Hollandiával, hiszen ez él már évek óta álmaik netovábbjaként gondolko­dásukban. „Le van kapcsolva .. Egymásután nyitunk be a „szobák“-ba. Az egyikben negyvenöt év körüli fáradt, agyon­dolgozott, kócos őszhajú öregasszony lép elénk és könyörög, hogy segítsünk rajta, mert nem bírja már tovább az örökös mun­kát. Férje négy év előtt beleesett a forró acélba és ott pusztult nyomorultul, öt gye­reke közül két nagy lánya rossz útra tért és nemcsak hogy nem segíti öreg édesanyját, hanem még négy azóta született gyereküket is az ő nyakukban varrták. Legidősebb uno­kája hétéves, legfiatalabb pedig három,meséli tovább a negyvenöt éves, korán megvénült asszony és mi sehogy sem értjük így meg, hogy mégis apró csecsemőt dajkál a karján, ha már három éves a legfiatalabb unokája. Megkérdezzük, hogy miért viszi a szomszéd gyerekét magával és ekkor ártatlan arccal mondja, hogy az nem a szomszéd gyereke, hanem az övé és már másfél éves. Egyálta­lán a tripoliszban minduntalan azt látjuk, hogy anyáknak fiatalabbak a gyerekei, mint az unokái. Kérdezzük az asszonyt, hogy miért nem támogatja két nagy lánya semmivel? Ártatlan arccal mondja Geguss főtanácsos­nak, hogy az idősebbik lánya „le van kap­csolva" már két hónap óta. Megkérdezzük, hogy a másik lánya vőlegénye miért nem segíti? Egyhangúan, magától értetődőleg mondja: „hát mert a fiatalabb lányom vő­legénye is le van kapcsolva már egy fél év óta." A főtanácsos nem csodálkozik ezen és nem csodálkoznak a kirendelt detektívek, rendőrök sem, hiszen a tripoliszban kevés olyan család akad, amelyiknek legalább egy tagja ne ismerné belülről is a fegyházak be­rendezését. Egyetlen szál úszónadrágba öltözött fér­fiak, félmeztelen nők járnak a legnagyobb természetességgel a pavillonok közötti poros utcákon, mintha csak ez volna a dolgok rendje. A kíséretünkben levő rendőr el­mondja, hogy bizony ezeknek nem igen van ruhájuk, különösképpen pedig nincsen a nőknek, akik télen legfeljebb ha egy pok­rócba csavarják magukat, ha már semmi­képpen sem kerülhetik ki, hogy kimenjenek a szobából. Nyáron még valahogyan ki lehet bírni a dühöngő­ telep életét, de várjon mi le­het itt télen, amikor a kemény hideg a szo­bákba szorítja a telep lakóit ? Képzelhető, hogy milyen levegő lehet azokban a szobák­ban, ahol a nap huszonnégy óráján keresz­tül állandóan tizenöt-tizennyolc ember tar­tózkodik. Mert állandóan bent vannak a tri­polisz lakói télen a szobákban, hiszen alig százhúsz munkás és munkásnő akad közöt­tük, akik napközben a különböző környék­beli gyárakban dolgoznak, a többi túlnyomó többségében hivatalos ■ munkakerülő, kis részben pedig önhibáján kívül munkanélküli. Fél kiló kenyér, két deci leves — hat em­ber egész napi kosztja. Az egyik szomorú betonbarakk emeleti folyosóján széparcú, gömbölyded munkás­lány támaszkodik a korláthoz és tüzes haj­sütő vassal frizírozza haját. Két oldalán rosszképű fiatal legények állanak, de udvar­lásukat „a telep szépe" — mert hogy ő a telep szépe, látszik büszke, rátartó magatar­tásán — csak úgy félvállról fogadja. Köz­vetlenül alatta a földszinten, öregasszony fekszik a sötét szoba piszkos ágyán, aki már hat éve nem tudott felkelni az ágyból. Férje handlé, de nem igen van keresete és h­a van is, azt elissza az utolsó krajcárig, mire hazaér. Elmondja az öregasszony, hogy javarészt jószívű emberek könyöradományai­­ból él és legutóbb éppen a Világ juttatott neki pénzt, amiből öt-hat hétig békésen eléldegél­hetett gyerekeivel. Mostanában a legidősebb lánya tartja el a héttagú családot, de bizony a kis tizennégy éves lány nem igen tud tíz­­tizenkétezer koronánál többet megkeresni naponta. Megkérdezzük, a csinos, fiatal lányt, hogy hát ugyan mi is volt házuknak egész napi kosztja ? Elmondja, hogy félkiló ke­nyeret vettek, azt egy kevés zsírban kisütöt­ték és mindenki kapott egy fél­cső paprikát hozzá ebédre. „Miután az ebéd bőséges volt — folytatja a kis­lány — és az egész napi kosztra szánt tízezer korona legnagyobb része így elfogyott, vacsorára bizony már kevesebbel kell megelégednünk, így krumpli­levest főztem." Elő is szedi hamarosan a sütő­ből a leveses fazekat és megdöbbenve látjuk, hogy abban bizony még két deciliter leves sem igen akad. A lány még mentegetődzve mondja, „elég lesz ez nekünk, mert két test­vérem ma bent van a városban rokonoknál, így négyünknek marad az egész­­ vacsora." Mikor kimegyünk a köves folyosóra, hir­telen elénk penderü­l egy hétéves, csontváz soványságú leányka és letérdepel előttünk, imára kulcsolja két kezét és úgy kér, hogy vigyük ki valahogyan Hollandiába. Hiába magyarázzuk, hogy hasztalan akarnak, nem áll módunkban, sehogyan sem akarja el­hinni és sírva fut utánunk mindenütt, amerre ezután megyünk. Aki tizenhatodik gyerekével viselős A következő utunk egy valaha világ­szerte ismert cigányprímás szobájába visz. A falon fényképek függenek, aranyzsinóros vö­rös huszár atillában áll rajtuk a híres ma­gyar cigány, aki Párizsban hegedült a háború előtt és akit a háború négy évére internál­tak is családjával a franciák. A férfi mozdu­latlanul fekszik ágyában és amikor megkér­dezik, hogy mi baja, azt mondja, hogy „a rossznyavalya gyötör". Először nem értjük, mi az a rossznyavalya, de hamarosan meg­magyarázza a kíséretünkben levő rendőr, hogy rossznyavalyának errefelé a vérbajt hív­ják. Az asszony mindenáron franciául akar velünk beszélni, de bizony nagyon furcsán hangzik a tripolisz legsötétebb negyedében a cigányosan kerékbetört francia szó. Kísé­rőink elmondják, hogy tizenöt gyermeke volt eddig a cigányasszonynak és most viselős a tizenhatodikkal. Tíz életben van közülük és a legidősebb huszonegy éves, de már ennek is van egy három éves kisgyereke. A gyerek apja az egyik Budapesten állomásozó francia monitor valamelyik matróza, mert a cigánycsalád főleg a Budapesten tartóz­kodó francia katonákkal tart nagy barátsá­got. A lányok szépek, persze a négyeszten­dős internáltság alatt kitűnően megtanultak franciául és így örülnek a francia matrózok és katonák, ha anyanyelvükön udvarolhat­nak hazájuktól távol is. Úgy látszik, az anya­nyelvnek oly nagy a varázsereje, hogy még azok a daganatok sem riasztják el a fran­ciául beszélő cigánylányoktól őket, melyek az öröklött szifilisz biztos jelei. Ma rosszul megy az öreg cigánynak : a „rossznyavalya" nem engedi, hogy úgy vezesse a vonót, mint valamikor tíz-tizenöt év előtt, amikor a francia főváros legelőkelőbb hoteljeiben húzta a bús magyar nótákat. Ma a kis kocsmákat járja sorra, de keresete bizony csak elvétve akad itt is. Kint a ház előtt ismét megrohannak a szü­lők, hogy vigyük ki gyerekeiket Hollandiába. Különböző bizonyítványokat húznak elő, hogy milyen beteg a gyerekük és hogy nem segít semmi más, de segíteni persze mi nem tudunk. Csodálatos, hogy míg a „dü­höngő-te­­lep“-en nagyon sok a szép lány, addig a férfiak kilencven százalékának olyan arca van, ami­lyentől megijedne az ember, ha sötét utcán fegyvertelenül találkozna belé. Soknapos piszok szárad a zsíros, átizzadt arcokon és a szem, amely az írás szerint a lélek tükre, sötét mélységekbe enged bepillantani. Mondja is a rendőr, hogy a férfiak között nem igen akad becsületes ember, mind fegy­házviselt, börtönlátott tolvaj és betörő. Papírzacskó-készítésből él meg a tripolisz legtöbb családja Közben beköszöntött az este és már alig látunk az amúgy is sötét szobák­ban, amikor egy kis púpos férfi bevisz­i szobaijukba.. Hamar átszalajtanak egy gyereket a telep „előkelő" lakójához, egy fővárosi kézbesítőhöz, hogy adja csak köl­csön a petróleumlámpát, mert bizony­­a „dühöngő­ telepen" a fajta luxusra, mint a petróleumlámpa, nem telik az embereknek. A szobában rettenetes szag fogad. A földre vetett szalmazsákokon már fekszik a négy meztelen gyerek. Elibénk jön az asszony, akit megkérdezünk, hogy ugyan miből is tengetik az életüket ? Az asszony elmondja, hogy férje teljesen munkaképtelen papja miatt, így ő is azzal keresi meg a család ke­nyerét, amivel a legtöbb „dühöngő­ telepi" asszony­­ papírzacskót csinál egy nagy gyár számára. Ezer papírzacskóért négyezer ko­ronát fizetnek, de ötezernél többet még a legügyesebb kezű munkásnő sem tud elké­szíteni, így húszezer korona napi keresetből kell eltartani a hattagú családot. Hirtelen sírásra görbül a valaha szép munkásasszony szája és úgy könyörög nekünk : — Könyörgöm, csak a gyerekeket mentsék meg, csak őket vigyék el innen a halál tor­nácáról, én már beletörődtem a sorsomba és már az sem fáj, hogy két éve nem tudok ki­menni innen a telepről, mert még ruhám sincs, amit magamra tudnék húzni. Most­ egy tiszta, görög arcélű, szép szemű munkásasszony kér meg bennünket, hogy nézzük meg az ő „lakását" is, és vele me­gyünk. A lucskos, sötét folyosókon rettenetes szag terjeng, amerre megyünk és megtudjuk a kísérő rendőröktől, hogy abból a folyosó­ból, amelyikbe a m­unkásasszony „szobá“-ja torkollik, nyílnak a klozetok. Itt főzi meg szomorú ebédjüket és sovány vacsorájukat a szegény munkásasszony és képzelhető, hogy nem maradt egyikük sem egészséges, hiszen az a másfél métere odú, amelyben immáron három éve laknak, eredetileg mosókonyhá­nak készült és állandóan becsurog oda egy megrepedt kanális vize. Sírva meséli az asz­­szony, hogy sohasem volt beteg, de múlt ősz­szel és most tavasszal már hónapokig feküdt és állandóan vért köpött. Férje is tüdővészes, így nem mehet munkába és minden kérésé­tűk az a heti nyolcvanezer korona, amit tizenhároméves fia keres a vasgyárban. Azt sajnálja főkép, hogy nem taníttathatta to­vább gyerekét, pedig mindig jeles bizonyít­ványt hozott haza az iskolából. Titkon még az öregasszonyok is Holtan-­­­diába vágynak Mikor kiérünk, öreg, hatvanötéves néni fog meg, hogy várjon nem lehetne-e valahogyan kivinni őt is Hollandiába, mert már nem bírja a „dühöngő-telepi" életet, önkéntelenül is el kell mosolyodnunk az öreg néni kíván­ságán, hiszen ha tőlünk függne, akkor alkal­masint az egész „dühöngő­ telepet" kivinnénk a messzi Hollandiába, mert egészséges ember itt bizony alig-alig akad. Tiszta, jól fésült magas fekete asszony áll elibénk, elmondja, hogy férje nyolc gimná­ziumot végzett, református pap fia, aki az­­előtt tisztviselő volt valahol Mehádia környé­kén. 1918 decemberében a románok elől Bu­dapestre jöttek és azóta bizony sehol sem talált férje állást? Elmondja, hogy most abból élnek, amit ő stoppolással és más ilyesszerű foglalatosságokkal keres, de bizony még erre sem igen akad ideje, hiszen neki, aki valaha cselédet is tartott, kell minden alantas mun­kát is elvégeznie. A télen egyik misszió föl­vette egyik gyerekét a Hollandiába vien­­dők listájára, meg is kapta a kislány az útlevelet, de azután egyszerre, minden in­,­dok­olás nélkül elvették tőle. Azóta a kis hétéves, csenevész kislány valósággal bús­komor lett, nem gondol semmi mással, mint Hollandiával, ha nem is szól soha egy szót édesanyja, előtt erről. Éjjel azon­ban gyakran fölriad az anya álmából és hallja, amint gyereke álmában már Hol­landiában érzi magát és meséli, hogy mi­lyen gyönyörű hajókat lát úszni a kék ví­zen, hogy annyi tejet ihatik, amennyit akar és nem kell sírva, éhesen lefeküdnie este. Közben egészen sötét lett, de még utolsó­nak bemegyünk egy lakásba, ahol magával tehetetlenül már öt éve fekszik az apa. Mikor bemegyünk, felemeli a takarót és megmu­tatja rettentően feldagadt két lábát, amelyek vesebajának következményei. Csak úgy mel­lékesen azt is elmondja, hogy súlyosan tüdő­beteg és hogy az orvosok már gyógyszert sem igen írnak elő, hiszen az már úgy sem segíthet. Megtudjuk közben, hogy van két fia, erre megkérdezzük, hogy miért nem tart­ják azok a családot ? A férfi elmondja, hogy bizony az egyik fia öt évet kapott tavaly, a másik pedig kettőt. Kérdezzük, hogy miért ? „Mert katonaszökevény volt" — mondja az apa. „No és ezért öt évre ítélték a fiút? Ez nem lehet! És aztán miért ítélték el a másik fiát?" „Hát mert közben katonaszökevény­ bátyjával betörtek valahol, másutt meg lop­tak." Mindezt a világ legtermészetesebb hang­ján mondja a beteg ember és senki nem ötö­dik meg közülünk sem az öt éven és a két éven, hiszen a tripoliszban az volna a csodá­latos, ha akadna olyan család, amelyiknek nem volna börtönlátta tagja. Csendesen indulunk kifelé a gorkiji tollra, méltó „dühöngő­ telepről" és már csak kívül­ről nézzük meg azokat a lakásokat, ahol hat­­meg tízgyerekes anyák küzdenek férjük he­lyett is a megélhetésért, hiszen segíteni amúgy sem segíthetünk, nyomorúságot pedig többet láttunk az alatt a két rövid óra alatt is ide­­kint a tripoliszban, mint más ember egész élete alatt. Közvetlenül a kijáratnál szokatlan dolgot látunk : petróleum-lámpa ég az egyik ház előtt. Vagy száz asszony és gyerek üli körül a barátságos sárga lámpafényt és áhi­­tatosan figyelnek fel egy magas, feketeruhás, szőke fiatalemberre. Megtudjuk a kísérő rendőröktől, hogy a telep baptista gyüleke­zete tart­ott minden este istentiszteletet. Az „öreg telep" iskolájának igazgatója tiltako­zott ugyan, amikor megkezdték az istentisz­teletek tartását a baptisták, azonban a rend­őrség nagyon helyesen arra az alapra helyez­kedett, hogy a baptisták bevett felekezet, így nem léphetnek fel ellenük. Azután még semmi okuk sincs erre különben sem, hi­szen akik eljárnak a baptista istentisztele­tekre* * azokból a telep legjobb lakói lesznek, akik attól fogva nem lopnak, nem isznak, nem verekszenek­ Prédikátoruk fiatal szabólegény, aki egy­szerű, keresetlen szavakkal szól a „dühöngő­telepi" nép nyelvén híveihez. A kis gyülekezet oltára egyszerű, gyalulatlan konyhaasztal, piros abrosszal leterítve, amelyen csak a pet­róleum-lámpa és egy vastag biblia áll. Bizo­nyos, hogy ilyen egyszerűnek talán még Cal­vin Jarros sem képzelte el az istenházát, de bizonyos az is, hogy sehol olyan szükség nincsen a mindennapi baptista prédikációra, mint a tripoliszi „dühöngő­ telepb­en, ahol minden gyerek Hollandiába vágyik és ahol száz ember közül kilencvenöt tuberkulo­­tikus ... Lövik Károly. VILÁG Vasárnap. m Morcán sár Teljes lakberendezések (jjjjjl fl| ISÉsBSrOSS tíCCV 11 SZmű M8HM! Gáspár Mitdor. P­ANILAX b£«ó) hashajtó Réné IComtreail Paris Kapható minden gyógyszertárban Főraktár: TÖRÖK JÓZSEF R.-T gyógyszertára VI. KirjUy neva 12

Next