Világ, 1924. november (15. évfolyam, 232-256. szám)

1924-11-01 / 232. szám

A Világ a polgári jogok harcosa. Tiszteli a tu­domány, a művészet és a gondolat szabadságát. Oltalmazza a gyengéket, az elnyomottakat, az üldözötteket. Vétót kiált az igazságtalanságnak, a gyűlöletnek ás a bosszúnak. Védelmezi a munkát, mely a békétlenség levegőjében el­sorvad. Hirdeti a népek, osztályok és felekeze­­tek egyetértését. Tanítja az egyén áldozatkész­ségét a nemzet és a társadalom nagy érdekei Iránt, az erősebb mérsékletét a politikai és gaz­dasági életben. Hirdeti a műveltség hatalmát a kultúra útjának szabadságát és vámmentességét. XV. ÉVFOLYAM ÁRA 4000 KOROSA / TOfif stacrii­orsiaa mfKiijlioiHs.il a Hemo- és a fokozott műveltségtől várta. Nem Világ ereji.^ .tiszta meggyff/tftlés; megtörhetik, yde meg nem hajlíthatják. A Világ tiszteli má­sok meggyőztid&it'trXL^J'OM üzen m elvek rejtőző és­ üzletnek. A Világ élén Z ild Holimng Ajt fárfmtörekvéseket szolgál, nem­­ pénzkul­i a gyengéknek, védelmezője az elnyomottaknak; kardja a szebb, jobb és tisztább magyar élet gondolatának. Bi.inMm.is.vs­amuri, ♦ 2 3 2-1 K S­Z­ÁM * BUDAPEST, SZOMBAT 1924 NOVEMBER MacDonald és Magyarország Néhány egyszerű, világos tényt sorakoz­tatunk egymás mellé, figyelmeztetésül azok­nak, akik túlságosan nagy örömmel fogad­ják a konzervatív párt választási győzelmét Magyarországon.* Az angol konzervatív párt volt a szövet­ségese Clémer­ccaunak a trianoni béke fel­építésénél, míg az angol munkáspárt élesen ellenezte a békekonferencia térkép­gyártá­sát , és ellenezte a liberális párt most ki­bukott vezére is, Asquith. Tehát nem illik ujjongani Asquith bukásán és nem illik zászlókat kitűzni MacDonald bukásának örömére, mert Magyarország ügyének és a jobb magyar béke ügyének csak igen ke­vés pretektora volt a békekonferencia dön­téseinek idején : az a munkáspárt, amely most távozik az angol miniszteri székekről, azután a liberális pártnak az az Asquith­­csoportja, amelynek vezére nem kapott mandátumot, és végül az a Francesco Nitti, aki mint olasz miniszterelnök a javítások reményében többször késleltette a végleges ítélet kimondását Magyarország felett, és most zürichi emigráns Brunto Mussolini jó­voltából. Nem illik ut­on admi akkor, ami­kor Angliában megválik a hatalomtól egy olyan párt, amelynek belügyminisztere kö­vetelte a békeszerződés igazságtalan, erő­szakos rendelkezéseinek gyors, radikális megváltoztatását, a miniszterelnök pedig nem dezavuálta belügyminiszterét. Tessék visszaemlékezni arra a kegyetlen hadüze­netre, amellyel Henderson fordult a párizsi békekonferencia szerinte végzetes munkája ellen, amikor Burnleyben tartott program­beszédet, mint a Home Office elnöke, és tessék visszaemlékezni arra az alsóházi vitára, amikor a jobboldali szónokok sora hiába próbálta a belügyminiszter által tett kijelentések visszavonására bírni Mac- Donald miniszterelnököt. Nem illik tehát zászlókat kitűzni a Mac- Donald-kormány bukásának örömére, amint kissé illetlen volt ujjongani akkor, amikor a római csőcselék Benito Mussolini paran­csára, vagy elnézésével feldúlta és kirabolta Nitti villáját, mert Nitti becsületes, komoly harcot vívott Magyarországért a san­remói konferencián és Nitti azóta is szót emelt néhányszor a magyar béke utólagos reví­ziójának feltétlen szükségessége mellett. Egyszer a Világ hasábjain is... Az angol konzervatív párt Clémenceau szövetségese volt, és az angol munkáspárt még ma sem adta fel a harcot Clémenceau békéje ellen : ezt nem illik elfelejteni azoknak, akik uj­jongtak már 1919 november tizenhatodikán is, a francia nemzeti blokk nagy választási győzelmének napján, pedig 1919 november tizenhatodikán vesztette el Magyarország végleg a háborút, és a francia nemzeti blokknak a magyar jobboldal által olyan örömujjongással fogadott győzelme ütötte a pecsétet a trianoni békére. Nem illik tehát ujjongani , és azonkívül nincs is ok az ujjongásra, még akkor sem, ha valakinek­­ fontosabb a konzervatív eszme győzelme az angol politikában, mint Magyarország jövőjének nagy érdeke. Nincsen ok azért, mert a leadott szavaza­tok számának az összeállított újabb statisz­tikája szerint a munkáspárt szerdán 6.502.000 szavazatot kapott a tavalyi 4,508.500 szavazat helyett, tehát kevés híjján egymillióval szaporította szavazatai­nak számát. A kormányzás tizedfél hónapja egymillió új szavazatot szerzett a munkás­pártnak, és az ellenzékiség tizedfél hónapja talán megszerzi majd a munkáspártnak azt a másik millió szavazatot, amely teljesen megfordíthatja az angol belpolitikai hely­zetet. És nincsen okuk ujjongani azoknak, akik a maguk kis játékainak kellemetlen ellen­őreit látták a munkáspárti kormányban. Az ellenőr szerepét betöltötte a munkáspárt akkor is, amikor alig volt több, mint hat­van képviselője az alsóházban : betöltötte akkor, amikor a bolsevizmus magyarországi győzelme alatt küldötte ide Wedgwood ezredest, aki most tagja volt a MacDonald­­kormánynak, néhány társával azért, hogy az angol munkáspárt szavával próbáljon megállást parancsolni a terrornak. Mert ne tessék elfelejteni : az angol kormány kon­zervatív miniszterei szabad utat engedtek a bolsevizmusnak, és csak az angol munkás­párt próbált segíteni a bolsevista terror ál­tal elnyomott magyar népen. Azután pedig­: a munkáspárt igen érde­kes interpellációkat tudott az alsóház elé terjeszteni akkor, amikor képviselőinek száma még igen távol állott a százötven­kettőtől, és szavazatainak száma igen távol állott a hatodfélmilliótól. Amiben feszé­lyezve voltak a munkáspárti miniszterek, azt feszélyezettség nélkül tehetik meg­ az ellenzékbe vonult munkáspárt vezérei, és az angol parlamentben nem szoktak válasz nélkül maradni az interpellációk százai. Sőt az a Curzon márki, aki külügyminisztere volt és alighanem külügyminisztere lesz a konzervatív kormánynak, felelt már ilyen interpellációkra, és felelt úgy, hogy a vá­laszra talán még ,emlékeznek egyesek Ma­gyarországon ... A munkáspárt az ellenzéki padokról sem fog beavatkozni Magyarország belügyeibe, de Magyarország belügyeit a törvényes rend érvényesülése határolja körül.­ Ezt szükségesnek­­ tartottuk elmondani azon a napon, amelyen búcsúznak egy nagy birodalom miniszterei, és­­ a jobb ma­gyar béke barátai a tizedfél hónapon át ke­zükben tartott kormánytól. Franche­ d’Espérely a belgrádi szerződésről Párizs, október. (A Világ kiküldött munkatársától.) -Conseil Supérieur de la Guerre, Boulevard des­ Invali­­des 4­ bis. Tehát itt, az óriási invalidus­­komplexumnak, ennek a bár komor,­ de gyö­nyörű barokk épülettömegnek oldalsó szárnyá­ban élt és dolgozótt éveken keresztül az az összetett agy, amely végre is térdre kényszerí­tette a germán isteneket, Hindenburg-Wolánt, Ludendorff-Donárt . Szürke, magas kőkerítés, vasbádogos ajtó. Előtte rendőr, belül katonai poszt. A hosszú kerítés előtt a világháború invalidusai mecha­nikus draisineken „sétálnak", közben dadák gyerekkocsikat bubusgatnak, — a volt­ás a leendő háború áldozatai találkoznak itt a nyirkos őszi életben, az avartalan fák alatt, s a Nap, szegény, már nem tudja a nyálkás ködöt áttörni. A legfőbb haditanács épületében mingvárt és sürgősen bevezetnek a gyönyörű, régi fogadó­­szalonba (a folyosókon és az előcsarnokban a parancsnoknak, Franchet d'Espéreynek a ren­deletére, senkinek, még lisztének sem szabad tartózkodnak). A falakon Mozin festményei Napóleonnak az angolok ellen vívott háborúi­ból. Hogy érezhették itt magukat a világ­háború idején az angol tisztek ?! S hogy érez­hetik itt ma magukat, amikor színházban, utcán, sajtóban mind erősebb lesz az angol­­ellenes áramlat. Hiszen csak tegnap láttam egy kis nyomtatott falragaszt: — Frangais : l'Anglais the fait plus de mai avec sa Livre que le Roche avec la Guerre ! Francia! Az angol nagyobb bajt hoz rád a fohtjaival, mint a német a háborújával. Közben benfemtes tisztek — civilben és imifcaminban — fogadják a látogatóikat : szi­gorú klauzúra van, akár csak egy kolostorban, — idegemnek, még hia tábornok is, nem szabad az ajtón belljebb kerülnie. Végül értem jön a marsa® segédtisztje, szim­patikus fia­tal­, ember, szürke civilben, s visz magával a monsai-paraincsirnokhoz. Jó jel: át­törte­m a sklauzurát. Csak alanyi időm van még, hogy ijedten megkérdezzem az adjutánstól, mit tegyek a felsőkia hál­ómmal és kalapommal. — Ugyan, van ott a szobában elég szék, csapja le valamelyikre, —­s máris nyitja az ajtót s betuszkol rajta. Éppen valami udvarias bemutatkozásba fog­nék, amikor a tábornagy máris gyors egymás­utánban, pattogó parancsszó hangján rám­­rivall: •— Üljön le, ne üljön le már!­­Az az érzésem volt, hogy no, most kezdődik a hadd-el-hadd, csak azért hivatott be, hogy összeszidjon, amiért őt a maréchal de France-ot háborgatom ilyen bagatellek­ke­l, mint a­minek az előző nap bemutatott kérdéseim voltak. Pe­dig, ha tudná, hogy ezeken a kérdéseken egy csomó embernek a becsülete, az igaztalanul megtámadott becsülete múlik és múlik egy or­szágnak tragikus katasztrófája.) A tábornagy meglátja a kezemben a jegyző­könyvet s máris folytatja a kommandót: — Elolvastam a kérdéseit. Először is azokra felelek. Nyissa ki a könyvét és írja. Első kérdésem így szólott: Arz vezérőrnagy, a monarchia utolsóelőtti vezérkari főnöke, a pár hét előtt megjelen­t emlékirataiban — ezt az állítását részle­tesebben nem bizonyítva — azt mondja, hogy az olasz Diaz tábornok volt kizárólag megbízva az egész Osztrák-Magyar Monarchiára szóló fegyverszünet megkötésével. Enn­élfogva Expelllenciád nyilván jogtalanul cselekedett, amikor a Károlyi-kormánnyal kü­lön fegyverszünetet kötött a magyar frontra vonatkozólag. Károlyi gróf pedig — körülbelüli ez az értelme a­­következte­tésinek — ezzel okozta Magyarország összeomlását. Igaz, hogy nem Exoalkmedád, hanem Diaz tábornok volt az egész Monarchiára­­szólló fegyverszünet meg­­kötésével megbízva ? — írja. — Először. Soha semmiféle olyan instruk­ció nem érkezett hozzám, mintha Diaz tá­bornok kaphatott volna felhatalmazást a szövetségesektől, az egész Ausztria-Magyar­­országgal kötendő fegyverszünet tárgyában. Ez nem is igen volt lehetséges, mert hiszen Foch Franciaországban, Diaz Itáliá­ban, én a Keleten és Allenby a szíriai fron­ton teljhatalmú és egymástól független pa­rancsnokok voltunk. A mi meghatalmazásaink egyformák vol­tak (nos pouvoirs étaient égaux) és csakis a Versaillesban székelő szövetségközi hadi­tanácstól függöttek. — Az, amit én tudtam, az felfogott rádiók útján jutott hozzám. — Azt, hogy a budapesti kormánnyal kü­lön tárgyaljak, teljesen természetes dolog­nak láttam, mert hiszem a csapataim már benyomultak Transleitániába (a Lajtán inneni monarchia-részbe), holott a Diaz csapatai Cisleitániában (az osztrák részben) voltak, amely pedig tudvalevőleg sosem volt része a Szent István koronája alá tar­tozó királyságnak. Második kérdésem ez volt: Igaz-e, amit Paul Azan állít, hogy Excellenciád el volt rá szánva, ha a magyar fegyverszünet nem kö­vetkezik be, hogy benyomul Magyarországra és Magyarországon keresztül a németek há­zába? — írja tovább. — Másodszor. Szándékom az volt, hogy Budapesten, Bécsen, Prágán és Drezdán keresztül Berlin felé törjek fel. Ennélfogva érdekemben állott, hogy — úgy, mint ahogy a bolgárokkal tettem — minél előbb a ma­gyarokkal is fegyverszünetet kössek azért, hogy vízi és vasúti szállító eszközeik felett rendelkezhessek, s hogy így gyorsan és fá­radság nélkül szállíthassam a csapataimat. — Ennélfogva arra kellett törekednem, hogy Magyarországon rend uralkodjék. Hiszen november 6-án, az napon, amikor Belgrádba érkeztem, nem lehetett feltéte­lezni, hogy a november 11-iki német fegy­verszünetet olyan rohamosan fogják meg­kötni. Közben most egy másik marsall látogatását jeleníti be a segédtiszt. Erre Franchet d’Esperey úr azt mondja, hogy menjek újra a szaténba. Bizonyos idő múltán újra köretni fog. Jó idő múltán megjelenik a segédtiszt s az idő előre­haladt voltára hivatkozva, bocsánatot kér a marsall nevében, hogy most nem folytathatja a nyilatkozatot. Ha lehet, jöjjek el délután három órára. Amikor délután bejelenttettem magamat, a marsall nyomban fogad. — No, vegye csak elő gyorsan a jegyző­könyvét, sietnem kell, mert utazom. (A hangja már sokkal kevésbé pattogó. Le­vetette a miles gtoriosus köpenyét, félretette a marsallbotot. Most már talán közvetlenebb formája lesz az intervjúnak. Nem csalatkoz­tam.) Olvasás közben, valamint az aláírás után még bővebb beszélgetés fejlődik ki közöttünk. A szerbekről, románokról és szlovákokról szóló résznél közbevetem : — Engedje meg, mon maréchal, hogy meg­kérdezhessem : a belgrádi szerződésben benne volt az, hogy a polgári közigazgatás továbbra is a magyar hatóságok kezén marad; miért nem tartották be ezt a pontot a szövetségesek? — Ez a pont csak a „magyar" területre szólott s nem egyúttal arra is, amelyen a szerbek s a többi nemzetek laknak. Amikor ahhoz a mondathoz ér, hogy arra törekedett, hogy Magyarországon rend ural­kodjék, hozzáfűzi a marsall­ .­„ Franchet d‘Espérey felolvastatja magának­ az eddig diktált mondatokat. — írja tovább. — De Franciaország a népek szabadsá­gáért viselte ezt a háborút. 1848-ban szívvel­­lélekkel a magyarok oldalán volt a Habsbur­gok ellen, gondoljon Kossuthra, Bemre, Gör­­geyre (Dzsördzséi, — így ejti ki a nevet), akik minden szimpátiánkat kiérdemelték. Franciaország ezzel csak folytatta XIV. La­jos hagyományait, aki, mint tudja, Thekelyt és P­agodckit (— Rákóczi —, bátorkodom helyreigazítani, amit a marsall jószívűen megismétel és tudomásul vesz) támogatta az Osztrák Ház ellen. — Ennek azonban az volt az okszerű kö­vetkezménye, hogy a magyaroknak (— mád­­zsár­t mond a marsall következetesen —) bele kell nyugodniuk abba, hogy a szerbek, románok és a szlovákok felszabadították ma­gukat. A harmadik kérdésem így szólott: Miután nálunk igen sokan s most legutóbb Arz tábornok is azt mondják, hogy ha Károlyi nem kötötte volna meg a belgrádi fegy­verszünetet, akkor Magyarország sikeresen és fegyverrel védhette volna meg a határait Excellenciád hadserege ellen, tudni szeretném, minő nagy volt ez a hadsereg, hogy váljon tényleg lett volna-e reményünk a sikeres ellen­állásra ? Könnyű mosoly fut végig a marsall arcán. — írja. — 1918 november elsején a Dunához ér­kezve, 6 szerb, 3 francia, 1 görög gyalog­­sági divízió, továbbá 1 szerb lovassági diví­zió és 1 francia lova­ssági nagy brigád (— itt számolgatva a fejében e brigád alkotóré­szeit, mintegy önmagát ellenőrizve —) ál­lott közvetlenül a Duna mentén. — Miután az élelmezés utánpótlása ezek­­ben az első napokban, a rohamos előnyo­­mulás következtében, nem lett volna az egész hadseregemre nézve egyszerre keresz­tülvihető, azért úgy rendelkeztem, hogy emögött az első lépcső mögött vonuljon fel a második lépcső, amely Bulgárián át vo­nult fel a Dunához, hogy ott vízi úton szál­lítsam a magyar határ felé. Ez a második lépcső 4 francia, 2 olasz, 1 angol és 2 görög gyalogsági divízióból állott. — Ezeken kívül rendelkezésemre állott a román hadsereg, amely november 6-ikától kezdve újra mozgósítva volt és 12 divíziót tett ki. Szerbia felszabadítása következtében pedig módunkban volt 6 újabb szerb diví­ziót felállítani. Hiszen gondolja meg, hogy csak az egyik kis szerb f­iúban (Franchet d’Espérey a nevét is megmondotta) több, mint ezer szerb hadifoglyot hagyott ott az önök hadserege.­­ Mindezeken felül pedig, ha éppen tet­szik, Konstantinápoly felé marsolás közben még 3 angol, 1 francia és 6 görög divízióm volt, amelyek ott nem voltak már feltétlenül szükségesek és így — szükség esetén —­ eze­ket is észak felé tolhattam volna. — Számítsák össze. Ez összesen 47 gya­logsági és 2 lovassági divízió, csupa k­om­­battáns, amihez természetesen hozzá kell számítani a megfelelő tüzérséget és egyéb hadi felszerelést. — Ez a válaszom a harmadik kérdésére ! Megkérem a marsallt, hogy aláírásával auto­rizálja az interjút. A marsall erre gondosan át­olvassa újra az egész kéziratomat, s a végéhez, hozzáírja : ."— Én szántszándékkal nem kötöttem ke­mény (dur) fegyverszünetet a magyarokkal. Ha nem jön közbe a szerencsétlen bolseviz­mus, akkor ma ott állanának, ahol a bol­gárok, akik — látja — már a békeszerző­désben is tetemes könnyítéseket értek el a többi ellenségeinkkel szemben. — Igen ám — vágtam merészen közbe —, de hisz azt éppen a szövetségesek okozták, hogy Magyarország bolsevizálódott. Gondoljon csak rá, mon maréchal, hogy Vyx őrnagy ho­gyan osztogatott parancsokat, s a magyar kor­mány hogyan tiltakozott, kért, könyörgött, mindhiába, hiszen önök még csak válaszra. Nem méltatták a magyar kormány átiratai.

Next