Világ, 1924. december (15. évfolyam, 257-279. szám)
1924-12-28 / 277. szám
[Vasárnap VILÁG 2024 december 28. ) A gyemorvallási vád Kossuth Lajos ellen Bécsben gyártoltak a rogaimat az emigráns Kossuth Lajossal szemben 1851-ben töltött az amerikai kormány a kisázsiai Kiutahiába hajót, hogy Törökországból elvigye az emigráns Kossuth Lajost. Ausztria és a vele szövetséges Oroszország több ízben követelték a török kormánytól Kossuth kiadatását, mint lázadóét és mint felsésértőét, amiért 1849 április 14-án a debreceni nagytemplomban detronizálták a Habsburg-házat és amiért őt Magarország kormányzójává választották meg. Törökország, noha a porta hajlandósága osztrákbarát volt és kacérkodott az oroszokkal is, nem adta ki Kossuthot, de szívesen fegadta az Egyesült Államok ajánlatát, amikor a washingtoni kormány új hazát ígért az emigráns kormányzónak. Amerikában Kossuthot a demokrácia harcosának tekintették és a 49-es detronizációban a köztársasági eszme diadalát látták. Kossuth az amerikaihajón így utazott el Törökországból és szeptember elején érkezett Angliába, ahol útja valóságos diadalmenet volt. Kossuth, aki akkor tanult meg angolul, amikor Pest vármegye törvényszéke törvényhatósági tudósításaiért és országgyűlési cikkeiért három évi börtönre ítélte, Kisázsiában annyira tökéletesítette magát az angol nyelvben, hogy mesteri szónoka lett. Southamptonban, Londonban, Birminghamban és Manchesterben mindenütt ünnepélyesen fogadták Kossuthot, útja valóságos diadalmenet volt. Az angol királyi kormány hivatalosan nem vett részt ezekben az ünneplésekben, de szívesen látta Kossuthot, akit az angol nép vendégének tekintett. Amikor Angliából azután Amerikába utazott Kossuth és oda 1852 elején megérkezett, akkor az Unió kormánya a washingtoni kapitóliumban is ünnepélyes fogadtatás tisztességében részesítette, abban az ünnepségben, amelyben addig csak La Bayette-nek volt része. Kossuth útja Angliában és Amerikában a demokrácia és a szabadsággondolat ünnepe volt. Az egész angolszáz közvélemény a magyar ügy mellett foglalt állást és természetes, hogy a bécsi kormány, amely akkor Magyarországon önkényuralmat tartott fönn, igyekezett ellensúlyozni az emigráns Kossuth népszerűségét és tevékenységét, trv eszelték ki azután a vádak egész sorozatát Kossuth ellen és így született meg az az aljas vád is, amely a legfeketébben igyekezett bepiszkolni Kossuth Lajos jellemét: a gyémánttolvajlás vádja. Zichy Ödön gróf gyémántjai Amikor a 48-as szabadságharc alatt Zichy Ödöngrófot az oroszokkal való paktálás miatt Görgey parancsára a Csepel-szigeten kivégezték, a gróf ékszereit lefoglalták. Ezeket az ékszereket a magyar kormány őrizte és azok a pénzügyminisztériumban voltak . iKSKJZK'dBBS letétben. Ezeknek a gyémántoknak egy része a forradalom alatt eltűnt és amikor a Zichyörökösök Világos után keresték kincseiket, azokat valóban nem találták meg. Magyarországon sokan tudták akkor, hogy miként tűntek el ezek a gyémántok — így született meg Madarász László ellen is a gyémánttolvajlási vád —, az osztrák kormány azonban ezt a bűnügyet igyekezett arra felhasználni, hogy Kossuthot Európa is az egész világ közvéleménye előtt tolvajnak mutassa be. Hogy ezt a harcot és ezt a küzdelmet Kossuth tisztessége és becsülete ellen valóAmikor Kossuth Angliába érkezett és egymásután tartotta beszédeit, az angol közönség előtt az osztrák kormány bűneiről és a magyar szabadság elnyomásáról, akkor Bécsben látták, hogy ennek az agitációnak igen nagy hatása van a telkekre. Bécsből éppen ezért nagy sajtópropagandát kezdettek, amelyben azt akarták bebizonyítani, hogy Kossuth és Mazzini, az olasz szabadsághős, Európában mindenütt köztársaságot akarnak fölállítani, ami pedig azt jelentené, hogy „egész Európában vér patakzanék, az egész világ lángbaborulna és pestis pusztítaná Európa földjétígy képzelték ezt legalább el akkor Bécsben és éppen ezért találják ki a legkülönbözőbb rágalmakat Kossuth ellen. 1851 november elején készült el azután a rágalmazás igazi teteje, a gyémánttolvajlási vád, amelyet nagyon ügyesen és nagyon ravaszul fogalmaztak meg. A bécsi kormány megállapította, hogy Boltiak Cézár, egy román származású ma-gyar emigráns, elhagyta Kisázsiát, ahol a többi emigránssal időzött és állítólag Amerikába ment. Ennek a Bolháknak nevére azután hamis okmányokat állítottak ki és egy hamis vallomást vettek föl, amelyet ő Konstantinápolyban tett volna és amelyben bevallotta volna, hogy Kossuth lopta el a Zichy-gyémántokat. Bolliák Cézár ekkor már eltűnt, és ismeretlen helyen volt, — talán az osztrákok tettek el láb alól — s így azután valószínűnek minősültek a körmönfont vádak. A bécsi külügyminisztérium egy diplomáciai iratot szerkesztett, amelyben következőképpen foglalta össze Kossuth ellen a gyémántlopás történetét. ad No 1343/6. 1851. Zichy Jenő grófnak a magyar forradalmi kormány parancsára végrehajtott gyalázatos kivégzése után, a kormány a gróf ékszer ieit is lefoglalta. Azokat ládába csomagolva előbb Pestre, később Debrecenbe, majd mikor a magyar lázadás vezetői onnét is menekülni voltak kénytelenek, Lugosra, a Bánátba vitték. ban az osztrák kormány folytatta le, azt eddig is sejteni lehetett, a pontos is hivatalos akták azonban csak ma kerülnek először nyilvánosságra. A Világ megszerezte ezeknek az aktáknak a pontos másolatát, miután ezeket eddig a bécsi császári titkos levéltárban őrizték. Ezek az akták a legpontosabban bizonyítják, hogy milyen machinációval akarták Kossuthot meggyalázni az egész világ előtt, de egyúttal bizonyítják azt is, hogy az európai közvélemény és az angol közvélemény menynyire nem hitt a Kossuth ellen kieszelt rágalmaknak. A bécsi ügynökök nem átallották még Kossuth Lajosné személyét is belevenni ebbe a rágalmazási hadjáratba és ez mutatja azokat az eszközöket, amelyekkel az emigráns kormányzó ellen akkor harcoltak. Ezen utóbbi helyen Duschek, az akkori magyar pénzügyminiszter 1849 augusztus 8-án Kossuthtól azt a megbízást kapta, hogy a gróf Zichy-féle ékszerekből 9 darab gombokba foglalt brilliáns szoliter követ, valamint egy pár drágakövekkel kirakott aranysarkantyút vegyen el és ezeket a tárgyakat az oláh Bolliák Cézárnak (Kossuth bizalmasának) adja el. Ez a megbízatás még ugyanazon a napon, tehát 1849 augusztus 8-án végre lett hajtva és Bolliák a jelzett értéktárgyakat a másolatban csatolt nyugta ellenében átvette, amelyet az ugyancsak másolatban csatolt részletes átadási jegyzékkel együtt Duschek pénzügyminiszter láttamozott. Bollák az ékszerekkel haladéktalanul eltávozott Lugosról és Orsovára ment, ahol ő már 1849 augusztus 16-án, tehát az 1849 augusztus 9-én lefolyt temesvári csata és az ugyanezen hó 13-án megtörtént világosi fegyverletétel után, Kossuth Lajossal találkozott. Mikor Zichy Ödön gróf, Zichy Jenő gróf testvére és egyedüli örököse arról értesült, hogy Bollák Konstantinápolyban tartózkodik, a török hatóságoknál az elrabolt ékszerek visszaszerzése végett eljárást indított ellene. Bolliákot, Mehmed pasa török rendőrminiszter parancsára Konstantinápolyban elfogták és Dzsemassi-al-Ahlt 1266, 14-én és 15-én, azaz 1850. április 27-én és 28-án a pasa hivatalos helyiségében kihallgatták. Bolliák a vele írásban felvett vallomási jegyzőkönyvben bevallotta, hogy a szóbanforgó értéktárgyakat, amit egyébként a nyugta is igazol, tényleg Kossuth parancsára vette át és a sarkantyúkat 1849 augusztus 16-án neki adta át Orsován. A brilliáns gombokra vonatkozólag azt állítja Bolliák, hogy azokat abban a nagy kavarodásban, amely ebben az időben a magyar táborban uralkodott, elvesztette. Az ékszerek értékét illető kérdésre, Bolhák Cézár kihallgatása során azokat 2000 drb dukátra, nevezetesen a gombokat f0O0 és a sarkantyúkat hasonlóan 1000 dukátra becsülte és hajlandónak mutatkozott, hogy azt az összeget Zichy Ödön gróf részére haladéktalanul hivatalos letétbe helyezi.Ezen ígéret alapján a török rendőrminiszter szabadlábra helyezte, de Bolliák csakhamar megszökött Konstantinápolyból egy Timoatesn Paleologue névre kiállított angol útlevéllel ellátva és 1850 szeptemberében megjelent Máltában. Zichy Ödön gróf erre a bécsi angol követséghez fordult, hogy annak közbenjöttével Bolliáknak, mint egy közönséges szökevény gonosztevőnek Málta szigetén való elfogatását kieszközölje, amire Arthur Magenis angol követtől 1851. február 12-i és 26-i dátummal a másolatban csatolt két értesítést kapta az ugyancsak másolatban csatolt és 1851 január 20-án kelt máltai rendőrségi jelentéssel együtt, amely ügyiratokból kiderült, hogy Bolliák a szigetről már elutazott Marseille-be és ami egyúttal amellett bizonyít, hogy nevezett tényleg angol védelem alatt állott, amikor Konstantinápolyból elmenekült. Az elöbrebocsátottakból kitűnik, hogy 1-ször Kossuth a kivégzett Zichy Jenő gróf ékszereinek egy részét eltulajdonította és hogy ezen nyilvánvaló lopásnál bizalmasát, Bolliákot használta fel mint segítőtársat. Felesleges megjegyezni, hogy ezen utóbbinak azon állítása, mely szerint a briliáns gombokat elvesztette, semmi hitelt nem érdemlő közönséges hazugság és hogy eszerint kétségtelennek látszik, hogy Bolliák a gombokat a sarkantyúkkal együtt Kossuthnak Orsován átadta, és hogy 2-szer az angol követségek nem riadnak vissza attól, hogy nemcsak politikai, hanem közönséges bűnösöket is elvonjanak a büntető igazságszolgáltatás keze alól azáltal, hogy számukra hamis név alatt útleveleket állítanak ki, melyeken őket mint angol alattvalókat tüntetik föl. Meg kell még jegyezni, hogy Wrubel Károly bécsi ékszerész, aki az említett brilliáns gombokat és sarkantyúkat Zichy Jenő gróf részére készítette, azoknak értékét eskü helyett egy becslési okiratban 3700 darab aranydukátra (40.000 frankon felül) becsülte és hogy nem lehetetlen, hogy fenti ékszerek azonosak azokkal, amelyeket Sulszky asszony, (amint arról a lapok is megemlékeztek), legalább Londonban adott át Kossuthnak, mint az utóbbi megmentett tulajdonát. A hamis okmányok A hamis mellékletek, amelyeket állítólag Bolháknál találtak volna meg, amelyek azonban csak másolatban voltak meg Bécsben is, a következők voltak : Bécsből kiádlják a ragaldazási parancsot Mór Péter mennyországlátása írta : Ács Klára Hosszú, fekete talárban sötétnézésű, álmusszemű, fáradt ifjú közeledett az éjszaka. Koromszínű palástját méltóságos lassúsággal vonta maga után és félelmetes, néma árnykíséretével egyre előre baktatott. " Kevesen várták, sokan rettegtek tőle. A lázbeteg is, ki kemény gyötrődéssel feküdt mély ráncokba gyűrődött ágyán és akit mindennap agyonzaklatott lidércnyomásos álomképeivel. Most is borzongva gondolt a jöttére és teljes fegyverzetben védekezett a nap sugarait pótló mesterséges fényességekkel. De a kemény ifjú nem engedett. Hű szövetségesként odaült a másik mellé, ki verejtékes, forró ,átkezével már szorongató áldozatát és ketten alattomos, gonoszkodó egymást segítéssel ma is föléje kerekedtek.* Kioltották a segítségül hivatott mesterséges sugarakat a mindmélyebben lecsukódó, fáradt pufogású szemek elöl és mint győztes csatát vívott Honfoglalók megkezdték az uralkodást. ' ♦ — Lázákna volt az éjjel szegénynek, még meglátszik arcán a borzalom érzése, szemében a viaskodás. Hajnaltájban csöndesedhetett el örökre, már nem szenved, nyugodjanak meg — az orvos mondta. — Engedtessenek el a bűnei, visszaadom az Úrnak báránykáját — a pap beszentelte. Lobogó, kékeres sárga fénnyel kigyulladt fejénél a viaszgyertyák. Tavaszt kilehelő, hódító ilattal borították el tetemét a virágok, panaszos, kesergő nagy zokszóval töltötte be ravatal termét a jaj. Testvérek, rokonok, ismerősök jöttek. Idegenek, szomszédok is betolakodtak — özvegyet vigasztalni — mondták. A halott látása új mozzanat volt, új beszédtárgy a szürke napok öldöklő egyformaságában. Ez borzalom ugyan, de mégis valami látványosság. Kezébe egy szál sárga tearózsát tettek. A legkisebb leánya hozta. Lassú kopácsolással leszögezték a koporsót. Nehézkes döcögéssel megindult a fekete fogat. Utána végeláthatatlan gyászkísérő. Hosszú utazás után végre megérkeztek. Idegölő, agyat zsongító lassúsággal hányták rá a rögöt és minden lapát után keserves, hosszú jaj. Fuldokló, hangos zokogás, csöndes, szelíd könnyek, a zsebkendős szeméhez szorítani mindenkinek illik, mert vannak csöndes figyelők, akik mindenhová ellátnak, még ilyenkor is. Szemnek való részvétet mutatva is lehet bármire gondolni. A kongó gyom ir amúgy sem képes megfeledkezni az ebédről, amely otthon várja. Aki siet, titokban úgyis megtapogatja az óráját. A papnak is sürgős, ma még menyegző beszédet is kell mondani. A fekete kocsinak is meg kell tenni ma újból ugyanezt az utat Már vissza is fordultak mindannyian. Kifelé még a halottról beszéltek. De tovább érve egyéb tárgy is akadt. Minden elkopik, amit elásunk leghamarabb. Éjféli tizenkettőt vertek a templom tornyában. Csengett a sárga harangnyelv. A temetőkért fái némán bólogattak. A frissen ásott sírt megkocogtatta valaki. — Ember Péter, készülődjék az ítélőszék elé! A föld megmozdult. Minden ráhantolt lapát rög engedelmesen félreállt és útat engedett. A leszögezett koporsó födele magától levált. A hívott előlépett és lassan megindult a hang irányéban. Útja egyre följebb vezetett. Egy tekintetre még visszanézett. Maga mögött elhagyva látta az Élet mezejét a Mámor lepkéivel, a Bűn estiszóznászaival, középen a Szeretet virágát, körülötte a Gyűlölet mocsarait, a Gond sötét bokrát, a Jólét ezüstfehér vizét. Emberi lényeiket, is látott nagy tömegekben. A Mámor lepkéit kergették, lihegve, elfulladva. Minél többet fogtak el, annál nagyobb vágy kergette őket a még több után. A Bűn csőszómászóival szövetkeztek. A Szeretet virágát sokszor hajították bele a Gyűlölet mocsarába. Sokan nézték irigykedő szemmel a Gond sötét bokra mögül, mikor mások előretolkodva, a Jólét vízéből merítettek. Ám voltak köztük ügyetlenek, könnyelműek és rövidlátók, akik palackjuk tartalmát kifolyatták. Némelyek még meríteni sem tudtak. Mások viszont oly erősen lezárták, hogy önmaguk sem élvezhettek belőle. A levegő egyre ritkult körülötte. Ember Péter már csak előre nézett. A mennykapu felé közeledett. Lenge, fehér szárnyak integettek az ablakokból. A láthatalan portás ezüstcsengésű kulcscsomót csörgetett. Kékségek villogtak. Harangnyelvek búgtak. Égdörgés hallatszott. Sárga villám fénylett. Felhők játszadoztak. Esőszem keringőzött. Imák suhantak fel, panaszosak, kérők. Isteni dicsőítők. Jajkiáltások, segítségfohászok kértek bebocsátást. Gúnykacajok, káromlások is kísértettek. Emberlelkek jöttek, aggastyánok, ifjak, gyermekek, szép sorrendjében. Az évei számát mindegyik maga előtt görgette. Aszerint sorakoztak. És valamennyien megálltak a kapu előtt... Belülről kocogás hallatszott, kulcsfordítás, zárpatttanás. Az ajtót feltárták. A most érkezettek bebocsátást nyertek. * Halványlila köd káprázott Ember Péter szeme előtt. A kapun túl rózsaszínbe olvadt, asszonyainkká formálódott, kinek lehelletéből sűrűn áradt a rózsaköd. — A Boldogság — mondta egy vékonyka gyermekhang, mintha ezüsttallér csilingelt volna végig. Szárnyas, fehér angyalka hangja volt, ki kísérőül szegődött melléje, hogy bemutassa neki a mennyország útjait. Mellette vidám, pajkos gyermek játszadozott, szavától világok fakadtak a páraködben. Kisfia a Jókedv, emitt pedig gödrösajkú leánykája, a Kacaj — mulatott rájuk az angyal. Bíborba borult a rózsaköd. Aranyvörös köpönyegben, harmattal teli öntözőkannával a karján, üde, ifjú leányka közelgett, a Hajnal. Utána vakítóan fényes, sugaras, sárgauszályú ruhában újabb nőnemű lény : a Nap. Ezüstfehér talárban bánatosképű, méla ifjú lépkedett. A Hold, aki még a mennyben is elégedetlen. Büntetésül sorsa : örökös éjszaka. Sziporkázó csillagszemek röpködtek el mellettük. A felvándorolt kezét nyújtotta feléjük. De azok kacérkodva elillantak. — Ni csak !- kiáltott fel. Földi bibliák meséje : a Paradicsom. Középen az örök élet fája. Csupa myrrha- és ámbraillat. Hatalmas, lent sohasem látott növények, felségesebbek minden földinél, odalent ismeretlenek. Mily különös, mégis mintha emlékeznék rájuk... Igen, igen, valaha már járt is. E csodákat ő már látta, ez isteni illatot élvezte ... Hosszú évezredek választották el tőle, ám tudta, ő volt az első ember, vétkes Évának bűnöző társa. De nem ő volt a vétkes egyedül. Millió és millió csírasejtből kiindult élet, férfi és nőnemű mindegy és ugyanaz. Itt fent mindegyik magára eszmél az első emberpárban. Lángpallosú angyal őrizte a bejáratot. Ah, a kitiltás szárnyas fegyverhordozója már mindenkor őrt fog állani...? Opálszínű, selyemgyapjas báránykák hada tűnt elébe. Az azúros kékségen oly bájos látványt nyújtók. A lentiek is gyönyörködve értékelik. Az utánajövők gyengén szürkék, majd egyre sötétülnek. A rákövetkezők már olyanok, mint egy félelmetes, fekete bivalycsorda. Ila haragosan összezördülnek, odalent ugyancsak ijedeznek tőlük a gyengébb idegzetűek. Hatalmas, öles termetű férfi egyre az ujjasát rázza feléjük. — Szélapú, látom mérges kedvében van — csilingelt az angyal. — Ilyenkor áznakfáznak a lentiek. Arrébb az idő pergette gyors egymásutánban elhasznált éveit. — Ni csak, hiszen egyre körbe forog. Otthent pedig az elejét kutatják és a végét keresik ! Hatalmas virágágyak következtek, csupa pompás, ismeretlen növényekkel. — Ilyenek nálunk nem teremnek. — Majd leviszik őket a Jövő fiatal, új kertészei. A Jövő ott ült csillagsugaras kék fátylakba rejtőzködve, körülötte az udvarával. Minden egyes ember dolgozott valamin. Az új tervezetet rajzolt, ez idegen szerkezetű gépezetet konstruált. — Ila elkészültek, majd leszállítják — mondta az angyal. — Vannak köztük már indulásra készek. Némelyikük templomot fog felépíteni. A másik csak egy vonalat rajzol meg. Az egyik egész országnak lesz a pásztora. A másik báránycsorda fölött fog uralkodni. Itt fent hiába kutatod a mélyüljél, ha lent nem aggatnának egy-egy színesen csillámló rongyfátyolt magukra, hát ott nem találnád. E rongyokat pedig gyakran elcserélik. Azért vall, hogy sokszor a bárányt őrző királyként kormányozza a nyáját, az ország pásztora pedig csordaként kezeli a népét. — Hát ezen elzárt termekben mit őriztek? A válasz ezüstösen csengett. — Az ötödik évszakot, a hatodik világrészt, a nap ikertestvérét, a föld újabb teherben lévő édes szülőanyját, az utolsó emberpárt, aki az elsőnek vétkét meg fogja váltani. A kék fátylakba rejtőzött jövőt is elhagyták