Világ, 1925. február (16. évfolyam, 26-48. szám)
1925-02-01 / 26. szám
i Vas Smap VILÁG Klebelsberg csak a szanálás sikeres befejezése után hajlandó a numerus clausus revíziójával foglalkozni . (A Világ tudósítójától.) Az egységes pártnak azok a tagjai, akik a költségvetés vitájában a numerus clausus ellen szólaltak fel erősen aláhúzva jelentették ki, hogy csal saját meggyőződésüket tolmácsolják és ezek a numerus clausus ellen tett nyilatkozatok nem felsőbb megrendelésre hangzanak el Maga az a tény, hogy az egységes párti szónokok szükségesnek tartották ennek hangsúlyozását, megerősítette azt a feltevést hogy az a látszólagos nagy liberális felbuzdulás, amely végighullámzott a nezetgyűlés jobboldalán, nem őszinte, hanem kétség kívül a politikai helyzettel szorosan összefüggő taktikai célt szolgál. A költségvetés úgynevezett vitájának rendezői gondosan ügyeltek arra is, hogy a pártnak irányadó vagy a pártvezetésért felelős tagjai a numerus clausus kérdésében meg ne nyilatkozzanak. Csak a he neén avatottak láttak ellentétet a numerus clausus ellen elhangzó egységes párti nyilatkozatok, és Gömbös Gyulának a kormányhoz való újabb közeledése között. A beavatottakat egy pillanatra sem tévesztette meg az a színjáték, amelyet az egységes párt vitarendezői produkáltak, — kizárólag a jóhiszemű közönség megtévesztésére. Egy pillanatig sem volt vitás az, hogy a kormány a numerus clausus kérdésében a fajvédők jóindulatának kockáztatása nélkül— nem akceptálhatja a liberális felfogás gyakorlati érvényesítését. Mégis érthető kíváncsisággal várta mindenki a betegsége miatt távollevő Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter nyilatkozatát e kérdésben. A kultuszminiszter ma végre a kormány félhivatalos estilapja útján megismerteti a közvéleménnyel a maga álláspontját. Klebelsberg Kunó gróf a közlemény szerint „elvileg nem barátja a numerus claususnak“, de annak eltörlésére csak akkor lesz hajlandó, ,,ha majd a szanálás teljesn be lesz fejezve". A kultuszminiszter indokolása szerint a numerus clausus kérdése a B-listák ügyével egy kategóriába került és csak akkor lehet szó Haller István törvényének revíziójáról, „ha majd újból szó lehet a kinevezésekről és alkalmazásokról, a közgazdasági viszonyok javultával a magánmunkaadók helyzete és fizetőképessége is javulni fog, akkor foglalkozunk majd a reform gondolatával". Klebelsberg és Eckhardt között nincs ellentét Talán a véletlen játéka, hogy Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter nyilatkozatával egyidejűleg megszólal a fajvédőcsoport szellemi vezére, Eckhardt Tibor is és nyilatkozatában megállapítja, hogy „az egységes pártban sokkal többen vannak az intranzigens keresztények, mint általában hiszik, és a numerus clausus eltörlésére megindított akció véleményem szerint nem fog sikerülni, főként azért — mondja Eckhardt —, mert az egységes pártban szakadást idézne elő az erre irányuló javaslat". Megállapíthatjuk tehát, hogy gyakorlatilag nincs ellentét a fajvédők és Klebelsberg Kunó gróf felfogása között. A jogrend és jogegyenlőség helyreállításának szempontjából ugyanis teljesen jelentéktelen az a kérdés, hogy a kultuszminiszter elvben barátja, vagy ellensége-e a numerus clausus intézményének. Haller István nem elvi, hanem gyakorlati célok érdekében alkotta meg a magyar törvénytárnak ezt a szégyencikkét. Klebelsberg Kunó gróf állásfoglalása tehát a fajvédők álláspontjával nem ellentétes, mert a fajvédők sem elvi okokból ragaszkodnak a numerus clausushoz, ezt nem célnak, hanem eszköznek tekintik arra, hogy az újjáépítendő Magyarország intelligenciáját teljesen a maguk képére reformálhassák. Klebelsberg Kunó gróf nyilatkozatából megállapítható, hogy ő sem akar mást, és a fajvédők bizonyára készségesen bele fognak nyugodni abba a határidőbe, amelyet Klebelsberg Kunó gróf szabott meg arra, hogy a numerus clausus reformjának gondolatávalfoglalkozzék. Eckhardt egyéni akcióval fenyeget Az az összhang, amely nemcsak a numerus clausus kérdésében, hanem az egész kormányzati rendszernek bizonyos irányba való terelésére vonatkozólag fennáll a kormány és a fajvédők között, egy pillanatig sem veszélyeztette az egységes párt egységét. Egy pillanatig sem fenyegetett a pártszakadás veszedelme, mert a Klebelsberg Kunó által megszabott határidőbe az egységes pártnak intranzigens keresztény elemei és liberális tagjai is egyhangúlag bele fognak nyugodni. Fölösleges volt tehát az az erélyes hang és az ököllel való fenyegetésnek az a módja, amellyel Eckhardt Tibor arról az eshetőségről beszél, hogy a numerus clausust ez a kormány eltörli. Eckhardt ugyanis mai nyilatkozatában azt mondja, hogy „az egyetemi ifjúság meg van szervezve és a numerus clausus eltörlésével legfeljebb azt lehetne elérni, hogy egyáltalán ne legyen egyetemi tanítás". „Ellenségei vagyunk az egyéni akcióknak — mondja Eckhardt—, de ha sor kerülne mégis a numerus clausus eltörlésére, akkor kénytelenek lennénk magunkat erősebb akciókra elhatározni. Ez az akció személyes, nyílt és teljes felelősség mellett meginduló harc volna." Fölösleges lenne ezzel a fenyegetéssel komolyan foglalkozni. Klebelsberg Kunó gróf mai nyilatkozata mindenkit megnyugtat atekintetben, hogy a fajvédők nem lesznek kénytelenek fenyegetésüket beváltani, ha pedig a helyzet úgy fordulna, hogy egy más kormányzati rendszer törölje el a numerus clausust, a fajvédők és az általuk megszervezett egyetemi ifjúság bizonyára nem fognak gondolni fenyegetéseik beváltására. Az ilyen fenyegetések csak addig aktuálisak, amíg a fajvédő politikai táborral és a bajtársi szövetségekbe szervezett egyetemi ifjúsággal szemben a kultuszminiszteri székben a Tarul Bajtársi Szövetség diszdominusa ül. Eleonóra Duse szomorú életének fájdalmas vége 1909-ben búcsúzott az akkor ötven esztendős Duse a színpadtól, amikor berlini vendégszereplésének lezárásául lépett fel mégegyszer, mint a Tenger asszonya. De senki a nézőtéren nem tudta, hogy Duse most utoljára áll a színpadon és nem tudták ezt Duse művésztársai sem. Legjobb barátait is csupán az előadás után értesítette Duse arról, hogy többé nem tér vissza a színpadra, és így Duse négyszemközt búcsúzott el a színpadtól, ahol negyvenhat esztendőt töltött odáig. Hiszen négyéves volt akkor, amikor egy vándortársulatban először léptette fel apja, aki szintén színész volt , és amikor Duse tizennégy esztendős korában először játszotta Júlia szerepét, már igen nagy színésznői múlt áll mögötte, mert a gyerekek és a kislányok egész sorát vitte színpadra négy és tizennégy éves kora közt. Tizenkét év a magányban A csöndes berlini búcsúvétel után Eleonóra Duse valóban teljes tizenkét éven át maradt távol a színpadtól, visszautasítva minden meghívást és minden sürgetést. Ami ritkán történt meg odáig, Duse színésznői híre változatlanul élt, sőt megnövekedett a tizenkét éves hallgatás alatt és Duse nem ok nélkül reszketett akkor, amikor 1921-ben a turini Balbo-színházban újból megjelent a közönség előtt. Dusénak akkor félelmes versenytárssal kellett felvenni a küzdelmet, azzal a Duse-legendával, amely tizenkét év alatt alakult ki arról az asszonyról, akit minden kritikus és minden ország elismert egy generáció legtisztább, legőszintébb, legnagyobb színésznőjének. Azt a kis vagyont, amelyről Duse azt hitte, hogy élete végéig felmenti a gondok alól, elsodorták a háborús hullámok, és így az anyagi gondok nyomása alatt volt kénytelen újból kifesteni arcát Duse. Kifesteni arcát: ezt csak képletesen, a színészi munka szimbóluma gyanánt lehet Duséval kapcsolatosan mondani, mert Duse sohasem használt arcfestéket a színpadon, sem akkor, amikor először járta be Európa nagy városait, mindenütt hódolatot parancsolva annak a színészi tehetségnek, amely nem tűrte meg a festéket: sem az arcon, sem az ajkon, sem a szemöldökön, sem a hangsúlyokon, sem a mozdulatokon. Duse volt az elmúlt évtizedeknek az az egyetlen színésznője, aki minden szerepében festék nélkül játszott, és akinek egyetlen szaván nem volt soha egyetlen szemernyi festék. Mindig csak teljes őszinteség, mindig csak tiszta igazság, mindig csak egész mélyről felszakadt, és nem kívülről aláfestett érzés. Lemaitre írta egyszer Duséról azt, hogy egyszerűsége és őszintesége néha már a csinált virtuozitás gyanúját ébreszti fel egy pillanatra, mert kétségek merülnek fel arra nézve, lehet-e valaki őszintén olyan őszinte, mint Duse. Az anyagi gondok A Tenger asszonya volt az a szerep, amelyben 1921 május ötödikén Duse újból megkezdte a munkát, amint nevezni szokta fellépéseit: ugyanaz a szerep, amelyben tizenkét évvel előbb búcsúzni próbált a színpadtól Berlinben. Ezt a milánói színházi estét akkor bőven leírták a világ összes lapjai, hiszen ez az este nemzetközi esemény volt, ahova Európa minden szögletéből érkeztek vendégek , és Olaszország nagy nemzeti ünnepnek tekintette ezt a napot. A színészet történetében egész bizonyosan nem volt eset arra, hogy egy színházi előadásról annyi lapban, annyi nyelven, és annyit írtak volna, mint a Tenger asszonyának 1921 május ötödikén lepergett túrini előadásáról , és a túrini távirda-állomások egész éjszaka munkában voltak, amíg szétküldték a külföldi laptudósítók jelentéseit. De azután mégis úgy fordult a helyzet, hogy Duse, aki az anyagi gondok elől menekülve tért vissza a színpadra, még súlyosabb anyagi gondok közé került a színházi munka felvétele után, és az az amerikai vendégszereplés, amely azután megölte őt, nem volt szabad elhatározása Dusenek. Az adósságok nyomasztóan nagy súlyát kellett volna letörlesztenie a hosszú amerikai körútnak. Egy eléggé másodosztályú francia drámaíró, Edouard Schneider írja le most részletesen Duse utolsó éveit. Schneider azonban az években, amikor Duse teljes visszavonultságban élt, elküldte neki új drámájának kéziratát , és ítéletet kért róla Dusétól, mint korának legnagyobb színésznőjétől. Duse hálásan fogadta a figyelmet, és így kezdődött a kapcsolat, amely azután továbbfejlődött Schneider figyelmességei folytán. Schneider Túrinba sietett Duse fellépésének hírére, majd Merúnba töltött együtt néhány hetet Duséval, és úgy látszik, hogy életének utolsó éveiben Duse teljesen bizalmába fogadta a Schneider-házaspárt. Schneider tehát közelről látta Duse vergődését. A visszatérés a színpadra hónapokon át az ünneplések szakadatlan sorát hozó Duse számára, de Duse saját színtársulatával lépett fel, tehát elég nagy költségei voltak és úgy látszik , kezdettől fogva rosszul szervezte meg fellépésének financiális alapjait. Azután következett egy baleset. Duse fellépett egy új szerepben, a Cosi Sia-ban Tommasso Gallarati-Scotti drámájában, és ez a dráma megbukott. Duse számára már nem volt könnyű feladat új szerepet tanulni, azonkívül nem tartotta igazságosnak az olasz közönség ítéletét Tommaso Gallarati-Scotti drámája fölött, tehát próbálta erőszakolni a Cosi Sia előadásait, és így jutott el az első százezer frank deficitig. Ez azért sem volt nehéz, mert Duse csak a hét két-három estéjén tudott fellépni és társulatának naponként kellett fizetnie ezerhatszáz frankot, nem számítva az egyéb költségeket. Duse és Mussolini A színpadon töltött esték nagyon fárasztották Dusét, aki nem volt többé egészséges, a Cosi Sia bukása nagyon megtörte és így végül annyira összeroppant, hogy hónapokon át nem léphetett fel, és hónapokon át mégis kénytelen volt fizetni társulatának tagjait. A hosszú betegség alatt Mussolini ünnepélyesen fölkereste Duse aszszonyt, és megkérdezte tőle, mivel tehet szolgálatot Olaszország legnagyobb színésznőjének? Duse magának nem kért semmit, de elmondotta, milyen nagy gondot okoz számára az, hogy kénytelen fizetni társulatának színészeit és színésznőit betegsége alatt is: arra kérte tehát Mussolinit, vegye le gyenge vállairól ezt a nehéz terhet. Mussolini néhány igen szép szóval jelentette ki azt, hogy Olaszország tudni fogja kötelességét Duse iránt, és többé nem foglalkozott a Duse-kérdéssel. A fiumei parancsnok, — így nevezte Duse Gabriele D'Annunziót a fiumei kaland óta, — Duse betegségének és Duse anyagi gondjainak hírére szintén írt egy valóban szép nyílt levelet, elmondva azt, milyen sokat adott Olaszországnak és milyen keveset kapott Olaszországtól Duse, de gyakorlati következményei ennek a nyílt levélnek sem lettek. Duse adósságai és Duse gondjai folyton növekedtek. Nem szabad Amerikába jönnie ... Egy időre segített rajta egy öreg angol kisasszony, Miss Onslow, akivel Duse véletlenül találkozott egy szállodában, és akiről azt írja, hogy nem volt éppen intelligens és művelt nő, de Miss Onslow azért tisztán látta Duse nagyságát, részvéttel látta Duse vergődését, összecsomagolt, hazautazott Londonba, gazdag rokonai közt százezer frankot gyűjtött Duse számára, és noha odáig nem voltak kapcsolatai a színházi körökkel, hozott Duse számára egy vendégszereplési szerződést is, hat londoni föllépésre. A vendégszereplési szerződésekkel ugyanis kezdtek nehézségek támadni. Duse minden oldalról kapta a fényes ajánlatokat, de ha azután megjelentek a színházi ügynökök, és látták a beteg, megtört asszonyt, ijedten hökkentek vissza, mert attól féltek, hogy Dusénak nem lesz fizikai ereje lebonyolítani a tervezett turnét, tehát kárbavesznek majd az előzetes költségek. New Yorkból az egyik legnagyobb amerikai színházi ügynök utazott sietve Duséhoz, könynyes szemmel nézte végig Duse játékát este a színházban, másnap délben kész szerződéssel kopogtatott nála, de amint Duse előtt állott, elakadt a szava és csak azt mondotta: — Nem, nem szabad Amerikába jönnie... Azonkívül a vendégszereplések kérdésének megoldásánál az volt a súlyos nehézség, hogy Duse két, vagy legföljebb három estén tudott csak játszani hetenként és így két-három fellépésnek kellett volna kiegyenlítenie minden költséget t a halálba A Miss Onslow által nyélbeütött londoni vendégszereplés teljes győzelemmel végzőlett. Duse nem dőlt ki, program szerint lépett fel az előre kitűzött napokon, az előre kitűzött szerepekben, a siker teljes volt, a közönségnél és a sajtónál egyaránt. Duse egykor híres haja már fehér volt, de a fehér haj körül ott lebegett a szentek glóriája, mert Duse fájdalmának, Duse szenvedésének hangja szent tisztasággal szállott a színládról a közönség felé. Szent tisztasággal, se nagyon, nagyon halkan. Akármilyen siker volt a londoni vendégszereplés, majd pedig a két bécsi fellépés, Duse csak adósságiainak egy részét tudta ketörleszteni: az adósságok újból kezdtek nőni és Duse hitelképessége kezdett kimerülni. A fiumei parancsnok tizennyolc év után újból jelentkezett Dusénál, nagyon szép szavakat mondott neki, de egyébként egyetlen lépést sem tett érdekében, noha a fiumei parancsnok újból nagyon befolyásos emberré lett Olaszországban. Mussolini pedig végleg megfeledkezett azokról az ígéretekről, amelyeket Duse betegágyánál tett, így került sor, mégis arra a félesztendős amerikai körútra, amelynek feltételei talán szükségesek voltak a turné anyagi sikerének biztosítására, de a halál karjaiba vitték az amúgy is beteg, hatvanöt esztendős Eleonóra Dusét. A kaliforniai nyár és a pittsburgi tél Miss Onlow kitartott Duse mellett és elkísérte az amerikai körútra, úgyhogy legalább egy barát volt Duse mellett ezekben a gyötrelmes napokban, ha ez a barát nem is volt szellemileg egyenrangú vele. A tengeri út nagyon megviselte Duse asszonyt és New Yorkban ugyan példátlanul nagy volt a siker, de hideg napok jártak, és Duse nem tudta elviselni a hideget. Hiszen a régi, jó napokban, fiatalságának napjaiban négyszer is megtörtént az, hogy Duse Egyiptomba szökött, menekülve a téli hideg elől, pedig egyébként példája volt a kötelességteljesítésnek. Duse, aki fiatalon menekült az olasz tél elől, hatvanöt éves korában kénytelen volt vállalni New York felét. De a hat nehéz hónap kezdett elmúlni, sőt az ötödik hónapban újból jól érezte magát Duse. Adósságai nem voltak többé és az ötödik hónapban Kaliforniában vendégszerepelt, ahol újból meleg volt, erősen sütött a nap és lágyan simogatta a beteg. Öregasszony testét a Csendes-óceán szelíd levegője, Duse újból tudott mosolyogni. De azután impresszáriója azt követelte tőle, hogy San Franciscóból induljon útnak Detroit és Pittsburg felé. Ez 1924 március végén volt. Ilyenkor meleg nyár van a Csendes-óceán partján és kemény tél Pittsburgban. A szerződés világosan beszélt, de Duse napokon át harcolt az impresszárióval, mert nem akart, nem mert, nem tudott a nyárból visszatérni a télbe. Az ima rossz árió nem engedett, és Duse március huszonkilencedikén csakugyan fellépett Detroitban, ahol téli fagy, nyirkos köd, kemény hó fogadta. Detroitból vezetett tovább az út Pittsburgba. Itt április ötödikére volt kitűzve Duse fellépése és megérkezése után a színházhoz sietett, hogy megnézze a színpadot és a nézőteret, mielőtt fellépne. A színháznál nem számítottak Duse látogatására, és Duse kénytelen volt néhány percig várni, amíg előkerítették a portást és ajtót nyitottak előtte. Ezalatt a hideg szél éles, kemény hópihéket sodort az arcába és Duse kezdett reszketni a bunda alatt is. Ez volt a halál. Mussolini hadihajója Duse reszketett a hidegtől egész este is, mikor nagy erőfeszítéssel eljátszotta szerepét, reszketve tért haza az előadás után, és többé nem kelt föl a betegágyból. A kaliforniai nyár feltámasztotta Duse asszonyt és a pittsburgi fél megölte, akkor, amikor már csak alig néhány hét volt hátra a kegyetlen amerikai vendégszereplésből. Április huszonegyedikén Duse szíve megszűnt dobogni, és Mussolini hatalmas hadihajót küldött el Eleonóra Duse csonttá-börré aszott, szegény, kis testéért. Ha a hatalmas hadihajó által elfogyasztott szén árát egy évvel előbb Duse színtársulatának szanálására fordítja Mussolini, akkor nem kerül sor az amerikai körút mártíriumára. De egy színtársulat szanálása nem dekoratív, feladat, míg a temetés-rendezés annál dekoratívabb munka. Mussolini két rendkívüli minisztertanácsot hívott össze, egyet, amikor Duse halálának híre érkezett meg, egyet. Amikor Duse temetésének részleteit kellett megbeszélni, az olasz flotta félárbocra engedett lobogóval fogadta Duse holttestét, ágyúdörgés közben és az egész temetési szertartás nagyon dekoratív volt, mint minden olyan ünnepség, amelyet Mussolini rendezett. De ezzel talán nem tette jóvá a duce azt, hogy az ő hibájából kellett megtennie a hatvanötéves, beteg Duse aszszonynak a kellemetlen, rossz őszi napokban az utat az Atlanti-óceánon át, és talán nem tette jóvá azt, hogy az ő hibájából kellett elindulnia Duse asszonynak március derekán a szép kaliforniai nyárból a kemény pittsburgi tél felé... Duse csontkeretes pápaszeme Sok más érdekeset is beszél el Duseről könyvében Edouard Schneider, noha a könyvnek van több hibája, így például az, hogy Schneider saját magát ugyanolyan érdekes embernek tartja, mint Duse aszszonyt, kissé sok szót ejt tehát irodalmi sikereiről, irodalmi csalódásairól, irodalmi terveiről, azonkívül van sok fölösleges fecsegés is ebben a könyvben, de az ilyen kínos oldalakat könnyű megbocsátani az itt-ott elszórt konkrét adatokért. Duse szinte minden nap olvasással töltötte a délelőtti órákat, mégpedig többnyire lefeküdt a szőnyegre, végigterült a földön, maga elé tette a könyvet, fölvette széles, csontkeretbe foglalt pápaszemét, és így mélyedt el az olvasásba. Ha talált a könyvben valamit, amit 0955 feBruár T. 3