Világ, 1925. április (16. évfolyam, 74-97. szám)

1925-04-11 / 83. szám

40 1923 április 15. VILÁG ve­zés nem egyéb, mint az Atlantis lakóinak, az Atlanták­nak neve, akik a mondában em­lített „aranyalmákkal“-kal éltek ! Az atlanták birodalmának államformája is organizációja állítólag tökéletesebb volt, mint a későbbi ó­ görög államok szervezete. Állami berendezkedésük magas kultúrája rendkívüli nagy civilizációra és kiváló tech­nikai fejlettségre enged következtetni. Tech­nikai készültségük sokban megelőzte az ása­tásokból előkerült leletek alapján „nagy és magas“ kultúrájúnak mondott Egyiptom és később Görögország technikai berendezé­sét, mert az atlanták már ismerték a vasat, kitűnő harcosok és elsőrangú kolonizátorok­ voltak, bár azt mondják a hagyományok, hogy birodalmukat több, egymástól külön­böző fajú és színű néptörzs lakta, kik idővel elvonultak a szigetekről és a környező kon­tinenseken alapítottak gyarmatokat. Az ősi papi mondákból, melyeket Plató írásaiban találunk lerögzítve, még arról is szó van, hogy az atlantáknak nagy és vi­rágzó lótenyésztésük volt, és versenyeken mérték össze a kiválóbb paripák futóképes­ségét! Tehát itt használták volna először a lovat, mint háziállatot és minden bizonnyal az atlanták fedezték föl a lovaik gyorsaságá­nak megfelelő kétkerekű szekeret, míg a tobbi népnél a nehézkesen cammogó szarvasmarháknak a szántalpas járművek­kel kellett megküzdeniük. Nem kell csodál­koznunk azon, ha a kerekes kocsi felfedezé­sének dicsőségét az atlantáknak ítéljük, mert a reánk maradt legrégibb képszerű ábrázolások, melyeken Poseidont vagy Nep­­tunt láthatjuk, nem mint egyszerű, a három ágú szigonnyal hadakozó tengeri istenséget, hanem a lovak által vont hadiszekéren tovadübörgő hatalmas fejedelmet rajzolják le. Poseidon ezek szerint nem a tengerek istene, hanem úgy kell tekintenünk őt, mint annak a tengertjáró népnek védő istenségét, mely egy, a tengerek által övezett gazdag és nagy kultúrájú ország népe fölött uralko­dott és akinek tiszteletére nemcsak az ős­kor minden népe, hanem végig Európa partjain egész a pogány Skandináviáig élő törzsek mindenhol áldozatokat hoztak olyan formában, hogy a meredek sziklákról lova­kat vetettek a tengerekbe. Sok évszázadon át bizonyosan senkinek­­sem okozott gondot az, vájjon Plató tudó­sításai az elsüllyedt Atlantisról a mesék vi­lágába tartoznak-e, vagy hogy tényleg volt-e ilyen kontinens, melyen az emberek milliói éltek volna és most egyszerre a modern geográfiai és geológiai tudomány kezd be­hatóan foglalkozni az Atlantis-rejtély megol­dásával. Az Atlantis-kérdés tüzetesebb vizsgála­tára az szolgáltatta a legnyomósabb okot, hogy az utóbbi időkben egymástól óriási távolságra fekvő helyeken különös alakú és szerkezetű állati, növényi és ásványi lele­tekre bukkantak, melyek önkéntelenül is azon kérdés feltevéséhez vezettek, miként lehetséges az, hogy a leletek éppen olyan területeken kerültek napfényre, mely terv­egyik ékessége a nagy, gazdag könyvtár volt. Csávolszky szenvedélyes szeretettel gyűjtötte a könyveket. Pedig nem olvasott, mert erre nem volt ideje. — Ha majd gazdagon nyugalomba vonu­lok — mondogatta —, akkor csak olvasni és írni fogok. Karácsony estéjén, minden esztendőben nagy vacsorát adott. Ezekre a vacsorákra Csak az „Egyetértés“ munkatársai, meg az öreg Kotsi bácsi voltak hivatalosak. Mert nagyon háládatos maradt Kotsi bácsihoz. A felesége mellett Kotsi bácsi ült az asztalfőn. Egyik nagyteremben voltak kiállítva a karácsonyi ajándékok, melyek közül min­denki a maga ízlése szerint válogathatta ki a magáét. A karácsony­ estét megelőző délutá­non konflison sietett el Csávolszky Márton Lajos váci uccai díszműkereskedésébe. Ott hamarosan kiválogatta a szebbnél-szebb dol­gokat. Nem kérdezte, hogy minek mi az ára. Csak küldette haza az egész halom drágasá­got — persze hitelbe. — Nem szeretek készpénzen vásárolni — magyarázta egyszer nekem. — Ha hitelre vásárolok, úgy érzem, mintha ajándékba kapnám. Vacsora előtt mindenki kiválogatta a maga kriszkindlijét s akkor azt mondta Csávolszky széles jókedvvel: — No Klemmi (így hívta a feleségét), most nézzük meg a te kriszkindlidet. — Bevezetett bennünket egy másik nagy terembe, ahol székekre elhelyezett sima deszkákon volt ki­rakva a Klemmi kriszkindlije. Egy egész női kelengye. Minden a legfinomabb, amilyen csak elképzelhető. Selyemharisnyák két tucat­számra. A legdrágább és legkülönfélébb Ingek és csipkés szoknyák s a női fehér­­neműek mindenféle fajtája. Csodálkozva néztük ezt a fejedelmi kelengyét. Klemmi csak mosolygott, de valami nagy örömet nem árult el. Csávolszky azután beszaladt egy szobába s pár pillanat múlva kijött, kezében egy óriási ezüst tálcával, mely tele volt aranypézzel. Odatartotta Klemmi elé, bele­markolt az aranypénzbe és csörgette vissza a tálcába, hogy csengett tőle az egész terem. Csávolszky ábrázata ragyogott a vidámságtól. — No Klemmi, ez is a tied. Azt mondtad, hogy Montecarlóban szeretnél játszani pianyba. Hát itt van az arany !­t és kacagott hozzá. _ _____É­letek klimatikus és geológiai viszonyai az objektumok biológiájával merően ellentéte­sek ? Északamerikai leletek szerkezete nem amerikai kontinensbeli származásra, hanem islandi, grönlandi, angliai és skandináviai eredetre utalnak, és leletek, melyek Dél- Amerika méhéből kerültek elő, nem szár­mazhatnak találati helyükről, mert szerke­zetileg majdnem teljesen egyformák Ausz­trália, India és Afrika növény- és állatvilá­gával. Mindezekhez hozzájárul még az is, hogy Peru és Mexikó kultúrája, ezen terü­leteken élő népek építkezési módja, vallási nézetei és ceremóniái annyira megeeveznek az ó-egyiptomi kultúrával, a piramis-épít­kezéssel és vallással, sőt sok területen az antik görögök kulturális viszonyaival, hogy szinte önként adódik az a következtetés, mely végeredményében az egymáshoz fel­tűnően hasonló kultúrák származását közös eredetre vezeti le. E hasonlatosságok soka­sága vezetett végül is oda, hogy a Plató ál­tal megénekelt Atlantis problémájával ko­molyan foglalkozzanak. Hosean északamerikai természetkutató azt a teóriát állította fel, hogy az Atlantisról szóló görög tudósítás csak igazi tudományos magyarázatra szorul, hogy megoldódjék előttünk a rejtély. Hosean arra a megálla­pításra jutott, hogy „bár az Atlantisról szóló teóriák még nem szereztek olyan tudomá­nyos alapot, hogy azokat mint bizonyosságo­kat kezelhessük, mégis igen fontos adato­kat szolgáltatnak az amerikai kontinens ős­­kultúrájának eredetéről, mert erről az ős­kultúráról kétséget kizáróan megállapítot­ták a régmúlt ősidőkből származó idegen nyomok befolyását és ezen jelenségek vég­eredményben megegyeznek az Atlantisról tudósító mondák által közvetített tradí­ciókkal". Egy francia kutató, név szerint Termier, megkísérli a történelmet a természettörténe­lemmel összeegyeztetni és geológiai megoko­­lással arra az eredményre jut, hogy minden bizonnyal létezett egy ősatlanti szigetország, melynek legmagasabb részét a mai Azori­­szigetek képezték, melyek a gibraltári szo­rostól pontosan nyugati irányban fekszenek! 1898 nyarán egy francia kábelfektető az Azori-szigetektől 900 kilométernyire északra, 3000 méternyi mélységben olyan tengerfe­nékre bukkant, melynek, tagoltsága ponto­san magán viseli egy alpesi hegyvidék min­den karakterisztikumát. A kotrógépek e vízalatti hegycsúcsokról hólyagos lávát hoz­tak felszínre és Termier nézete szerint ez a láva csak olyan hegyvidékről származhatik, melynek tömege valamikor szilárdan álló kontinensen nyugodott. A továbbiakban an­nak a felfogásának ad kifejezést, hogy azok a vulkanikus kitörések, melyek a felszínre hozott lávát kitermelték, geológiailag igen fiatal képződmények és hogy nyugodtan el­fogadhatjuk azt a feltevést, miszerint a ne­gyedkor embere kortársa volt ezen tűzhá­nyók kitöréseinek. Atlantis elsüllyedését szerinte egy borzalmas vízözön okozta és azt hiszi, hogy a bibliában elmondott víz­özön nem egyéb, mint Atlantis pusztulásá­nak leírása. E hasábok keretében nem térhetünk ki minden geológiai magyarázatra, mely Plató Atlantisának létezését akarja bizonyítani, hanem csak bemutatjuk, hogy a modern tu­dósok miként igyekeznek a plátói híradást megfigyeléseikkel és az azokhoz fűzött teó­riáikkal összhangba hozni. Az amerikai Ste­­wart cirkáló New Yorktól Gibraltárig, tehát 5150 kilométer hosszúságban pontosan fel­mérte az Atlanti óceán fenekét és ha e mély­­ségm­érések eredményeit felrajzoljuk ma­gunknak, úgy pontosan,megláthatjuk annak az elsüllyedt világrésznek körvonalait, me­lyet Atlantisnak nevezünk és amelynek utolsó maradványai az Azori-, Kanári- és a Szt.­Pál-szigetek, melyek azon a világrészen állottak mint égbetörő, hókoszorúzta csú­csok, mely összekötő híd volt Európa és Amerika kontinensei között éppen olyan for­mában, mint amilyen szárazföldi híd kötötte egykor össze Afrika és Ausztrália partjait, mely utóbbinak létezését állat-geográfiai, kulturális és egyéb okok bizonyítanak. Ezen szárazföldi összekötőhidaknak el­süllyedésére vonatkozólag a modern tudo­mány mindezideig nem tudott kellően megokolt adatokkal szolgálni, mert az ese­mények okait még mindig a földi történé­sekben keresi. Néhány évtizeddel ezelőtt egy bécsi mérnök és amatőr­ csillagász, Hans Hörbiger, egy indokaiban alaposan alátá­masztott tanulmányt tett közzé A jégvilág teóriája címen, amely teóriában nagyszerű vonalvezetéssel próbálja a földi történése­ket, világok keletkezését és pusztulását kozmikus okokkal összeköttetésbe hozni, illetve azokból levezetni. Miután Hörbiger tanulmánya a legelfogadhatóbb magyará­zatát adja azon okoknak, melyek végső vo­nalon világok elsüllyedésére vezettek, ide­iktatjuk teóriájának rövid kivonatát. Világegyetemünk planétarendszere úgy összességében, mint részleteiben a Nap, mint fix központ körül kering a véghetet­­len világűrben, mely világűrt úgy kell el­képzelnünk, hogy az nem légüres tér, ha­nem telítve van egész terjedelmében a le­­helet-finomságú médiummal, az éterrel, mely a csillagrendszer keringési mozgá­sait — habár igen csekély mértékben — ellenállásával akadályozza. Miután az egyes bolygók keringési pályája nem egyen­letes, illetőleg nem párhuzamosak egymás­sal, következésképpen elő kell állaniok olyan pozícióknak, melyekben az egyes égitestek oly közelségbe kerülnek egymás­hoz, hogy vonzóerejük hatása egymásra kölcsönösen működésbe lép. Példaképpen megemlíthetjük a mai Holdunk és Földünk egymásra való hatásait. Egykor a Hold mint önálló bolygó keringett a Nap körül. Egy szép napon, kereken 12.500 év előtt — jegyezzük itt meg, hogy Plató szerint az Atlantis 13.000 év előtt létezett — a Hold keringése közben oly közel jutott a Föld pályájához, hogy a sokkal nagyobb arra, hogy eladja neki összes hitbizományi birtokait egy csomó kastéllyal együtt, három millió forintért — természetesen feltételezve attól, hogy a király fölmenti a hitbizományo­­kat, melyeknek egyenes leszármazó váromá­nyosa nem volt, lévén Semsey Andor agg­legény. Abban az időben is megértek ezek a birtokok tízmillió forintot. Én meg Benes János kollégám előttemeztük, mint tanult a szerződést. Csávolszky többször mondogatta, hogy ha az "ügylet teljesen nyélbe ütődik, mindkettőnknek egy-egy birtokot ad aján­dékba. Ámde sohase ütődött nyélbe. Csá­volszky arra számított, hogy ha barátja, Szilágyi Dezső igazságügyminiszter lesz, ez keresztülviszi majd a királynál a fölmentést. Mikor azután Szilágyi csakugyan miniszter lett, Csávolszky eléje terjesztette az ügyet. Szilágyi csak annyit mondott neki: — Lajos, ez bolondság. Szó sem lehet róla. És ezzel vége volt a nagy illúziónak. Még egy másik illúziója is volt Csávolszky­­nak. Testvéröccsének, Csávolszky József váci kanonoknak szeretett volna püspökséget szerezni. Nem sikerült. Pedig erre nagyon számított. Ez a két kudarc annál keservesebb volt, mert akkor már kezdett recsegni-ropogni a Csávolszky gazdagságának alkotmánya. Te­kintélye és népszerűsége még megvolt egész teljességében, úgyhogy az 1896-iki választá­soknál még három kerületben választották meg, hiszen az 1894-iki nagy egyházpolitikai harcokban a győztessé lett liberalizmusnak egyik legerősebb tényezője az „Egyetértés" volt. De azért Csávolszky egyre jobban érezte, hogy inog alatta a talaj. A kölcsönök után fizetendő kamatok súlya egyre elvisel­hetetlenebbé vált. A helyzet válságossá lett. A világ még nem igen tudott erről, csak a beavatottak sugdostak Csávolszky anyagi zavarairól. Egy estén, fejét egyik tenyerébe hajtva, a másik kezében ceruzáját forgatva, ült szer­kesztői szobájában. Mikor kérdeztem tőle, miről írjak vezércikket, keserűen felkaca­gott : — Én tartok önöknek egy lapot, amibe szabadon írhatnak és írásaikkal szerezhetnek maguknak nevet, dicsőséget és még témát is én adjak ? Észrevehető módon rossz kedvben volt. Ilyenkor legjobb volt nála tréfára vinni a dolgot. Valami tréfás megjegyzést tettem: tömegű Föld-bolygó nagy vonzást gyako­rolt reá, és e vonzás hatása alatt a Hold kénytelen volt pályaútját megváltoztatni és folytonos spirális-elipszisvonalban a Földhöz közeledni, addig a pontig, míg tö­megének hatóereje a Földnek reá való von­zóerejében egyensúlyi helyzetet nem te­remtett. Világegyetemi szabály, hogy minden ha­tásra ellenhatásnak kell következnie és már ősidők óta elfogadott szabály, hogy a gyengének joga van magát az erősebbel szemben védelmezni. Ezt cselekedte a Hold is, az őskorok Luna bolygója! Mindenki előtt ismeretes a tengerek apály- és dagály­jelensége és közismert dolog az is, hogy e­ szabályos időközökben fellépő változást a­kár a Hold vonzóereje okozza. Luna, Föl­dünknek hűségre kötelezett szolgája, vonzó hatásának erejével, védelmi harcot kez­dett a győztes Föld ellen. A harc hatása a Hold föltámadási területén, az egyenlítő vi­dékén mutatkozott oly formában, hogy a föld víztömegeit e vidékekre szívta össze Luna vonzási ereje és a Holdnak a földi víztömegekre gyakorolt hatása okozta az egyes világrészeknek elsüllyedését, illetve az egyenlítői vidékeknek a felduzzasztott víztömegekkel való elborítását és a vízszín alá való szorítását. Mindezekből azt a következtetést is" levon­hatjuk, hogy Atlantis létezésekor a Hold még nem keringett a Föld körül; hogy az atlanták nem ismerték az apályt és a da­gályt; hogy a Luna-bolygónak — a Hold­nak — fokozatos közeledése a Földhöz, il­letve annak vonzó hatása a földi víztöme­gekre az egyenlítő vidékén fekvő Atlanti­­son óriási áradásokat okozott, az atlantá­­kat az ilyen áradásoktól mentes kontinen­sekre való menekülésre kényszerítette és hogy a menekült népek hozták hírül a víz­özön történetét, mely történetet azután a hagyományok alapján, mint elrettentő pél­dát, a katasztrófa után sok-sok ezer évvel a vallásalapítók a bibliába foglaltak. Ezek után mind valószínűbbé válik az a mind­inkább tért hódító felfogás, hogy a bibliai Noé bárkájáról szóló legenda nem annyira a fantázia szüleménye, mint azt eddig hit­tük, hanem megtörtént valóság, azzal a kü­lönbséggel, hogy a vízözön történési helye nem a mai Mezopotámia vidékén volt, ha­nem az eltűnt Atlantison és hogy Noé nem az Ararat-hegyen feneklett meg bárkájával, hanem a mai Azori-szigetek egyik hegy­csúcsán. Az Atlanti-óceán partvidékein végzett ásatások, főleg pedig Közép-Amerikában az utóbbi időkben feltárt kultúr­helyek ős­leletei mindennap újabb és több bizonyíté­kot szolgáltatnak nemcsak arra, hogy az Atlantis ténylegesen létezett, hanem arra is, hogy az atlanták egy részének sikerült nem­csak életüket és vagyonukat a mindent el­pusztító katasztrófa elől megmenteni, ha­nem módjukban állott kultúrájukat új le­telepedési helyeikre is átvinni és elterjesz­teni. Schumy Ottó, Csávolszky idegesen felugrott ültéből. Az arcán valami szokatlan szomorú vonás mu­tatkozott. — Maga boldog ember, igazán irigylem. — Ugyan miért ? — Mert maga elvégzi a dolgát, hazamegy a családjához és éjszaka nyugodtan alszik. Én meg egész éjjel alá és fel járok a szo­bámban és nem tudom, hogy reggelre nem lövöm-e magam főbe. Nagyon megütődtem erre a különös be­szédre s egyszerre megértettem, hogy Csá­volszky nagy anyagi bajokban lehet. Úgy látszott, hogy elhagyta a kontenánsza. Ezt a bátor embert, akinek volt egy csomó komoly párbaja is s ezek közt Gajáry Ödönnel, mi­kor a Gajáry pisztolyának golyója a Csá­volszky mellénygombjáról pattant le. Azután már gyorsan ment a hanyatlás. Gyorsabban, mint az emelkedés. Ha idején elhatározta volna magát egynémely ingatla­nának eladására, még megmenthette volna a maga számára legalább az „Egyetértés“-t. De Csávolszky habozott. Várt valamire. Hiába. Elhagyta a szerencséje és elhagyta a gyakor­lati érzéke. Süllyedt. Legnagyobb kalamitása az volt, hogy el kellett adnia az ,,Egyetértés"-t. Úgyszólván egy tál lencséért. És ezzel el is veszítette maga alól a talajt. Már zuhant. Az 1901-iki választásoknál a poroszlói ke­rület még újból megválasztotta, de már nem volt politikai súlya s a következő választá­soknál már nem kapott mandátumot. A felesége, akit imádott, egy súlyos műtét köz­ben meghalt. Magára maradt. Félrevonult és egyre má­sra röpiratokat írt. Úgy dolgozott, mintha pótolni akarta volna harminc esz­tendei publicisztikai mulasztásait. De ezek a röpiratok már hatástalanok voltak. Minden­kit támadott, még pedig abban a hajdani stílusban, mely már idejét múlta. Egészen egyedül élt ott a zugligeti villában, melyet a legkülönfélébb praktikákkal megmentett az elárverezéstől, de amelyben alig maradt va­lami bútor. Ott élte utolsó hónapjait. Egy reggelen, 1909 március 14-én öreg takarító­nője halva találta az ágyban. Csak az „Egyetértés" akkori szerkesztősége gyászolta meg kegyelettel az „Egyetértés14 alapítóját. A csöndes temetésen Purjesz Lajos, az „Egyetértés" akkori szerkesztője búcsúztatta el megható szavakkal. Klemmi újra csak mosolygott és nem cso­dálkozott, nem volt elragadtatva. Olyan furcsán festett ez az asszony a maga nem­törődömségével. Pedig bizony nem ringatták aranyos bölcsőben. Szegény szülőktől szár­mazott . Csávolszky Bécsben ismerkedett meg vele Frohnernél, akinek fogadott lánya volt. Beleszeretett, mert nagyon dúskeblű leány volt. És feleségül vette egy garas hozomány nélkül. A vacsoránál azután Csávolszky maga volt a megtestesült szeretetreméltóság, típusa a vendégszerető háziúrnak. Folyton szaladgált egyik munkatársától a másikhoz ; ő maga töltögetett a különféle borokból, angol pezsgőből, francia likőrökből. Sorra vitte vendégei számára a Havanna-szivarral teli dobozt, meg a drága egyiptomi cigarettákat. Boldog volt, ha egyik-másik egy-egy csomót zsebre is vágott a szivarból, cigarettából, ő maga csak sötétbarna britannikát szívott. Mikor 1894-ben Kossuth Ferenc hazajött és főmunkatársa lett az „Egyetértésinek, Csávolszky vacsorát adott tiszteletére. Ezen a vacsorán ott volt a magyar politikai világ színe-java ” élén Szilágyi Dezsővel, akivel Csávolszky régebb idő óta szíves, szinte bi­zalmas barátságban állott. Pazar lakoma volt. December hónapban. Az asztal tele volt a legpompásabb ezüstneműekkel. És gyö­nyörű majolika-vedrekből szőlőtőkék emel­kedtek gazdag érett fürtökkel. Ezeket Szicí­liából hozatta Csávolszky s finom ollókkal vagdostuk le az érett fürtöket az üdezöld tőkékről. A lakoma gazdagsága ehhez a stílushoz igazodott. És mindamellett maga Csávolszky nem igényelte a fényűzést. Amellett, hogy háztar­tásában grandseigneur-i módon rendezkedett be, mert ez hozzátartozott az üzleti elveihez, ő maga megelégedett a britannika-szivarral és nagyritkán ült bele fényes hintájába. Rendszerint konflison járt dolgai után. Különösen egy merész vállalkozásához fűzött olyan várakozásokat, melyek ha be­válnak vala, megvalósítják összes ábrándjait. Nagynehezen, körmönfont úton megismer­kedett Semsey Andorral, a magyar tudomány e lelkes mecénásával. Meg tudta szerezni a bizalmát. Heteken át beszélt neki arról, hogy milyen kitűnően használhatná fel roppant vagyonát a magyar tudományos célokra, ha eladná hitbizományi birtokait. Semseyre íratott ez a gondolat. És Csávolszky rábírta .. Szatmári Mór. ! [Vasárnap

Next