Világ, 1925. április (16. évfolyam, 74-97. szám)
1925-04-11 / 83. szám
40 1923 április 15. VILÁG vezés nem egyéb, mint az Atlantis lakóinak, az Atlantáknak neve, akik a mondában említett „aranyalmákkal“-kal éltek ! Az atlanták birodalmának államformája is organizációja állítólag tökéletesebb volt, mint a későbbi ó görög államok szervezete. Állami berendezkedésük magas kultúrája rendkívüli nagy civilizációra és kiváló technikai fejlettségre enged következtetni. Technikai készültségük sokban megelőzte az ásatásokból előkerült leletek alapján „nagy és magas“ kultúrájúnak mondott Egyiptom és később Görögország technikai berendezését, mert az atlanták már ismerték a vasat, kitűnő harcosok és elsőrangú kolonizátorok voltak, bár azt mondják a hagyományok, hogy birodalmukat több, egymástól különböző fajú és színű néptörzs lakta, kik idővel elvonultak a szigetekről és a környező kontinenseken alapítottak gyarmatokat. Az ősi papi mondákból, melyeket Plató írásaiban találunk lerögzítve, még arról is szó van, hogy az atlantáknak nagy és virágzó lótenyésztésük volt, és versenyeken mérték össze a kiválóbb paripák futóképességét! Tehát itt használták volna először a lovat, mint háziállatot és minden bizonnyal az atlanták fedezték föl a lovaik gyorsaságának megfelelő kétkerekű szekeret, míg a tobbi népnél a nehézkesen cammogó szarvasmarháknak a szántalpas járművekkel kellett megküzdeniük. Nem kell csodálkoznunk azon, ha a kerekes kocsi felfedezésének dicsőségét az atlantáknak ítéljük, mert a reánk maradt legrégibb képszerű ábrázolások, melyeken Poseidont vagy Neptunt láthatjuk, nem mint egyszerű, a három ágú szigonnyal hadakozó tengeri istenséget, hanem a lovak által vont hadiszekéren tovadübörgő hatalmas fejedelmet rajzolják le. Poseidon ezek szerint nem a tengerek istene, hanem úgy kell tekintenünk őt, mint annak a tengertjáró népnek védő istenségét, mely egy, a tengerek által övezett gazdag és nagy kultúrájú ország népe fölött uralkodott és akinek tiszteletére nemcsak az őskor minden népe, hanem végig Európa partjain egész a pogány Skandináviáig élő törzsek mindenhol áldozatokat hoztak olyan formában, hogy a meredek sziklákról lovakat vetettek a tengerekbe. Sok évszázadon át bizonyosan senkineksem okozott gondot az, vájjon Plató tudósításai az elsüllyedt Atlantisról a mesék világába tartoznak-e, vagy hogy tényleg volt-e ilyen kontinens, melyen az emberek milliói éltek volna és most egyszerre a modern geográfiai és geológiai tudomány kezd behatóan foglalkozni az Atlantis-rejtély megoldásával. Az Atlantis-kérdés tüzetesebb vizsgálatára az szolgáltatta a legnyomósabb okot, hogy az utóbbi időkben egymástól óriási távolságra fekvő helyeken különös alakú és szerkezetű állati, növényi és ásványi leletekre bukkantak, melyek önkéntelenül is azon kérdés feltevéséhez vezettek, miként lehetséges az, hogy a leletek éppen olyan területeken kerültek napfényre, mely tervegyik ékessége a nagy, gazdag könyvtár volt. Csávolszky szenvedélyes szeretettel gyűjtötte a könyveket. Pedig nem olvasott, mert erre nem volt ideje. — Ha majd gazdagon nyugalomba vonulok — mondogatta —, akkor csak olvasni és írni fogok. Karácsony estéjén, minden esztendőben nagy vacsorát adott. Ezekre a vacsorákra Csak az „Egyetértés“ munkatársai, meg az öreg Kotsi bácsi voltak hivatalosak. Mert nagyon háládatos maradt Kotsi bácsihoz. A felesége mellett Kotsi bácsi ült az asztalfőn. Egyik nagyteremben voltak kiállítva a karácsonyi ajándékok, melyek közül mindenki a maga ízlése szerint válogathatta ki a magáét. A karácsony estét megelőző délutánon konflison sietett el Csávolszky Márton Lajos váci uccai díszműkereskedésébe. Ott hamarosan kiválogatta a szebbnél-szebb dolgokat. Nem kérdezte, hogy minek mi az ára. Csak küldette haza az egész halom drágaságot — persze hitelbe. — Nem szeretek készpénzen vásárolni — magyarázta egyszer nekem. — Ha hitelre vásárolok, úgy érzem, mintha ajándékba kapnám. Vacsora előtt mindenki kiválogatta a maga kriszkindlijét s akkor azt mondta Csávolszky széles jókedvvel: — No Klemmi (így hívta a feleségét), most nézzük meg a te kriszkindlidet. — Bevezetett bennünket egy másik nagy terembe, ahol székekre elhelyezett sima deszkákon volt kirakva a Klemmi kriszkindlije. Egy egész női kelengye. Minden a legfinomabb, amilyen csak elképzelhető. Selyemharisnyák két tucatszámra. A legdrágább és legkülönfélébb Ingek és csipkés szoknyák s a női fehérneműek mindenféle fajtája. Csodálkozva néztük ezt a fejedelmi kelengyét. Klemmi csak mosolygott, de valami nagy örömet nem árult el. Csávolszky azután beszaladt egy szobába s pár pillanat múlva kijött, kezében egy óriási ezüst tálcával, mely tele volt aranypézzel. Odatartotta Klemmi elé, belemarkolt az aranypénzbe és csörgette vissza a tálcába, hogy csengett tőle az egész terem. Csávolszky ábrázata ragyogott a vidámságtól. — No Klemmi, ez is a tied. Azt mondtad, hogy Montecarlóban szeretnél játszani pianyba. Hát itt van az arany !t és kacagott hozzá. _ _____Életek klimatikus és geológiai viszonyai az objektumok biológiájával merően ellentétesek ? Északamerikai leletek szerkezete nem amerikai kontinensbeli származásra, hanem islandi, grönlandi, angliai és skandináviai eredetre utalnak, és leletek, melyek Dél- Amerika méhéből kerültek elő, nem származhatnak találati helyükről, mert szerkezetileg majdnem teljesen egyformák Ausztrália, India és Afrika növény- és állatvilágával. Mindezekhez hozzájárul még az is, hogy Peru és Mexikó kultúrája, ezen területeken élő népek építkezési módja, vallási nézetei és ceremóniái annyira megeeveznek az ó-egyiptomi kultúrával, a piramis-építkezéssel és vallással, sőt sok területen az antik görögök kulturális viszonyaival, hogy szinte önként adódik az a következtetés, mely végeredményében az egymáshoz feltűnően hasonló kultúrák származását közös eredetre vezeti le. E hasonlatosságok sokasága vezetett végül is oda, hogy a Plató által megénekelt Atlantis problémájával komolyan foglalkozzanak. Hosean északamerikai természetkutató azt a teóriát állította fel, hogy az Atlantisról szóló görög tudósítás csak igazi tudományos magyarázatra szorul, hogy megoldódjék előttünk a rejtély. Hosean arra a megállapításra jutott, hogy „bár az Atlantisról szóló teóriák még nem szereztek olyan tudományos alapot, hogy azokat mint bizonyosságokat kezelhessük, mégis igen fontos adatokat szolgáltatnak az amerikai kontinens őskultúrájának eredetéről, mert erről az őskultúráról kétséget kizáróan megállapították a régmúlt ősidőkből származó idegen nyomok befolyását és ezen jelenségek végeredményben megegyeznek az Atlantisról tudósító mondák által közvetített tradíciókkal". Egy francia kutató, név szerint Termier, megkísérli a történelmet a természettörténelemmel összeegyeztetni és geológiai megokolással arra az eredményre jut, hogy minden bizonnyal létezett egy ősatlanti szigetország, melynek legmagasabb részét a mai Azoriszigetek képezték, melyek a gibraltári szorostól pontosan nyugati irányban fekszenek! 1898 nyarán egy francia kábelfektető az Azori-szigetektől 900 kilométernyire északra, 3000 méternyi mélységben olyan tengerfenékre bukkant, melynek, tagoltsága pontosan magán viseli egy alpesi hegyvidék minden karakterisztikumát. A kotrógépek e vízalatti hegycsúcsokról hólyagos lávát hoztak felszínre és Termier nézete szerint ez a láva csak olyan hegyvidékről származhatik, melynek tömege valamikor szilárdan álló kontinensen nyugodott. A továbbiakban annak a felfogásának ad kifejezést, hogy azok a vulkanikus kitörések, melyek a felszínre hozott lávát kitermelték, geológiailag igen fiatal képződmények és hogy nyugodtan elfogadhatjuk azt a feltevést, miszerint a negyedkor embere kortársa volt ezen tűzhányók kitöréseinek. Atlantis elsüllyedését szerinte egy borzalmas vízözön okozta és azt hiszi, hogy a bibliában elmondott vízözön nem egyéb, mint Atlantis pusztulásának leírása. E hasábok keretében nem térhetünk ki minden geológiai magyarázatra, mely Plató Atlantisának létezését akarja bizonyítani, hanem csak bemutatjuk, hogy a modern tudósok miként igyekeznek a plátói híradást megfigyeléseikkel és az azokhoz fűzött teóriáikkal összhangba hozni. Az amerikai Stewart cirkáló New Yorktól Gibraltárig, tehát 5150 kilométer hosszúságban pontosan felmérte az Atlanti óceán fenekét és ha e mélységmérések eredményeit felrajzoljuk magunknak, úgy pontosan,megláthatjuk annak az elsüllyedt világrésznek körvonalait, melyet Atlantisnak nevezünk és amelynek utolsó maradványai az Azori-, Kanári- és a Szt.Pál-szigetek, melyek azon a világrészen állottak mint égbetörő, hókoszorúzta csúcsok, mely összekötő híd volt Európa és Amerika kontinensei között éppen olyan formában, mint amilyen szárazföldi híd kötötte egykor össze Afrika és Ausztrália partjait, mely utóbbinak létezését állat-geográfiai, kulturális és egyéb okok bizonyítanak. Ezen szárazföldi összekötőhidaknak elsüllyedésére vonatkozólag a modern tudomány mindezideig nem tudott kellően megokolt adatokkal szolgálni, mert az események okait még mindig a földi történésekben keresi. Néhány évtizeddel ezelőtt egy bécsi mérnök és amatőr csillagász, Hans Hörbiger, egy indokaiban alaposan alátámasztott tanulmányt tett közzé A jégvilág teóriája címen, amely teóriában nagyszerű vonalvezetéssel próbálja a földi történéseket, világok keletkezését és pusztulását kozmikus okokkal összeköttetésbe hozni, illetve azokból levezetni. Miután Hörbiger tanulmánya a legelfogadhatóbb magyarázatát adja azon okoknak, melyek végső vonalon világok elsüllyedésére vezettek, ideiktatjuk teóriájának rövid kivonatát. Világegyetemünk planétarendszere úgy összességében, mint részleteiben a Nap, mint fix központ körül kering a véghetetlen világűrben, mely világűrt úgy kell elképzelnünk, hogy az nem légüres tér, hanem telítve van egész terjedelmében a lehelet-finomságú médiummal, az éterrel, mely a csillagrendszer keringési mozgásait — habár igen csekély mértékben — ellenállásával akadályozza. Miután az egyes bolygók keringési pályája nem egyenletes, illetőleg nem párhuzamosak egymással, következésképpen elő kell állaniok olyan pozícióknak, melyekben az egyes égitestek oly közelségbe kerülnek egymáshoz, hogy vonzóerejük hatása egymásra kölcsönösen működésbe lép. Példaképpen megemlíthetjük a mai Holdunk és Földünk egymásra való hatásait. Egykor a Hold mint önálló bolygó keringett a Nap körül. Egy szép napon, kereken 12.500 év előtt — jegyezzük itt meg, hogy Plató szerint az Atlantis 13.000 év előtt létezett — a Hold keringése közben oly közel jutott a Föld pályájához, hogy a sokkal nagyobb arra, hogy eladja neki összes hitbizományi birtokait egy csomó kastéllyal együtt, három millió forintért — természetesen feltételezve attól, hogy a király fölmenti a hitbizományokat, melyeknek egyenes leszármazó várományosa nem volt, lévén Semsey Andor agglegény. Abban az időben is megértek ezek a birtokok tízmillió forintot. Én meg Benes János kollégám előttemeztük, mint tanult a szerződést. Csávolszky többször mondogatta, hogy ha az "ügylet teljesen nyélbe ütődik, mindkettőnknek egy-egy birtokot ad ajándékba. Ámde sohase ütődött nyélbe. Csávolszky arra számított, hogy ha barátja, Szilágyi Dezső igazságügyminiszter lesz, ez keresztülviszi majd a királynál a fölmentést. Mikor azután Szilágyi csakugyan miniszter lett, Csávolszky eléje terjesztette az ügyet. Szilágyi csak annyit mondott neki: — Lajos, ez bolondság. Szó sem lehet róla. És ezzel vége volt a nagy illúziónak. Még egy másik illúziója is volt Csávolszkynak. Testvéröccsének, Csávolszky József váci kanonoknak szeretett volna püspökséget szerezni. Nem sikerült. Pedig erre nagyon számított. Ez a két kudarc annál keservesebb volt, mert akkor már kezdett recsegni-ropogni a Csávolszky gazdagságának alkotmánya. Tekintélye és népszerűsége még megvolt egész teljességében, úgyhogy az 1896-iki választásoknál még három kerületben választották meg, hiszen az 1894-iki nagy egyházpolitikai harcokban a győztessé lett liberalizmusnak egyik legerősebb tényezője az „Egyetértés" volt. De azért Csávolszky egyre jobban érezte, hogy inog alatta a talaj. A kölcsönök után fizetendő kamatok súlya egyre elviselhetetlenebbé vált. A helyzet válságossá lett. A világ még nem igen tudott erről, csak a beavatottak sugdostak Csávolszky anyagi zavarairól. Egy estén, fejét egyik tenyerébe hajtva, a másik kezében ceruzáját forgatva, ült szerkesztői szobájában. Mikor kérdeztem tőle, miről írjak vezércikket, keserűen felkacagott : — Én tartok önöknek egy lapot, amibe szabadon írhatnak és írásaikkal szerezhetnek maguknak nevet, dicsőséget és még témát is én adjak ? Észrevehető módon rossz kedvben volt. Ilyenkor legjobb volt nála tréfára vinni a dolgot. Valami tréfás megjegyzést tettem: tömegű Föld-bolygó nagy vonzást gyakorolt reá, és e vonzás hatása alatt a Hold kénytelen volt pályaútját megváltoztatni és folytonos spirális-elipszisvonalban a Földhöz közeledni, addig a pontig, míg tömegének hatóereje a Földnek reá való vonzóerejében egyensúlyi helyzetet nem teremtett. Világegyetemi szabály, hogy minden hatásra ellenhatásnak kell következnie és már ősidők óta elfogadott szabály, hogy a gyengének joga van magát az erősebbel szemben védelmezni. Ezt cselekedte a Hold is, az őskorok Luna bolygója! Mindenki előtt ismeretes a tengerek apály- és dagályjelensége és közismert dolog az is, hogy e szabályos időközökben fellépő változást akár a Hold vonzóereje okozza. Luna, Földünknek hűségre kötelezett szolgája, vonzó hatásának erejével, védelmi harcot kezdett a győztes Föld ellen. A harc hatása a Hold föltámadási területén, az egyenlítő vidékén mutatkozott oly formában, hogy a föld víztömegeit e vidékekre szívta össze Luna vonzási ereje és a Holdnak a földi víztömegekre gyakorolt hatása okozta az egyes világrészeknek elsüllyedését, illetve az egyenlítői vidékeknek a felduzzasztott víztömegekkel való elborítását és a vízszín alá való szorítását. Mindezekből azt a következtetést is" levonhatjuk, hogy Atlantis létezésekor a Hold még nem keringett a Föld körül; hogy az atlanták nem ismerték az apályt és a dagályt; hogy a Luna-bolygónak — a Holdnak — fokozatos közeledése a Földhöz, illetve annak vonzó hatása a földi víztömegekre az egyenlítő vidékén fekvő Atlantison óriási áradásokat okozott, az atlantákat az ilyen áradásoktól mentes kontinensekre való menekülésre kényszerítette és hogy a menekült népek hozták hírül a vízözön történetét, mely történetet azután a hagyományok alapján, mint elrettentő példát, a katasztrófa után sok-sok ezer évvel a vallásalapítók a bibliába foglaltak. Ezek után mind valószínűbbé válik az a mindinkább tért hódító felfogás, hogy a bibliai Noé bárkájáról szóló legenda nem annyira a fantázia szüleménye, mint azt eddig hittük, hanem megtörtént valóság, azzal a különbséggel, hogy a vízözön történési helye nem a mai Mezopotámia vidékén volt, hanem az eltűnt Atlantison és hogy Noé nem az Ararat-hegyen feneklett meg bárkájával, hanem a mai Azori-szigetek egyik hegycsúcsán. Az Atlanti-óceán partvidékein végzett ásatások, főleg pedig Közép-Amerikában az utóbbi időkben feltárt kultúrhelyek ősleletei mindennap újabb és több bizonyítékot szolgáltatnak nemcsak arra, hogy az Atlantis ténylegesen létezett, hanem arra is, hogy az atlanták egy részének sikerült nemcsak életüket és vagyonukat a mindent elpusztító katasztrófa elől megmenteni, hanem módjukban állott kultúrájukat új letelepedési helyeikre is átvinni és elterjeszteni. Schumy Ottó, Csávolszky idegesen felugrott ültéből. Az arcán valami szokatlan szomorú vonás mutatkozott. — Maga boldog ember, igazán irigylem. — Ugyan miért ? — Mert maga elvégzi a dolgát, hazamegy a családjához és éjszaka nyugodtan alszik. Én meg egész éjjel alá és fel járok a szobámban és nem tudom, hogy reggelre nem lövöm-e magam főbe. Nagyon megütődtem erre a különös beszédre s egyszerre megértettem, hogy Csávolszky nagy anyagi bajokban lehet. Úgy látszott, hogy elhagyta a kontenánsza. Ezt a bátor embert, akinek volt egy csomó komoly párbaja is s ezek közt Gajáry Ödönnel, mikor a Gajáry pisztolyának golyója a Csávolszky mellénygombjáról pattant le. Azután már gyorsan ment a hanyatlás. Gyorsabban, mint az emelkedés. Ha idején elhatározta volna magát egynémely ingatlanának eladására, még megmenthette volna a maga számára legalább az „Egyetértés“-t. De Csávolszky habozott. Várt valamire. Hiába. Elhagyta a szerencséje és elhagyta a gyakorlati érzéke. Süllyedt. Legnagyobb kalamitása az volt, hogy el kellett adnia az ,,Egyetértés"-t. Úgyszólván egy tál lencséért. És ezzel el is veszítette maga alól a talajt. Már zuhant. Az 1901-iki választásoknál a poroszlói kerület még újból megválasztotta, de már nem volt politikai súlya s a következő választásoknál már nem kapott mandátumot. A felesége, akit imádott, egy súlyos műtét közben meghalt. Magára maradt. Félrevonult és egyre másra röpiratokat írt. Úgy dolgozott, mintha pótolni akarta volna harminc esztendei publicisztikai mulasztásait. De ezek a röpiratok már hatástalanok voltak. Mindenkit támadott, még pedig abban a hajdani stílusban, mely már idejét múlta. Egészen egyedül élt ott a zugligeti villában, melyet a legkülönfélébb praktikákkal megmentett az elárverezéstől, de amelyben alig maradt valami bútor. Ott élte utolsó hónapjait. Egy reggelen, 1909 március 14-én öreg takarítónője halva találta az ágyban. Csak az „Egyetértés" akkori szerkesztősége gyászolta meg kegyelettel az „Egyetértés14 alapítóját. A csöndes temetésen Purjesz Lajos, az „Egyetértés" akkori szerkesztője búcsúztatta el megható szavakkal. Klemmi újra csak mosolygott és nem csodálkozott, nem volt elragadtatva. Olyan furcsán festett ez az asszony a maga nemtörődömségével. Pedig bizony nem ringatták aranyos bölcsőben. Szegény szülőktől származott . Csávolszky Bécsben ismerkedett meg vele Frohnernél, akinek fogadott lánya volt. Beleszeretett, mert nagyon dúskeblű leány volt. És feleségül vette egy garas hozomány nélkül. A vacsoránál azután Csávolszky maga volt a megtestesült szeretetreméltóság, típusa a vendégszerető háziúrnak. Folyton szaladgált egyik munkatársától a másikhoz ; ő maga töltögetett a különféle borokból, angol pezsgőből, francia likőrökből. Sorra vitte vendégei számára a Havanna-szivarral teli dobozt, meg a drága egyiptomi cigarettákat. Boldog volt, ha egyik-másik egy-egy csomót zsebre is vágott a szivarból, cigarettából, ő maga csak sötétbarna britannikát szívott. Mikor 1894-ben Kossuth Ferenc hazajött és főmunkatársa lett az „Egyetértésinek, Csávolszky vacsorát adott tiszteletére. Ezen a vacsorán ott volt a magyar politikai világ színe-java ” élén Szilágyi Dezsővel, akivel Csávolszky régebb idő óta szíves, szinte bizalmas barátságban állott. Pazar lakoma volt. December hónapban. Az asztal tele volt a legpompásabb ezüstneműekkel. És gyönyörű majolika-vedrekből szőlőtőkék emelkedtek gazdag érett fürtökkel. Ezeket Szicíliából hozatta Csávolszky s finom ollókkal vagdostuk le az érett fürtöket az üdezöld tőkékről. A lakoma gazdagsága ehhez a stílushoz igazodott. És mindamellett maga Csávolszky nem igényelte a fényűzést. Amellett, hogy háztartásában grandseigneur-i módon rendezkedett be, mert ez hozzátartozott az üzleti elveihez, ő maga megelégedett a britannika-szivarral és nagyritkán ült bele fényes hintájába. Rendszerint konflison járt dolgai után. Különösen egy merész vállalkozásához fűzött olyan várakozásokat, melyek ha beválnak vala, megvalósítják összes ábrándjait. Nagynehezen, körmönfont úton megismerkedett Semsey Andorral, a magyar tudomány e lelkes mecénásával. Meg tudta szerezni a bizalmát. Heteken át beszélt neki arról, hogy milyen kitűnően használhatná fel roppant vagyonát a magyar tudományos célokra, ha eladná hitbizományi birtokait. Semseyre íratott ez a gondolat. És Csávolszky rábírta .. Szatmári Mór. ! [Vasárnap