Világ, 1925. július (16. évfolyam, 144-170. szám)
1925-07-12 / 154. szám
A 1 A tegnapok ködlovagjai A magyar George Sand: Vay Sarolta grófnő, a női gentleman irta: Krúdy Gyula Nem lehet kihagyni őt a komoly, méltóságteljes ködlovagok közül, akik az ódon várkastély kőasztalát az éjfélek csöndjében olyan halkan ülik körül, mint a skót regényekben mutatkoznak a lovagok , pedig Krafft-Ebing a Psychopathia Sexualis című könyvében kétségen kívül megállapította felőle, hogy voltaképpen egy hölgy rejtőzik a Vay Sándor név alatt múlt időkről mesélgető magyar beszélyíró jólszabott férfinadrágjában ; — egy orvosi megfigyelésre érdemes úrnő szökteti meg szivarszó mellett és romantikus határon Nyíregyházáról Eszéki Irmát, a törvényszéki bíró leányát és házasságot köt vele egy búcsújáróhely kápolnájában egy kiugrott franciskánus barát segédletével ; — egy mindenáron érdekesnek feltűnni akaró vidéki kisasszony utánozza itt Pesten a George Sand életét (sajnos, ama Alfréd nélkül) és szilvóriumos pohár mellett keresi a kávéházban az írók ismeretségét . . . Igaz, a Vayak mindig keresték az excentrikusságot ama bizonyos Vay óta is, aki Szabolcsban, Borsodban, Zemplénben az úritársaságokban egyidőben szemrebbenés nélkül bevallotta, hogy ő voltaképpen nem más, mint ama dunántúli Sobri Jóska, akit a lápafői erdőben állítólag agyonlőttek ... De mi maradjunk hősünknél, Vay Sándornál, akire nyilván még sokan emlékeznek Pesten és Magyarországon. ő egyszer azzal indokolta férfivé való átváltozását, hogy szülei szántszándékkal íratták be leánynak az alsódabasi matrikulába, mert a kalendáriumok 1859-et írtak, katonafogdosás volt a császár parancsára Magyarországon, csak a lányokat kímélték vala . Sári tehát azt beszélte felnőtt korában, hogy ő már férfi volt a csecsemőpólyák között is, csak szülője (a későbbi koronaőr Vay) óvatoskodott, amikor az akkori kegyetlen verbung miatt Saroltának kereszteltette. (És ugyanebből az okból járatta a koronaőr szoknyában néhány esztendő múlva született fiát, Péter grófot is, aki azután úgy megszokta a szoknyaviseletet, hogy elment hittérítő papnak.) L ■ * ' Sokszor láttam furcsa figuráját az írói kávéházakban Pesten, különösen olyan időkben, amikor új lapok alapításainak a hírei keringtek a levegőben és minden esztendőben alakultak új lapok az akkori Pesten, napilapok vagy heti közlönyök, ahol Vay Sarolta különböző álnevek alatt (D'Artagnan, Floridor, Celesztin stb.) elhelyezte sokszor megírt történeteit a magyar nemesi életből. • Mindig a legújabb férfidivat szerint öltözködött ama jónevű belvárosi szabócégek révén, amelyeket annyit emlegetett újságcikkeiben. A divatos öltözködésben nem tagadta meg magát a benne rejtőzködő nő, — az öreg Várady boltjában órákig tanulmány— Kimondhatatlanul! !' — Mégis, mondja el, hogy szereti ? Akkor eldaloltam, hogy szeretem. Mint a homok az esőt. Mint a beteg az egészséget. Mint a katona a békét. Mint az apáca a Krisztust. Mint a tengerész a veszedelmet. Mint a sas a sziklát. Mint a fecske a fészkét. Mint a boldog ember a szenvedést... Mint a csecsemő az anyja emlőjét. Sok-sok strófája volt a dalnak. Lélekzetfojtva figyelték. És irigyelték Helént. És valamennyien szerelmesek voltak belém, aki ilyen csodálatosan tud szeretni. Tristánnak neveztek ezentúl egymás között. Napközben, ha találkoztam velük, megkérdezték, honnan jövök. — A postáról. Tizenhatoldalas levelet írtam Helénnek ! Gyűlölték Helént. Most, hogy itt fekszem a genovai Ospedale Publico ágyán, végiggondolom az egészet. A tegnapi nap pedig így történt: — öt éve, hogy eljöttem a kis fürdőről. A jegygyűrűm itt fekszik előttem a piros paplanon, makacsul szorítja sápadt ujjamat. Lezüllöttem, elmaradt mögöttem minden, de a jegygyűrűm, látod, megvan, Helén, szépséges, halhatatlan menyasszonyom*1. Zsákoló vagyok a kikötőben, de este, a kocsmában, ahol a holland, német, brazil hajósok összegyűlnek, szóba állnak velem a kormányosok és a vitorlamesterek is, mert jobbfajta embernek látszom-Tegnap este sokat ittunk. A hajós, ha berúg, előbb tör-zúz, aztán elérzékenyedik. Eszébe jut a családja, a felesége és a gyermekei. Tegnap egy amerikaival és egy norvéggel iddogáltunk. Előbb összetörtünk egy zenélő órát, aztán elkezdtünk sírni. A norvégnek négy gyermeke van és egy szőke, mellbeteg asszonya. Az amerikainak fiatal a felesége, most szoptat. — Micsoda asszonyok ! — hencegtek. — Minden este megvetik az ágyat, hátha megérkezünk. Senkit nem engednek be a küszöbön. Férfi előtt lesütik a szemüket. A gyermekeket fésülik a ház előtti padon és kémlelnek ki a tengerre. Szép fehér mellére tanyázta azokat a londoni divatlapokat, amelyeket férfiak részére szerkesztenek . Pórfinál, a kalaposnál egy tucat férfikalapot is fölpróbált, amíg a megfelelőre rátalált. ,,Dandybb“ volt, mint akár azok a púpos vagy sánta gavallérok, akik öltözködésükkel akarják leplezni testi fogyatkozásukat. Neki nagyobb dolgot kellett eltitkolni az öltözködés raffinériájával. Azt kellett eltitkolnia, hogy a nő. Pedig, mikor én őt megismertem , már férfiruhában is alig rejthette el nőiességét. Olyan helyeken domborodott a teste, ahol a negyvenéves nőké szokott. Emiatt kissé asszonyosan lépkedett, — pedig ama fentebb említett máriagrüni professzor úr a tanú rá, hogy Éva leányainak az örömeit sohasem ismerte meg, — legföljebb szenvedéseit. Szeretni úgy tudott, mint ahogyan a nők szoktak . . . Szenvedélyesen, botorul, álmatlanul. És úgynevezett kemény „pincs“ kalapját félrevágta férfimódjára, baloldalú választékkal nyírott fején, mint ezt abban az időben a gigerlik szokták. Bajusznak vagy szakállnak nyoma se volt az arcán, mintha a szerelmükért őrjöngő nők eme bibliai jelvénye éppen az ő arcát kerülte volna el, aki félrevezette józan gondolkozását, ha szeretett. És a cipője lapossarkú volt, amilyent abban az időben a gentleman-ek viseltek ... És hogy a tetőtől-talpig való méregetésnél , még egy pillantást vessünk arcára — az fonnyadt és ráncos volt, mint egyidősb apácáé, aki egész életét oltárok előtt és jámborságban töltötte. A vastag szivar ugyan kihivólag foglalt helyet vértelen ajkai között, de a hangja az olyanforma volt, mint, a szeszélyes aggszüzeké. Érzékeny, könnyen megbántódó, elégedetlen hang volt, mintha egy dabasi udvarházban hallaná az ember egy pártában maradt vénleány szájából, akinek szülei elhaltak és az udvarába vezető kocsinyomot benőtte a fa. Egyéb viselkedésében meglehetősen öntudatos volt . . . Bambusz-sétapálcát hordott, amelynek ezüsttel bevont fejét gyakran a szájához vette, mintha fütyülni akart volna rajta, mint ezidőtájt a gavallérok társalgás közben halkan füttyentettek a botjaikra alkalmazott madársípokon. Szeretett hervadt falevél-színű ruhában járni és ha valahol vidéken megfordult, mindig hozott a kabátja gomblyukában borostyánt vagy zöld falevelet, mert a virágnak nem volt barátja. „Az én meddő életem !“ — mondta őszfelé, mikor hervadó falevelet tűzött a kabátjára. „A zsebkendő csücske is mindig kipillangatott a kabátja szivarzsebéből, de korántsem női hímzéssel tarkítva. Nagy, komoly, kockás angol zsebkendői voltak, amilyeneket a szigetországban a megállapodott zsentimének viselnek. A szelídszínű nyakkendőjében turbános törökfőt mintázó tűt hordott, — a szivartárcája pad a kis poronty, istenem, mekkora lehet, három hetes volt, mikor behajóztunk ... Feldühödtem. Kipöndörödtem a középre és ordítani kezdtem. — A ti feleségetek! Minden jött-ment náluk alhatik! A gyerekek feje tele van bogárral! A poronty bélhurutos! Táncolni járnak, fogdostatják magukat! De az én menyasszonyom! Helén! Azt nem látja senki! Zárdában él. Sündisznó-övet visel a csípőjén. Helén nem csalhat meg engem! A ti feleségetek ...rongyok ... Az amerikai fölugrott, hozzámvágta a széket. A norvég kirántotta kését és a bordám közé szúrta.♦ Meg fogok halni. A doktor ma bejött hozzám és ezt mondta: — Barátom, maga valószínűleg rövidesen elpatkol. Látom, jegygyűrűje van, családos ember. Kit értesítsünk, ha elviszi az ördög? Szerettem volna nagyot lélekzeni, szerettem volna sírni, de nem tudtam, mert iszonyúan fájtak a sebeim. Halkan, nyöszörögve feleltem. — ő ... senkit... doktor úr... tessék csak eltemettetni... valahol a domboldalon ... a szép Campo Santóban... nem kell értesíteni senkit... A menyasszonyom ... vár rám ... és várni fog rám ezután is ... Helénnek mindegy ... élek, vagy meghalok ... az én menyasszonyom ... halhatatlan. Nem kell senkit értesíteni, főorvos úr... II. A szerencsétlen flótás a főorvos távozása után csodálatos módon visszanyerte élesen tiszta öntudatát. Egy barátomnak, aki a mellette levő kórházi ágyon feküdt gyomormérgezéssel, meglepő világossággal tárta fel története hátterét. Reszketett a gondolaton, hogy véletlenül még egyszer találkozhatott volna Helénnel és kialudt volna benne az igazi szerelem lángoló hazugsága, amelyért egyedül volt hálás a csúnya nemembernek való életnek. Éjszaka három órakor meghalt , olyan nagy volt, mint egy komoly úriemberé, aki az élet semmi körülménye között sem akar szivarozás nélkül maradni... Mondom, igen „adta** a férfit és bizonyára boldog volt, ha ezt itt-ott elhitték neki. * Az akkori irodalmi viszonyok meglehetősen kedveztek az irodalmi gavalléroknak, akiket anglomanikusoklitterary gentlemaneknek neveznek. Komoly hívei voltak Justh Zsigmondnak, Podmaniczky Frigyes bárónak és Beniczkyné Bajza Lenke se fizetett rá a népszerűsége zenitjén arra a körülményre, hogy férje azonkívül, hogy a regényírónő ura volt, Pest megyében is főispánságot vállalt. Az előkelő magyar úritársadalom a kaszinókban, kávéházakban, vidéki kastélyokban már javában forgatja a külföldi illusztrált lapokat ; bizonyos irodalmi hangulatot mórikálnak magukban amaz úrinők is, akik a szalonokban, ebédlőkben nemcsak turnérjuk divatosságával, de lelki műveltségükkel is kitűnni óhajtanak : Puskin Anyeginjét, Dumas regényeit, Jókai romantikáját, sőt a műveltebbeknek Heine H. keserveit is illik ismerni ... Az írókat már nem mindenütt fogadják azzal a szánakozással, mint a jobb családból való vándorszínészeket, akik álnév alatt kóklerkednek a szellős tájakon. Az írónak kezd becsülete is lenni, hiszen ime Jókai báró lett, csak nobilisságból nem illeszti neve elé a Kemények és Eötvösök rangját . . . Ebben a magyar világban, amely óráról órára hajladozott a finomságok, az életmagaslatok, a különösségek felé, nem is nagyon csodálható, hogy egy grófkisasszony, aki gyermekkorától kezdve férfiruhában járt, a sorstól reákényszerített pályaválasztás idején inkább fölcsapott pesti írónak, mintsem férjhez menjen egy alsódabasi hétszilvafás nemes emberhez. Pedig a szíve-lelke ahhoz a magyar nemesi fészekhez húzta, ahol még manapság is javában állanak azok az ódon kúriák, udvarházak, Salva Guardiák, amelyekben az egykori magyar nemesség álmodozva töltötte életét. Igen, ezek a házak testvérei azoknak a házaknak, amelyek Turgenyev szentimentális regényeiben is előfordulnak; ezeknek az udvarházaiknak a lakói élik le azokat a halk, befejezetlen regényeket, amilyeneket a régi írók írtak, hogy az olvasó napokig elgondolkozhatott, hogyan is kellett volna a regénynek igazság szerint végződni. E hervadt kertekben üldögél lugasában az a mindenkori ideál, az érzékeny, túlvilágiasan gyengéd, áldásos, jóságos hölgy, aki az akácfa levelein számolgatja, hogy szereti-e őt valaki . . . Igen, ide kell visszamennünk, gyermekkori, az élet viharai által régen elsodrott gyermekkorunkba, hogy megérthessük, hogy miért lett író Vay Sarolta, holott a pesti kiskocsmákban és írói kávéházakban javában hangzik még az élcelődés a magyaruccai háziúr felől: „Miért lett író Szana Tamás ?“* Akkor lett író (V. S.), amikor az akkori élet szenvedési iskoláját kijárta, hogy a kortörténelem hangján fejezzem ki magamat. Miután írásbeli adatok nem állnak rendelkezésemre a magyar George Sand életregényének a megírásánál, kénytelen vagyok a véges memóriára bízni a dolgot . . . Azt hiszem, az eszlári per idejében történt, amikor minden második vagy harmadik ember pesti szerkesztő volt Nyíregyházán, hogy ugyanakkor a városban feltűnt egy különös modorú, feminin viselkedésű, korhelykedésekben csak szórványosan mutatkozó ifjú, aki a szakállas, imádkozó, átkozódó vádlottak, valamint a kerek, pirospozsgás vádlók kihallgatásait fölényes, pesti hírlapírói modorban hallgatta a sajtó részére fentartott helyekről. A romantikus nyíregyháziak, akik ebben az időben rajongtak az irodalomért, csakhamar kinyomozták, hogy a szemüveges Tóth Béla oldalán nem más foglal helyet a hírlapírói emelvényen, mint ama Vay Sarolta grófinő, akinek excentrikus, nem mindig megérthető dolgairól már akkor is sokat beszélgettek Nikelszkyék, vagy Tresztyánszky—Nádasiék zongora-estélyein vagy vacsoráin, amikor még ez a bizonyos Vay Sarolta nem tette be a lábát Nyíregyházára. (A Vayaknak honfoglalásból eredő, terjedelmes birtokaik voltak a vármegyében.) Nagyon természetes dolog, hogy Vay Saroltának csakhamar megbocsátották ama fogyatkozását, hogy a„zsidópárti** Tóth Béla pesti hírlapíró társaságában szeretett tartózkodni, meghívogatták úgy a főispánokhoz, mint egyéb más előkelő házakhoz . . . Most már csak a véletlen akaratától függött, hogy mely úritársaságban találkozik azzal az úrhölggyel, akinek a kedvéért Vay Sarolta grófnő elkövette azt az arkangyali csodát, hogy férfiúvá váljon nőiességéből. * Hogyan is kezdi ama szerencsétlen Sergejevics Puskin Sándor azt a fejezetet, amelyet Malfilatre szavaival vezet be ? „Hová nyughatlan költőlélek ?“ — Sietek, Eugén, ég veled ! — „Nem foglak el, csak egyet kérdek, Hol lesz ma este ? felelet ?“ — Larinéknál. — „Óh, Szent Sebestyén ! Ott ülni minden áldott estén, Hisz ez borzasztó unalom !“ — Éppen nem. — „Meg nem foghatom ! Előttem a mulatság képe, Halld, hűn adom-e vázlatát • Jó egyszerű orosz család, Helyed* nem lesi szívessége, Evés, ivás, sok fecsegés, Nincs eső, kender, len kevés . . Hát igen, a nyíregyházi Larinéknál ismerkedik meg D‘Artagnan Eszéki Irma kisasszonnyal, akiről mindenki tudja a helybeli szalonokban, hogy csaknem belebetegszik, amikor valamely jelesebb zenedarab kottafüzete megérkezik a Ferenczi-féle könyvkereskedésbe és ő még azt nem szerezhette meg , akiről a lugasokban bizonyos sajnálattal beszélgetnek a hímzésük vagy harisnyakötésük fölé hajló nyíregyházi úrnők, mert E. I. „Excentrique** álnév alatt szokott levelezni a Képes Családi Lapok zöld borítékán, amely divat volt e korszakban , aki azzal ijesztgeti el maga mellől tisztességes szándékolatú udvarlóit, hogy „az eső, kender és len“ helyett elszavalja nekik a Jevgenij Anyegin ama strófáit, amelyeket a kellő helyzethez alkalmasnak ítél . . . Ah, Eszéki Irma egy fantasztikus teremtmény, már öngyilkosságot is akart elkövetni a vándor színtársulatnak egyik férfitagja kedvéért ! Atyjának, a szigorú törvényszéki bírónak a fantasztikus Bujdos nevű ligetben van nyaralója, egy sárga- és zöldfedeles házikó, amely úgy pillangat ki a meggyfák és cseresznyefák közül, hogy alkalmasabb helyet keresve sem lehetne találni arra, ha valaki megúnta az életét . . . Ebben a romantikus lakban él Eszéki Irma, amíg atyja a törvényházban az igazságot osztogatja és a hölgy anyátlanságában a leghabosabb kendőket is felköti fejére, hogy bizonyos érdeklődést keltsen a mélázó vadászokban, akik berozsdásodott csövű puskákkal évszámra járják a ködbeborult Bujdost és lemondólag legyintenek, ha a rókát a közelben ugatni hallják. Ez a hölgy valóban érdemes volt arra, hogy kedvéért arkangyallá változzon a grófnő. (A pszichiáter urak véleményei alá tartoznak azok a rendkívüli körülmények, amelyek egy orvosilag is korrekt nőt bizonyos körülmények között férfivá változtatnak ; én mint egyszerű hívő jobban szeretem az élet rendkívüli eseményeit a csodatételek gondjára bízni. Hogyan vitatkozhatnánk a csodák fölött ?) A vadszőlővel befuttatott nyaralóház körül a szerelem tűzzel-vassal jött, végre zárt határba ült, amelynek az a parancs adatott a mélabús utazó részéről, hogy lehetőleg meg se álljon az ország határáig. A megszerelmesedett (V. S.) hosszú férfiköpenyeget, férfikalapot szerzett Irma kisasszony részére, midőn új hont ígért neki a vércsevijjogásos és vadgalambbúgásos „Bleak Nouse“-nál . . . Ah, ez a korszak valóban telve volt bánatos, szívringató irodalommal! ♦ . Még a legkomolyabb opera-előadásokban sem ritkaság az a szentéletű barát, aki a szerelmespárokat összeadja mindenféle különösebb bizonyítványok nélkül is . . . Vay Saroltának volt ilyen szerzetese, az igaz, hogy ez csak a kispapságig vitte föl, Zarándy A. Gáspárnak hívták és a pesti hírlapírói életben, mint veszedelmes rendbontót, nihilista hajlamosságú egyént és történelemből ismerték, akinek később bizonyos szerepe jutott abban a hóbortos cselekedetben is, amit a Hentzi Heinrich szobra ellen elkövetett bombamerénylet címén könyvelnek el a historikusok. Hová mehetett volna megszöktetett menyasszonyával Vay grófnő, mint Zarándy A. Gáspárhoz, aki egy óvatlan pillanatban valóban megeskette a szökevényeket a pesti Herminakápolnában a sekrestyés és néhány koldusasszony jelenlétében. írást adott az esküvőről a történetíró, mert bár feltűnően kancsalított, a dokumentumok elkészítéséhez jól értett már akkor is, amikor a Szemerecsalád történetét megírta. A nyíregyházi törvényszéki bíró természetesen nem nyugodott meg Zarándy A. Gáspár esküvői bizonylatában, ellenben a rendőrség útján üldözőbe vette a romantikus szökevényeket. A rendőrfőnökök tudvalevőleg tiszteletlenül szoktak hozzányúlni a legszentebb érzelmekhez is, E. I. kisasszonyt hamarosan visszavitték a nyárilakba, míg Sarolta grófnő családja közbelépésére a Krafft-Ebing vezetése alatt álló ideggyógyintézetbe került. Ezzel a befejezéssel úgy tűnt föl a dolog, hogy Vay Sarolta grófnőnek az ügyeit a régi világ szokásai szerint éppen úgy lezárták, mint hajdanában Wilde Oscar-ét, vagy más excentrikus emberekét szokták. * " Hová menjen az az ember, aki azt hiszi, hogy vele igazságtalanság történt ? — A múltban is és a jelenben is a pesti lapszerkesztőségeket keresték föl ezek az igazsághajhászok, ahol mindig szívesen meghallgatták őket, ha más nem, mint a szerkesztőségi szolga, aki az előszobában a csengetésre várt, mikor kell sörért vagy borért menni az éjszakázó hírlapíró uraknak, vagy esetleg egy pakli svájci kártyát fölhozni a közeli kávéházból, ha eseménytelen volt az éjszaka. Vay Sarolta grófnő fölhajtott gallérú köpönyegében jó darabig csak azokkal a lapírókkal beszélhetett a maga „igazságtalan** ügyéről, akik már olyan életúntak voltak, hogy a megszokott napi munka után a kávéházba se kívánkoztak. Ezek a vén, kopasz emberek a megszokott fejbólongatások kíséretében meghallgatták a máriagrüni fogoly panaszát, aztán halkkal ásítottak: — egy, újabb föltaláló látogatta meg a szerkesztőséget, aki az örök mozgást kitalálta . . . . Van Sman VILÁG 1925 július 12. 0