Világ, 1925. július (16. évfolyam, 144-170. szám)

1925-07-12 / 154. szám

A 1­­ A tegnapok ködlovagjai A magyar George Sand: Vay Sarolta grófnő, a női gentleman irta: Krúdy Gyula Nem lehet kihagyni őt a komoly, méltóság­­teljes ködlovagok közül, akik az ódon vár­kastély kőasztalát az éjfélek csöndjében olyan halkan ülik körül, mint a skót regé­nyekben mutatkoznak a lovagok , pedig Krafft-Ebing a Psychopathia Sexualis című könyvében kétségen kívül megállapította felőle, hogy voltaképpen egy hölgy rejtőzik a Vay Sándor név alatt múlt időkről mesél­­gető magyar beszélyíró jólszabott férfi­nadrágjában ; — egy orvosi megfigyelésre érdemes úrnő szökteti meg szivarszó mellett és romantikus határon Nyíregyházáról Eszéki Irmát, a törvényszéki bíró leányát és házasságot köt vele egy búcsújáróhely ká­polnájában egy kiugrott franciskánus barát segédletével ; — egy mindenáron érdekes­nek feltűnni akaró vidéki kisasszony utá­nozza itt Pesten a George Sand életét (sajnos, ama Alfréd nélkül) és szilvóriumos pohár mellett keresi a kávéházban az írók ismeretségét . . . Igaz, a Vayak mindig ke­resték az excentrikusságot ama bizonyos Vay óta is, ak­i Szabolcsban, Borsodban, Zemplén­ben az úritársaságokban egyidőben szem­rebbenés nélkül bevallotta, hogy ő volta­képpen nem más, mint ama dunántúli Sobri Jóska, ak­it a lápafői erdőben állítólag agyonlőttek ... De mi maradjunk hősünk­nél, Vay Sándornál, akire nyilván még sokan emlékeznek Pesten és Magyarorszá­gon. ő egyszer azzal indokolta férfivé való át­változását, hogy szülei szántszándékkal írat­ták be leánynak az alsódabasi matrikulába, mert a kalendáriumok 1859-et írtak, katona­­fogdosás volt a császár parancsára Magyar­­országon, csak a lányokat kímélték vala . Sári tehát azt beszélte felnőtt korában, h­ogy ő már férfi volt a csecsemő­pólyák között is, csak szülője (a későbbi koronaőr Vay) óvatoskodott, amikor az akkori kegyetlen verbung miatt Saroltának kereszteltette. (És ugyanebből az okból járatta a koronaőr szoknyában néhány esztendő múlva született fiát, Péter grófot is, aki azután úgy meg­szokta a szoknyaviseletet, hogy elment hit­térítő papnak.) L ■ * ' Sokszor láttam furcsa figuráját az írói kávéházakban Pesten, különösen olyan idők­ben, amikor új lapok alapításainak a hírei keringtek a levegőben és minden esztendő­ben alakultak új lapok az­­ akkori Pesten, napilapok vagy heti közlönyök, ahol Vay Sarolta különböző álnevek alatt (D'Artagnan, Floridor, Celesztin stb.) elhelyezte sokszor megírt történeteit a magyar nemesi életből. •­ Mindig a legújabb férfidivat szerint öl­tözködött ama jónevű belvárosi szabócégek révén, amelyeket annyit emlegetett újság­cikkeiben. A divatos öltözködésben nem ta­gadta meg magát a benne rejtőzködő nő, — az öreg Várady boltjában órákig tanulmá­n­y— Kimondhatatlanul! !' — Mégis, mondja el, hogy szereti ? Akkor eldaloltam, hogy szeretem. Mint a homok az esőt. Mint a beteg az egészséget. Mint a katona a békét. Mint az apáca a Krisztust. Mint a tengerész a veszedelmet. Mint a sas a sziklát. Mint a fecske a fész­két. Mint a boldog ember a szenvedést... Mint a csecsemő az anyja emlőjét. Sok-sok strófája volt a dalnak. Lélekzetfojtva figyel­ték. És irigyelték Helént. És valamennyien szerelmesek voltak belém, aki ilyen csodá­latosan tud szeretni. Tristánnak neveztek ezentúl egymás között. Napközben, ha ta­lálkoztam velük, megkérdezték, honnan jövök. — A postáról. Tizenhatoldalas levelet írtam Helénnek ! Gyűlölték Helént. Most, hogy itt fekszem a genovai Ospedale Publico ágyán, végiggondolom az egészet. A tegnapi nap pedig így történt: — öt éve, hogy eljöttem a kis fürdőről. A jegygyűrűm itt fekszik előttem a piros paplanon, makacsul szorítja sápadt ujjamat. Lezüllöttem, elmaradt mögöttem minden, de a jegygyűrűm, látod, megvan, Helén, szépséges, halhatatlan menyasszonyom*1. Zsákoló vagyok a kikötőben, de este, a kocsmában, ahol a holland, német, brazil hajósok összegyűlnek, szóba állnak velem a kormányosok és a vitorlamesterek is, mert jobbfajta embernek látszom-Tegnap este sokat ittunk. A hajós, ha be­rúg, előbb tör-zúz, aztán elérzékenyedik. Eszébe jut a családja, a felesége és a gyer­mekei. Tegnap egy amerikaival és egy norvéggel iddogáltunk. Előbb összetörtünk egy zenélő­ órát, aztán elkezdtünk sírni. A norvégnek négy gyermeke van és egy szőke, mellbeteg asszonya. Az amerikainak fiatal a felesége, most szoptat. — Micsoda asszonyok ! — hencegtek. — Minden este megvetik az ágyat, hátha meg­érkezünk. Senkit nem engednek be a küszö­bön. Férfi előtt lesütik a szemüket. A gyer­mekeket fésülik a ház előtti padon és kém­lelnek ki a tengerre. Szép fehér mellére ta­nyázta azokat a londoni divatlapokat, ame­lyeket férfiak részére szerkesztenek . Pórfi­­nál, a kalaposnál egy tucat férfikalapot is fölpróbált, amíg a megfelelőre rátalált. ,,Dandybb“ volt, mint akár azok a púpos vagy sánta gavallérok, akik öltözködésükkel akarják leplezni testi fogyatkozásukat. Neki nagyobb dolgot kellett eltitkolni az öltözkö­dés raffinériájával. Azt kellett eltitkolnia, hogy a nő. Pedig, mikor én őt megismertem , már férfiruhában is alig rejthette el nőiességét. Olyan helyeken domborodott a teste, ahol a negyvenéves nőké szokott. Emiatt kissé asszonyosan lépkedett, — pedig ama fentebb említett máriagrüni professzor úr a tanú rá, hogy Éva leányainak az örömeit soha­sem ismerte meg, — legföljebb szenvedéseit. Szeretni úgy tudott, mint ahogyan a nők szoktak . . . Szenvedélyesen, botorul, ál­matlanul. És úgynevezett kemény „pincs“ kalapját félrevágta férfimódjára, baloldalú választékkal nyírott fején, mint ezt abban az időben a gigerlik szokták. Bajusznak vagy szakállnak nyoma se volt az arcán, mintha a szerelmükért őrjöngő nők eme bibliai jel­vénye éppen az ő arcát kerülte volna el, aki félrevezette józan gondolkozását, ha szeretett. És a cipője lapossarkú volt, amilyent abban az időben a gentleman-ek viseltek ... És hogy a tetőtől-talpig való méregetésnél , még egy pillantást vessünk arcára — az fonnyadt és ráncos volt, mint egy­­idősb apácáé, aki egész életét oltárok előtt és jámborságban töltötte. A vastag szivar ugyan kihivólag foglalt helyet vértelen ajkai között, de a hangja az olyanforma volt, mint, a szeszélyes agg­­szüzeké. Érzékeny, könnyen megbántódó, elégedetlen hang volt,­­ mintha egy dabasi udvarházban hallaná az ember egy pártá­ban maradt vénleány szájából, akinek szülei elhaltak és az udvarába vezető kocsinyomot benőtte a fa. Egyéb viselkedésében meglehe­tősen öntudatos volt . . . Bambusz-sétapál­­cát hordott, amelynek ezüsttel bevont fejét gyakran a szájához vette, mintha fütyülni akart volna rajta, mint ezidőtájt a gavallé­rok társalgás közben halkan füttyentettek a botjaikra alkalmazott madársípokon. Sze­retett hervadt falevél-színű ruhában járni és ha valahol vidéken megfordult, mindig hozott a kabátja gomblyukában borostyánt vagy zöld falevelet, mert a virágnak nem volt barátja. „Az én meddő életem !“ — mondta őszfelé, mikor hervadó falevelet tűzött a kabátjára. „A zsebkendő csücske is mindig kipillangatott a kabátja szivar­zsebéből, de korántsem női hímzéssel tar­kítva. Nagy, komoly, kockás angol zseb­kendői voltak, amilyeneket a szigetországban a megállapodott zsentimének viselnek. A szelídszínű nyakkendőjében turbános török­­főt mintázó tűt hordott, — a szivartárcája pad a kis poronty, istenem, mekkora lehet, három hetes volt, mikor behajóztunk ... Feldühödtem. Kipöndörödtem a középre és ordítani kezdtem. — A ti feleségetek! Minden jött-ment ná­luk alhatik! A gyerekek feje tele van bogár­ral! A poronty bélhurutos! Táncolni járnak, fogdostatják magukat! De az én menyasszo­nyom! Helén! Azt nem látja senki! Zárdá­ban él. Sündisznó-övet visel a csípőjén. Helén nem csalhat meg engem! A ti felesé­getek ...rongyok ... Az amerikai fölugrott, hozzámvágta a széket. A norvég kirántotta kését és a bor­dám közé szúrta.♦ Meg fogok halni. A doktor ma bejött hozzám és ezt mondta: — Barátom, maga valószínűleg rövidesen elpatkol. Látom, jegygyűrűje van, családos ember. Kit értesítsünk, ha elviszi az ör­dög? Szerettem volna nagyot lélekzeni, szeret­tem volna sírni, de nem tudtam, mert iszo­nyúan fájtak a sebeim. Halkan, nyöszö­rögve feleltem. — ő ... senkit... doktor úr... tessék csak eltemettetni... valahol a dombolda­lon ... a szép Campo Santó­ban... nem kell értesíteni senkit... A menyasszo­nyom ... vár rám ... és várni fog rám ezután is ... Helénnek mindegy ... élek, vagy meghalok ... az én menyasszonyom ... halhatatlan. Nem kell senkit értesíteni, fő­orvos úr... II. A szerencsétlen flótás a főorvos távozása után csodálatos módon visszanyerte élesen tiszta öntudatát. Egy barátomnak, aki a mellette levő kórházi ágyon feküdt gyomor­­mérgezéssel, meglepő világossággal tárta fel története hátterét. Reszketett a gondo­laton, hogy véletlenül még egyszer talál­kozhatott volna Helénnel és kialudt volna benne az igazi szerelem lángoló hazugsága, amelyért egyedül volt hálás a csúnya nem­­embernek­ való életnek. Éjszaka három órakor meghalt , olyan nagy volt, mint egy komoly úriemberé, aki az élet semmi körülménye között sem akar szivarozás nélkül maradni... Mondom, igen „adta** a férfit és bizonyára boldog volt, ha ezt itt-ott elhitték neki. * Az akkori irodalmi viszonyok meglehető­sen kedveztek az irodalmi gavalléroknak, akiket anglomanikusok­­litterary gentleman­eknek neveznek. Komoly hívei voltak Justh Zsigmondnak, Podmaniczky Frigyes bárónak és Beniczkyné Bajza Lenke se fize­tett rá a népszerűsége zenitjén arra a körül­ményre, hogy férje azonkívül, hogy a re­­gényírónő ura volt, Pest megyében is főispán­­ságot vállalt. Az előkelő magyar úritársada­lom a kaszinókban, kávéházakban, vidéki kastélyokban már javában forgatja a kül­földi illusztrált lapokat ; bizonyos irodalmi hangulatot mórikálnak magukban amaz úri­nők is, akik a szalonokban, ebédlőkben nemcsak turnérjuk divatosságával, de lelki műveltségükkel is kitűnni óhajtanak : Puskin Anyeginjét, Dumas regényeit, Jókai roman­tikáját, sőt a műveltebbeknek Heine H. ke­serveit is illik ismerni ... Az írókat már nem mindenütt fogadják azzal a szánako­zással, mint a jobb családból való vándor­­színészeket, akik álnév alatt kóklerkednek a szellős tájakon. Az írónak kezd becsülete is lenni, hiszen ime Jókai báró lett, csak nobi­­lisságból nem illeszti neve elé a Kemények és Eötvösök rangját . . . Ebben a magyar világban, amely óráról órára hajladozott a finomságok, az életmagaslatok, a különössé­gek felé,­­ nem is nagyon csodálható, hogy egy grófkisasszony, aki gyermekkorától kezdve férfiruhában járt, a sorstól reá­kényszerített pályaválasztás idején inkább fölcsapott pesti írónak, mintsem férjhez menjen egy alsódabasi hétszilvafás nemes emberhez. Pedig a szíve-lelke ahhoz a magyar ne­mesi fészekhez húzta, ahol még manapság is javában állanak azok az ódon kúriák, ud­varházak, Salva Guardiák, amelyekben az egykori magyar nemesség álmodozva töltötte életét. Igen, ezek a házak testvérei azoknak a házaknak, amelyek Turgenyev szentimen­tális regényeiben is előfordulnak; ezeknek az udvarházaiknak a lakói élik le azokat a halk, befejezetlen regényeket, amilyeneket a régi írók írtak, hogy az olvasó napokig el­gondolkozhatott, hogyan is kellett volna a regénynek igazság szerint végződni. E her­vadt kertekben üldögél lugasában az a min­denkori ideál, az érzékeny, túlvilágiasan gyengéd, áldásos, jóságos hölgy, aki az akácfa levelein számolgatja, hogy szereti-e őt valaki . . . Igen, ide kell visszamennünk, gyermekkori, az élet viharai által régen el­­sodrott gyermekkorunkba, hogy megérthes­sük, hogy miért lett író Vay Sarolta, holott a pesti kiskocsmákban és írói kávéházakban javában hangzik még az élcelődés a magyar­­uccai háziúr felől: „Miért lett író Szana Tamás ?“* Akkor lett író (V. S.), amikor az akkori élet szenvedési iskoláját kijárta,­­ hogy a kortörténelem hangján fejezzem ki magamat. Miután írásbeli adatok nem állnak ren­delkezésemre a magyar George Sand élet­regényének a megírásánál, kénytelen vagyok a véges memóriára bízni a dolgot . . . Azt hiszem, az eszlári per idejében történt, ami­kor minden második vagy harmadik ember pesti szerkesztő volt Nyíregyházán, hogy ugyanakkor a városban feltűnt egy különös modorú, feminin­ viselkedésű, korhelykedé­­sekben csak szórványosan mutatkozó ifjú, aki a szakállas, imádkozó, átkozódó vádlot­tak, valamint a kerek, pirospozsgás vádlók kihallgatásait fölényes, pesti hírlapírói mo­dorban hallgatta a sajtó részére fentartott helyekről. A romantikus nyíregyháziak, akik ebben az időben rajongtak az irodalomért, csakhamar kinyomozták, hogy a szemüveges Tóth Béla oldalán nem más foglal helyet a hírlapírói emelvényen, mint ama Vay Sa­rolta grófinő, akinek excentrikus, nem min­dig megérthető dolgairól már akkor is sokat beszélgettek Nikelszkyék, vagy Tresz­­tyánszky—Nádasiék zongora-estélyein vagy vacsoráin, amikor még ez a bizonyos Vay Sarolta nem tette be a lábát Nyíregyházára. (A Vay­aknak honfoglalásból eredő, terje­delmes birtokaik voltak a vármegyében.) Nagyon természetes dolog, hogy Vay Sarol­tának csakhamar megbocsátották ama fo­gyatkozását, hogy a­­„zsidópárti** Tóth Béla pesti hírlapíró társaságában szeretett tar­tózkodni, meghívogatták úgy a főispánok­­hoz, mint egyéb más előkelő házakhoz . . . Most már csak a véletlen akaratától függött, hogy mely úritársaságban találkozik azzal az úrhölggyel, akinek a kedvéért Vay Sa­rolta grófnő elkövette azt az arkangyali csodát, hogy férfiúvá váljon nőiességéből. * Hogyan is kezdi ama szerencsétlen Serge­­jevics Puskin Sándor azt a fejezetet, amelyet Malfilatre szavaival vezet be ? „Hová nyughatlan költőlélek ?“ — Sietek, Eugén, ég veled ! — „Nem foglak el, csak egyet kérdek, Hol lesz ma este ? felelet ?“ — Larinéknál. — „Óh, Szent Sebestyén ! Ott ülni minden áldott estén, Hisz ez borzasztó unalom !“ — Éppen nem. — „Meg nem foghatom ! Előttem a mulatság képe, Halld, hűn adom-e vázlatát • Jó egyszerű orosz család, Helyed* nem lesi szívessége, Evés, ivás, sok fecsegés, Nincs eső, kender, len kevés . . Hát igen, a nyíregyházi Larinéknál is­merkedik meg D‘Artagnan Eszéki Irma kis­asszonnyal, akiről mindenki tudja a hely­beli szalonokban, hogy csaknem belebeteg­szik, amikor valamely jelesebb zenedarab kottafüzete megérkezik a Ferenczi-féle könyvkereskedésbe és ő még azt nem sze­rezhette meg , akiről a lugasokban bizonyos sajnálattal beszélgetnek a hímzésük vagy harisnyakötésük fölé hajló nyíregyházi úrnők, mert E. I. „Excentrique** álnév alatt szokott levelezni a Képes Családi Lapok zöld borítékán, amely divat volt e korszak­ban , aki azzal ijesztgeti el maga mellől tisztességes szándékolatú udvarlóit, hogy „az eső, kender és len“ helyett elszavalja nekik a Jevgenij Anyegin ama strófáit, amelyeket a kellő helyzethez alkalmasnak ítél . . . Ah, Eszéki Irma egy fantasztikus teremt­mény, már öngyilkosságot is akart elkövetni a vándor színtársulatnak egyik férfitagja kedvéért ! Atyjának, a szigorú törvényszéki bírónak a fantasztikus Bujdos nevű liget­ben van nyaralója, egy sárga- és zöldfedeles házikó, amely úgy pillangat ki a meggyfák és cseresznyefák közül, hogy alkalmasabb helyet keresve sem lehetne találni arra, ha valaki megúnta az életét . . . Ebben a ro­mantikus lakban él Eszéki Irma, amíg atyja a törvényházban az igazságot osztogatja és a hölgy anyátlanságában a leghabo­­sabb kendőket is felköti fejére, hogy bizo­nyos érdeklődést keltsen a mélázó vadá­szokban, akik berozsdásodott csövű pus­kákkal évszámra járják a ködbeborult Bujdost és lemondólag legyintenek, ha a rókát a közelben ugatni hallják. Ez a hölgy valóban érdemes volt arra, hogy kedvéért arkangyallá változzon a grófnő. (A pszichiáter urak véleményei alá tartoznak azok a rendkívüli körülmények, amelyek egy orvosilag is korrekt nőt bizo­nyos körülmények között férfivá változtat­nak ; én mint egyszerű hívő jobban szere­tem az élet rendkívüli eseményeit a csoda­tételek gondjára bízni. Hogyan vitatkozhat­nánk a csodák fölött ?) A vadszőlővel befuttatott nyaralóház körül a szerelem tűzzel-vassal jött, végre zárt határba ült, amelynek az a parancs adatott a mélabús utazó részéről, hogy le­hetőleg meg se álljon az ország határáig. A megszerelmesedett (V. S.) hosszú férfi­köpenyeget, férfikalapot szerzett Irma kis­asszony részére, midőn új hont ígért neki a vércsevijjogásos és vadgalambbúgásos „Bleak N­ouse“-nál . . . Ah, ez a korszak valóban telve volt bánatos, szívringató irodalommal! ♦ . Még a legkomolyabb opera-előadásokban sem ritkaság az a szentéletű barát, aki a szerelmes­párokat összeadja mindenféle kü­lönösebb bizonyítványok nélkül is . . . Vay Saroltának volt ilyen szerzetese, az igaz, hogy ez csak a kispapságig vitte föl, Zarándy A. Gáspárnak hívták és a pesti hírlapírói életben, mint veszedelmes rend­bontót, nihilista hajlamosságú egyént és tör­ténelemb­ől ismerték, akinek később bizo­nyos szerepe jutott abban a hóbortos csele­kedetben is, amit a Hentzi Heinrich szobra ellen elkövetett bombamerénylet címén könyvelnek el a historikusok. Hová mehe­tett volna megszöktetett menyasszonyával Vay grófnő, mint Zarándy A. Gáspárhoz, aki egy óvatlan pillanatban valóban meg­eskette a szökevényeket a pesti Hermina­­kápolnában a sekrestyés és néhány koldus­­asszony jelenlétében. írást adott az esküvő­ről a történetíró, mert bár feltűnően kan­­csalított, a dokumentumok elkészítéséhez jól értett már akkor is, amikor a Szemere­­család történetét megírta. A nyíregyházi törvényszéki bíró termé­szetesen nem nyugodott meg Zarándy A. Gáspár esküvői bizonylatában, ellenben a rendőrség útján üldözőbe vette a romanti­kus szökevényeket. A rendőrfőnökök tudva­levőleg tiszteletlenül szoktak hozzányúlni a legszentebb érzelmekhez is, E. I. kisasszonyt hamarosan visszavitték a nyárilakba, míg Sarolta grófnő családja közbelépésére a Krafft-Ebing vezetése alatt álló ideggyógy­intézetbe került. Ezzel a befejezéssel úgy tűnt föl a dolog, hogy Vay Sarolta grófnő­nek az ügyeit a régi világ szokásai szerint éppen úgy lezárták, mint hajdanában Wilde Oscar-ét, vagy más excentrikus emberekét szokták. * "­ Hová menjen az az ember, aki azt hiszi, hogy vele igazságtalanság történt ? — A múltban is és a jelenben is a pesti lapszer­kesztőségeket keresték föl ezek az igazság­­hajhászok, ahol mindig szívesen meghall­gatták őket, ha más nem, mint a szerkesztő­ségi szolga, aki az előszobában a csengetésre várt, mikor kell sörért vagy borért menni az éjszakázó hírlapíró uraknak, vagy esetleg egy pakli svájci kártyát fölhozni a közeli kávéházból, ha eseménytelen volt az éjszaka. Vay Sarolta grófnő fölhajtott gallérú köpö­nyegében jó darabig csak azokkal a lap­­írókkal beszélhetett a maga „igazságtalan** ügyéről, akik már olyan életúntak voltak, hogy a megszokott napi munka után a kávé­házba se kívánkoztak. Ezek a vén, kopasz emberek a megszokott fejbólongatások kí­séretében meghallgatták a máriagrüni fo­goly panaszát, aztán halkkal ásítottak: — egy, újabb föltaláló látogatta meg a szerkesztő­séget, aki az örök mozgást kitalálta . . . . Van Sman VILÁG 1925 július 12. 0

Next