Világ, 1945. május (1-14. szám)

1945-05-14 / 1. szám

1 SZÁM BUDAPEST, 1945 MÁJUS 14 ÓRA 1 PENGŐ ÚJ SORS VÁLASZUTJÁN (S. G.) Be jó volna, ke­nyeres pajtásaim, az emlé­kek szérűjén dőzsölve hen­­gergőzni s az idők futó­szalagján harmincöt évnyit visszalendülni, amikoriban először dördültek meg a »­Világ« ólomglédái alatt a rotációs gépszörnyetegek! És de jó volna édes-bús emlé­kezéssel első harcaink kéke­sen derengő fényei alá me­nekülni s az örök obsitra tért munkatestvéreink szép emlékét idézgetni: marcona­kedvű Ady úrét, mester­tudású Purjesz Lajosét, sza­bad lándzsás kuruc Zubo­­lyét, meg a többiét mind­­mind, akik segítettek a Vi­lág nevét a magyar haladás vártáján makulátlan lobogó­vá dicsőíteni! És igen csak jó volna húsz évnyi kínos­keserves, kényszerű hallga­tás néma vádját idézgetni s tetemre hívni azokat a ha­­talmaskodókat, akik balga együgyüséggel azt hitték, hogy a »Világ«-ot elnémít­ván, csupán egy kellemetlen intőjelet kötöztek gúzsba,­­ holott igazában akkor és ez­zel szülték meg varangyos fiókájukat, a német pribé­kek vérgőztől bódult gyilkos kalandját! Igenis, nagyon jól esnék sebeket mutogatni,­­»lámmegmondtam«-okat vén bűnös fejekre olvasni, lélek­­gyilkosokat vádlottak pad­jára idézni, magunk szent igazát rémülten pislákoló szemek közé vágni! Ám nincs most ezekre idő! Izzótengelyű Illés-szekéren rohan a magyar Végzet s nékünk, hajrá, szent elköte­lezettségeink vannak eljö­vendő ezerévek magyar éle­tével szemben. Tudva kell tudnunk, hogy ezekben a vajákos hónapokban egy egész ezeresztendős magyar múlt mögött gördült le a kárpit: ez a hosszú, tarka felvonás visszahozhatlanul a múltba merült! Értsük meg jól: visszahozhatlanul! Mond­juk meg és percig se tagad­juk: volt ebben az övezet­ben sok becsületes, tisztes és szent Láz, volt sok — a né­pek emlékezetére érdemes — jótakaró hevületünk. Alkot­tunk halhatatlan szépsége­ket. Szenvedtünk, másokért, mártírsebeket. De mindenkor kitessékelt koldus-lázárjai voltunk dőzsölő úr-Európa tivornyáinak. Ájult száj­­tátással napnyugta felé for­dultunk, kemény öklünket szentséges olvasók láncaival engedtük körülbilincselni s mákányos álmok porát sze­degettük toffanaízű Grál­­ibrikekből! Most hát pontot rakunk a múlt mögé. S főként a leg­utóbbi negyedszázad csin­­nadrattás Hazugság-orszá­gát — a királyra lövető »ki­­rályságot«, a k. u. k. vezér­kari patent-hazafiságot, a Krisztus feszületjét gumi­bunkónak forgató ál­keresz­ténységet — visszük első­osztályú emlékbóbitás tar­goncáján a szégyenhegy sír­jába. S olyan követ görget a megmoccant magyar nép a becstelen sír tetejébe, hogy azt onnan többé földi hata­lom, semmi istenes feltáma­dás kedvéért, félre nem döc­­centheti! Jó volt ez a huszonöt esz­­tendőnyi ismétlőóra, amely bárgyú fintorral lihegő gyorsfilmben kergette végig népünket ezer év minden félszegségén, öntelt bekép­zeltségén, veszedelmes vak­­­ságán. E negyedszázad köz­­véleményhajóságai, amúgy is délibábkergető fajtánkat ár­­valányhajas, sujtásos, vitéz­­kötéses álromantika tikkadt fürdőjébe merítették, hogy végkép elveszítse a vesze­delmesen felderengő való­ságok iránt az érzékét. En­nek a szappanbuborék-lab­­dázásnak imhol hát vége: rá kell lépnünk a végtelenül súlyosabb realitások keser­ves, de gyógyító útjára. Vége például az »úri rend«-ről, meg a »nemzet­­fenntartó történelmi osztá­lyokról” szóló handabandá­­zásnak. Tanuljuk meg az új leckét, hogy nem az úri ka­szinók finnyás népe az igazi nemzetfenntartó elem, hanem azok a Nagy Jánosok és Kis Péterek, akiknek keserves adózásairól, a föld vögéhez való megható ragaszkodásá­ról az Országos Levéltárnak sokszáz évre visszanyúló ri­deg adóívei tanúskodnak. Jöhetett tatárpusztítás, tö­rök harács vagy osztrák svalizsér-beszállásolás, ezek a Nagy Jánosok és Kis Pé­terek nemzedékről nemze­dékre kitartottak apáik zsel­lérföldjén s ébren tartották magyar nyelvünket, amikor grófjaink Bécsben nyalogat­ták a német és francia idió­mát, középosztályunk pedig a korhadt fakereszteket segí­tett megácsolni szerte a vé­geken. Parasztiból lett pap-mi­niszter többé ebben az or­szágban ne szurkolja, hogy »én mint magyar úr«... Ne meséljen itt senki többé »ujságíró-rend«-rő­l, kereske­dői »rend«-ről, »úri rend«­­rf« fl» • korát látta mm* világ soha többé ne ipar­kodjék még csak szavakban sem feltámadni, mert a sza­vak gyakorta csökönyöseb­bek, mintsem a törvények vagy intézmények s mélyeb­ben beleisszák magukat a lelkekbe, mint a legkörmön­fontabb paragrafusok. Ellen­ben itassuk meg lelkünket az egyéni, az emberi sza­badságjogok panaceás für­dőjében: tudatosítsuk már a hatéves gyerekkel is, hogy szabad népnek szabad fia, akit csak akkor szoríthat­nak parancs­bilincsek a kö­zösség érdekében, ha ugyan­akkor kemény vértet szab teste körül az emberi sza­badságjogok acélpáncélja. De nemcsak a »történelmi osztályok« repedezett lakk­mázát kaparjuk le nemze­tünk testéről. Rá kell ébred­nünk arra a valóságra is, hogy a polgári társadalom — annak multszázadbeli fo­galmazásában — csődbe ju­tott. A »polgár« szónak — amely hovatovább mindin­kább a pókhasú nyárspolgár vagy a korlátolt látású Ring­­bürger, meg a céhek anda­lító biztonságába ringa­­tódzó, kékbeli cívis fogal­mává zsugorodott össze — ennek az egykor nyugtala­nítóan forradalmi szónak újra vissza kell szereznünk a maga eredeti, erjesztő ér­telmét. A­ibougren, aki va­laha a bogumil-hitű Bulgá­riából lendült neki vén Európának, hogy hol albi­­genziek, hol Wycliff, hol Bundschuh, hol Münzer Ta­más és a hussziták képében remegtessen meg minden áporodott társadalmi önzést s aki a nagy francia forra­dalom citoyen­­jében fel­ismerte a maga történelem­formáló elhivatottságát, — ez a polgár-beugre időről időre elkényelmesedhetett ugyan a magyar »bugris«-sá, de fajtájának legjobbjaiban mégis mindenkor megőrizte vérének ősi lüktetését és sorsának arra való elkötele­zettségét, hogy élenjárója legyen a több jogért, a na­gyobb szabadságért, az íze­­sebb kenyérért harcolók dandárainak. A polgári ön­tudat ma sem jelenthet szű­kös elzárkózást, hanem el­lenkezőleg: kitárulást a nép­milliók felé, utatmutatást a tömegek amorf vágyakozá­sai számára, szerpet a mé­lyekben sustorgó vak indu­latok számára. S az a mélységes törté­nek a www, amelyet a napjainkban némán leját­szódó magyar forradalom je­lent az elmúlt és az eljö­vendő ezer év között, az fő­ként két ponton jelent rideg elhatárolódást minden, a múltba visszakívánkozó áb­rándozással szemközt. Az egyik ponton egy hatalmas »elég volt!«-sorompó mered fel a nyugati gránicon, elég volt a német áfium beszü­­remkedéséből népünk tes­­tébe-lelkébe. Persze botor dolog volna azt mondanunk, hogy most aztán Goethe és Heine nevű poéták többé nincsenek számunkra! De viszont az a germánság, amely mindig — tatárjárás, törökdúlás idején — cser­benhagyott bennünket, hogy más, békésebb időkben vi­szont gyarmatként kizsige­­rezzen bennünket, az a ger­mánság, amely »koldussá« akart bennünket nyomorí­tani, hogy még a nyelvün­ket is megfojtsa, s az a ger­mánság, amely lassú beszi­várgással telítette éppen el­sősorban polgári osztályun­kat, hogy aztán mihelyt oda­­túl a határon valamilyen őrült szobafestő világmeg­váltó germánságról kezdett rikoltani, akkor nyomban »disszimiláljon« s odacsatla­kozzék a herderi őrülethez, amely a magyarságot a pusztulásra ítélt fajták közé sorozta, — ez a germánság, hála a Szovjetunió fantasz­tikus katonai fölényének, egyszers mind­enkorra leha­nyatlott határ­ ripacsokkal agyonbarázdált földrészünk kérgéről. A magyar nép nem lehet többé »a keresztény­germán kulturális közösség integráns része«, ahogy még nemrégiben szent evangé­liumként hirdették tudó­saink. A másik ponton pedig egy mind mostanáig vassorom­póval lezárt kapu tárul ki szélesen a magyar szem­határ felé. Nagyon helyte­len lenne, ha most — a fel­­szabadulás utáni boldogsá­­gos hangulatban — holmi újabb érzelgős lelkendezés venne rajtunk erőt s megint csak holmi szalmalángos ra­jongásba tévednénk Kelet irányában. Jól jegyezzük meg: az orosz szomszédság nem jelent sem puszta szó­virágot s még kevésbé va­lami misztikus, tömjénfüs­­tös, lobogódíszes öröm­kábu­­latot. Nem. A Szovjetunió felé feltárult kapu komoly realitást, elesettségünkbe gazdasági biztonságot, v­­áltságunkban erős Hátvédet, kis nemzetvoltunkban világ­­politikai távlatot, elárvult sorsunkban ezer év óta ese­dékes, de mindenkor elködö­sített chance-ot jelent. Nem itt a helye s nem most, az újrakezdés felaj­­zott hangulatában az ideje annak, hogy ennek az új magyar orientációnak ki­­liasztikus jelentőségét nem­zeti életünkre nézve feltár­juk. Lesz erre még bőven le­het és muszáj. Ellenben, amire máris rá akarunk mu­tatni, éppen a haladó érzel­mű polgárság, a tisztultabb magyar értelmiség s az egész eltöpörödött magyar középosztály teszi igen jól, ha szívében és agyában jól felmérné ezt a Kelet felől felderengő új valóságot. A polgári­­demokráciának, a­m­­elynek állam­polit­ika­i építőakaratát a IV%%ág­ kép­viselni hivatott, igen sok és nagyon megfontolt mondani­valója lesz az Új Magyar­ország megteremtésének apo­kaliptikus nehézségű mun­kájához. Gyakran bizonyára kritikai álláspontja is lesz a közélettel, az ügyek vezeté­sével szemben is. És a ha­ladó polgári demokrácia, fő­ként annak radikális törek­vésű szárnya, szívesen is vállalja az állandó lelki­­ismeretvizsgálatnak nem mindenkor népszerű s nem mindenképpen a tömegek tömjénezését szolgáló szere­pét. Erre a nehéz szerep­körre annál nagyobb kész­séggel áll ki, mert hiszen elsősorban önmagával szem­ben ismeri el alapvető tör­vényül a folytonos belső el­lenőrzés parancsát abban a tudatban, hogy új templo­mot építeni csak tiszta fe­hér köntösben szabad és le­het. Ám a polgári demokrácia csak akkor vállalhatja ezt a sokszor háládatlan, de a nemzetépítés szempontjából végzetszerűen fontos felada­tát, ha mindazok az amelyek testvér­ben össz-" tás nagy jesebb le­ragadják Kezet( amely a demokrá­ca rasztok, a VVfr más politikai elé, hogy ve- 1 egy­ ütemben, elszántsággal me­­nre a szabad és a­­te felépülő új ma­­egred irányába.

Next