Világ, 1946. november (430-454. szám)

1946-11-24 / 449. szám

rá Pool, aki eddig némán ü­lt a sö­tét sarokban, dühösen felmordult:­­— Ha Gib itt lenne, ezekre a gyönyörű szavaikra keserves nyá­vogásba kezdene. Mire való a sok beszéd? Több mint negyedszázada ezt tesszük és tisztában vagyunk helyzetünkkel. Fütyülök a lon­doni urakra, mindenkire. Én nem pénzért, nem elismerésért dolgo­zom­, hanem a célért és magáért a veszedelmes kalandért. És ha időbe vagy utóbb meghalok, az­­zal a tudattal múlok ki az ár­­nyékvilágból, hogy életem nagy­­­érvét átfűtötte az izgalom tüze. Többre nem vágyom. —■ Én pontosan ugyanúgy ér­tek, mint te! — mormogta Toddle­— .És mi? — kiáltotta Miff és Pig. — Ördög vigye a magya­rázkodást. Gib­mér megkezdte ro­hanását az új kaland felé, de mi ért velünk? Here Ilegis elmosolyodott. —• Mindennap nem lehet lövöl­­dözés, különben máris a tárgyra érek. Pig, mi van az autóval? —­ Minden rendben! — Miff, elvégezted, amit rád áztam? — El. — Pool huszonnégy órán át a központi rádiónál marad, a töb­­biek pedig velem jönnek. — Hová? — Hová, ti bolond­ok? Holz­­árehenbe. Megrendezzük­­a nagy t­zijátékot. XVI. FEJEZET. Ji holzkircheni tüzijáték­ ­. A gezteri autó nesztelenül­­h­­ant a betonon. A merev softő ú­gy vezette, mint egy automata,­­ mellette ülő géppisztolyos testőr gókedvűen szorongatta fegyve­­rr, és­ Stuiben érdeklődés nélkül ámulta az elsuhanó bajor tájat. Mindig tudtam, h­ogy Beres Re­­hsnek acélból vannak az idegei, s nem hittem volna, hogy a lgválságosabb pillanatban is úgy ad rajtuk uralkodni, hogy egyet­­an­arcizma sem rándul meg és name is kifejezéstelen marad. Én hozzá képest csupa mozgó, anagló idegsejt voltam­ és türel­metlenségemben toajdaem ki ug­attam a bőrű miből. Az utolsó­illan­atban majdnem füst­bement fontos kirándulás. Himmler ta­nulást szerzett készülődésemről , kijelentette, hogy feltétlenül­­ akar kikérni, mert a k­olzkig­­heni munkát­ ő is mindennél titos a hírnak tartja. —­ Mindent elkövettem, hogy a Vártelepet megvédjem a kémek iváncsiságától — magyarázta. —• A községet teljesen kiürítettem s megbízható, százszorosan ki­­róbált SS legények családjával épesít­ettem be. Egyetlen idegen un mehet a telep közelébe és fe­­lébert. ellenségeinknek még hal­ány sejtelmük sints, milyen unka folyik ott, különben sok az átkozott bombázók máris legkezdték volna állandó táma­­ásaikat. Szeretném, Führer, hu ti, a helyszínen megmagyaráz­atnám önnek, milyen elővigyá­­nzi rendszabályokat foganatosí­­­ttam. El kel­lett kerülnöm, hogy amintez velünk jöjjön, ezért­yorsan másra tereltem a beszél­­etést. — Felgöngyölítette már a Bar­­mstein-frontot? — kérdeztem agyon ingerülten. — Kilenc embert lekaptunk, kiket csak azért nem végeztet­en ki, mert remélem, kiszedhe­­­k belőlük valamit. Eddig még mindegyikről kiderült, hogy va­gyonát külföldre mentette és ez­zel kezünkbe adták annak bizo­nyítékát, hogy mindnyájan meg akartak szökni. — Ebben a percben ne törőd­jék mással, csak ezzel az üggyel. Attól tartok, sokkal nagyobb esz­­tergcs kövésről van szó, semmint gondolnék! — kiabáltam. — Ir­galmatlanul le­­kell az árulókra sújtanunk! — Meglesz! — Lübecsében is utána kellene nézni, nem lapulnak-e ott Bar­­tenstein cinkosai. Nagyon meg­nyugtatna, ha személyesen irá­nyítaná az ottani dolgot, mert én magam nem érek rá vele foglal­kozni. — Még ma Lübeckbe repülök és ígérem­, egyetlen áruló féreg sem marad életben__ Végre megszabadultam tőle. Kő esett le szívemről, mert Himmlertől mindig féltem. Jó szeme, kitűnő szimatja volt és mivel mindig gyanakodott, nem szerettem volna, ha a kritikus pillanatban Holzkirchenben tén­­fereg és esetleg valamit kiszagol. — Még mindig nem mondtad meg, mi lesz a teendőm! — je­gyeztem meg balkan, amikor az autó hegyek között kanyarodott és Stuiben ezredes rám pillantott. — Semmit sem kell tenned. Egyszerűen megtekintesz egy rendkívül fontos gyártelepet, min­­denk­it megdicsérsz, további mun­kára sarkalsz, emellett légy tü­relmetlen. — És? — A. többire bízd rájuk. 2. Hirlzkireben elég­ jelenre tim­én község vagy kisváros vo­lt­. Mün­cheni kirándulók és turisták szí­vesen útba ejtették addig­, amíg a hatóság el nem várta a­ külvilág­tól. Azon senki sem csodálkozott, hogy a háború folyamán egy­szerre nagy gyártelep épült a közelében, mert megszokták hogy az állandó repülőtám­adások mi­att­ a half­ágok a veszélyezte­­t­tő hadifoptosságú üzemeket vidékre telepítik. A hol­zkirchenit irat­ is tartották nagyon fontos üzemnek, mert mindössze talán ezer fiton­­kast foglalkoztatott és ezek sem tudták, mit gyártanak. Csak a labo­rató­rium­­aikban­ kí­­sérletező tudósok voltak tisztá­ba, m­unkájuk fontosságával. Ve­zetőjük Murg tanár, a fiatal és zseniális atomfizikus volt, aki jóideje éjjel-nappal szakadat­lanul azon igyekezett, hogy a munkát minél előbb befejezzék. Noha a bolzkircheni őrséget jóelőre figyelmeztették a Führer látogatására, autómat mégis több­ször feltartóztatták és sejtettem, hogy a gyártelepet a látható drótsövényeken kívül számtalan láthatatlan berendezés védi és neon is közelíthette meg más,­­mint a Führer és a kíséretében levő négy autó, amelyek a testőr­­séget szállították. Peter Murg dr. közvetlen mun­katársai élén a központi épület előtt várt rám. Lelkesen ünne­pelték és máris megindultak a laboratórium felé. Kis kemencé­ket, kohóikat mutattak be, elma­gyarázták a tudományos folya­matot­, a műhelymunkát, hosszú előadásokat tartottak számtalan kérdésről és én mindenre csak bólintottam. •— Mikorára készül el az első atombomba? — kérdeztem végül türelmetlenül. — Rem­élem, Murg, tisztában van azzal, hogy engem a részletek nem érdekelnek. — Ha minden jól megy, mához négy hétre elindulhat az első gép. — Göringgel megbeszélte a dol­got? — Iyan. Két tucat, erre a célra készített gép vár készen a szál­lítmányra. — És milyen tempóban készül­nek majd a további bombák! — Fél éven belül további ötöt garantálok, de nem hinném, hogy annyira szükség lesz ... — Gondolja? — Bizonyos vagyok benne. Az atombomba íratása, elviselhetet­len. Nincs az a keményszívű nép, amely sokáig ellen tudna állni.­. — Kivéve a németet... Murg tanár mosolygott. "­— Természetesen, kivéve a né­meté­. Bennünket még atom­bom­­bával sem tudnának megtörni, feltéve, ha halvány sejtelmük is lenne az atombombáról. — Hogyne, persze ... Értem... Mi mindenben elsők vagyunk a világon, így volt a rakétafegy­­verekkel is. London sokáig nem hitt a megtorló fegyverben és amikor az elsőt megkapták, azt sem tudták, hová kapkodják a fejüket... Mégis azt­ szeret­ném­, ha mindenképpen sietnének. A Reich elvárja fiaitól, hogy cso­dát műveljenek. A birodalom még nem tudja, hogy Holzkir­­chen mit jelent, de nemsokára tudomást szerez róla és akkor majd mindenki a holzkireiienie­­ket ünnepli. — Ó, mi csak kötelességünket teljesítjük! — vigyorgott "Murg és lesütötte szemét. — Remélem, semmiféle baleset nem hátráltathatja munkájukat. — Minden óvórendszabályt élet­beléptett­ünk. Holzkirchem­ben nem történhetik baleset. Félórát járkáltunk még és ez­alatt én hol dicsértem és áfoko­­zódtam, hol vállat veregettem és fenyegettem. Az emberek féltek, remegtek és csodálkoztak. Végül elbúcsúztam Murgtól és autóm felé indultam. Ekkor kis zavar támadt. A kocsi motorja nem­­gyulladt be. A koffer azért izzadt és végül ki­jelentette, hogy a motor elrom­­lott és a hibát nem tudja azon­nal megtalálni. — A vezesd kocsit akkor ittt­hagyjuk! — intézkedett Stuiben. A soffőrhöz fordult és pattogó szavakkal adta ki utasításait: — Tolassák ide a központi garázs­ba. Senki sem nyúlhat hozzá, mert speciális kor­-51. Maga meg velünk jön Münchenbe és gon­doskodik arról, hogy elszállítsák. Freehsz mérnök fogja megvizs­gálni. — Igenis! — csa­pta össze bé­káját a kocsivezető. — Kérem, Fü­hrer, szálljon a második kocsiba. Sajnálom az ostoba balesetet és nem is értem, mi történhetett a kocsival. 180 lóerős motor... Hm ... Úgy lét­­szik, tervezőink még mindig nem tudnak tökéletes autót, készíteni­.. Kérem, a második kocsi is pán­célozott. Beszálltam az autóba, a soffőr indított és elhagytuk Holzkir­­chent. 3. Münchenbe mentünk, mert meg­beszélésem volt az ottani gaulei­­terrel. A tárgyalások két óra után értek véget és utána néhány régi náci vezérrel ebédeltem. Két óra, huszonöt perckor érke­zett az első jelentés Holzk­irehen­­ből: óriási robbanás történt a gyártelepen és a kár nagyságát egyelőre meg sem tudják állapí­tani. Nagy pánik keletkezett. Én a vezéri palotában lévő dolgozószo­bában fel és alá rohangáztam, bajaimat téptem, a földre dob­tam magam és amikor orvost kerítettek, m­innenktl meg­ akar­­t­tam gyilkolni. A jó müncheniek valósággal elmenekültek kőzetem­ből, pedig régen megszokhatták Hitler tombolásait és dühkitöré­seit. Végül úgy intéz­kedjenk, hogy azonnal kimegyek Holzkirchenbe, mert a kár nagyságáról és a pusztulásról magam akarok meg­győződni. Senkiről sem akartam tudni, de végül mégis megengedtem, hogy Wagner, a müllchmi gauleiter, el­kísérjen. Hohlk­rehen a siralmas pusztu­lás képét mutatta. A gyártelep olyan volt, mintha a föld nyílt volna meg alatta. Minden csupa romhalmaz, égő, füstölgő üszők volt. A halottak szám­a, az első becslések szerint, háromszázhúsz v­olt, de az egész telepen nem ma­radt ember, aki súlyosabban, könnyebben meg ne sebesült vol­na. A kísérleti telep teljesen el­tűnt a föld színéről, a műhelyek h­asználh­atatla­nokká váltak, Murg és minden fontos munkatársa el­pusztult. Sápadtan és egész testemben­­remegve néztem a szörnyű képet. Az emberek messze elkerültek és egyetlen értelmes választ sem tudtak adni. Csak Stuiben volt nyugodt és nevemben intézkedett. Értesítette Him­mlert, de mivel a honi hadsereg legfőbb parancs­noka L­übeckiben volt, csak nagy­sokára tudta meg, mi történt Végül újra München felé autóz­tam. Ernyedten hevertem az ülé­sen és közben minden érzékem­mel figyeltem. Kíváncsi voltam Bere Regn­s mag­yarázaaitára, de ő Stuiben ezredes szerepét játszot­ta még mindig és úgy tett, mintha szintén nagyon meg lenne rendülve. Már München külvárosában ro­bogtunk, amikor végül megtaó­­lalta . — Engem mindössze egyetlen kérdés izgat — suttogta szinte maga elé —, az, hogy életben maradt-e valaki, aki emlékezik a vezéri autó elromlás­ára. Hknmnter véréből mindent leiszimatokiak é­s ,nem szeretítésű, ha sok figyelmet szentelnének annak az autó­ügynek. — Még mindig nem értem, mi köze van az autónak ahhoz, ami­­ történt... — Azt hittem, hogy régen ki­találtad. Fóttonna robbanóanyag volt a kocsin ... — Tessék? — Egészen jól megértetted. A veszéri autót Valósággal ki­bélel­tük robbanóanyaggal ég a pokol­gép, amely megfelelő időpontban működni kezdett... — Úristen! Bere Regis ár­tátl­an arccal kér­dezte: — Mi baj?­­— Azt akarod mondani, hogy féltonna robbanóanyaggal autóz­tunk? Hogy odafelé pokolgépen ültünk és... —­ Igen, öregem, egészen jól mondod. Egy kitörni készülő vul­kánon ültünk és minden pilla­natban a levegőbe repülhettünk volna. De mi lett volna ez a rob­banás ahhoz képest, amely akkor következett volna be, ha az első német atombombát valóban le­dobják Londonra... — És te nyugodt arccal ültél mellettem, pedg tudtad... — Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nyugodt voltam. Én is ember vagyok... XVII. FEJEZET.I Himmler őrjöng­ ­. A holzkircheni földindulásról nem igen vett tudomást a német közvélemény. Az újságok egyet­len szót sem írtak róla, különben is az emberek már régen hozzá­szoktak ahhoz, hogy itt is, ott is házak, városnegyedeik omlanak össze, hogy falvak, óriási gyár­telepek törlőd­­ek el a föld színé­­ről és hogy felbecsülhetetlen­ ér­tékek hamvadnak el a háborít óriási tüzében. Az a néptöm­eg, amely eszten­­dők során át permanens diadás­­mámorban úszott és mámoritás­­­an, rendületlenül hitt a végső győzelemben, az utóbbi időkben lassan elfajult. Már elég szép számmal akadtak olyanok is, akik kételkedni kezdtek « gjf&z*!' lemben. December 16-a azonban újra ttí­­rázta a lelkeket. Abban a pipái maiban, amint a német rádióállo­mások harsogni kezdték az utcá­nak, az otthonnak, hogy aa fAl­­dennesben óriási német offonTSvíS indult, a milliók megint felléle­­gedtek. Az öröm a következő na­pokban csak fokozódott. Huszon­­­kettedikén a német csapatok mélyi betörést értek el Larochenál és rál kábult nác ragyákban megint új diadalok ködiképe kezdett kibon­­takozni. Később annál nagyobb volt a csalódás. A bastognei szakaszon­ bevetették az angol és amerikai ejtőernyősöket, az ellentámadás kiverte a németeket Celles és Ciney helységekből, azután Bae­­logne és St. Hubert között, meg­indult a nagy amerikai offenzíva, amely a remény utolsó foszlányát is elvette a náciktól. A rövid néhánynapos mámort a keserű kiábrándulás korszaka követte. Nem igen lehetett a né­met közvélemény előtt eltitkolni Radom­, Varsó, Lodz és Krakkó felszabadulását, Broanbeag elestét és az ardennesi német vissza­vonulás bírót. Január végén már remény­telen káosz uralkodott a Harmadik Bi­­rodalomban. A nagyhatalmú ve­zérek úgy viselkedtek, m­inthg végképpen elvesztették volna fe­jüket. Göring majdnem mindig részeg volt és egyre szitkozódott, Gabbels gyáván la­pult és nem múlt el nap, h­ogy sírva ne fakadt volna. Az ő idegei voltak a leg­rosszabb állapotban. Ribbenk­op­ilár csak sápadt árnyéka volt ön­magának. Az ő minisztériuma akár sakkbajnokságokat, vagy dalos versenyeket rendezhetett vol­na, hiszen a Harmadik Biroda­lomnak már alig voltak a külügyei. Mindközött azonban Heinrich­ Himmler volt a legdü­h­ödtebb far­­ka. Azt suttogták, hogy őrjöngő diühkitörései még Hitlerét is fe­lülmúlják, pedig engem nehéz volt felülmúlni. Szinte kéjjel játszottam meg is roncsolt idegzetű, félőrült ember szerepét. Egyszer, amikor Bor­­mami volt nálam, törni-zúzni kezdtem és mielőtt megakadá­lyozhattak volna, a földre vetet­tem magamat és a szőnyeg szé­lét kezdtem rágni. Ijedt környezeten orvost hí­vott, de nekem eszem ágában sem volt akár Stumpfedker tanári, akár Morei­ doktort a közelembe engedni. — Gyáva, áruló, piszkot, ku­tyáik! — kiáltottam tajtékzó száj­jal. — Mindnyájan elárultatok. Puha alattomos polgári kutyák­kal csináltam forradalmat, olya­nokkal, akik csak azzal törőd­­ek, hogy minél jobban megtöltsék a zsebüket. Ki veletek! Gondoskodtam arról, hogy ez­zel a viselkedéssel mindenkit fel­riasszak m­agam mellől, de — mondom — Himmler még rajtam is túltett. Már csak vak gyilk­o­­lási vágy kergette, űzte vég­ig a birodalmon. És éppen azért, mert a legvérsziomjanaibbnak mutatko­zott, tudtam, hogy mindközött ő a leggyávább, hogy az ő álmai­ban kisért a legtöbb véres hom­loké kísértet és hogy az ő álmat­lan éjszakái a leggyötrőbbek. (Folytatjuk.) m­egöltem HKrURt? REGÉNY IRTA SPENCISt WALLS 10 IMS november 25 a­ flODfi JSmNYOMOZÓ INfOfiítírt ! JgL­­ifi 999 70 fie.­ktf. OSTENDI Ma, szombaton és vasárnap világvárosi attrakciók új szereplőkkel, fellép az új felfedezett tenorista is Tánc Nagyszerű vacsorák. VILÁG Vesasfriázs Borostyán szipkát Genlwsz-tól, Párisi-utca 9., Kígyó-utca 4. (X) Halkülönlegességek a r­égi I Ura Let­tise étterem­­li kávéházban C TM Cigányzenén Somogyi Béla­ út 21. (volt Bagatell-kávéház) .Tel. 423-1051

Next