Világesemények Dióhéjban, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1967-01-01 / 1. szám

kintve, nehéz márványobeliszkek alatt nyugszanak. A rezsim vezetősége tehát a szó fiziológiai értelmében is­ megöre­gedett, de még inkább politikai érte­lemben. Ha nem lenne annyira véresen ko­moly, szinte mulatságos volna végig­olvasni a hivatalos történetírók vissza­emlékezéstömegét, ahogyan most ma­gyarázzák a Franco-rendszer szerepét a második világháborúban. Azt a tényt, hogy a spanyol—francia határon meg­beszélt találkozóról a spanyol államfő elkésett, ma úgy tüntetik fel, mint a Hitlerrel szembeni ellenállás jelét. A falangista Kék Hadosztály elküldését a keleti frontra ugyancsak a tábornok javára írják: nem lépett be a háború­ba, „csak” egy önkéntesekből álló di­víziót bocsátott a németek rendelkezé­sére. Ez mutatja, hogy Madridban is érzik, másként kell tekinteni a múltra. A polgárháborúról viszonylag keveset szólnak, megpróbálják elintézni a „nu­­estra guerra” (a mi háborúnk) kifeje­zéssel. Az Elesettek Völgyében egy­más mellé temették mindkét fél halot­téit — ismét a hivatalos indokot idéz­zük —, engesztelésül. Az idők változásának bizonyos sze­mélyi következményeit is számításba kellett venni. Franco rendszere eleinte három fő pillérre támaszkodott. A had­seregre, a falangista mozgalomra és az egyházra. S most, ezzel a három biztosnak hitt pillérrel is bajok van­nak. A hadsereg tábornoki karában ma már többségükben olyanok vannak, akik a polgárháború utáni nemzedék­hez tartoznak. Sokan nem elégszenek meg a korábbi szereppel, hogy a kato­naság — a rendőrség és a csendőrség kiegészítéseként — főként a belső el­nyomás eszközéül szolgáljon. Úgy lát­ják, hogy az amerikai támaszpontokkal teletűzdelt, a NATO kapuja előtt álló Spanyolországban lehetőség lenne a hadsereg világpolitikai értelmű felérté­kelésére, egyben saját ázsiójuk emelé­sére. A falangista párt sem nevében, sem A Prado Múzeum előtt — Gyermeknapoztatás

Next