Világesemények Dióhéjban, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1. szám
kintve, nehéz márványobeliszkek alatt nyugszanak. A rezsim vezetősége tehát a szó fiziológiai értelmében is megöregedett, de még inkább politikai értelemben. Ha nem lenne annyira véresen komoly, szinte mulatságos volna végigolvasni a hivatalos történetírók visszaemlékezéstömegét, ahogyan most magyarázzák a Franco-rendszer szerepét a második világháborúban. Azt a tényt, hogy a spanyol—francia határon megbeszélt találkozóról a spanyol államfő elkésett, ma úgy tüntetik fel, mint a Hitlerrel szembeni ellenállás jelét. A falangista Kék Hadosztály elküldését a keleti frontra ugyancsak a tábornok javára írják: nem lépett be a háborúba, „csak” egy önkéntesekből álló divíziót bocsátott a németek rendelkezésére. Ez mutatja, hogy Madridban is érzik, másként kell tekinteni a múltra. A polgárháborúról viszonylag keveset szólnak, megpróbálják elintézni a „nuestra guerra” (a mi háborúnk) kifejezéssel. Az Elesettek Völgyében egymás mellé temették mindkét fél halottéit — ismét a hivatalos indokot idézzük —, engesztelésül. Az idők változásának bizonyos személyi következményeit is számításba kellett venni. Franco rendszere eleinte három fő pillérre támaszkodott. A hadseregre, a falangista mozgalomra és az egyházra. S most, ezzel a három biztosnak hitt pillérrel is bajok vannak. A hadsereg tábornoki karában ma már többségükben olyanok vannak, akik a polgárháború utáni nemzedékhez tartoznak. Sokan nem elégszenek meg a korábbi szereppel, hogy a katonaság — a rendőrség és a csendőrség kiegészítéseként — főként a belső elnyomás eszközéül szolgáljon. Úgy látják, hogy az amerikai támaszpontokkal teletűzdelt, a NATO kapuja előtt álló Spanyolországban lehetőség lenne a hadsereg világpolitikai értelmű felértékelésére, egyben saját ázsiójuk emelésére. A falangista párt sem nevében, sem A Prado Múzeum előtt — Gyermeknapoztatás