Világesemények Dióhéjban, 1969 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1969-01-01 / 1. szám
írja, hogy szeretné sartni azt az embert, aki ennek a könyvnek Vietnamról szóló részei alapján bármi képet kapott arról, tulajdonképpen hogyan is akarja Nixon a háborút befejezni. A múltban - Nixon szerint - „nem vetettük be hatékonyan katonai erőnket... Azonban az olyan gyors és hatalmas csapás, amelyik két vagy három évvel ezelőtt döntő lehetett volna, ma már nem lehetséges". Nixon szerint „tisztességes rendezésre” van szükség. Schlesinger aláhúzza, hogy Nixon ennél többet a vietnami kérdésről nem mondott. Még az előválasztások idején egyszer-kétszer kijelentette, hogy van terve a háború befejezésére, csak még nem mondhatja meg senkinek, hogy mi is ez a terv ... Schlesinger ezt írja: „Mit tesz majd Nixon, ha a vezérkari főnökök arról fogják biztosítani, hogy a Vietkong az összeomlás előtt áll, már csak 13 éves gyermekek és az asszonyok harcolnak a soraiban, s minden jel azt mutatja, hogy kétségbeesett helyzetbe került? Mit tesz majd Mr. Nixon, ha a vezérkari főnökök azt kívánják, hogy adjon nekik még három hónapot, további 25 000 embert, engedélyezze nekik a bombázások újrakezdését , és akkor megnyerik a háborút? Azt nem lehet pontosan megmondani, hogy Mr. Nixon erre igent vagy nemet mond-e majd. De a tábornokok iránti csodálata, az közis- mert. »Az a szándékom — mondta október 24-én —, hogy a katonai vezetőknek ismét direkt bejárást biztosítok az elnökhöz.« Elképesztő nyilatkozat ez — írja Schlesinger —, hiszen az ember nem tudja elképzelni, hogyan lehetne ez a bejárás még direktebb, mint ahogy Johnson idejében volt." Schlesinger szerint Nixon elvetette McNamara „atom-egyensúly” elvét. Mi ez az elv? McNamara szerint sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem tud olyan és akkora nukleáris erőre szert tenni, hogy a másikat megsemmisítse és egyszersmind saját országának a megsemmisítését megakadályozza. Továbbá: McNamara szerint a megközelítő egyensúly-állapot nem a fegyverek számát, hanem a megsemmisítő erőt tekintve — a legjobb módja annak, hogy egy viszonylag elfogadható stabilizációt teremtsenek a világhelyzetben. Itt most nem térünk ki McNamara úgynevezett doktrínájának érdembeli bírálatára. Mit mond erről Schlesinger? Megírja, hogy Nixon említett választási könyvecskéjében a következő olvasható: „Ez az egyensúly-koncepció fölényt biztosít a potenciális ellenségnek. Ezt a koncepciót mi nem fogadhatjuk el, ha szabad népként akarunk a jövőben is élni." És: „A mi célunk az egyértelmű katonai fölénynek a megteremtése legyen." Schlesinger ehhez a következőket fűzi hozzá: ha Nixon ezt komolyan gondolja, akkor az amerikai nukleárisfegyver-potenciál nagymérvű növelését tervezi, márpedig Schlesinger szerint „az Egyesült Államoknak máris elegendő robbanóanyaga van ahhoz, hogy az egész Földet a levegőbe röpítse". Nixon üdvözölte azt a szenátusi határozatot, hogy előmozdítják az antirakéta-rendszer kiépítését, és hozzáfűzte: „Első ízben beszéltek kevesebbet arról a csapásról, amelyet a kommunista Kínának a hetvenes évek elejére várható lehetséges rakétafenyegetése ellen kell irányítani, most többet beszélnek a szovjet rakétapotenciál gyors növekedéséről ... Az antirakéta-rendszer fejlesztésének egész problémája azáltal torzult el, hogy eltúlozták azt az egyértelműen másodrangú veszélyt, amelyet Peking majd a jövőben okozhat.” Schlesinger azt állítja, hogy a Johnson-érának viszonylag korlátozott és feltehetően Kína ellen irányított antirakéta-rendszerét Nixon nem helyesli, ehe- 4