Világesemények Dióhéjban, 1973 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
vontak két másik pártot is, hogy abban az esetben, ha a hatalmat válságok fenyegetnék, meglegyen a lehetőség a mentőakcióra. A Demokratikus Köztársaság Szövetsége (UDR) ennek a koalíciónak a vezető ereje. A gaulle-izmus pártjának nevezi magát, noha időközben többször is átalakult, nevet is több ízben változtatott. Magja az a már idősebb nemzedék, amely még De Gaulle oldalán az antifasiszta ellenállásban harcolt, de ehhez új rétegek is csatlakoztak, amelyek 1958 előtt tudatosan készültek a hatalomra. Georges Pompidou is csak a háború után lett a tábornok kabinetfőnöke. Az eredeti gaulle-ista gárda a kormányzás tizennégy évében tovább hígult. Az UDR azoknak lett a gyűjtőhelye, akik Franciaországotkonzervatív módon, a nagytőke javára akarják kormányozni. Maga a tábornok is így építette föl politikáját. Az UDR ennek megfelelően mindig is a „rejtélyek pártja" volt. De Gaulle soha nem volt a tagja, még formálisan sem, miként most Pomgidou is papíron „fölötte áll". A párt vezetője a mindenkori miniszterelnök (jelenleg Pierre Messmer), de az elvi irányítást valójában a köztársasági elnök végzi. Az UDR-t nem lehet egységes pártnak tekinteni, maga is koalíció: a különböző jobboldali irányzatok gyűjtőhelye. Három fő csoport különböztethető meg benne: az úgynevezett ortodox gaulle-is■ ták, akik magukat egyedül tartják az eszmék letéteményesének, és időnként számon kérik az eltéréseket. Vezetőjük Michel Debré nemzetvédelmi államminiszter, de ide tartozik Pierre Messmer miniszterelnök is, a magukat baloldali gaulle-istáknak nevezők, akik főként a volt elnök szociális programjának végrehajtását sürgetik. Vezetőik Edgar Faure, a szociális ügyek minisztere és Léo Hamon, volt államtitkár. 5