Világesemények Dióhéjban, 1973 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1973-01-01 / 1. szám

vontak két másik pártot is, hogy ab­ban az esetben, ha a hatalmat vál­ságok fenyegetnék, meglegyen a le­hetőség a mentőakcióra. A Demokratikus Köztársaság Szövet­sége (UDR) ennek a koalíciónak a vezető ereje. A gaulle-izmus pártjának nevezi magát, noha időközben több­ször is átalakult, nevet is több ízben változtatott. Magja az a már idősebb nemzedék, amely még De Gaulle ol­dalán az antifasiszta ellenállásban harcolt, de ehhez új rétegek is csat­lakoztak, amelyek 1958 előtt tudato­san készültek a hatalomra. Georges Pompidou is csak a háború után lett a tábornok kabinetfőnöke. Az eredeti gaulle-ista gárda a kor­mányzás tizennégy évében tovább hí­gult. Az UDR azoknak lett a gyűjtő­helye, akik Franciaországot­­konzerva­tív módon, a nagytőke javára akarják kormányozni. Maga a tábornok is így építette föl politikáját. Az UDR ennek megfelelően mindig is a „rejtélyek pártja" volt. De Gaulle soha nem volt a tagja, még formálisan sem, mi­ként most Pomgidou is papíron „fölöt­te áll". A párt vezetője a mindenkori miniszterelnök (jelenleg Pierre Mess­mer), de az elvi irányítást valójában a köztársasági elnök végzi. Az UDR-t nem lehet egységes párt­nak tekinteni, maga is koalíció: a kü­lönböző jobboldali irányzatok gyűjtő­helye. Három fő csoport különböztet­hető meg benne:­­ az úgynevezett ortodox gaulle-is­­■ ták, akik magukat egyedül tartják az eszmék letéteményesének, és időn­ként számon kérik az eltéréseket. Ve­zetőjük Michel Debré nemzetvédelmi államminiszter, de ide tartozik Pierre Messmer miniszterelnök is,­­ a magukat baloldali gaulle-isták­­na­k nevezők, akik főként a volt elnök szociális programjának végre­hajtását sürgetik. Vezetőik Edgar Faure, a szociális ügyek minisztere és Léo Hamon, volt államtitkár. 5

Next