Világgazdaság, 1972. június (4. évfolyam, 105/854-126/875. szám)

1972-06-23 / 121. (870.) szám

4 MELLÉKLET Les Echos A tekintélyes francia közgazdasági lap munkatársa Roger Gorse-val, a CFCI (Centre Francaise du Commerce International) vezérigazgatójával készí­tett interjúja bevezetőjében utal arra, hogy a francia külkereskedelem, amely 1971-ben látványosan fejlődött, ez év első három hónapjában azonban éppen csak egyensúlyban volt (bár az import visszaesése miatt áprilisban valame­lyest javult a helyzete), továbbra is­­az ország gazdasági expanziójának legfon­tosabb tényezője. Milyen mértékben valósulnak meg a hozzáfűzött remények és a hatodik öt­éves tervben kitűzött célok? A beszél­getés során a CFCI főigazgatója azokat a feltételeket és körülményeket mér­legelte, amelyektől a francia export jö­vője függ. Hangoztatta, hogy a francia külkereskedelem fellendülésében olyan irányzatot lát, amely az elkövetkező években is fennmarad, sőt tovább erő­södik. Az önelégültségre azonban nincs ok, mert az 1972. évi statisztikai ada­tokat szemügyre véve kitűnik, hogy az elmúlt évi mérlegaktívum túlnyomó része a frankövezetben lebonyolított forgalomból származik. Márpedig az itt elért 4,4 milliárdos többlet egyrészt nem jelent devizabevételt, másrészt inkább az import csökkenésének volt köszön­hető. Elég csak az algériai olajvásár­lások alakulására utalni. A mezőgazdasági export 1970 és 1971 között 25 százalékkal emelkedett, ezt a teljesítményt azonban nehéz volna megismételni. Még mindig ingatag a felszerelési javak mérlegének egyen­súlya is. Ezzel azonban az igazgató fenntartásai ki is fogytak és a javu­lást általánosnak tartja. A késztermé­kek kelendőek, a francia áru egyre nagyobb teret hódít az ország főbb partnereinek piacain és az USA-val szembeni deficit is csökkenőben van. Változatlanul kiváló a francia áru ver­senyképessége: 1971-ben az export nö­vekedési üteme (+ 8,3%) maga mögött hagyta a világkereslet fejlődésének ará­nyát (+5%). A főigazgató elmondta, hogy bizonyos konjunkturális lassulással számolnak az év második felétől kezdve, ami kétség­telenül érinteni fogja a francia árufor­galmat is, de semmi esetre sem olyan mértékben, hogy annak fejlődését hát­ráltatná. A francia áru egyes nagyobb piaco­kon, így például az USA-ban és Dél- Amerikában több évtizedes késedelem­mel jelent meg. A lemaradásnak egyik oka, hogy a tíznél több alkalmazottal dolgozó 75 000 vállalat közül mindössze 5000 exportál rendszeresen és a teljes kivitel 80 százalékát ezek közül 2000 teljesíti. Nem lehet tőlük elvárni, hogy egyszerre minden piacon jelen legye­nek. Sokan nehezen szánják rá magu­kat, hogy Franciaországon kívül tele­pedjenek le, súlyosan esnek latba tör­ténelmi, gazdasági, földrajzi és pszicho­lógiai tényezők is. A struktúra azon­ban módosul és el fog érkezni az az idő is, amikor minden ipari vállalkozó kö­telezőnek érzi majd az exportot. A hatodik ötéves terv célkitűzéseinek esélyeiről szólva a CFCI főigazgatója vonakodott határozott véleményt mon­dani. Rámutatott, hogy a kereskedelmi mérleg nemcsak az import és az export, hanem számos külső és belső, gazda­sági, politikai és társadalmi jelenség eredője is, és ha a terv alkotói a kül­kereskedelemnek szánták a „jelző­lámpa” szerepét, azt valószínűleg azért tették, mert abban a konjunkturális változások szemmel tartásának alkalmas eszközét látják. Más szóval, ha az álla­mok, kormányok és vállalatok helyes gazdaságpolitikát folytatnak, az ered­mény virágzó külkereskedelem lesz. Amikor a terv meghatározza, hogy a fizetési mérleg egyensúlya évi 11 mil­liárdos többletet foglaljon magában, ezzel feladatot tűz ki, ami azonban ön­maga is egy sereg változó tényező függ­vénye. Sokan ambiciózusnak látják a hato­dik ötéves tervet, de ezek szem elől té­vesztik az előző tervidőszakban meg­tett utat és azt is, hogy a kormányzat ezúttal sem marad tétlen és új ösztön­zőkkel, fokozott tájékoztatással és anya­gi garanciával támogatja a vállalatok­nak az új külső piacok megszerzésére irányuló törekvéseit. Az interjút készítő újságíró aggályát fejezte ki, vajon nem jelent-e gyenge­séget, hogy a francia export 70 száza­léka Párizstól 1500 kilométeres koron belül talál vevőre és zömmel a Közös Piacra, pontosabban az NSZK-ra kon­centrálódik. A főigazgató elismerte, hogy a szakértők tudatában vannak a jelenség veszélyének. Hovatovább már a közös piaci eladások is inkább hason­lítanak elosztáshoz, mint kivitelhez. Éppen ezért a francia exportőrök figyel­mét igyekeznek távolabbi, nagy felvevő piacok felé irányítani. Az exportőrök saját stratégiája azonban az, hogy előbb a Közös Piacon akarják lábukat szilár­dan megvetni. Ami a szocialista országokkal, köztük különösen a Szovjetunióval folytatandó kereskedésbe fektetett nagy remények jogosultságát illeti, a főigazgató azt az eddigi fejlődést tükröző számokkal iga­zolta. Amíg 1950-ben a teljes francia külkereskedelemben ezek az országok még csak 1,1 százalékot képviseltek, ez az arány 1971-ben az importnál 2,7, az exportnál pedig már 3,6 százalékos volt. Bár ez gyors fejlődés, az áruforgalom ebben a relációban még most sem éri el a Svájccal lebonyolított forgalom nagyságát. Mind a magánosok, mind a közületek számos kezdeményezést tettek már a vállalatok eladásainak, vásárlásainak és kooperációs tevékenységének meg­segítésére. A külföldi terjeszkedés lehe­tőségeit gyors, pontos és állandó infor­mációval hozzák a vállalkozók tudo­mására. Erre szolgál a Selexport létesí­tése és a MOCI egyes országokat be­mutató cikkei is. A főigazgató azonban nyomatékosan hangsúlyozta, hogy bizonytalan hely­zetű vállalatokat nem kívánnak beve­zetni külső piacokon. Az export nem kibúvó és nem orvoslása a konjunk­turális bajoknak, hanem az egészséges, versenyképes vállalatnál szervesen bele­ kell illeszkednie a normális és főként folyamatos tevékenységbe. A CFCI fő­titkára azt sem látja be, hogy miért jelentene az export a vállalatok szá­mára többlet­kockázatot. Sokkal na­gyobb a kockázat, ha otthon várják be a külföldi konkurrencia egymást követő hullámait, mintha önként jelentkeznek a külföldi piacokon. Biztos, hogy az a vállalat, amely nem képes exportra ter­melni, nagyon nagy kockázatot vállal. A Közös Piacon belül nem létezik többé védett iparág és gyakorlatilag minden szektorban elkerülhetetlenné vált a konkurrenciaharc a külföldi cégekkel. Kereskedelmi téren tehát a legjobb védekezési stratégia az ellenségnek sa­ját területén való megtámadása. (1972. május 29.) A spanyol „gazdasági csoda” vége LEXPRESS A spanyol „gazdasági csoda” alig­hanem véget ért. Az OECD-szakembe­­rek egyöntetű véleménye szerint lezá­rult az a 10 éves időszak, amikor a Spanyolország gazdasága csaknem két­szer olyan gyorsan fejlődött, mint a többi nyugat-európai országé, és ezzel behozta túl nagy lemaradását. A fej­lődés tovább folytatódik ugyan, de már csak a többi gazdasággal megegyező mérsékelt ütemben. Így tehát Spanyol­­ország a fejlődés versenypályáján a jö­vőben többé- kevésbé azonos távolság­ban tartja majd az iramot Olaszország és Görögország között. Valójában azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. A „spanyol gazdasági csoda” új rétegeket , közgazdászokat, vállalatvezetőket, szakszervezeti mili­­tánsokat hívott életre, felidézte a ha­ladás erőit, amelyeket a halódó dik­tatúra most hiába próbál megfékezni, a felidézett szellemeket már nem tudja visszaparancsolni és azok valószínűleg robbanásszerűen törnek majd fel, nem­csak a gazdasági, de a politikai életben is a diktatúra halála után. Spanyolország közvetlen problémája ugyanaz, mint a legtöbb európai tőkés­országé: a stagnálással került szembe, azaz az árak gyors emelkedésének és az expanzió lassulásának egybekapcso­lódó problémájával. A pesetát, a sterlinggel egyidejűleg, 1967-ben leértékelték. A sokk elmúltá­val 1968 elején az expanzió gyors ütem­ben ismét erőre kapott, de ennek csak­hamar a túlfűtöttség lett a következ­ménye. A kormány ezt 1969 végén kor­látozó intézkedésekkel próbálta levezet­ni s ily módon sikerült is csökkenteni a háztartások és vállalatok fogyasztási kiadásait. Azonban az árak 10 száza­lékkal, a bérek pedig 15 százalékkal tovább emelkedtek évente. A kormány 1972-ben lazábbra enged­te a gyeplőt. Olcsóbbá tette a hitelt. A következő évben 2 milliárd francia franknak megfelelő költségvetési defi­citet tervezett be. A gazdaság ezzel ismét mozgásba jött, igaz, csak lassan és az infláció körülményei között. De az 1970—1971-es évben — amelyet pe­dig a spanyol vezetők eléggé kedve­zőtlennek tartottak — a gazdasági nö­vekedés még így is 5,5 százalékos volt, magasabb, mint Nyugat-Európában, az Egyesült Államokról nem is beszélve. Spanyolország a növekedési ütem te­kintetében megőrizte fölényét a kon­tinens országaival szemben. A „csoda” 1959-ben kezdődött. Franco, biztosnak érezve hatalmát, ekkor ve­zette be gazdasági reformját: 50 szá­zalékkal leértékelte és átválthatóvá tette a pesetát; zöld utat adott a kül­földi tőke beáramlásának; félig fel­nyitotta a sorompókat az árucsere és azok előtt a spanyolok előtt, akik ki akartak vándorolni. Mind­ennek követ­keztében özönleni kezdett a deviza, három forrásból is, biztosítva az esz­közöket a gazdaság korszerűsítéséhez. A turistákat vonzották az olcsó árak. Andalúzia és Kasztília parasztjai tíz­ezrével vállaltak külföldön munkát, de fizetésük egy részét hazaküldték csa­ládjuknak. Az európai és amerikai cé­gek, bízva a diktatúra konszolidáció­jában, nagy összegeket fektettek be a spanyol gazdaságba. És végül, hogy me­derbe tereljék a viharos fejlődést, Lo­pez Rodo tervezésügyi miniszter irá­nyításával két négyéves tervet valósí­tottak meg 1964 és 1971 között. Az elmúlt 13 év látványos eredmé­nyeket hozott. Először is mintegy 7 szá­zalékos gazdasági növekedést évente s ennek megfelelően nagyobb jövedelmet a lakosságnak. Továbbá a hagyományos iparágak (a baszkföldi acél, a kataló­­niai textil és a zaragozai élelmiszer) mellett robbanásszerűen egészen új szektorok keletkeztek: az (államosított) olaj-, a cipő-, az autóipar, a hajó­gyártás stb. Végül és legfőképpen, ellen­tétben a feltörő Jugoszláviával és Gö­rögországgal, Olaszországhoz hasonlóan Spanyolország abba a szerencsés hely­zetbe került, hogy iparcikkeivel sike­rült betörnie a fejlett országok pia­caira. Mi ad okot mégis az aggodalomra? Ez utóbbi siker ellenére az export csak a felét fedezi az importnak. A deviza beáramlása, amely kiegyenlíthetné ezt a deficitet, már nem nagyon növekszik tovább. A külföldi spanyol vendégmun­kások száma 1 millió 300 ezer körül kezd stabilizálódni, s többen közülük a családjukkal együtt le is települnek, tehát pénzt már nem küldenek haza. A turisták 1970-es 24 milliós rekord­seregét sem igen lehet már túlszárnyal­ni. A külföldi kapitalisták pedig egyre kevésbé bíznak a diktatúra szilárdságá­ban. - ;*5§| | ■[»; 1 De a szakemberek különösen azt tart­ják meglepőnek, hogy a „spanyol csoda” nem rombolta szét a gazdaság merev­ségeit. Földreformnak például híre sincs még) Spanyolországban 400 olyan földbirtokos van, akiknek a birtoka az 5000 hektárt is meghaladja. 5 millió szegényparasztnak viszont nem egé­szen 1,5 hektár az átlagos osztály­része. A bérből élők száma 2, 3 százalékkal növekszik évente. Az adórendszer elavult, az egységes és progresszív jövedelemadót nem ismerik, az adóbevallásokat az adóhivatalok nem ellenőrzik komolyan, a vállalatok „le­alkudják” jövedelemadójukat. A fejlő­désbeli különbségek az országrészek között még nagyobbak, mint Olaszor­szágban. Ezért a néhány ipari központ­ba nagy az elvándorlás. A vállalatok általában kicsinyek, mindössze csak 162-nek van ezernél több dolgozója. A kutatást általában elhanyagolják. A beruházásoknak csak mintegy 30 szá­zalékát fedezik a vállalati jövedelmek­ből, a többit a bankok szolgáltatják. (1972. május 14.) 1972. JÚNIUS 23. Egy optimista jelentés az amerikai gazdaságrólNyilatkozat a francia külkereskedelem problémáiról Az Egyesült Államokban az idén olyan gazdasági megélénkülés kezdő­dött, amely még az előrejelzéseket is felülmúlja. Az új fejleményeket érté­keli a pennsylvaniai egyetem oktatói­nak elemzése, az ún. Wharton-jelentés. A szerzők az új jelenségek láttán kénytelenek voltak módosítani egyik korábbi előrejelzésüket: a GNP-t most már 1150 milliárd dollárra teszik, jó 8 milliárd dollárral többre, mint még nemrég számítottak. Az amerikai gaz­daság mintha csak a jól ismert klasz­­szikus ciklus megélénkülési szakaszába lépett volna. A fejlődés — önmagából termelve ki a maga hajtóerejét — min­­­den fontosabb szektorban kibontakozik, miközben magával ragadja az összes többi termelési ágat is. Az első negyedévben a 31 milliárdos GNP-növekedés zöme még az áremel­kedésekből származott, de ezek a má­sodik negyedévben már lefékeződtek és jelenleg alatta maradnak az évi 6 szá­zalékos nyomasztó átlagnak. A reális gazdasági növekedés viszont előrelát­hatólag meghaladja az 5,6 százalékos ütemet. Az általános megélénkülést a fonto­sabb mutatók tükrözik a legjobban. Az átlagos munkahét növekvőben van, a munkanélküli segélyek pedig csökken­nek s ez már valószínűleg a munka­­nélküliség mérséklődését vetíti előre. A megrendelések a fémáru-gyártásban hirtelen felszöktek az év elején. A tőke­javak iránti kereslet 1972 első negye­dében 13 százalékkal haladta meg a múlt év elejei szintet. Az adók levo­nása utáni vállalati profitok rekord­­magasságra, 52,3 milliárd dollárra emel­kedtek , 17 százalékkal szárnyalták túl a tavalyi első negyedévi szintet. Ezzel szemben a nagykereskedelmi árak továbbra is makacsul tartják ma­gukat, de még ez is a kereslet növe­kedését jelzi. Az érzékeny fogyasztói árak viszont ugrásszerűen emelkednek. Még mindig aggasztó ütemben mennek felfelé a termelési költségek is. Az első negyedévben az egy főre eső bér­költség az egész gazdaságban 3,4 szá­zalékkal volt magasabb a tavalyi első negyedévhez képest. Az árellenőrzés második szakaszának a bevezetése ugyanakkor a gyárosok számára meg­nehezítette, hogy emeljék az árakat és ilyen módon fedezzék a magasabb bér­költségeiket. Az áremelkedéseknek a bérekhez viszonyított mértéke az egyet­len olyan fontosabb mutató, amely áp­rilisban lemaradást tükröz. Az első negyedévben a GNP-ben bekövetkezett növekedésnek csaknem a fele eredt a fogyasztási szektorból. (A fogyasztók rendszerint a felét emésztik fel az össznemzeti terméknek.) A ki­adások növekedése viszonylag legna­gyobb a lakásépítés és a vállalati be­ruházások frontján. Az építkezési „boom” fantasztikus méreteket öltött és 1­5,6 milliárd dollárral fokozta az ez irányú költekezéseket. (13 százalékos növekedés csak egy negyedév alatt!) Hasonlóan gyors ütemben szaporodnak a vállalati tőkeráfordítások is. A tavalyi első negyedévi 3,3 milliárd dolláros fel­futás után ezek a kiadások újabb 6,1 milliárd dollárral növekedtek az idei első negyedévben. A Wharton-jelentés szerint a gazda­sági növekedés a második negyedév­ben körülbelül olyan lesz, mint az első­ben. Az árak mérsékelt ütemben, 3,25 százalékkal emelkednek tovább, míg a tényleges termelésnek a növekedése meghaladja a 8 százalékot. Mindamellett az egyes szektorok növekedésében kü­lönbségek is lesznek az első negyedév­hez képest. Dollárban kifejezve a ki­adások feltételezhetőleg nagyjából azo­nosak maradnak. De a nagy profitok már nem emelkednek az előző negyed­évihez hasonló gyors mértékben. A tőkeberuházások növekedése is vissza­esik 3,9 milliárd dollárra és a lakás­­építkezések sem fejlődnek a korábbi ütemben. Becslés szerint mindössze 700 millió dollárral járulnak majd hozzá a második negyedévi GNP-hez. A kor­mányzati kiadások szintén csökkenni fognak. E pangás ellenére a készletek és a külkereskedelem alakulásában javulás lesz majd. Az első negyedévben a kész­letek gyarapodása csak 600 millió dol­lár volt. A második negyedévben a Wharton-jelentés több mint 2,5 mil­liárd dolláros készletnövekedésről ad számot. Az áruk és szolgáltatások exportjá­ban a deficit az első negyedévben még 6,2 milliárd dollár volt, de a második negyedévben már csak 1 milliárdos deficittel számolnak. Ennek elérése azonban nem lesz könnyű. Egyébként a készletek felhalmozó­dása valószínűleg az egész évben foly­tatódik. A házépítkezés azonban már ezen a nyáron csúcspontjára hág. És végül a megélénkülés hatására keve­sebb munkanélküli segélyt kell majd kifizetni. A jelentés szerint a munka­­nélküliség rátája az év végére 5 száza­lékra esik vissza. Általában az üzleti tevékenység gyors megélénkülése to­vább tart egészen 1973 derekáig, de ez­után már veszít lendületéből. A Wharton-jelentés — bár mérsékel­tebb mértékben — továbbra is égetőnek tartja az infláció problémáját. A kor­mánynak az a törekvése, hogy az inf­lációt leszorítsa 2—3 százalékra az év végére, nem lesz elérhető. Az infláció a következő két év egyik negyedében sem csökken 3 százalék alá. Ebben az évben a becslések az árak együttes emelkedését 3,6 százalékra teszik, szem­ben a tavalyi 4,6 százalékos növeke­déssel. A következő évben pedig 3,5 szá­zalékos áremelkedéssel számolnak, de az év derekától ez az ütem is felgyor­sulhat. Az inflációnak ezt az előre jel­zett makacs kitartását a Wharton­­jelentés a bérekkel hozza összefüggésbe. Szerinte a bérek növekedésének üteme csak kis mértékben mérséklődik ebben az évben, sőt jövőre még fel is gyorsul. A jelentés rámutat arra is, hogy te­kintettel a nagy üzleti forgalomra, a pénzügyi hatóságoknak nem lesz köny­­nyű a pénzforgalmat a megkívánt 6 százalékos rátára visszaszorítani. A Wharton-jelentés szerint a piacnak a fizetési eszközökkel való ellátása a gaz­dasági expanzió szükségleteinek meg­felelően 9—10 százalékkal növekszik az év hátralevő részében. A rövid és hosszú lejáratú bankkamatláb szintén magasabb lesz az idei és a következő évben. Természetesen a Wharton-jelentés nem az egyetlen ilyen jellegű felmérés az Egyesült Államokban. Más jelentések már mérsékeltebb optimizmussal ítélik meg az amerikai gazdaság várható ki­látásait. (1972. évi 2231. szám) Aggodalmak az olasz vállalatok „kiárusítása” miatt SuddeutschTcZeitung Az utóbbi hónapokban Olaszország­ban bizonyos aggodalmat keltett, hogy külföldi cégek egyre több olasz válla­latot vesznek át. Egyes kommentárok már-már a magánvállalatok kiárusítá­sáról beszélnek, s az elidegenedés ve­szélyére figyelmeztetnek. A szakszerve­zetek gyakran — és sok esetben sike­resen — sztrájkokkal, az érintett gyá­rak megszállásával próbálják feltartóz­tatni e folyamatot, s követelik, hogy az állami ipar vegye át a magántulajdo­nosok által eladásra felkínált üzeme­ket. A nyugatnémet újság az eladásokat azzal magyarázza, hogy az „olasz tőké­sek már belefáradtak a szakszerveze­tekkel való örökös vitába”. Majd fel­sorolja hány vállalat cserélt már gaz­dát. Eladta üzemét például Olaszország spagettikirálya, Barilla az amerikaiak­nak. Éppen a napokban vette ellenőr­zése alá a holland Philips az Ignist, az ország leghatalmasabb hűtőszekrény­gyárát. Az angolok szerezték meg az Innocenti autóüzemét. És még hosszan lehetne folytatni a felsorolást. Sok olasz vállalat csak azért nem került hasonló sorsra, mert az állami ipar végül is közbelépett. Példának okáért a Pelizzari kismotorgyár 2000 dolgozója addig folytatta a sztrájkját, míg a vállalatot át nem vette az állami IRI-konszern, megakadályozva ezzel amerikai felvásárlását. Úgyszintén az állami iparba került át az Innocenti ér­tékes gépgyártó részlege, az Olivetti csoportnak egyre veszteségesebbé váló elektronikus alkatrész-gyártása, és egy nagy magánhajógyár. A Montedison vegyipari konszern, amelyben ismét az ENI a főrészvényes, közvetlen az ameri­kaiakkal való adásvételi szerződés alá­írása előtt kebelezte be a híres Carlo Erba gyógyszervállalatot, továbbá meg­nyerte a csatát egy angol—német ér­dekközösséggel szemben a Bastogi pénzügyi holding-csoportnál és átvette a Sina Viscosát, a legnagyobb olasz műszálgyártó konszernt. A magánszek­torban csak a Fiat tartott ki bizonyos mértékben: a Ferrarit és a Lanciát von­ta magához. A Zanussi-csoport, amely számos versenytársának bekebelezésé­vel Európa legnagyobb elektromos ház­tartási készülékgyárává nőtt fel, egye­lőre megúszta azzal, hogy többségi rész­vénypakettjét helyezte a bankoknál zálogba. Persze ezt a folyamatot úgy is lehet értelmezni, mint az európai kooperáció és nemzetközi összefonódás megnyilvá­nulását. Sőt a Fiat a Citroennél még be­folyásra is szert tett, Pirelli pedig nem­zetközi jelentőségű szövetséget kötött a brit Dunloppal, Európa első számú gumigyárával. Ám ez az elkötelezettség lényegében elég egyoldalú Olaszország rovására. Az olasz tőke nem afféle dön­tési joggal­ járó befektetési lehetőséget keresett külföldön, jóllehet időnként milliárdos összegben áramlik ki az or­szágból. Az olasz ipar ezzel összefüggő másik égető problémája: Olaszország mind­össze csak mintegy 1000 nemzetközi kaliberű menedzserrel rendelkezik. És ez egy olyan fiatal ipari országban, mint Olaszország a tőkehiánynál is na­gyobb szerepet játszik abban, hogy a tőkeösszefonódás olasz részről egyre in­kább csak egyirányú közlekedés jelle­gét ölti. Igazi nemzetközi olasz társaság csak kis számban létezik. Ennek következ­tében az olasz menedzsereknek nem sok lehetőségük akad, hogy külföldön tevékenykedjenek s tanuljanak. Igaz vi­szont az is, hogy kevés olyan ország van Európában, ahol a háború után olyan vállalkozó szellemű, olyan szívós és az újítás iránt annyira fogékony szakem­berek nőttek fel, mint éppen Olasz­országban. És ezer meg ezer kisvállal­kozó a jelenlegi válságban is jól meg­állja a helyét. Persze ezeknek köny­­nyebb a helyzetük, mint a középválla­latoknak, amelyek egyrészt már túl na­gyok ahhoz, hogy továbbra is a szoká­sos önfinanszírozás vagy a helyi hitelek segítségével biztosítsák a továbbfejlő­désüket, másrészt még mindig nem elég nagyok, hogy a veszteségek ellenére se engedjék őket tönkremenni, hanem ál­lami beavatkozással szanálják őket. Egy nagy részük már csődbe is jutott és csak az utolsó pillanatban sikerült megmenteni állami segélyforrásból. Az olasz iparba beépülő külföldi cso­portok ezzel szemben nem kockáztat­nak túl nagy tőkét, és Olaszországra mint fejlődőképes piacra tekintenek. Arra számítanak, hogy a mostani aka­dályok — legyenek azok politikai vagy bürokratikus jellegűek — Olaszország­nak az EGK-ba való szilárd beilleszke­dése következtében idővel elhárulnak. Egyelőre azonban még sok a tisztázandó probléma. Például a varesei szakszer­vezeti kongresszuson éles vita folyt arról, miként lehetne a terjeszkedő kül­földi gazdasági befolyást csökkenteni az országban. Itt nem a stratégiailag fontos nehézipart fenyegeti veszély, hi­szen az már teljesen állami tulajdon­ban van, hanem a középvállalatokat. A racionalizálást, amely segíthetne, az olaszok — ragaszkodva régi szokásaik­hoz — nem akarják. Pedig Olaszország lehetne az EGK legsikeresebb országa, ha a gazdaság és a bürokrácia a maga erejéből megújhodna, és az ebből szár­mazó vívmányokat okosan arra hasz­nálnák fel, hogy anyagilag jobban és emellett legalább olyan színvonalú éle­tet éljenek, mint eddig. A gazdaság mozgástere, amely erre adva van az országnak, napról napra szűkül. Tehát már most kellene cselekedni, mielőtt még nem túlságosan késő. (1972. május 28.)

Next