Világgazdaság, 1972. június (4. évfolyam, 105/854-126/875. szám)
1972-06-23 / 121. (870.) szám
4 MELLÉKLET Les Echos A tekintélyes francia közgazdasági lap munkatársa Roger Gorse-val, a CFCI (Centre Francaise du Commerce International) vezérigazgatójával készített interjúja bevezetőjében utal arra, hogy a francia külkereskedelem, amely 1971-ben látványosan fejlődött, ez év első három hónapjában azonban éppen csak egyensúlyban volt (bár az import visszaesése miatt áprilisban valamelyest javult a helyzete), továbbra isaz ország gazdasági expanziójának legfontosabb tényezője. Milyen mértékben valósulnak meg a hozzáfűzött remények és a hatodik ötéves tervben kitűzött célok? A beszélgetés során a CFCI főigazgatója azokat a feltételeket és körülményeket mérlegelte, amelyektől a francia export jövője függ. Hangoztatta, hogy a francia külkereskedelem fellendülésében olyan irányzatot lát, amely az elkövetkező években is fennmarad, sőt tovább erősödik. Az önelégültségre azonban nincs ok, mert az 1972. évi statisztikai adatokat szemügyre véve kitűnik, hogy az elmúlt évi mérlegaktívum túlnyomó része a frankövezetben lebonyolított forgalomból származik. Márpedig az itt elért 4,4 milliárdos többlet egyrészt nem jelent devizabevételt, másrészt inkább az import csökkenésének volt köszönhető. Elég csak az algériai olajvásárlások alakulására utalni. A mezőgazdasági export 1970 és 1971 között 25 százalékkal emelkedett, ezt a teljesítményt azonban nehéz volna megismételni. Még mindig ingatag a felszerelési javak mérlegének egyensúlya is. Ezzel azonban az igazgató fenntartásai ki is fogytak és a javulást általánosnak tartja. A késztermékek kelendőek, a francia áru egyre nagyobb teret hódít az ország főbb partnereinek piacain és az USA-val szembeni deficit is csökkenőben van. Változatlanul kiváló a francia áru versenyképessége: 1971-ben az export növekedési üteme (+ 8,3%) maga mögött hagyta a világkereslet fejlődésének arányát (+5%). A főigazgató elmondta, hogy bizonyos konjunkturális lassulással számolnak az év második felétől kezdve, ami kétségtelenül érinteni fogja a francia áruforgalmat is, de semmi esetre sem olyan mértékben, hogy annak fejlődését hátráltatná. A francia áru egyes nagyobb piacokon, így például az USA-ban és Dél- Amerikában több évtizedes késedelemmel jelent meg. A lemaradásnak egyik oka, hogy a tíznél több alkalmazottal dolgozó 75 000 vállalat közül mindössze 5000 exportál rendszeresen és a teljes kivitel 80 százalékát ezek közül 2000 teljesíti. Nem lehet tőlük elvárni, hogy egyszerre minden piacon jelen legyenek. Sokan nehezen szánják rá magukat, hogy Franciaországon kívül telepedjenek le, súlyosan esnek latba történelmi, gazdasági, földrajzi és pszichológiai tényezők is. A struktúra azonban módosul és el fog érkezni az az idő is, amikor minden ipari vállalkozó kötelezőnek érzi majd az exportot. A hatodik ötéves terv célkitűzéseinek esélyeiről szólva a CFCI főigazgatója vonakodott határozott véleményt mondani. Rámutatott, hogy a kereskedelmi mérleg nemcsak az import és az export, hanem számos külső és belső, gazdasági, politikai és társadalmi jelenség eredője is, és ha a terv alkotói a külkereskedelemnek szánták a „jelzőlámpa” szerepét, azt valószínűleg azért tették, mert abban a konjunkturális változások szemmel tartásának alkalmas eszközét látják. Más szóval, ha az államok, kormányok és vállalatok helyes gazdaságpolitikát folytatnak, az eredmény virágzó külkereskedelem lesz. Amikor a terv meghatározza, hogy a fizetési mérleg egyensúlya évi 11 milliárdos többletet foglaljon magában, ezzel feladatot tűz ki, ami azonban önmaga is egy sereg változó tényező függvénye. Sokan ambiciózusnak látják a hatodik ötéves tervet, de ezek szem elől tévesztik az előző tervidőszakban megtett utat és azt is, hogy a kormányzat ezúttal sem marad tétlen és új ösztönzőkkel, fokozott tájékoztatással és anyagi garanciával támogatja a vállalatoknak az új külső piacok megszerzésére irányuló törekvéseit. Az interjút készítő újságíró aggályát fejezte ki, vajon nem jelent-e gyengeséget, hogy a francia export 70 százaléka Párizstól 1500 kilométeres koron belül talál vevőre és zömmel a Közös Piacra, pontosabban az NSZK-ra koncentrálódik. A főigazgató elismerte, hogy a szakértők tudatában vannak a jelenség veszélyének. Hovatovább már a közös piaci eladások is inkább hasonlítanak elosztáshoz, mint kivitelhez. Éppen ezért a francia exportőrök figyelmét igyekeznek távolabbi, nagy felvevő piacok felé irányítani. Az exportőrök saját stratégiája azonban az, hogy előbb a Közös Piacon akarják lábukat szilárdan megvetni. Ami a szocialista országokkal, köztük különösen a Szovjetunióval folytatandó kereskedésbe fektetett nagy remények jogosultságát illeti, a főigazgató azt az eddigi fejlődést tükröző számokkal igazolta. Amíg 1950-ben a teljes francia külkereskedelemben ezek az országok még csak 1,1 százalékot képviseltek, ez az arány 1971-ben az importnál 2,7, az exportnál pedig már 3,6 százalékos volt. Bár ez gyors fejlődés, az áruforgalom ebben a relációban még most sem éri el a Svájccal lebonyolított forgalom nagyságát. Mind a magánosok, mind a közületek számos kezdeményezést tettek már a vállalatok eladásainak, vásárlásainak és kooperációs tevékenységének megsegítésére. A külföldi terjeszkedés lehetőségeit gyors, pontos és állandó információval hozzák a vállalkozók tudomására. Erre szolgál a Selexport létesítése és a MOCI egyes országokat bemutató cikkei is. A főigazgató azonban nyomatékosan hangsúlyozta, hogy bizonytalan helyzetű vállalatokat nem kívánnak bevezetni külső piacokon. Az export nem kibúvó és nem orvoslása a konjunkturális bajoknak, hanem az egészséges, versenyképes vállalatnál szervesen bele kell illeszkednie a normális és főként folyamatos tevékenységbe. A CFCI főtitkára azt sem látja be, hogy miért jelentene az export a vállalatok számára többletkockázatot. Sokkal nagyobb a kockázat, ha otthon várják be a külföldi konkurrencia egymást követő hullámait, mintha önként jelentkeznek a külföldi piacokon. Biztos, hogy az a vállalat, amely nem képes exportra termelni, nagyon nagy kockázatot vállal. A Közös Piacon belül nem létezik többé védett iparág és gyakorlatilag minden szektorban elkerülhetetlenné vált a konkurrenciaharc a külföldi cégekkel. Kereskedelmi téren tehát a legjobb védekezési stratégia az ellenségnek saját területén való megtámadása. (1972. május 29.) A spanyol „gazdasági csoda” vége LEXPRESS A spanyol „gazdasági csoda” alighanem véget ért. Az OECD-szakemberek egyöntetű véleménye szerint lezárult az a 10 éves időszak, amikor a Spanyolország gazdasága csaknem kétszer olyan gyorsan fejlődött, mint a többi nyugat-európai országé, és ezzel behozta túl nagy lemaradását. A fejlődés tovább folytatódik ugyan, de már csak a többi gazdasággal megegyező mérsékelt ütemben. Így tehát Spanyolország a fejlődés versenypályáján a jövőben többé- kevésbé azonos távolságban tartja majd az iramot Olaszország és Görögország között. Valójában azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. A „spanyol gazdasági csoda” új rétegeket , közgazdászokat, vállalatvezetőket, szakszervezeti militánsokat hívott életre, felidézte a haladás erőit, amelyeket a halódó diktatúra most hiába próbál megfékezni, a felidézett szellemeket már nem tudja visszaparancsolni és azok valószínűleg robbanásszerűen törnek majd fel, nemcsak a gazdasági, de a politikai életben is a diktatúra halála után. Spanyolország közvetlen problémája ugyanaz, mint a legtöbb európai tőkésországé: a stagnálással került szembe, azaz az árak gyors emelkedésének és az expanzió lassulásának egybekapcsolódó problémájával. A pesetát, a sterlinggel egyidejűleg, 1967-ben leértékelték. A sokk elmúltával 1968 elején az expanzió gyors ütemben ismét erőre kapott, de ennek csakhamar a túlfűtöttség lett a következménye. A kormány ezt 1969 végén korlátozó intézkedésekkel próbálta levezetni s ily módon sikerült is csökkenteni a háztartások és vállalatok fogyasztási kiadásait. Azonban az árak 10 százalékkal, a bérek pedig 15 százalékkal tovább emelkedtek évente. A kormány 1972-ben lazábbra engedte a gyeplőt. Olcsóbbá tette a hitelt. A következő évben 2 milliárd francia franknak megfelelő költségvetési deficitet tervezett be. A gazdaság ezzel ismét mozgásba jött, igaz, csak lassan és az infláció körülményei között. De az 1970—1971-es évben — amelyet pedig a spanyol vezetők eléggé kedvezőtlennek tartottak — a gazdasági növekedés még így is 5,5 százalékos volt, magasabb, mint Nyugat-Európában, az Egyesült Államokról nem is beszélve. Spanyolország a növekedési ütem tekintetében megőrizte fölényét a kontinens országaival szemben. A „csoda” 1959-ben kezdődött. Franco, biztosnak érezve hatalmát, ekkor vezette be gazdasági reformját: 50 százalékkal leértékelte és átválthatóvá tette a pesetát; zöld utat adott a külföldi tőke beáramlásának; félig felnyitotta a sorompókat az árucsere és azok előtt a spanyolok előtt, akik ki akartak vándorolni. Mindennek következtében özönleni kezdett a deviza, három forrásból is, biztosítva az eszközöket a gazdaság korszerűsítéséhez. A turistákat vonzották az olcsó árak. Andalúzia és Kasztília parasztjai tízezrével vállaltak külföldön munkát, de fizetésük egy részét hazaküldték családjuknak. Az európai és amerikai cégek, bízva a diktatúra konszolidációjában, nagy összegeket fektettek be a spanyol gazdaságba. És végül, hogy mederbe tereljék a viharos fejlődést, Lopez Rodo tervezésügyi miniszter irányításával két négyéves tervet valósítottak meg 1964 és 1971 között. Az elmúlt 13 év látványos eredményeket hozott. Először is mintegy 7 százalékos gazdasági növekedést évente s ennek megfelelően nagyobb jövedelmet a lakosságnak. Továbbá a hagyományos iparágak (a baszkföldi acél, a katalóniai textil és a zaragozai élelmiszer) mellett robbanásszerűen egészen új szektorok keletkeztek: az (államosított) olaj-, a cipő-, az autóipar, a hajógyártás stb. Végül és legfőképpen, ellentétben a feltörő Jugoszláviával és Görögországgal, Olaszországhoz hasonlóan Spanyolország abba a szerencsés helyzetbe került, hogy iparcikkeivel sikerült betörnie a fejlett országok piacaira. Mi ad okot mégis az aggodalomra? Ez utóbbi siker ellenére az export csak a felét fedezi az importnak. A deviza beáramlása, amely kiegyenlíthetné ezt a deficitet, már nem nagyon növekszik tovább. A külföldi spanyol vendégmunkások száma 1 millió 300 ezer körül kezd stabilizálódni, s többen közülük a családjukkal együtt le is települnek, tehát pénzt már nem küldenek haza. A turisták 1970-es 24 milliós rekordseregét sem igen lehet már túlszárnyalni. A külföldi kapitalisták pedig egyre kevésbé bíznak a diktatúra szilárdságában. - ;*5§| | ■[»; 1 De a szakemberek különösen azt tartják meglepőnek, hogy a „spanyol csoda” nem rombolta szét a gazdaság merevségeit. Földreformnak például híre sincs még) Spanyolországban 400 olyan földbirtokos van, akiknek a birtoka az 5000 hektárt is meghaladja. 5 millió szegényparasztnak viszont nem egészen 1,5 hektár az átlagos osztályrésze. A bérből élők száma 2, 3 százalékkal növekszik évente. Az adórendszer elavult, az egységes és progresszív jövedelemadót nem ismerik, az adóbevallásokat az adóhivatalok nem ellenőrzik komolyan, a vállalatok „lealkudják” jövedelemadójukat. A fejlődésbeli különbségek az országrészek között még nagyobbak, mint Olaszországban. Ezért a néhány ipari központba nagy az elvándorlás. A vállalatok általában kicsinyek, mindössze csak 162-nek van ezernél több dolgozója. A kutatást általában elhanyagolják. A beruházásoknak csak mintegy 30 százalékát fedezik a vállalati jövedelmekből, a többit a bankok szolgáltatják. (1972. május 14.) 1972. JÚNIUS 23. Egy optimista jelentés az amerikai gazdaságrólNyilatkozat a francia külkereskedelem problémáiról Az Egyesült Államokban az idén olyan gazdasági megélénkülés kezdődött, amely még az előrejelzéseket is felülmúlja. Az új fejleményeket értékeli a pennsylvaniai egyetem oktatóinak elemzése, az ún. Wharton-jelentés. A szerzők az új jelenségek láttán kénytelenek voltak módosítani egyik korábbi előrejelzésüket: a GNP-t most már 1150 milliárd dollárra teszik, jó 8 milliárd dollárral többre, mint még nemrég számítottak. Az amerikai gazdaság mintha csak a jól ismert klaszszikus ciklus megélénkülési szakaszába lépett volna. A fejlődés — önmagából termelve ki a maga hajtóerejét — minden fontosabb szektorban kibontakozik, miközben magával ragadja az összes többi termelési ágat is. Az első negyedévben a 31 milliárdos GNP-növekedés zöme még az áremelkedésekből származott, de ezek a második negyedévben már lefékeződtek és jelenleg alatta maradnak az évi 6 százalékos nyomasztó átlagnak. A reális gazdasági növekedés viszont előreláthatólag meghaladja az 5,6 százalékos ütemet. Az általános megélénkülést a fontosabb mutatók tükrözik a legjobban. Az átlagos munkahét növekvőben van, a munkanélküli segélyek pedig csökkennek s ez már valószínűleg a munkanélküliség mérséklődését vetíti előre. A megrendelések a fémáru-gyártásban hirtelen felszöktek az év elején. A tőkejavak iránti kereslet 1972 első negyedében 13 százalékkal haladta meg a múlt év elejei szintet. Az adók levonása utáni vállalati profitok rekordmagasságra, 52,3 milliárd dollárra emelkedtek , 17 százalékkal szárnyalták túl a tavalyi első negyedévi szintet. Ezzel szemben a nagykereskedelmi árak továbbra is makacsul tartják magukat, de még ez is a kereslet növekedését jelzi. Az érzékeny fogyasztói árak viszont ugrásszerűen emelkednek. Még mindig aggasztó ütemben mennek felfelé a termelési költségek is. Az első negyedévben az egy főre eső bérköltség az egész gazdaságban 3,4 százalékkal volt magasabb a tavalyi első negyedévhez képest. Az árellenőrzés második szakaszának a bevezetése ugyanakkor a gyárosok számára megnehezítette, hogy emeljék az árakat és ilyen módon fedezzék a magasabb bérköltségeiket. Az áremelkedéseknek a bérekhez viszonyított mértéke az egyetlen olyan fontosabb mutató, amely áprilisban lemaradást tükröz. Az első negyedévben a GNP-ben bekövetkezett növekedésnek csaknem a fele eredt a fogyasztási szektorból. (A fogyasztók rendszerint a felét emésztik fel az össznemzeti terméknek.) A kiadások növekedése viszonylag legnagyobb a lakásépítés és a vállalati beruházások frontján. Az építkezési „boom” fantasztikus méreteket öltött és 15,6 milliárd dollárral fokozta az ez irányú költekezéseket. (13 százalékos növekedés csak egy negyedév alatt!) Hasonlóan gyors ütemben szaporodnak a vállalati tőkeráfordítások is. A tavalyi első negyedévi 3,3 milliárd dolláros felfutás után ezek a kiadások újabb 6,1 milliárd dollárral növekedtek az idei első negyedévben. A Wharton-jelentés szerint a gazdasági növekedés a második negyedévben körülbelül olyan lesz, mint az elsőben. Az árak mérsékelt ütemben, 3,25 százalékkal emelkednek tovább, míg a tényleges termelésnek a növekedése meghaladja a 8 százalékot. Mindamellett az egyes szektorok növekedésében különbségek is lesznek az első negyedévhez képest. Dollárban kifejezve a kiadások feltételezhetőleg nagyjából azonosak maradnak. De a nagy profitok már nem emelkednek az előző negyedévihez hasonló gyors mértékben. A tőkeberuházások növekedése is visszaesik 3,9 milliárd dollárra és a lakásépítkezések sem fejlődnek a korábbi ütemben. Becslés szerint mindössze 700 millió dollárral járulnak majd hozzá a második negyedévi GNP-hez. A kormányzati kiadások szintén csökkenni fognak. E pangás ellenére a készletek és a külkereskedelem alakulásában javulás lesz majd. Az első negyedévben a készletek gyarapodása csak 600 millió dollár volt. A második negyedévben a Wharton-jelentés több mint 2,5 milliárd dolláros készletnövekedésről ad számot. Az áruk és szolgáltatások exportjában a deficit az első negyedévben még 6,2 milliárd dollár volt, de a második negyedévben már csak 1 milliárdos deficittel számolnak. Ennek elérése azonban nem lesz könnyű. Egyébként a készletek felhalmozódása valószínűleg az egész évben folytatódik. A házépítkezés azonban már ezen a nyáron csúcspontjára hág. És végül a megélénkülés hatására kevesebb munkanélküli segélyt kell majd kifizetni. A jelentés szerint a munkanélküliség rátája az év végére 5 százalékra esik vissza. Általában az üzleti tevékenység gyors megélénkülése tovább tart egészen 1973 derekáig, de ezután már veszít lendületéből. A Wharton-jelentés — bár mérsékeltebb mértékben — továbbra is égetőnek tartja az infláció problémáját. A kormánynak az a törekvése, hogy az inflációt leszorítsa 2—3 százalékra az év végére, nem lesz elérhető. Az infláció a következő két év egyik negyedében sem csökken 3 százalék alá. Ebben az évben a becslések az árak együttes emelkedését 3,6 százalékra teszik, szemben a tavalyi 4,6 százalékos növekedéssel. A következő évben pedig 3,5 százalékos áremelkedéssel számolnak, de az év derekától ez az ütem is felgyorsulhat. Az inflációnak ezt az előre jelzett makacs kitartását a Whartonjelentés a bérekkel hozza összefüggésbe. Szerinte a bérek növekedésének üteme csak kis mértékben mérséklődik ebben az évben, sőt jövőre még fel is gyorsul. A jelentés rámutat arra is, hogy tekintettel a nagy üzleti forgalomra, a pénzügyi hatóságoknak nem lesz könynyű a pénzforgalmat a megkívánt 6 százalékos rátára visszaszorítani. A Wharton-jelentés szerint a piacnak a fizetési eszközökkel való ellátása a gazdasági expanzió szükségleteinek megfelelően 9—10 százalékkal növekszik az év hátralevő részében. A rövid és hosszú lejáratú bankkamatláb szintén magasabb lesz az idei és a következő évben. Természetesen a Wharton-jelentés nem az egyetlen ilyen jellegű felmérés az Egyesült Államokban. Más jelentések már mérsékeltebb optimizmussal ítélik meg az amerikai gazdaság várható kilátásait. (1972. évi 2231. szám) Aggodalmak az olasz vállalatok „kiárusítása” miatt SuddeutschTcZeitung Az utóbbi hónapokban Olaszországban bizonyos aggodalmat keltett, hogy külföldi cégek egyre több olasz vállalatot vesznek át. Egyes kommentárok már-már a magánvállalatok kiárusításáról beszélnek, s az elidegenedés veszélyére figyelmeztetnek. A szakszervezetek gyakran — és sok esetben sikeresen — sztrájkokkal, az érintett gyárak megszállásával próbálják feltartóztatni e folyamatot, s követelik, hogy az állami ipar vegye át a magántulajdonosok által eladásra felkínált üzemeket. A nyugatnémet újság az eladásokat azzal magyarázza, hogy az „olasz tőkések már belefáradtak a szakszervezetekkel való örökös vitába”. Majd felsorolja hány vállalat cserélt már gazdát. Eladta üzemét például Olaszország spagettikirálya, Barilla az amerikaiaknak. Éppen a napokban vette ellenőrzése alá a holland Philips az Ignist, az ország leghatalmasabb hűtőszekrénygyárát. Az angolok szerezték meg az Innocenti autóüzemét. És még hosszan lehetne folytatni a felsorolást. Sok olasz vállalat csak azért nem került hasonló sorsra, mert az állami ipar végül is közbelépett. Példának okáért a Pelizzari kismotorgyár 2000 dolgozója addig folytatta a sztrájkját, míg a vállalatot át nem vette az állami IRI-konszern, megakadályozva ezzel amerikai felvásárlását. Úgyszintén az állami iparba került át az Innocenti értékes gépgyártó részlege, az Olivetti csoportnak egyre veszteségesebbé váló elektronikus alkatrész-gyártása, és egy nagy magánhajógyár. A Montedison vegyipari konszern, amelyben ismét az ENI a főrészvényes, közvetlen az amerikaiakkal való adásvételi szerződés aláírása előtt kebelezte be a híres Carlo Erba gyógyszervállalatot, továbbá megnyerte a csatát egy angol—német érdekközösséggel szemben a Bastogi pénzügyi holding-csoportnál és átvette a Sina Viscosát, a legnagyobb olasz műszálgyártó konszernt. A magánszektorban csak a Fiat tartott ki bizonyos mértékben: a Ferrarit és a Lanciát vonta magához. A Zanussi-csoport, amely számos versenytársának bekebelezésével Európa legnagyobb elektromos háztartási készülékgyárává nőtt fel, egyelőre megúszta azzal, hogy többségi részvénypakettjét helyezte a bankoknál zálogba. Persze ezt a folyamatot úgy is lehet értelmezni, mint az európai kooperáció és nemzetközi összefonódás megnyilvánulását. Sőt a Fiat a Citroennél még befolyásra is szert tett, Pirelli pedig nemzetközi jelentőségű szövetséget kötött a brit Dunloppal, Európa első számú gumigyárával. Ám ez az elkötelezettség lényegében elég egyoldalú Olaszország rovására. Az olasz tőke nem afféle döntési joggal járó befektetési lehetőséget keresett külföldön, jóllehet időnként milliárdos összegben áramlik ki az országból. Az olasz ipar ezzel összefüggő másik égető problémája: Olaszország mindössze csak mintegy 1000 nemzetközi kaliberű menedzserrel rendelkezik. És ez egy olyan fiatal ipari országban, mint Olaszország a tőkehiánynál is nagyobb szerepet játszik abban, hogy a tőkeösszefonódás olasz részről egyre inkább csak egyirányú közlekedés jellegét ölti. Igazi nemzetközi olasz társaság csak kis számban létezik. Ennek következtében az olasz menedzsereknek nem sok lehetőségük akad, hogy külföldön tevékenykedjenek s tanuljanak. Igaz viszont az is, hogy kevés olyan ország van Európában, ahol a háború után olyan vállalkozó szellemű, olyan szívós és az újítás iránt annyira fogékony szakemberek nőttek fel, mint éppen Olaszországban. És ezer meg ezer kisvállalkozó a jelenlegi válságban is jól megállja a helyét. Persze ezeknek könynyebb a helyzetük, mint a középvállalatoknak, amelyek egyrészt már túl nagyok ahhoz, hogy továbbra is a szokásos önfinanszírozás vagy a helyi hitelek segítségével biztosítsák a továbbfejlődésüket, másrészt még mindig nem elég nagyok, hogy a veszteségek ellenére se engedjék őket tönkremenni, hanem állami beavatkozással szanálják őket. Egy nagy részük már csődbe is jutott és csak az utolsó pillanatban sikerült megmenteni állami segélyforrásból. Az olasz iparba beépülő külföldi csoportok ezzel szemben nem kockáztatnak túl nagy tőkét, és Olaszországra mint fejlődőképes piacra tekintenek. Arra számítanak, hogy a mostani akadályok — legyenek azok politikai vagy bürokratikus jellegűek — Olaszországnak az EGK-ba való szilárd beilleszkedése következtében idővel elhárulnak. Egyelőre azonban még sok a tisztázandó probléma. Például a varesei szakszervezeti kongresszuson éles vita folyt arról, miként lehetne a terjeszkedő külföldi gazdasági befolyást csökkenteni az országban. Itt nem a stratégiailag fontos nehézipart fenyegeti veszély, hiszen az már teljesen állami tulajdonban van, hanem a középvállalatokat. A racionalizálást, amely segíthetne, az olaszok — ragaszkodva régi szokásaikhoz — nem akarják. Pedig Olaszország lehetne az EGK legsikeresebb országa, ha a gazdaság és a bürokrácia a maga erejéből megújhodna, és az ebből származó vívmányokat okosan arra használnák fel, hogy anyagilag jobban és emellett legalább olyan színvonalú életet éljenek, mint eddig. A gazdaság mozgástere, amely erre adva van az országnak, napról napra szűkül. Tehát már most kellene cselekedni, mielőtt még nem túlságosan késő. (1972. május 28.)