Világgazdaság, 1973. március (5. évfolyam, 42/1044-64/1066. szám)

1973-03-09 / 48. (1050.) szám

4 MELLÉKLET A leértékelés nyertesei és vesztesei TIME THE WEEKLY NEWS MAGAZINE Nem is olyan régen, még csaknem teljesen elképzelhetetlen lett volna, hogy 14 hónap leforgása alatt — egy „banán országon” kívül — bármely állam kétszer értékelje le nemzeti valutáját. Most, az USA lépése nemzetközileg népszerűnek, politikailag egyszerűnek bizonyult. A külföldi pénzügyi szakemberek osztották azt az amerikai véleményt, hogy a dollár ismételt devalválásával elejét lehet venni az új és romboló hatású nemzetközi monetáris válság kitörésének. „Mikor a vad terítékre került”, az amerikai pénzügyminiszter, Schultz csaknem büszkeséggel kürtölte világgá: a leértékelés révén kétségtelenül jelentősen javult az USA versenypozíciója a nemzetközi porondon. Ez persze lényegesen összetettebb ennél, a devalváció számos kedvező és kedvezőtlen hatást von maga után. Az USA- ban új munkalehetőségeket hoz létre az exportra termelő iparágakban, s olcsóbbá teszi az amerikai árukat külföldön. Ugyanakkor előre nem látható mértékben összekuszálja az amúgy is komoly problémákat felvető amerikai infláció szálait, mivel felveri az importárakat. Az amerikai valuta árfolyamának két ízben történt kiigazításával rendkívül összekuszálódott, újabb válságok lehetőségeit magában hordó nemzetközi pénzügyi rendszer jött létre, amelyben az egykor szigorúan rögzített paritással rendelkező valuták a cirkuszi akrobaták tulajdonságait vették át: 1971 vége óta többek között az angol font, a japán jen, a kanadai dollár, a svájci frank és az olasz líra jutott a lebegtetés sorsára. Ez természetesen újabb bizonytalansági tényezőket szül az importőrök, az exportőrök, beruházók és turisták számára, akik sosem tudhatják, mennyi dollárra lesz szükségük ahhoz, hogy meghatározott összegű lebegő valutát vásároljanak. Minden probléma és zavar ellenére a dollár leértékelése elkerülhetetlen volt. E tény felismerésében, és a kellő időben történt végrehajtásában nagy szerep jutott Shultz pénzügyminiszternek, aki a Nixon-kormányzat gazdaságpolitikájának kialakításában legalább olyan meghatározó szerepet játszik, mint külpolitikájában Kissinger. Shultz rájött a dollár gyengeségének alapvető okára: az 50-es évek kezdete óta az USA tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért. Más szóval: a fogyasztók, üzletemberek, turisták, s a kormány dollármilliókat költöttek minden évben európai gyárak építésére, japán autók és fényképezőgépek vásárlására, külföldi segélyprogramokra, az amerikai csapatok külföldi állomásoztatására, s nem utolsó sorban: a súlyos és költséges vietnami háborúra. A leértékelés, illetve a paritásváltoztatások első számú haszonélvezői a spekulánsok, akik februárban, néhány nap alatt egyedül a „márkavásáron” 350— 400 millió dollárt kerestek. A Szovjetunió is „jól járt”: mintegy 100 millió dollár haszna származik abból, hogy az 1 milliárd dollár értékű gabonamegrendelésekért olcsóbb dollárban kell fizetést teljesítenie. Bizonyos mértékben az NSZK is nyert: sikerült legalábbis ideiglenesen elkerülnie a márka felértékelését más európai valutákhoz képest. Egyértelműen kerültek ki a japán exportőrök vesztesként, mivel áruik nemcsak az USA-ban, de minden más országban megdrágulnak. Igaz ugyan, hogy a létfontosságú élelmiszerek és nyersanyagok importja Tokió számára olcsóbbá válik. És mi a helyzet az USA-ban? Nyert-e, vagy veszített a devalváláson? Feltehetőleg nyert, de hogy mennyit, azt csak később lehet megállapítani. A leértékelés közvetlen hatásaként a legtöbb amerikai számára megdrágulnak a külföldi áruk. Bár az amerikai fogyasztásban az importcikkek mindössze 6,8 százalékot képviselnek, az idegen nyersanyagok és alkatrészek számtalan feldolgozott termékben öltenek testet, s az importárak emelkedése rendkívül sok termék árára felhajtó erővel hat. Ennél súlyosabb követelmény az, hogy a leértékelés meggyorsíthatja az amerikai élelmiszerárak emelkedését. Az amerikai farmerek fokozzák exportárutermelésüket, s így csökken az egyre bővülő hazai kereslettel szembenálló kínálat. Egy atalantai mezőgazdasági szövetkezés elnöke szerint az USA agrárexportja idén a tavalyi 10 milliárd dollárról 11—12 milliárdra emelkedhet. A leértékelés napfényesebb oldalához tartozik, hogy feltehetően gyarapodnak a betölthető munkahelyek Detroitban, a világ autógyártásának szívében, szakértők arra számítanak, hogy az import drágulása következtében a külföldi autók amerikai eladása a szokásosnál csak kisebb mértékben emelkedik majd, ezzel szemben gyarapodik az USA-ban gyártott autók piaca, s mind magában az autóiparban, mind pedig az azt kiszolgáló ágazatokban, például az acélgyártásban új munkalehetőségek adódnak. A klasszikus közgazdasági elmélet azt feltételezi, hogy egy ország nemzeti valutájának devalválásával automatikusan helyreáll fizetési mérlegének egyensúlya. Kérdés azonban, hogy érvényes-e még a klasszikus teória. A dollár első devalválása után készült optimista becslések mind tévesnek bizonyultak. Ez alapvetően abból adódik, hogy az USA által exportált és importált áruk legtöbbje rendkívül rugalmatlan az árváltozásokkal szemben, más szóval az árak alig válaszolnak a kereslet-kínálat alakulására. Az importcikkek közül a legjobb példa a nyersolaj: az energiahiány arra kényszeríti az USA-t, hogy az áralakulástól függetlenül állandóan fokozza fűtőanyagimportját. Emellett az USA nagy olajvállalatai megállapodást kötöttek több olajtermelő állammal, amelynek értelmében utóbbiak automatikusan emelheti az olaj dollárárát, amennyiben az amerikai valuta értéke csökken. A multinacionális vállalatok hasznot húznak a leértékelésből. Külföldi jövedelmük lényegesen több dollárt ér majd, mint a második leértékelés előtt — azonban csak az USA-ba hazaküldött összegek járulhatnak hozzá az amerikai fizetési mérleg egyensúlyához. Paradox módon a leértékelés rövidtávú hatásaként romlik az amerikai kereskedelmi mérleg helyzete: a már megrendelt importcikkekért több dollárt kell majd kiadni. Az 1971-ben végrehajtott leértékelés után nagyon sok külföldi vállalkozó lemondott az USA- ba irányuló export áremeléséről, s így profitja bizonyos hányadáról csak azért, hogy megtarthassa piaci részesedését. Most már nem sok feláldozni való profitjuk maradt, s így kénytelenek lesznek drágítani exportjukat. Nixon és tanácsadói azt hangoztatják, hogy a devalváció önmagában nem oldja meg az amerikai fizetési mérleg problémáit. Kifogásolják, hogy az amerikai termékeket diszkriminatív kereskedelmi eszközökkel számos külföldi piactól elzárják. Ez az oka annak, hogy Amerikában a nemzetközi monetáris DER SPIEGEL SPIEGEL: Miniszter úr, Önt a valutaválsággyőzteseként ünnepük. Térdre kényszerítette Nixont. SCHMIDT: Nem győztesekről és legyőzöttekről van szó, válságtanácsról lehet inkább beszélni, a résztvevő kormányok olyan megoldásra törekedtek, amely a lehető leghatékonyabb, másrészt amelynél az elkerülhetetlen kár a lehető legkisebb. SPIEGEL: Mennyit kell majd a sikerért fizetni? Milyen kereskedelempolitikai engedményekkel kell a dollár leértékelését törleszteni ? Mennyivel többe fog kerülni az NSZK-ba állomásozó amerikai csapatok fenntartása? SCHMIDT: Egyik témát sem érintettük megbeszéléseink során. Úgy gondolom, hogy a legújabb valutáris tárgyalásoktól eltekintve a világ többi részének és a Közös Piacnak is segítenie kell az amerikai fizetési- és kereskedelmi mérleghiány felszámolásában. SPIEGEL: Bonn, Párizs és London egyedül vette kezébe az európai válságtanács irányítását, később Rómát is bevonta. Ez arra vall, hogy a válság alatt a nyugat-európai országok két minőségi csoportja jött létre? SCHMIDT: Nem ez a benyomásom. Mindenki megfelelő tájékoztatást kapott. A francia kormány a belgákkal és a Bizottsággal konzultált, mi pedig a hollandokat és dánokat informáltuk. Az angolok az írekkel beszéltek. Bizonyára sokkal kellemesebb lett volna, ha egyidejűleg valamennyi kormány egy asztalnál ülhetett volna, és ezt kellett volna cselekednünk akkor, ha a francia, angol és nyugatnémet kormány közös európai megoldást javasol. Miután azonban mi az amerikai alternatívát fogadtuk el, a közös európai döntés szükségessége nem állt fenn tovább. SPIEGEL: ön az NSZK valutapolitikai akcióját, a márka árfolyamának egyoldalú szabaddá tételét 1971. májusához hasonlóan, most is azzal az indokkal utasította el, hogy ez a lépés veszélyezteti a közös Európa felépítését. Kényszerű-e még ennek figyelembevétele, hiszen a Közös Piacban jelenleg három valuta árfolyama szabad, három másik „féllábon” lebeg és csupán három rendelkezik még rögzített árfolyammal? SCHMIDT: Kényszer nem áll fenn, de a politikai éleslátás óvatosságra int. Természetesen nem ez volt a lebegtetés elutasításának egyetlen oka. SPIEGEL: Miniszter úr, az ön dirigista intézkedésekkel vívott spekulációellenes harca hiábavaló volt. A devizapiacok bezárásáig 20 milliárd márka összegű valuta áramlott be az országba, és ez felélesztette az infláció lángját. SCHMIDT: A harc nem volt hiábavaló: elhatároztuk, hogy nem lebegtetünk egyedül és ezt el is értük. A beáramlott dollártömegek eddig még nem befolyásolták árszínvonalunkat. Részben ugyanis rövid lejáratú pénzekről, előrehozott exportelőleg fizetésekről, és késleltetett importkiegyenlítésekről volt szó. Ami ezután marad, azt nagyrészt a jegybank intézedéseivel fogják lefölözni. Végül is csak egy viszonylag csekély összeg gondját kell a Bundesbanknak viselnie. rendszer problémáinak tartós megoldódását a világkereskedelem rendezésének függvényében vizsgálják. Ennek szellemében jelentették be Washingtonban nem sokkal a leértékelés után, hogy az USA hamarosan összetett kereskedelmi törvényt léptet életbe, amely felújíthatja az elnök hatáskörét az amerikai vámhatárok jelentős mérvű emelésére, illetve újabb kereskedelmi korlátok felújítására, olyan országok termékeivel szemben, amelyek elzárják az utat az USA termékei előtt. A pénzügyi és a világkereskedelmi reform kérdéseiről már folytak tárgyalások, ezek azonban — hivatalos amerikai megítélés szerint — csigalassúsággal haladnak. Nemrégiben Schultz félreérthetetlenül utalt arra, hogy amennyiben az alapvető kérdésekben elhúzódik a megállapodás, az USA egyoldalú lépéseket tesz fizetésimérleg-helyzetének helyreállítására, feltehetőleg protekcionista megszorítások, sőt esetleg további leértékelések útján. Jó lenne, ha az USA partnerei fontolóra vennék az amerikai figyelmeztetést , az USA pedig enyhítené nacionalista vonalát. Elképzelhető, hogy a második dollárleértékelés az amerikai gazdaság megerősödéséhez, a nemzetközi kereskedelem és beruházások gátjainak lerombolásához, és egy új értelemben vett érzékeny pénzügyi rendszer kialakulásához vezet, amelyben az egyes valuták értékei gyakran, de csak mérsékelt mértékben és megrázkódtatások nélkül változnak. Legalább ennyire elképzelhető azonban az is, hogy az amerikai mérlegek krónikus hiányának tendenciája fennmarad, újabb protekcionista barrikádok emelkednek a nemzetgazdaságok köré, s a pénzügyi káosz tovább gyűrűzik, megnehezítve a pénz, az áruk és emberek nemzetközi áramlását. (1973. február 26.) SPIEGEL: Ez azért veszélyezteti az Önök stabilizációs törekvéseit? SCHMIDT: Ellenkezőleg. A márka közvetve 2—3 százalékkal felértékelődött a világ többi valutájával szemben, ami az importárak mérséklődő irányzatához vezethet, ez pedig a gazdasági stabilitás szempontjából kedvező. SPIEGEL: Ön a márkaárfolyam szabaddá tételét mindenekelőtt azzal utasította vissza, hogy a foglalkoztatottság szintjét veszélyeztetné. Nem nyugtalanítja Önt az a sokkal akutabb veszély, hogy egy újabb exportboom ismét nyereségrobbanáshoz vezet, míg a munkavállalók jövedelme stagnál? SCHNEIDT: A külpolitikai és valutapolitikai célok állnak előtérben, és csak azután következnek a konjunktúra- és elosztáspolitikai célok. Nem szabad a valutapolitikát a stabilizációs politika szolgálatába állítani. SPIEGEL: Vajon a most leküzdött valutakrízis meggyorsítja-e a valutarendszer átalakítását célzó, évek óta folyó tárgyalásaikat? SCHMIDT: A 30 éve fennálló valutarendszer reformjánál 120 állam ellentétes érdekeit kell egy kalap alá vonni. Lényeges feltétele a valutarendszer újjászervezésének az amerikai fizetési mérleg gyógyulása. A dollár leértékelése ezért a helyes irányba tett lépésnek tekinthető. (1973. február 19.) Helmut Schmidt pénzügyminiszter nyilatkozata 1973. MÁRCIUS 9. A szovjet sajtó a valutaválságról írPflBAfl A valutaválság már túljutott tetőfokán, de még távolról sem került le a lapok hasábjairól. A haladó lapok rámutatnak: ebben a válságban az állami monopol-kapitalizmus lényege, fejlődésének egyenetlensége fejeződik ki. Bármilyen változást is hozott a monetáris megrázkódtatás az egyes országokban, a vesztesek mindenütt ismét csak a néptömegek — hangsúlyozzák helyesen a kommentárok. Ismét emelkedik az infláció lázgörbéje, növekednek az árak egész Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. Nehézségek merülnek fel a kivitelben, még bonyolultabbá válik a foglalkoztatottság problémája. Ilyen körülmények között figyelemre méltó, hogy egyes nyugati propagandaszervek úgy akarják elterelni a figyelmet a dolgozókat leginkább foglalkoztató kérdésekről, hogy megpróbálnak árnyékot vetni a válsággal összefüggő jelenségeket feltáró szovjet sajtóra. A Szovjetunióban „kárörvendnek” a nyugati országok monetáris megrázkódtatásán — ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket tesznek Moszkvában, ahol — írja az olasz Giorno — rosszul leplezett megelégedéssel kísérik a pénzügyi vihar minden fejleményét. A szovjet sajtó állásfoglalása az adott kérdésben világos és félreérthetetlen. Egyáltalán nem meglepő, hogy éppen azok akarják elferdíteni a szovjet lapok elemzését, akik szeretnék elleplezni az igazságot azzal kapcsolatban, hogyan használják ki a monetáris válságot a monopóliumok a dolgozók kizsákmányolására, és versenytársaik eltiprására. Vannak, akik a tőkésországokban mindenáron fenn akarják tartani a diszkrimináció politikáját a szocialista világgal való kapcsolatokban. Ezekkel ellentétben a szocialista országok — nem először — a diszkriminációtól és a mesterséges korlátoktól mentes gazdasági együttműködés és kereskedelem konstruktív útját javasolják más országoknak. Nem kétséges, hogy egy ilyen magatartás lényegesen előmozdítaná a légkör általános megjavulását a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban. A szocialista országok álláspontja ezekben a kérdésekben világosan kifejeződik azokban a javaslatokban, amelyeket a Varsói Szerződéshez tartozó államok politikai tanácskozó testülete tett legutóbb az európai biztonsági és együttműködési értekezlet napirendjére vonatkozóan. A szovjet— amerikai kapcsolatok kiszélesítésének lehetőségét hangsúlyozta a teljes egyenjogúság és kölcsönös előnyök alapján nemrég Brezsnyev, a párt főtitkára is az amerikai kereskedelmi körök képviselőjével, Hammerrel folytatott beszélgetése alkalmából. A jól fejlődő gazdasági kapcsolatok a Szovjetunió és Franciaország, valamint a Szovjetunió és az NSZK között szintén beszédes példái e lehetőségek kihasználásának. (1973. február 23.) A NYUGAT-EURÓPAI GÉPKOCSIIPAR FEJLŐDÉSÉNEK KÉRDŐJELEI A nyugat-európai autóiparban jelenleg baljóslatúan profitmentes fellendülés tapasztalható. Az évi 12 milliós termelés immár felülmúlja az Egyesült Államokét, de míg a General Motors befektetett tőkéje továbbra is az amerikai ipar átlaga fölötti nyereséget jövedelmez, 1971-ben egyetlen nagyobb európai cég sem tudott elegendő profithoz jutni tőkebefektetései után és nem valószínű, hogy a tavalyi év sokkal jobbnak bizonyult. Ezek a tények az eddiginél több figyelmet érdemelnek, nagyon is kézzel fogható a veszély, hogy a járműipar, a hajógyártáshoz hasonlóan holtpontra jut. A haszon nélkül tevékenykedő iparág nem tud beruházni és beruházások nélkülképtelen kielégíteni a munkások bérköveteléseit, elvégezni az egyre szigorúbb környezetvédelmi és biztonsági követelmények betartásához szükséges kutatást és fejlesztést. Figyelemre méltó, hogy a brit autóipar már szinte teljesen feladta amerikai piacait. Anglia 1970-ben egy-egy személyautó után az 1959. évi nyereségnek mindössze 9 százalékát vágta zsebre. A brit termelékenység messze lemaradt a többi európai ország mögött is, és versenyszellem rá jellemző hiányát csak időlegesen enyhítette a font árfolyamának esése. Emiatt elkerülhetetlenül feléledtek az összeolvadással kapcsolatos spekulációk. Az USA-ban, ahol a hazai piac majdnem 10 millió autót fogad be évente, mindössze négy nagy cég van, míg Európában több mint egy tucat gyár tartozik az élvonalba. A FIAT, a Citroennel létrejött fúzió kedvezőtlen tapasztalatai ellenére, kitart amellett, hogy mindegyik nagy európai piacot csak egy-egy termelőnek kellene kezében tartania. Az optimális évi termelés legalább két millió gépkocsi, amit csak a FIAT (az európai piaci 21%-ával) és a Volkswagen közelít meg — ez az olasz cég álláspontja. Az amerikai autógyárak hatékonyságát azonban nem szükségszerűen méretük határozza meg. A termelés 50 üzemben folyik, melyek szét vannak szórva az országban, mindegyikük évi 200 000 autót gyárt. Kapacitásuk megfelel a Vauxhall-éval, amely az angol piacnak mindössze 10 százalékát mondhatja magáénak. Amerikában, a General Motors-nak négy termelési egysége van, önálló testületi felelősséggel, amelyek olyan komolyan versengenek egymással, mint a Forddal vagy a Chryslerrel. Néhány elméleti közgazdász szerint a szériaszám fontosságát nem szabad túlbecsülni. White, Princentoni közgazdász tanulmányában az évi optimális gyártást 2 millió alattinak tartja. Számításai szerint, ha az évi gyártást 50 000-ről 200 000 autóra növelik, majdnem 15 százalékos megtakarítást érnek el, de ha ezutána termelést megduplázzák 400 000-re, azzal már csak további 3,5 százalékot, ha ezt ismét megduplázzák 800 000-re, csupán 1 százalékot takarítanak meg. Amerikában az optimális összeszerelési ütem mintegy hatvan autó óránkéntnemrégiben megpróbálták fokozni, de súlyos sztrájkokhoz vezetett.) Napi két műszakkal, 200 000—250 000 autót gyártanak évente. Az európai autógyártók az alacsonyabb szériák hátrányait úgy próbálják behozni, hogy nem változtatják modelljeiket olyan gyakran, mint az amerikaiak. Ez azonban a piacon hátrányokat jelenthet. Egy autó tervezéséhez 2-5 év szükséges, amit azután néhány évig gyártani kell, mígnem fokozatosan kikerül a piaci igények állandóan változó köréből. Néhány európai autógyár háttérbe szorulása elkerülhetetlennek látszik, aminek fő oka a rossz pénzügyi vezetés, amit a közömbös irányítás és a szakszervezetekkel megromlott kapcsolatok tesznek teljessé. A legtöbb európai autógyártó rendelkezik olyan gyártmányokkal vagy tervekkel melyek felveszik a versenyt Detroittal, és sok cég joggal büszke műszaki szakértelmére. De a szakszerű szervezési és vezetési — management — módszerekben az USA jóval előbbre tart, szinte utolérhetetlen. A Volkswagen cserebogarát a gazdaságos termelés és a minőségellenőrzés kitűnő megszervezése miatt dicsérik, de ők is messze lemaradnak az amerikaiak mögött a várható piaci igényeket felmérő prognózisaik megbízhatóságában. Hosszú távon Európa elveszítheti az autógyártásban betöltött központi szerepét. Jelenleg Nyugat-Európa autógyártásának körülbelül egyharmada jut exportra. Az amerikai piacról az eladási költségek emelkedése miatt szorulnak ki egyre jobban az európai autók, más piacokon pedig a hazai gyártás kifejlődését elősegítő védőfalakba ütköznek. A növekvő távol-keleti piac, kizárólagos japán vadászterület lehet, termelékenységük sokkal gyorsabban nő, mint Európában. A Közös Piac a telítettség problémájával találhatja magát szembe és a tagországok talán már hamarosan egymást szorongatják a legjövedelmezőbb exportpiacokra való bejutásért. Következik az euro-lebegtetés THE GUARDIAN Minden gazdasági vizsgálat esztelenségnek tartja, hogy alig két héttel az „évszázad rendezése” után kiújult a valutaspekuláció. Esztelenség, mivel túlságosan korai még csak előzetes ítéletet is mondani az új valutaparitásokról, éppen úgy lehetséges, hogy a dollár most túlságosan leértékelt, mint hogy túl drága. De a dolgok természeténél fogva még két-három évnek kell eltelnie, míg erről meggyőződhetünk, és a devizapiacok nem várnak türelmesen a gazdasági bizonyosságra. A dollártulajdonosok most attól félnek, hogy a pénzügyi hatóságok válaszút elé érkeztek és soha többet nem lesznek hajlandók bármilyen helyesnek, vagy helytelennek ítélt árfolyam védelmére a dollár korlátlan felvásárlásának árán. Szokás szerint a spekulánsok megérzéseiket cselekvés útján fejezik ki, melyek azután tényleg valóra váltják félelmeiket. Máris észrevehető, hogy Nagy-Britannia lebegő valutájával viszonylag kényelmesen ússza meg a spekuláció viharát, és hogy a japánok is viszonylag ellenállnak az új válságnak. Egy vagy két jegybank, mindenekelőtt a Bundesbank készsége a rögzített árfolyamok megvédésére az, ami vonzza a spekulánsokat Sietnek dollárjaikat átváltani, amíg átváltható egy adott áron. Nem annyira a dollár áresése miatti félelem, mint inkább az ismeretlentől való aggodalom hajtja őket. Szokás szerint a spekuláció megállításának leghatékonyabb módja, ha az történik, amit a spekulánsok előre várnak. Nem véletlen, hogy az új válság születésében nagyrészt az a félig-meddig meggyőző híresztelés játszott szerepet, hogy a Közös Piac megállapodott valutáik együtttes lebegtetésében. Ez a terv azonban nehéznek és veszélyesnek tűnik. Nehezen megvalósítható, mivel a font rögzítése a többi közös piaci valutához képest, egyet jelent Európa kötelezettségvállalásával, hogy hajlandó megvédeni a fontsterlinget mindenfajta spekulációval szemben, márpedig ez könnyen kiújulhat a várható fizetésimérleg-deficit nyomán. Ugyanakkor a font jövőbeli árfolyamát alapvetően meghatározza a brit ár- és jövedelempolitika egyelőre kétséges kimenetele ahhoz, hogy Anglia túlságosan szigorú, hosszú távú kötelezettségeket vállalhasson. A lírával kapcsolatban is hasonló problémák vannak. A franciák még félig sincsenek meggyőződve a terv egészének érdemeiről. Végül fennállna veszélye, hogy a közös lebegtetés során támogatás nélkül hagyott dollár hirtelen és megrázkódtatást okozva sülylyedni kezd, tükrözve az átváltásra indított kétségbeesett rohamot. Nehéz azonban bármilyen más alternatívát elképzelni. A részben rögzített piacon folyó spekuláció majdnem olyan zűrzavart okoz, mint a legrosszabb kimenetelű lebegtetés. Más valuták lebegtetésével kapcsolatos tapasztalatok azt tanúsítják, hogy végül is helyreállhat a nyugalom: a piac viszonylag békésen együtt él a bizonytalansággal, ha egyszer nincs más kiút. Hosszabb távon a stabil megállapodásokhoz való visszatérés lenne bizonyára az óhajtott célkitűzés, de a piacok addig nem fognak várni. A válság, a dollár nemzetközi elfogadásának válsága, egyelőre jelen van. (1973. február 24.)