Világgazdaság, 1976. október (8. évfolyam, 191/1935-212/1956. szám)

1976-10-22 / 206. (1950.) szám

I 1976. OKTÓBER 22. Az állami beavatkozás fontosabb területei Japánban (Folytatás az 1. oldalról) tok differenciáltan, tehát sokkal inkább a gazdaság makroszférájában érvényesülnek, az általános gazdasági életre gyakorolnak — döntően hitelmegszorító, vagy hitelkönnyítő — hatást. Ehelyütt — aktualitása miatt — csupán egyetlen „nyílt piaci műveletről” kívánunk szólni, nevezetesen a japán kormány nagymértékű kötvénykibocsátó tevékenységéről. A pénzügyi életben ellentmondásoknak látszó művelet (a recesszióból való kilábalást nem segíti elő ha hitelszűkét teremtünk) a reálszférában válik érthetővé: a kötvények ellenértékeként nyert anyagi eszközök többsége amúgy is tétovázó, a gazdasági kilátásokkal elégedetlen tőkékből tevődik össze, amivel a kormány az állami beruházások hoszszú távon is tervbe vett felfuttatását kívánja mielőbb megkezdeni. (Az 1976-os pénzügyi évre szóló költségvetésben a forrás oldalon igen jelentős, 24 milliárd dollárnak megfelelő értékű kötvények kibocsátását tüntetik fel.) Egyébként az állam költségvetési politikája sem tartalmaz igazán sajátos elemeket Japánban. A gazdaságpolitikai beavatkozás differenciált lehetőségét a különféle adókedvezmények teremtik meg. Nagy teret igénylő felsorolások helyett itt csupán legjellegzetesebb csoportjaikra utalunk: üzemi berendezések felújtását, a régiek selejtezését, a kutatási és fejlesztési kadások növelését, a strukturális fejlesztést, fúziókat, külföldi tevékenység végzését kedvezőbb adófeltételekkel ösztönzik. Emellett 100%-osnál nagyobb mértékű értékcsökkenési leírás engedélyezésével befolyásolják a magánvállalatokat a géppark fejlesztésére, az ún. „elmaradott” és a szénbányászati vidékeken való új beruházásokra, nyersolajtárolók és bérházak építésére, új technológiák kereskedelmi mértékben történő elterjesztésére, valamint a kis- és középvállalatokat a kormány által megjelölt tőkebefektetésekre illetve korszerűsítési és munkásképzési kiadásokra. IPAR- ÉS KÜLKERESKEDELMI POLITIKA Az ipar- és külkereskedelmi politika képezi az állami beavatkozás legjelentősebb területét Japánban. Az Ipari és Külkereskedelmi Minisztérium (MITI) még talán a Pénzügyminisztériumot is megelőző csúcsszerv, amely a háború utáni fejlődés gazdaságpolitikai centruma volt. A hazai gazdaság struktúrájának és dinamikájának (ki)alakítása, valamint a nemzetközi versenyviszonyok érzékeny, egyszerre defenzív és offenzív követése — ebben foglalhatók össze a minisztérium munkájának fő érdemei. Az eredmény — a japán gazdaság példátlan sikerű fejlődése — pedig ismeretes. Az alábbiakban az ipar- és külkereskedelmi politika gyakorlásának fontosabb területeit tárgyaljuk — rangsorolás nélküli sorrendben. Új iparágak (mint pl. a háború után kiépített ún. öt alapiparág, az acél-, hajóépítő-, energia- és petrokémiai ipar) kifejlesztésére a japán kormány a segédeszközök egész arzenálját vezette be: a különféle adókedvezményeken kívül alacsonykamatú állami bankhitelekkel, a gép- és berendezésimport vámmentessé vagy vámkedvezményessé tételével, szabadalmak és know-how-vásárlások elősegítésével támogatták kialakulásukat. Viszonylag ritkán fordult elő, hogy közvetlen szubvencióban is részesítették volna ezeket az iparágakat, legfeljebb bizonyos kutatási-fejlesztési tevékenységek, nagyobb méretű kutatási programok kaptak ilyen segítséget. A háború utáni gazdasági fejlődés egészen a 70-es évekig tartó időszakának jellemző kísérő jelensége volt, hogy Japán, miközben az érdekeinek ugyancsak megfelelő szabadkereskedelem szószólójaként lépett fel, saját, még csak izmosodó, de később jócskán megerősödött iparágait is hosszú időn át erőteljesen védte a külföld versenyével szemben. A védelem fő eszközei az áru- és tőkeimport különféle korlátozásai (tilalmak, kontingensek, kvóták, vámok, adminisztratív akadályok) voltak, amelyeket a gazdaság nagykorúvá válásával a nemzetközi versenytársak egyre növekvő ellenszenvvel, sőt tiltakozással néztek. A 70-es években több reláció (USA, Közös Piac, Délkelet-Ázsia) tekintetében is kiéleződött Japán helyzete, s ez azután lendületet adott a liberalizáció folyamatának úgy, hogy ma már csupán főként a mezőgazdasági termékek behozatala, illetve a külföldi tőkének a mezőgazdaságban, az olajfinomításba, bőrgyártásba és a kiskereskedelembe történő beépülése ütközik akadályokba. A termelés szerkezetének meg-megújuló korszerűsítése a japán gazdaság nagyarkú rugalmasságának bizonyítéka. A nagy iparszerkezeti váltások (a háború előtti hagyományos, főként könnyűipari ágazatok a már említett nehéz- és vegyipari ágak váltották fel; a60-as évek közepétől jelentkező relatív munkaerőhiány után a minél inkább technológiaigényes termelés, a 70-es években kiéleződő nyersanyagenergiagondok miatt pedig az ezekkel való takarékosság, az ún. tudásintenzív ágazatok előtére állítása a vállalati szférában egyfelől a konkurrens cégek túl nagy számának csökkentésére irányuló állami befolyásolásban, illetve a korszerűsítő beruházások, új technológiák bevezetésének ösztönzésében nyilvánultak meg. A piaci spontán hatásokon kívül (kisebb cégek tönkremenetele) ugyanis az állam is abban az irányban fejtette ki befolyásoló politikáját (az ún. adminisztratív irányítást), hogy sok kis vállalat „túlzott versenye” helyett erős, a nemzetközi konkurrenciával is megbirkózó vállalatcsoportok jöjjenek létre. A 70-es években jelentkezett recesszió idején a MITI több ágazatra kidolgozta a kívánatos fúziós modellt, melyet a magánszektor lényegében hosszabb-rövidebb idő elteltével követ is. A fúziók, a kartellek létrehozása ugyanakkor felveti a piaci verseny biztosításának kérdését. Ennek fő intézményes őre a Fair Trade Commission (az üszeti tevékenység tisztességét védő bizottság, röviden: FTC), amely — a monopóliumellenes törvény alapján — lényegében a monopolhelyzetek kialakulása, illetve az ezzel való visszaélések ellen harcol. Nem szólva azonban a vezetésében nemrégiben bekövetkezett személyi változásról, melyet hozzáértő szakemberek egyértelműen az intézmény gyengüléseként értékelnek, az FTC csupán fellendülési szakaszokban kaphat jelentősebb szerepet. Az ezzel együttjáró inflációs folyamat ugyanis a társadalom monopóliumellenes reakcióját váltja ki (az 1973-ban bekövetkezett több igazi ok nélkül áremelés idején például az FTC gazdasági bírságokat tudott kiszabni), recesszió idején viszont a vállalatok elsősorban nem az áremelésre, hanem a kapacitás kihasználatlanságának csökkentésére törekszenek, s a társadalmi közvélemény is inkább a vállalatok „megmentésében”, munkaalkalmak teremtésében látja a fő feladatot. A versenykörülmények fennmaradását szolgáló állami intézkedések közé sorolható ágazati szinten az ún. hanyatló iparágak, a vállalti szférában pedig a kis- és középvállalatok támogatása. A háború utáni fejlődés során ténylegesen hanyatló iparág Japánban igen kevés volt. Az 50-es évek végén az olcsó kőolaj importjának felfutása ítélte hanyatlásra a hazai szénbányászatot, a 70-es évek elejétől kezdve pedig főként a környező fejlődő országok textiltermékeinek versenye, illetve a japán—amerikai textilegyezmény vezetett bizonyos textilipari tevéknységek háttérbe szorulásához. A szénbányászatot tekintve, a kormány a szénbányászok nagy munkanélküliségének elkerülése érdekében már hosszú ideje, törődött az ágazat nehézségeivel, majd a kőolajárak négyszeres növekedése miatt újabban különösen is igyekszik támogatni a szénbányászatot, ezért jelentős szubvenciókban, alacsony kamatú kölcsönökben részesítette és részesíti a bányákat. Emellett — adó- és hitelkedvezmények révén — érdekeltté teszi az elekkromos erőműveket és a nagyobb energiafogyasztókat abban, hogy a költségtényezők által indokoltnál nagyobb mértékben használjanak fel szenet. Ugyanekkor viszont a munkások más ágazatokba való átáramlásának, átképzésüknek ösztönzésére is rendelkezésre állnak anyagi alapok. A szénbányászat szubvencionálásának döntő forrása az importkőolajra kivetett 10%-os vám. Ami pedig a textilipart illeti, a többletgéppark leépítésének, a korszerűsítéseknek már a megelőző időszakban való ösztönzése után, az 1971-es japán—amerikai textilegyezményt követően exportveszteségeket szenvedő vállalatoknak a kormány teljes kártalanítási szubvenciót adott gépeik leselejtezése esetén, illetve alacsony kamatú kölcsönöket a géppark modernizálásához. Igen sokrétű támogatásban részesülnek Japánban a kis- és középvállalatok. A támogatás alapelve természetesen az, hogy csak azokat a vállalatokat segítik, amelyek készek alkalmazott technológiáik, termékszerkezetük vagy szükség esetén akár termelési profiljuk meg-megújítására, tehát hátrányos helyzetük nem tevékenységük milyenségéből, hanem csupán méretükből fakad. A támogatás több területen is tapasztalható. Elsőként az MITI égisze alá tartozó Kis- és Középvállalati Ügynökséget (Small and Medium Enterprise Agency) említhetjük, amely a legmagasabb szinten „tervezi” és kivitelezi a kisebb vállalatokkal kapcsolatos állami intézkedéseket, illetve figyeli a különböző kormányszerveknek a kisvállalatokat érintő munkáját. A központi és a helyi költségvetésekből a kisvállalatok kétfajta kamatmentes kölcsönt vehetnek igénybe felszerelésük modernizálására, vagy pedig szövetkezetek, közös létesítmények alakítására. Ezeken a forrásokon kívül számos állami intézményt hoztak létre, amelyek lényegében a hitelpiacokon kedvezőtlenebb helyzetben levő kisvállalatok hitelellátására hivatottak. Ugyancsak kormányzati pénzeszközök révén ingyenes vezetési tanácsadás, illetve ipari kutatóintézetek kutatási eredményei teszik teljesebbé a kisvállalatok támogatását. A vállalatok befolyásolánának egyik legjelentősebb módja a kormány és a magánszektor közötti kétirányú konzultációk szorgalmazása. A tervezésnél említettekhez hasonlóan számos egyéb területen megfigyelhető a kormány és a magánvállalatok képviselőinek közös részvétele. Az együttes tanácskozások során azután mindkét fél megismerkedik a másik nézeteivel. A legjelentősebb ilyen intézmény az Iparszerkezeti Tanács, amely tulajdonképpen az ipari és külkereskedelmi miniszter tanácsadó bizottsága, és a gazdaság szerkezeti változásaival, a fúziókkal kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik és javaslatokat tesz a kormánynak. Ugyancsak „vegyes” részvétellel működik a JETRO (Japan External Trade Organization nevű külkereskedelmi hivatal), mely világméretű szervezeti hálózatával, piackutató munkája, információs rendszere és reklám- és propagandatevékenysége révén főként a japán export elősegítésén fáradozik, valamint a The Export Conference (exporttanács), mely az exportösztönzés hazai szerve, és a Japan Factory Plant Export Association (gyárakat exportálók társulása), amely külföldi fejlesztési projektumokkal kapcsolatos műszaki tanácsadást, nehézgépipari berendezések exportjának támogatását végzi. A vegyes, tehát állami és magánvállalati részvétellel kapcsolatosan természetesen hangsúlyoznunk kell, hogy az említett szervezetekben többnyire csak a legnagyobb vállalatok rendelkeznek képviselettel, s ily módon a kisebbekkel szembeni információs és pozíciós előnyeik csak tovább nőnek. Dr. Hernádi András A tenger mélyének megkutatott ásványi kincsei Die Wirtschaft A mélytengerek nyersanyagkincseinek jelentőségét mi sem illusztrálja jobban, mint hogy a világ kőolajtermelésének máris kerek 20 százaléka származik a kontinentális talapzatból. A tenger vizében ezenkívül oldott só alakjában sok más ásványi nyersanyag is található. E sók 99 százaléka nátrium, klór, magnézium, bróm, kén, bór, kálium és kalcium elemekből tevődik össze, a többi ismert elem koncentrációja azonban olyan csekély, hogy a jelenlegi műszaki feltételek mellett gazdaságosan nem aknázható ki. A világszerte elhasznált konyhasó 30 százaléka is a tenger vizéből származik. A konyhasót meleg és száraz klímású országokban, főként a mediterrán térségben, Közép-Amerikában, Japánban, Kínában és Afrika egyes országaiban úgynevezett szalmákban a víz elpárologtatása nyomán nyerik. Konyhasón kívül erősen koncentrált kálium-, bróm- és magnéziumsó is található különösen India nyugati partjainál, Kaliforniában, a Káspi-tenger partján és a Holt-tengernél. Ezeken a helyeken máris hatalmas ipari üzemek létesültek, elsősorban magnézium kitermelésére. A világ magnézium termelésének 50 százaléka a Szovjetunió, az USA, Anglia és Japán úgynevezett hidrometallikus üzemeiből származik. Mivel azonban ezeknek az elemeknek kivonása egyelőre túlságosan is drága, a tenger mélyének kutatói, különösen szovjet tudósok új eljárások kikísérletezésén fáradoznak. A Lomonoszov kutatóhajónak így már 1964- ben sikerült ioncserélőkkel színaranyat nyerni. Japánban lezárultak az előkészületek a tenger mélyében található urán hasonló módon való feltárására. Ettől azt remélik,hogy 1985-ig az energiaszükséglet 15 százalékát már a tengerből nyert uránból elégíthetik ki. A tudomány és az ipar figyelme egyre inkább azokra a mangánrögökre, érciszapokra és nehézásvány tartalmú görgetegekre irányul, amelyek a tenger fenekén, vagy a tengerfenék talajában pár méter mélyen található. A mélytengerek fenekén levő mangánrögök és a 25 centiméteres átmérőt is elérő korong alakú képződmények számos értékes elemet tartalmaznak. Legnagyobb gazdasági jelentősége azonban az itt található réznek, nikkelnek, kobaltnak, mangánnak és vasnak van. Újabb közlemények rámutatnak, hogy az északi Csendes óceánban az ötödik és a huszonötödik szélességi fok között öt alakban elhelyezkedve 3—6000 méter mélységben magas fémtartalmú mangán rögök hevernek. Ezeknek átlagos fémtartalma a következő: 29 százalék mangán, 6 százalék vas, 1,4 százalék nikkel, 1,1 százalék réz, 0,25 százalék kobalt és 0,15 százalék cink. A Csendes óceán teljes készletét mangánból 360 milliárd tonnára, vasból 210 milliárd tonnára, nikkelből 15 milliárd, titánból 10 milliárd, rézből 8 milliárd, kobaltból 5 milliárd, cinkből, molibdénből és más fémekből 0,5—1 milliárd tonnára lehet becsülni. Jelentős vagyonok rejtőznek ezenkívül a Vörös-tengerben, Peru partjainál és a Fülöp-szigeteket övező tenger vizében is. A Vörös-tengeren 1963 óta számos kutatóhajó járt színesfém leletek után, a legpontosabban eddig a Dzsidda és Mekka magasságában fekvő Atlantis—II fémállományát mérték fel. Itt 24 millió tonna vasat, 3 millió tonna cinket, 0,8 millió rezet és 0,8 millió tonna ólmot tételeznek fel. Gazdaságosan azokat az úgynevezett nehézásvány görgetegeket érdemes kiaknázni, amelyeknek fémtartalmát különböző természeti folyamatok jelentősen feldúsították. Ilyenek leggyakrabban a kontinentális talapzatokban találhatók, így az Indonézia és Malaysia előtt fekvő Szunda-self igen gazdag ónban. Ausztrália keleti partjai ilmenitben és rutilban, a Szovjetunió területére eső keleti tenger pedig magnetitben, Kamcsatka és Szahalin viszont arany tartalmú homokban. (1976. évi 16. szám) MELLÉKLET. Esélyek és kockázatok a világkereskedelemben transfurterfülgemeine ZEITUNG Fők DEUTSCHLAND A világkereskedelem idei első félévi alakulása két vonatkozásban is kedvezőnek mondható. Egyrészt a nemzetközi árucsere-forgalom a múlt évi súlyos recesszió után reálértékben is átlagon felül bővült, másrészt két évi drágulás után tetemes árcsökkenés következett be. A világexport reálértékben 9, nominálértékben 7 százalékkal, az import pedig 15, illetve 10 százalékkal növekedett. A be- és kivitel alakulásának különbözősége főként arra vezethető vissza, hogy a konjunkturális javulás kezdetén a vállalatok készleteiket feltöltendő különösen sok nyers- és alapanyagok, valamint termelőeszközt importáltak. A világkereskedelem fellendüléséhez oroszlán résszel járultak hozzá a fejlett tőkésországok, ahol a konjunkturális javulás hatására erősen megnőtt a külföldi áruk utáni kereslet. Az USA, az NSZK, Franciaország és kisebb mértékben Japán javuló gazdasági klímája stabilizáló és ösztönző hatást tett partnereik gazdasági helyzetére is. Bár az erősödő keresletből a kőolajexportálók termékei is részesedtek, a strukturális változásokból mégis főként az ipari országok húztak hasznot. Miután részarányuk a világexportban a kőolaj sokk hatására az addigi közel háromnegyedről háromötödre csökkent, most újból elérte a kétharmados hányadot. Ugyanakkor a kőolajtermelők részesedése az 1974. első negyedévi egyötödről egyhetedre csökkent. Kivitel vonatkozásában 1975 és 1976 első féléve között változatlanul az USA és az NSZK vezetett, 57, illetve 48 milliárd dolláros exportértékkel. A harmadik helyre Japán került — helyet cserélve Franciaországgal. Kivitelük értéke 30, illetve 29 milliárd dollárra rúgott. Az ötödik helyen változatlan Nagy-Britannia helyzekedik el, a 6—7. helyen azonban ismét csere történt, Kanada 19 milliárd 668 milliós értékkel megelőzte a 19 milliárd 467 millió dollár értékét, exportáló Hollandiát. Az USA-bevitel tekintetében is élen áll. Importja *— 20 százalékkal növekedve — 61 milliárd dollárra bővült és az USA-nak a világ importjában korábban elfoglalt egynyolcados részaránya egyhetedre nőtt. Második helyen 42 milliárd dolláros importtal az NSZK áll, a harmadik helyből Franciaország kiszorította Japánt bevitelük értéke 31 milliárd 715 millió, illetve 30 milliárd 593 millió volt. Ötödik helyen Anglia áll szűk 28 milliárddal, a korábban hatodik Kanada 20 milliárd 768 milliós értékkel két lépcsővel került feljebb, maga mögé utalva Olaszországot (20 milliárd 593) és Hollandiát (18 milliárd 400). Feltűnő Irán és Hongkong előretörése, ezek ugyanis 46, illetve 36 százalékos növekedési rátával a 20 legtöbbet importáló ország közé jutottak, kiszorítva Finnországot és Dél-Afrikát. Irán teljesítményét látva számítani lehet arra, hogy a többi kőolajtermelő , ország kereslet is növekszik, Hongkong pedig bebizonyította, hogy nem csupán mint exportőr érdemel figyelmet, hanem kicsit jelentős importőré is. A világkereskedelemnek a fellendülés ellenére vannak gyenge pontjai, így a legtöbb országban még mindig nem kielégítő a beruházási tevékenység. Elgondolkodtató az is, hogy a nemzetközi árucserében tapasztalható átmeneti árcsökkenés után nem egy országban esetenként ismét erős drágulás kezdődött. Továbbra is problémákat okoz az egyes országok inflációs rátái közti jelentős különbség. A svájci, a nyugatnémet és az amerikai 2,6 százalékig terjedő inflációval éles ellentétben áll Franciaország, Olaszország és Anglia igen gyors, 20 százalékig is terjedő drágulási üteme, amely nem egyszer importkorlátozásokra és monetáris megszorításokra ösztönözte az érintett országok kormányait. Mindez nem kevéssé járult a tavaly már helyreállni látszó a világgazdaság egyensúlyának ismételt ingadozásához. (1976. szeptember 28.) A KÍNAI MEZŐGAZDASÁG ÉS IPAR HELYZETE The Economist Az 1976—1980-as évekre szóló becsvágyó kínai ötéves tervet, amelyet még Csou En-laj inspirált, mindmáig sűrű homály fedi. Ez év elején kellett volna megkezdődnie. De mindaddig fiókban hever, amíg a kínai tervező szakemberek nem tisztázzák a prioritásokat. Erre annál is inkább szükség lenne, mert újabban egyre több jel mutat arra, hogy az 1970-es években kibontakozó fellendülés kezd kifulladni. A fő probléma, hogyan használhatók fel a rendelkezésre álló erőforrások a lakosságnak fogyasztási cikkekkel történő fokozottabb ellátása érdekében. A lehetőségek politikailag korlátozottak. A kínai vezetőknek vagy a gazdasági növekedést kellene lelassítaniuk, vagy — az önellátás fogalmát rugalmasabban értelmezve — jobban támaszkodni a külföldi tőkekölcsönökre és a technológia bevitelére. Kína mint jelentős potenciális olajexportáló ország (máris a 13. az olajtermelők sorában) elegendő garanciával rendelkezik, hogy meg is kapja az igényelt kölcsönöket. Azonkívül — ellentétben sok szegény országgal — Kína hatalmas mennyiségű tőke befogadására képes. Csakhogy a Vörös Logodó című kínai újság, az egyik legutóbbi számában, éppen ezért támadta Teng Hsziaopinget, mert — úgymond — a termelés fejlesztésében és a tudományosműszaki haladásban a külföldi országokra akar támaszkodni. Mindamellett a „reálisan hasznos” bevitelt az ún. radikálisok sem ellenzik, csak az ő vonaluk lényegbevágóan autarkiás. A rendelkezésre álló becslések szerint Kínának az egy főre eső reál GNP-je (nemzeti össztermék 1973. évi változatlan árakon amerikai dollárban számítva) a népi forradalom győzelmi évében (1949) még mindössze csak 74 dollár volt, de 1958-ra már 172-re emelkedett, majd 1961-ben a nagy előreugrás évében visszaesett 118 dollárra, 1966-ban újból növekedett 190 dollárra, a kulturális forradalom évében stagnált, aztán felugrott 243 dollárra (az 1964. évi szint kétszerese), és újabban ismét lassulás mutatkozik a növekedésben. Összesen számítva Kína GNP-je 1974-ben 223 milliárd dollárra rúgott. (25 százalékkal volt nagyobb, mint Anglia nemzeti összterméke.) A mezőgazdaságban az átlagos évi 2 százalékos növekedése 1957-ben még alig tartót lépést a népszaporodással, 1963-tól kezdve azonban a gazdálkodás modernizálására nagy erőfeszítéseket tesznek, jelentősen fokozva a beruházásokat. Ilyen módon sikerült véget vetni az 1959 és 1983 között beállót pangásnak. Ámde a fejlődést újabban már súlyos visszahúzó erők fékezik, és a külön beruházások már nem térülnek meg olyan mértékben, mint azelőtt. Kínában kevés a megművelhető föld, mindössze egy millió négyzetkilométer (az összes vidéki területnek csupán egytized része). Az öntözéses növénytermesztésben felhasznált műtrágyamennyiség tekintélyes a fejlődő országokhoz viszonyítva, de a mezőgazdasági kísérleti és tudományos munkálatok — mint az egyik amerikai szakértői csoport megállapította — egy helyben mozognak. Ha Kína valóban el van szánva arra, hogy ellátja élelmiszerrel a lakosságát és ha valóban igaz az, hogy a beruházások megtérülése csökken, akkor mindebből az következik: a beruházások nagyobb hányadát kell a mezőgazdaságba irányítani. A korábbi politikai felhasználta az ösztönzőket az élelmiszertermelés fokozására: a parasztok magasabb árakat kaptak termékeikért, míg az általuk fizetett árakat leszorították. A mezőgazdaságból származó kis jövedelmeket mentesítették az adóktól. Az ipar gyors növekedése — 1957 és 1965 között évente 9 százalék — aránytalanságokat okozott. Több kulcsiparág még az 1973. és 1974. évi komplett üzemvásárlási hajrá után is újabb és újabb pénzbefektetésre, kiváltképpen idegen valutára szorul. Sokat költenek a vegyiparra (különösen a műtrágyák és petrolkémiai termékek gyártására). Ezenkívül a tőkeszükségletek a legégetőbbek a vas-, acél- és az olajiparban. Kína igen gazdag vasércben csakúgy, mint szénben, bár ezek az ásványok eléggé gyenge minőségűek. Peking figyelmen kívül hagyva a Szovjetunió és a Nyugat tanácsát, nem fordított pénzt a vasérc minőségének feljavítására, holott ez életbevágóan fontos lett volna. Ennek következtében amerikai becslés szerint Kína most nem kevesebb mint 90 millió tonna szenet (2 százalékot az 1974. évi termelésből) használ fel a 24 millió tonnányi nyersacél előállításához. A nem kielégítő beruházások következménye az is, hogy Kína fokozódó mértékben szorul rá a nyersvas és a készacél bevitelére. 1975-ben csak Japán 800 millió dollár értékben adott el készacélt Kínának és az összes acélbevitel értéke valószínűleg meghaladja az 1,2 milliárd dollárt. Csou En-laj miniszterelnökségének utolsó évében Kína már nagy menynyiségben vásárolt berendezéseket, hogy javítsa vas- és acélgyártásának a minőségét. A 3 millió tonna kapacitásra tervezett vuhani acélkombinát, amely nyugatnémet és japán közreműködéssel épül és előreláthatólag jövőre indul meg, enyhít majd valamit a hengerelt acél hiányán. Óriási befektetésre volna szükség ahhoz is, hogy Kína jelentős olajexportáló országgá váljék. Az 1971—1974-es időszakban az olajkitermelés 23 százalékkal nőtt évente, a fogyasztás 20 százalékkal. Ha ez továbbra is így folytatódik, 1980-ra Kína mintegy 1 millió barrel exportálható szerény olajfelesleggel fog rendelkezni, de még ennek az exportszintnek az elérése is minden bizonnyal legalább 8 milliárd dollár beruházást tesz szükségessé, nagyobbrészt külföldi valutában. Ámde a nyersolajtermelés növekedési rátája 1976 első felében hirtelen visszaesett évi 10 százalékra vagy azért, mert Japán vonakodik növelni kínai származású olajimportját, vagy pedig Kína jobbnak látta csak az olyan arányú fejlődést megengedni, amelyet saját erejéből tud finanszírozni, vagy végül azért, mert zavarok támadtak az olajmezőkön. (1976. szeptember 18.)