Világgazdaság, 1980. január (12. évfolyam, 1/2755-21/2775. szám)
1980-01-03 / 1. (2755.) szám
MAGYAR GAZDASÁG A szén alternatívája az atom Hozzászólás Az eocén-program védelmében című cikkhez December 18-i számunk 3. oldalán Kovács László, a Nehézipari Minisztérium közgazdasági főosztályvezetője nyilatkozatát közöltük. Kovács László, védelmébe vette az egy korábbi kamarai vita során többek által hevesen támadott eocén-programot. Az alábbi cikk írója nem kíván vitába szállni magával a programmal, annál is inkább, mert annak, megvalósítása folyamatban van. Elgondolkodtatónak tartja azonban az eocén-program védelmében felsorakoztatott érveket. Úgy véli, hogy az energetikai beruházásoknál nem veszik kellőképpen fontolóra, hogy ezek milyen hosszú átfutási időt igényelnek és hogy még ennél is hosszabb időre meghatározzák az energiatermelés és -fogyasztás alakulását. Márpedig erőművek esetén a termékváltást — itt ezen fűtőanyagváltás értendő — bajos megvalósítani! Egyes országokban az utóbbi évek során megerősödtek a nagy energetikai létesítményeket támadó irányzatok. Ezeknek csupán egy részlete az atomenergia elleni tiltakozás. Az energiaszolgáltató vállalatok aggályai inkább abból erednek, hogy a mind újabb követelmények, az elhúzódó engedélyezési eljárások miatt a döntések kihatásai messze túllépik a tervezési előrelátás lehetőségeit. A beruházás megindulásakor egyszerűen nem állapítható meg, mikor léphet majd üzembe a leendő létesítmény és milyen gazdasági feltételrendszerben kell majd üzemelnie. Egy olyan jól megalapozott energiapolitika kialakítása kívánatos tehát, amely alkalmas rá, hogy valóban hosszú távra meghatározza a fejlődés irányát ebben az elsőrendű fontosságú ágazatban. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a vizsgálatok túllépnek a szűkebb szakmai körön, és a viták az átfogó program kidolgozását megelőzik, nem pedig utólag megkérdőjelezik. Az eocén-program védelmében íródott cikk sajnálatos módon olyan következtetésekhez nyújthat tápot, amelyek épp azoknak a döntéseknek a megalapozottságát vonhatják kétségbe, amelyeket védeni akar. Nem szabad megfeledkezni róla, hogy minden iparág egyik legfontosabb „állóalapja” a szakmában jártas, tapasztalt munkaerőgárda. A szakma létének folyamatosságát nem lehet büntetlenül megszakítani. A hazai szénvagyon kitermelésére — az eocén korszakbeli szénére is —, ehhez pedig a bányásznemzedékek folytonosságára mindenképpen szükségünk lesz. Ezt jobban lehetett és kellett volna érzékeltetni a cikkben, ez ugyanis aligha fejezhető ki a beruházási költségek egyszerű öszszevetésével. A nyilatkozat más kérdésekben is hiányérzetet kelt. Nem esik szó ugyanis a kitermelendő szén felhasználásának módjáról. Márpedig ha említés sem történik az eocénkori szenet legalább részben eltüzelni hivatott erőműről, akkor jogosan ébred fel a kétely az egész programot megalapozó gazdaságossági számítások helyességében. Nincs szó a nyilatkozatban a program környezeti kihatásairól sem, holott ezek önmagukban is tetemes költségtényezőt jelenthetnek, ha ezeket az állami költségvetés nem is a „bányászat” rovatban számolja el. Legfőképpen azonban az atomenergiával való összehasonlítást hiányolom — és ennek nem csupán szakmai elkötelezettségem az oka. Helytelen ugyanis az a megállapítás, amely szerint „az atomenergia a szén babérjaira — belátható időn belül — nem pályázik”. Igenis pályázik, legalábbis a villamosenergia előállításában! Nemzetközi adatok bizonyítják, hogy már huzamosabb idő óta az atomenergia szolgáltatta áram a legolcsóbb. Ily módon az igazi verseny nem az atom és az olaj, hanem az atom és a szén között folyik. Az olaj tündöklése előre is felmérhetően kérészéletű volt. Az olajlobby rendeltetése nemzetközileg egyébként is éppen az lehetett, hogy késleltesse az atomerőművek térhódítását. Amikor olyan országban, mint a Német Szövetségi Köztársaság, „szén és atom” a jelszó, emögött nem gazdaságossági megfontolások húzódnak meg elsődlegesen. De azt is látni kell, hogy az NSZK könnyebben engedhet meg magának párhuzamosságot az energetikai fejlesztésben. Egy Magyarország méretű országban az „és” helyébe sorrendiségi megfontolások alapján „vagy”-ot kell állítani. Szükség parancsolta kényszer, hogy a lehető legjobban felfogjuk mind a világpiaci konjunktúraingadozások, mind a várható technikai fejlődés okozta változásokat. Ez jól átgondolt, stabil energiapolitikát, tág tervezési látóhatárt tételez fel, időben és a megoldási feltételek sokrétűségében egyaránt. Ehhez ki kell lépni az elfogultság veszélyétől mindig fenyegetett szakmai belső körből! Enélkül valóban fennáll annak a veszélye, amiről az energetikai ipar és a feldolgozó iparágak szakemberei perlekednek és amit talán a legtalálóbban a Nyugat-Európai autók ablakain egyre gyakrabban látható címkefeliratok fejeznek ki: „Hagyjanak békén az erőművekkel ! Én az áramot konnektorból kapom.” Lendvai Ottó A MAGYAR NEMZETI BANK HIVATALOS DEVIZAÁRFOLYAMAI a) Bankjegyek vétele és eladása csak az illető országban érvényes rendelkezések (bankjegy ki- és beviteli korlátozások, tilalmak stb.) figyelembevételével történik, az azokra külön megállapított árfolyamon. b) A fel nem sorolt clearing devizák elszámolásánál a clearing elszámolás alapjául vett deviza fent feltüntetett árfolyama kerül alkalmazásra. c) Államközi megállapodásokon, alapuló árfolyamok. d) Csak magyar—szovjet viszonylatban érvényes. Érvényben 1980. január 1-től -----------------------------------------------------------------------------------------------------------—— ---- ■ 1 1 ■■■ Nem-kereskedelmi árfolyam Kereskedelmi árfolyam Egység Devizanem vétel közép eladás vétel közép eladás forintban forintban 100 albán lek c) 156,59 156,59 156,59 — — — 100 angol font 4472,93 4477,41 4481,89 7469,79 7477,27 7484,75 100 ausztrál dollár 2248,39 2250,64 2252,89 3754,81 3758,57 3762,33 100 belga frank 72,10 72,17 72,24 120,40 120,52 120,64 100 bolgár leva c) 1676,14 1676,14 1676,14 — — — 100 csehszlovák korona c) 155,28 155,28 155,28 — — — 100 dán korona 378,51 378,89 379,27 632,12 632,75 633,38 100 francia frank 500,85 501,35 501,85 836,41 837,25 838,09 100 hollandi forint 1062,26 1063,32 1064,38 1773,96 1775,74 1777,52 100 indiai rúpia 251,41 251,66 251,91 419,85 420,27 420,69 1000 japán jen 84,96 85,05 85,14 141,89 142,03 142,17 100 kanadai dollár 1732,45 1734,18 1735,91 2893,18 2896,08 2898,98 100 KNDK won c) 910,42 910,42 910,42 — — — 100 kubai peso c) 1328,80 1328,80 1328,80 — — — 100 kuvaiti dinár 7417,56 7424,98 7432,40 12 387,32 12 399,72 12 412,12 100 lengyel zloty c) 76,42 76,42 76,42 — — — 100 mongol tverik c) 352,87 352,87 352,87 — — — 100 NDK márka c) 484,— 484,— 484,— — — — 100 norvég korona 407,56 407.97 408,38 680,63 681,31 681,99 100 NSZK márka 1139.09 1140.23 1141.37 1902.28 1904.18 1906.08 1000 olasz líra 125.08 25.11 25,14 41.89 41,93 41.97 100 osztrák schilling 158.89 159.05 159.21 265,34 265,61 265.88 100 pakisztáni rúpia 205.44 205.65 205.86 343,10 343,44 343.78 100 portugál escudo 40,79 40,83 40,87 68,12 68,19 68,26 100 román leic) 170,— 170,— 170,— — — — 100 spanyol peseta 30,56 30.59 30.62 51,04 51,09 51,14 100 svájci frank 1231,11 1232,34 1233,57 2055,95 2058,01 2060,07 100 svéd korona 486,38 486,87 487,36 812,26 813,07 813,88 100 szovjet rubel c) d) 1622,50 1622,50 1622,50 — — — 100 tr. és cl. rubel — — — 2797,20 2800,— 2802,80 100 USA dollár 2033,89 2035,93 2037,97 3396,60 3400,— 3403,40 100 vietnami dong c) 682,81 682,81 682,81 — — — 1980. JANUÁR 3. A 70-es évek gazdaságtörténete. Reform-koncepciók kacskaringókkal A most lezárult 70-es évekre még nem tekinthetünk vissza történelmi távlatból, így objektív értékelésre aligha lehet vállalkozni. Egy azonban biztos, hogy ma, amikor a gazdaságirányítás reformjának következetes továbbvitele ismét napirenden van, érdemes visszalapozni a reform-koncepciókban s azoknak megvalósításában. Mindezeket érintette a Rádió gazdaságpolitikai rovatának egyórás gazdaságtörténeti összeállítása, amely december 30-án hangzott el a Kossuth adón. Ma induló háromrészes cikksorozatunk e műsor — amelynek szerzői Domány András, Emőd Pál, Farkas Zoltán és Kondor Katalin voltak — alapján készült. A mechanizmusreform folyamata felszínre hozta a korábban rejtve maradt érdekkülönbséget a vállalati és a népgazdasági érdek között, s lehetőséget adott a nemrég még egységesnek hitt gazdasági folyamatokban a különféle részérdekek megjelenésére. Elszaladó beruházások — egyensúlyhiány A 70-es évek gazdaságtörténetét kezdjük Fock Jenő, akkori miniszterelnök beszédével, amely 1971 őszén a gazdasági aktívaülésen hangzott el: „Visszatekintve, mondjuk 1968—69-re, a jellemző az volt, hogy külkereskedelmi, fizetési mérlegünk jól alakult, de a termelékenység rosszul. Az utóbbi két évben, 1970-ben és 1971-ben fizetési mérlegünk rosszul alakult, de a termelékenység jól. Aki ebből olyan következtetést von le, hogy tehát az a jó, ha a termelékenység rosszul alakul, az rossz következtetést von le. Ez a két jelenség egymással úgy függ össze, hogy beruházásaink gyorsításánál, ha azok jó irányúak, akkor is nehézséget teremtenek a fizetési mérlegben, a költségvetésben, de lehetővé teszik, hogy a termelékenységben gyorsabban haladjunk előre. A beruházások növekedési üteme a múlt évben és ebben az évben is kétszer nagyobb, mint a nemzeti jövedelem növekedésének üteme. A terveinkben, az ötéves tervben is az szerepel, hogy a nemzeti jövedelem növekedésével azonos mértékben növekedjenek beruházásaink, de a kétszeres ütem zavarokat okoz a népgazdaságban. A zavarok olyan területen csapódnak le, mint a költségvetés és a a fizetési mérleg. Az itt jelentkező nehézségekről mi általában a közvélemény előtt nem szoktunk beszélni. A fizetési mérleg, különösen annak kapitalista oldala, két-három tucat ember vállát nyomja ebben az országban, ezt nemigen szoktuk megosztani. Lehet, hogy ez hiba, de így van.” Ugyancsak 1971 végén az Országgyűlés költségvetési vitájában felszólalt Nyers Rezső, a Központi Bizottság akkori titkára: „Az első kérdés az, ami választ kíván, hogy az egyensúlyproblémát fokozatosan, a folyamatos fejlődés irányában kívánjuk-e megoldani, vagy rövid idő alatt akár a fejlődés átmeneti megállításával. A kormány most olyan gazdaságpolitikához kér jóváhagyást, amely a fejlődés folytatása mellett meg kívánja oldani az egyensúly javítását... A második kérdés az, hogy az egyensúly érdekében elegendő-e megállítani a felhalmozás növekedését, vagy mérsékelni kell a fogyasztás növekedését is. A kormányelőterjesztés azt a döntést választja, hogy a lakossági fogyasztás ezután is a termelés növekedésével összhangban emelkedjen. A növekedés visszafogását pedig a felhalmozásra, főként a beruházások mérséklésére összpontosítja, de szigorítja a készletgazdálkodás normáit is. Ez a döntés azon a felismerésen alapul, hogy az ötéves tervben rögzítettnél lényegesen nagyobb beruházás meghaladná anyagi-pénzügyi lehetőségeinket, a felhalmozás tervezett arányát 25 százalékról 29 százalékra emelni pedig nem bírjuk el, s ha ezen nem változtatnánk, végül is meghiúsulna az ötéves életszínvonal-tervünk teljesülése.” A már említett 1971 őszi aktívaülés élénk vitájában sok szó esett egy akkor még újszerűen ható jelenségről, egyes vállalatok nyilvánvalóvá lett gazdaságtalanságáról. Kitárt erre Fock Jenő is. „Veszteséges, nyereséges vállalatok és gyártmányok, valamint evvel azonosított fogalom: jól és rosszul dolgozó dolgozó vállalatok. Én egyetértek a kritikai észrevétellel: nem mindig igaz az, hogy a veszteséges vállalat, az rossz vállalat és a nyereséges vállalat, az jó vállalat. Sőt, az sem mindig igaz, hogy a veszteséges gyártmány rossz gyártmány... De ha ezt megállapítottuk, akkor legyen bátorságunk azonnal dönteni és tovább nem hezitálni, húzni az időt, mert meggyőződésem az, hogy ebben az esetben, ha már tudjuk, hogy az a vállalat valóban gazdaságtalan, akkor a népgazdaság elleni bűn a kormányzat részéről és a kormányzásban az ágazatért felelős miniszterek részéről, ha a további szintentartás érdekében kisebb beruházásokkal próbálják életben tartani, injekciózni az ilyen vállalatot vagy az ilyen gyártmányt. Ilyenkor a normális, egyedül egészséges magatartás az: kidolgozni, hogy minél gyorsabban azt a vállalatot becsukni, annak a gyártmánynak , a gyártását abbahagyni, és az erőket, a meglevő jó gépeket, a munkaerőt átcsoportosítani arra a helyre, ahol gazdaságos minden szempontból a gyártás.” Ezen az aktívaülésen és másutt is elhangzottak olyan vélemények a vállalatvezetők — elsősorban nagyvállalatok vezetőinek — megfogalmazásában, amelyek kérdésessé tették a reform több alapelvét: a normativitást (nem lehet-e testreszabottabb szabályozórendszert kialakítani?), a vállalati nyereséghez kapcsolódó bárszabályozást (a munkások nem tudták befolyásolni az exportpiacok konjunktúrahelyzetét) és az importversenyzést (a belföldi termelők szólhassanak bele, hogy a belkereskedelem mit importál). Ugyanakkor már akkor is megfigyelhető volt a különböző támogatások, kivételezések elnyerésére való törekvés, amire a vállalatok és a felügyeleti szervek közti alkuban bőven nyílt mód. Ki képviseli a népgazdasági érdeket? Eközben az is világossá vált, hogy ebben az alkuban az irányítószervek sem automatikusan képviselnek valamiféle garantáltan népgazdasági érdeket mint azt régebben talán irreálisan hittük Ezért is kapott ez a téma olyan súlyt • Fock Jenő XI. pártkongresszusi felszólalásában, 1975 tavaszán: „A kormány munkájában alapvetően két hiba van. Az egyik elcsépelt frázisnak hangzik, de, sajnos, ma is igaz. Tapasztalható bizonyos tárcasovinizmus és ennek következménye az igen fontos kérdésekben nem mindig igazolható kompromisszum. A másik hiba, hogy ha a kormány minden tagja jól végezné is a munkáját, a Minisztertanács mint egységes vezető testület nem áll feladata magaslatán. Ezen mindenekelőtt azt értem, hogy általában jó határozatokat hozunk, azok végrehajtása azonban késedelmesen történik. Legfőbb oka ennek, hogy bár a kormány tagjai is tisztában vannak a vezetés lenini meghatározásával, amely szerint a vezető tevékenységének jelentős részét az ellenőrzés jelenti, a Minisztertanácsnak mint testületnek munkája e téren nem volt kielégítő.” Több mint három évvel később Huszár István miniszterelnök-helyettes az Országgyűlés 1978 decemberi ülésén hasonló gondolatokat vetett föl: „A hatékonyság alacsony színvonaláért alapvetően mi vagyunk a felelősek. A gazdaságirányítási gyakorlatban, a tervezésben, a gazdasági szabályozásban, az egyes gazdasági döntésekben előfordultak hibák, és az említett elemek közötti összhang sem volt megfelelő. A gazdaságirányítás központi és helyi szervei a népgazdasági érdekek helyett még ma is elvtelenül és károsan képviselik, támogatják a helyi, a területi, a részérdekeket. Továbbra is erős az a törekvés, hogy minden ágazat és vállalat — függetlenül a tevékenység hatékonyságától — megéljen, sőt jól éljen. A gazdaságirányítás nem volt elég következetes a hatékonysági és egyensúlyi követelmények érvényesítésében. Túl széles körűvé lett a vállalatok egyedi támogatása, az elvtelen kivételezés, kijárás gyakorlata.” Ha túl sok a rendelet , témakörbe vág Lakos Sándornak, az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete igazgatójának cikke, amely a Társadalmi Szemle 1979. novemberi számában jelent meg. Így fogalmaz: „Ma túl széles a jogalkotással megbízott szervek és személyek köre, a miniszterek mellett az államtitkárok, a miniszterhelyettesek nagy része is kapott ilyen felhatalmazást, amellyel nem csupán végrehajtási részkérdéseket rendeznek. A tanácsi területen az elmúlt években folytatott egyik vizsgálat szerint hét tanácsi ágazatban a jogszabályok között 20 törvény, 75 törvényerejű rendelet, 299 publikált minisztertanácsi jogszabály és 2216 miniszteri, miniszterhelyettesi jogszabály jelent meg. Az előbbiek mellett igen nagy az irányelvek, elvi állásfoglalások, körlevelek száma, amelyeket gyakran az említett körnél alacsonyabb beosztású minisztériumi vezetők adnak ki. E körlevelek nem annyira magyaráznak, értelmeznek vagy ajánlanak, mint amennyire szabályoznak ... A jelenlegi helyzetben a funkcionális minisztériumok, főhatóságok az össztársadalmi érdek képviselőjeként jelennek meg, szemben az ágazati főhatóságokkal, amelyek ebben a felfogásban az ágazatok érdekeit jelenítik meg. Viszont mindkettő a központi akarat megtestesítőjeként lép fel a közép- és az alsószintű szervekkel, egységekkel szemben. Amikor tehát, központi és vállalati, központi és helyi irányításról és igazgatásról beszélünk, abból a ki nem mondott feltételezésből indulunk ki, hogy a központi igazgatás egy egységet jelent. Mint látjuk, ez nem így van.” Hírek Békés megyéből Tudósítónktól: O A Békéscsabai Bútoripari Szövetkezet 15 millió forint értékű szállodai szobaberendezést készített és szállított egy 350 szobás moszkvai szálloda megrendelésére. O A Mezőgép békéscsabai vállalata több mint egy milliárd forintos árbevételt könyvelhetett el 1979-ben. Ez 8 százalékkal több az előző évinél. A vállalat dollárelszámolású exportja 2,5-szeresére nőtt, értéke több mint 5 millió dollár. (Az exportnövekedés egyik jelentős forrása egy angolai rendelés teljesítése volt.) Szocialista exportkötelzettségének is eleget tett a Mezőgép békéscsabai vállalata: 332 millió forint volt a kivitel értéke. A gyomai Viharsarok Halászati Termelőszövetkezet 80 millió forintos beruházással évi 3 ezer tonna halfeldolgozó kapacitás kiépítését tervezi. Az édesvízi halak iránt megnyilvánuló kereslet, amely jól eladhatóvá teszi a terméket a tőkés piacon is, indokolja a fejlesztést.