Világgazdaság, 1980. január (12. évfolyam, 1/2755-21/2775. szám)

1980-01-03 / 1. (2755.) szám

MAGYAR GAZDASÁG A szén alternatívája az atom­ Hozzászólás Az eocén-program védelmében című cikkhez December 18-i számunk 3. oldalán Kovács László, a Nehézipari Minisztérium közgazdasági főosztályvezetője nyilatkozatát közöltük. Kovács László, védelmébe vette az egy korábbi kamarai vita során többek által hevesen támadott eocén-programot. Az alábbi cikk írója nem kíván vitába szállni magával a programmal, annál is inkább, mert annak, megvalósítása folyamatban van. Elgondolkodtatónak tartja azonban az eocén-program védelmében felsorakoztatott érve­ket. Úgy véli, hogy az energetikai beruházásoknál nem veszik kellő­képpen fontolóra, hogy ezek milyen hosszú átfutási időt igényelnek és hogy még ennél is hosszabb időre meghatározzák az energiater­melés és -fogyasztás alakulását. Már­pedig erőművek esetén a ter­mékváltást — itt ezen fűtőanyagváltás értendő — bajos megvalósí­tani! Egyes országokban az utóbbi évek során megerősödtek a nagy energetikai létesítményeket támadó irányzatok. Ezeknek csupán egy részlete az atomenergia elleni tilta­kozás. Az energiaszolgáltató válla­latok aggályai inkább abból ered­nek, hogy a mind újabb követel­mények, az elhúzódó engedélyezési eljárások miatt a döntések kihatá­sai messze túllépik a tervezési elő­relátás lehetőségeit. A beruházás megindulásakor egyszerűen nem ál­lapítható meg, mikor léphet majd üzembe a leendő létesítmény és milyen gazdasági feltételrendszerben kell majd üzemelnie. Egy olyan jól megalapozott ener­giapolitika kialakítása kívánatos te­hát, amely alkalmas rá, hogy való­ban hosszú távra meghatározza a fejlődés irányát ebben az elsőrendű fontosságú ágazatban. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a vizsgálatok túllépnek a szűkebb szakmai körön, és a viták az átfogó program ki­dolgozását megelőzik, nem pedig utólag megkérdőjelezik. Az eocén-program védelmében íródott cikk sajnálatos módon olyan következtetésekhez nyújthat tápot, amelyek épp azoknak a döntések­nek a megalapozottságát vonhatják kétségbe, amelyeket védeni akar. Nem szabad megfeledkezni róla, hogy minden iparág egyik legfon­tosabb „állóalapja” a szakmában jártas, tapasztalt munkaerőgárda. A szakma létének folyamatosságát nem lehet büntetlenül megszakítani. A hazai szénvagyon kitermelésére — az eocén­ korszakbeli szénére is —, ehhez pedig a bányásznemzedékek folytonosságára mindenképpen szük­ségünk lesz. Ezt jobban lehetett és kellett volna érzékeltetni a cikk­ben, ez ugyanis aligha fejezhető ki a beruházási költségek egyszerű ösz­­szevetésével. A nyilatkozat más kérdésekben is hiányérzetet kelt. Nem esik szó ugyanis a kitermelendő szén fel­­használásának módjáról. Márpedig ha említés sem történik az eocén­kori szenet legalább részben eltü­zelni hivatott erőműről, akkor jogo­san ébred fel a kétely az egész programot megalapozó gazdasá­gossági számítások helyességében. Nincs szó a nyilatkozatban a prog­ram környezeti kihatásairól sem, holott ezek önmagukban is tetemes költségtényezőt jelenthetnek, ha eze­ket az állami költségvetés nem is a „bányászat” rovatban számolja el. Legfőképpen azonban az atom­energiával való összehasonlítást hiányolom — és ennek nem csupán szakmai elkötelezettségem az oka. Helytelen ugyanis az a megállapí­tás, amely szerint „az atomenergia a szén babérjaira — belátható időn belül — nem pályázik”. Igenis pályázik, legalábbis a vil­lamosenergia előállításában! Nem­zetközi adatok bizonyítják, hogy már huzamosabb idő óta az atom­energia szolgáltatta áram a legol­csóbb. Ily módon az igazi verseny nem az atom és az olaj, hanem az atom és a szén között folyik. Az olaj tündöklése előre is felmérhe­­tően kérészéletű volt. Az olajlobby rendeltetése nemzetközileg egyéb­ként is éppen az lehetett, hogy kés­leltesse az atomerőművek térhódí­tását. Amikor olyan országban, mint a Német Szövetségi Köztársa­ság, „szén és atom” a jelszó, emö­­gött nem gazdaságossági megfonto­lások húzódnak meg elsődlegesen. De azt is látni kell, hogy az NSZK könnyebben engedhet meg magának párhuzamosságot az energetikai fej­lesztésben. Egy Magyarország mére­tű országban az „és” helyébe sor­rendiségi megfontolások alapján „vagy”-ot kell állítani. Szükség parancsolta kényszer, hogy a lehető legjobban felfogjuk mind a világpiaci konjunktúrainga­dozások, mind a várható technikai fejlődés okozta változásokat. Ez jól átgondolt, stabil energiapolitikát, tág tervezési látóhatárt tételez fel, időben és a megoldási feltételek sokrétűségében egyaránt. Ehhez ki kell lépni az elfogultság veszélyé­től mindig fenyegetett szakmai bel­ső körből! Enélkül valóban fennáll annak a veszélye, amiről az energetikai ipar és a feldolgozó iparágak szakem­berei perlekednek és amit talán a legtalálóbban a Nyugat-Európai autók ablakain egyre gyakrabban látható címkefeliratok fejeznek ki: „Hagyjanak békén az erőművek­kel ! Én az áramot konnektorból kapom.” Lendvai Ottó A MAGYAR NEMZETI BANK HIVATALOS DEVIZAÁRFOLYAMAI a) Bankjegyek vétele és eladása csak az illető országban érvényes rendelkezések (bankjegy ki- és beviteli korlátozások, tilalmak stb.) figyelembevételével történik, az azokra külön megállapított árfolyamon. b) A fel nem sorolt clearing devizák elszámolásánál a clearing elszámolás alapjául vett deviza fent fel­tüntetett árfolyama kerül alkalmazásra. c) Államközi megállapodásokon, alapuló árfolyamok. d) Csak magyar—szovjet viszonylatban érvényes. Érvényben 1980. január 1-től -----------------------------------------------------------------------------------------------------------—— ---- ■ 1 1­­ ■■■ Nem-kereskedelmi árfolyam Kereskedelmi árfolyam Egység Devizanem vétel közép eladás vétel közép eladás forintban forintban 100 albán lek c) 156,59 156,59 156,59 — — — 100 angol font 4472,93 4477,41 4481,89 7469,79 7477,27 7484,75 100 ausztrál dollár 2248,39 2250,64 2252,89 3754,81 3758,57 3762,33 100 belga frank 72,10 72,17 72,24 120,40 120,52 120,64 100 bolgár leva c) 1676,14 1676,14 1676,14 — — — 100 csehszlovák korona c) 155,28 155,28 155,28 — — — 100 dán korona 378,51 378,89 379,27 632,12 632,75 633,38 100 francia frank 500,85 501,35 501,85 836,41 837,25 838,09 100 hollandi forint 1062,26 1063,32 1064,38 1773,96 1775,74 1777,52 100 indiai rúpia 251,41 251,66 251,91 419,85 420,27 420,69 1000 japán jen 84,96 85,05 85,14 141,89 142,03 142,17 100 kanadai dollár 1732,45 1734,18 1735,91 2893,18 2896,08 2898,98 100 KNDK won c) 910,42 910,42 910,42 — — — 100 kubai peso c) 1328,80 1328,80 1328,80 — — — 100 kuvaiti dinár 7417,56 7424,98 7432,40 12 387,32 12 399,72 12 412,12 100 lengyel zloty c) 76,42 76,42 76,42 — — — 100 mongol tverik c) 352,87 352,87 352,87 — — — 100 NDK márka c) 484,— 484,— 484,— — — — 100 norvég korona 407,56 407.97 408,38 680,63 681,31 681,99 100 NSZK márka 1139.09 1140.23 1141.37 1902.28 1904.18 1906.08 1000 olasz líra 1­25.08 25.11 25,14 41.89 41,93 41.97 100 osztrák schilling 158.89 159.05 159.21 265,34 265,61 265.88 100 pakisztáni rúpia 205.44 205.65 205.86 343,10 343,44 343.78 100 portugál escudo 40,79 40,83 40,87 68,12 68,19 68,26 100 román lei­c) 170,— 170,— 170,— — — — 100 spanyol peseta 30,56 30.59 30.62 51,04 51,09 51,14 100 svájci frank 1231,11 1232,34 1233,57 2055,95 2058,01 2060,07 100 svéd korona 486,38 486,87 487,36 812,26 813,07 813,88 100 szovjet rubel c) d) 1622,50 1622,50 1622,50 — — — 100 tr. és cl. rubel — — — 2797,20 2800,— 2802,80 100 USA dollár 2033,89 2035,93 2037,97 3396,60 3400,— 3403,40 100 vietnami dong c) 682,81 682,81 682,81 — — — 1980. JANUÁR 3. A 70-es évek gazdaságtörténete­­. Reform-koncepciók kacskaringókkal A most lezárult 70-es évekre még nem tekinthetünk vissza tör­ténelmi távlatból, így objektív értékelésre aligha lehet vállalkozni. Egy azonban biztos, hogy ma, amikor a gazdaságirányítás reform­jának következetes továbbvitele ismét napirenden van, érdemes visszalapozni a reform-koncepciókban s azoknak megvalósításában. Mindezeket érintette a Rádió gazdaságpolitikai rovatának egyórás gazdaságtörténeti összeállítása, amely december 30-án hangzott el a Kossuth adón. Ma induló háromrészes cikksorozatunk e műsor — amelynek szerzői Domány András, Em­őd Pál, Farkas Zoltán és Kondor Katalin voltak — alapján készült. A mechanizmusreform folyamata felszínre hozta a korábban rejtve maradt érdekkülönbséget a vállalati és a népgazdasági érdek között, s lehetőséget adott a nemrég még egységesnek hitt gazdasági folyama­tokban a különféle részérdekek megjelenésére. Elszaladó beruházások — egyensúlyhiány A 70-es évek gazdaságtörténetét kezdjük Fock Jenő, akkori minisz­terelnök beszédével, amely 1971 őszén a gazdasági aktívaülésen hangzott el: „Visszatekintve, mond­juk 1968—69-re, a jellemző az volt, hogy külkereskedelmi, fizetési mér­legünk jól alakult, de a termelé­kenység rosszul. Az utóbbi két év­ben, 1970-ben és 1971-ben fizetési mérlegünk rosszul alakult, de a ter­melékenység jól. Aki ebből olyan következtetést von le, hogy tehát az a jó, ha a termelékenység rosszul alakul, az rossz következtetést von le. Ez a két jelenség egymással úgy függ össze, hogy beruházásaink gyorsításánál, ha azok jó irányúak, akkor is nehézséget teremtenek a fizetési mérlegben, a költségvetés­ben, de lehetővé teszik, hogy a ter­melékenységben gyorsabban halad­junk előre. A beruházások növeke­dési üteme a múlt évben és ebben az évben is kétszer nagyobb, mint a nemzeti jövedelem növekedésének üteme. A terveinkben, az ötéves tervben is az szerepel, hogy a nem­zeti jövedelem növekedésével azo­nos mértékben növekedjenek beru­házásaink, de a kétszeres ütem za­varokat okoz a népgazdaságban.­ A zavarok olyan területen csapódnak le, mint a költségvetés és a a fize­tési mérleg. Az itt jelentkező ne­hézségekről mi általában a közvéle­mény előtt nem szoktunk beszélni. A fizetési mérleg, különösen annak kapitalista oldala, két-három tucat ember vállát nyomja ebben az or­szágban, ezt nemigen szoktuk meg­osztani. Lehet, hogy ez hiba, de így van.” Ugyancsak 1971 végén az Or­szággyűlés költségvetési vitájában felszólalt Nyers Rezső, a Központi Bizottság akkori titkára: „Az első kérdés az, ami választ kíván, hogy az egyensúlyproblémát fokozatosan, a folyamatos fejlődés irányában kí­vánjuk-e megoldani, vagy rövid idő alatt akár a fejlődés átmeneti meg­állításával. A kormány most olyan gazdaságpolitikához kér jóváha­gyást, amely a fejlődés folytatása mellett meg kívánja oldani az egyensúly javítását... A második kérdés az, hogy az egyensúly érde­kében elegendő-e megállítani a fel­halmozás növekedését, vagy mérsé­kelni kell a fogyasztás növekedését is. A kormányelőterjesztés azt a döntést választja, hogy a lakossági fogyasztás ezután is a termelés nö­vekedésével összhangban emelked­jen. A növekedés visszafogását pe­dig a felhalmozásra, főként a beru­házások mérséklésére összpontosítja, de szigorítja a készletgazdálkodás normáit is. Ez a döntés azon a fel­ismerésen alapul, hogy az ötéves tervben rögzítettnél lényegesen na­gyobb beruházás meghaladná anya­gi-pénzügyi lehetőségeinket, a fel­halmozás tervezett arányát 25 szá­zalékról 29 százalékra emelni pedig nem bírjuk el, s ha ezen nem vál­toztatnánk, végül is meghiúsulna az ötéves életszínvonal-tervünk telje­sülése.” A már említett 1971 őszi aktíva­ülés élénk vitájában sok szó esett egy akkor még újszerűen ható je­lenségről, egyes vállalatok nyilván­valóvá lett gazdaságtalanságáról. Ki­tárt erre Fock Jenő is. „Vesztesé­ges, nyereséges vállalatok és gyárt­mányok, valamint evvel azonosított fogalom: jól és rosszul dolgozó dol­gozó vállalatok. Én egyetértek a kri­tikai észrevétellel: nem mindig igaz az, hogy a veszteséges vállalat, az rossz vállalat és a nyereséges válla­lat, az jó vállalat. Sőt, az sem min­dig igaz, hogy a veszteséges gyárt­mány rossz gyártmány... De ha ezt megállapítottuk, akkor legyen bá­torságunk azonnal dönteni és to­vább nem hezitálni, húzni az időt, mert meggyőződésem az, hogy eb­ben az esetben, ha már tudjuk, hogy az a vállalat valóban gazda­ságtalan, akkor a népgazdaság el­leni bűn a kormányzat részéről és a kormányzásban az ágazatért fele­lős miniszterek részéről, ha a to­vábbi szintentartás érdekében ki­sebb beruházásokkal próbálják élet­ben tartani, injekciózni az ilyen vállalatot vagy az ilyen gyártmányt. Ilyenkor a normális, egyedül egész­séges magatartás az: kidolgozni, hogy minél gyorsabban azt a válla­latot becsukni, annak a gyártmány­nak , a gyártását abbahagyni, és az erőket, a meglevő jó gépeket, a munkaerőt átcsoportosítani arra a helyre, ahol gazdaságos minden szempontból a gyártás.” Ezen az aktívaülésen és másutt is elhangzottak olyan vélemények a vállalatvezetők — elsősorban nagy­­vállalatok vezetőinek — megfogal­mazásában, amelyek kérdésessé tet­ték a reform több alapelvét: a nor­­mativitást (nem lehet-e testresza­­bottabb szabályozórendszert kialakí­tani?), a vállalati nyereséghez kap­csolódó bárszabályozást (a munká­sok nem tudták befolyásolni az ex­portpiacok konjunktúrahelyzetét) és az importversenyzést (a belföldi ter­melők szólhassanak bele, hogy a belkereskedelem mit importál). Ugyanakkor már akkor is megfi­gyelhető volt a különböző támoga­tások, kivételezések elnyerésére való törekvés, amire a vállalatok és a felügyeleti szervek közti alkuban bőven nyílt mód. Ki képviseli a népgazdasági érdeket? Eközben az is világossá vált, hogy ebben az alkuban az irányítószer­vek sem automatikusan képviselnek valamiféle garantáltan népgazdasá­gi érdeket mint azt régebben talán irreálisan hittük Ezért is kapott ez a téma olyan súlyt • Fock Jenő XI. pártkongresszusi felszólalásában, 1975 tavaszán: „A kormány munkájában alap­vetően két hiba van. Az egyik el­csépelt frázisnak hangzik, de, saj­nos, ma is igaz. Tapasztalható bizo­nyos tárcasovinizmus és ennek kö­vetkezménye az igen fontos kérdé­sekben nem mindig igazolható kompromisszum. A másik hiba, hogy ha a kormány minden tagja jól végezné is a munkáját, a Mi­nisztertanács mint egységes vezető testület nem áll feladata magasla­tán. Ezen mindenekelőtt azt ér­tem, hogy általában jó határozato­kat hozunk, azok végrehajtása azon­ban késedelmesen történik. Legfőbb oka ennek, hogy bár a kormány tagjai­ is tisztában vannak a veze­tés lenini meghatározásával, amely szerint a vezető tevékenységének jelentős részét az ellenőrzés jelenti, a Minisztertanácsnak mint testület­nek munkája e téren nem volt ki­elégítő.” Több mint három évvel később Huszár István miniszterelnök-helyet­tes az Országgyűlés 1978 decemberi ülésén hasonló gondolatokat vetett föl: „A hatékonyság alacsony szín­vonaláért alapvetően mi vagyunk a felelősek. A gazdaságirányítási gyakorlatban, a tervezésben, a gaz­dasági szabályozásban, az egyes gazdasági döntésekben­ előfordultak hibák, és az említett elemek közötti összhang sem volt megfelelő. A gaz­daságirányítás központi és helyi szervei a népgazdasági érdekek he­lyett még ma is elvtelenül és ká­rosan képviselik, támogatják a he­lyi, a területi, a részérdekeket. Továbbra is erős az a törekvés, hogy minden ágazat és vállalat — függetlenül a tevékenység hatékony­ságától — megéljen, sőt jól éljen. A gazdaságirányítás nem volt elég következetes a hatékonysági és egyensúlyi követelmények érvénye­sítésében. Túl széles körűvé lett a vállalatok egyedi támogatása, az elvtelen kivételezés, kijárás gya­korlata.” Ha túl sok a rendelet , témakörbe vág Lakos Sándor­nak, az MSZMP KB Társadalom­­tudományi Intézete igazgatójának cikke, amely a Társadalmi Szemle 1979. novemberi számában jelent meg. Így fogalmaz: „Ma túl széles a jogalkotással megbízott szervek és személyek köre, a miniszterek mel­lett az államtitkárok, a miniszter­­helyettesek nagy része is kapott ilyen felhatalmazást, amellyel nem csupán végrehajtási részkérdéseket rendeznek. A tanácsi területen az elmúlt években folytatott egyik vizsgálat szerint hét tanácsi ágazat­ban a jogszabályok között 20 tör­vény, 75 törvényerejű rendelet, 299 publikált minisztertanácsi jogszabály és 2216 miniszteri, miniszterhelyette­si jogszabály jelent meg. Az előbbiek mellett igen nagy az irányelvek, el­vi állásfoglalások, körlevelek száma, amelyeket gyakran az említett kör­nél alacsonyabb beosztású minisz­tériumi vezetők adnak ki. E körle­velek nem annyira magyaráznak, értelmeznek vagy ajánlanak, mint amennyire szabályoznak ... A jelenlegi helyzetben a funkcio­nális minisztériumok, főhatóságok az össztársadalmi érdek képviselője­ként jelennek meg, szemben az ága­zati főhatóságokkal, amelyek ebben a felfogásban az ágazatok érdekeit jelenítik meg. Viszont mindkettő a központi akarat megtestesítőjeként lép fel a közép- és az alsószintű szervekkel, egységekkel szemben. Amikor tehát, központi és vállalati, központi és helyi irányításról és igazgatásról beszélünk, abból a ki nem mondott feltételezésből indu­lunk ki, hogy a központi igazgatás egy egységet jelent. Mint látjuk, ez nem így van.” Hírek Békés megyéből Tudósítónktól: O A Békéscsabai Bútoripari Szövet­kezet 15 millió forint értékű szál­lodai szobaberendezést készített és szállított egy 350 szobás moszkvai szálloda megrendelésére. O A Mezőgép békéscsabai vállalata több mint egy milliárd forintos ár­bevételt könyvelhetett el 1979-ben. Ez 8 százalékkal több az előző évi­nél. A vállalat dollárelszámolású ex­portja 2,5-szeresére nőtt, értéke több mint 5 millió dollár. (Az exportnö­­­vekedés egyik jelentős forrása egy angolai rendelés teljesítése volt.) Szocialista exportkötelzettségének is eleget tett a Mezőgép békéscsabai vállalata: 332 millió forint volt a kivitel értéke.­­ A gyomai Viharsarok Halászati Termelőszövetkezet 80 millió forin­tos beruházással évi 3 ezer tonna halfeldolgozó kapacitás kiépítését tervezi. Az édesvízi halak iránt megnyilvánuló kereslet, amely jól eladhatóvá teszi a terméket a tőkés piacon is, indokolja a fejlesztést.

Next