Világgazdaság, 1984. augusztus (16. évfolyam, 147/3901-168/3622. szám)

1984-08-09 / 153. (3907.) szám

FRANCIAORSZÁG ­ A gazdaságpolitika „áramvonalasítása” Franciaországban A legutóbbi kormányátalakítás mérföldkövet jelentett a francia szocialisták kormányzásában, de hogy az 1986-os választásokig hát­ralevő út merre vezet, azt ma még nehéz meghatározni. A szocia­listák nehéz helyzetbe kerültek: a beígért technológiai megújulás késik, terjed a munkanélküliség, az ipar modernizálása áldozatok­kal jár. Az állam pedig képtelen nagylelkű lenni, sőt Fabius mi­niszterelnököt az állam szerepének csökkentésére készteti a szük­ség. S eközben Mitterrand-nak húsz hónap múlva újból meg kell győznie a választókat az államosítások előnyeiről. A francia szakszervezetek jelentős módosuláson mentek keresz­tül a baloldali kormány hatalomra kerülése óta. Kezdetben a kor­mány — ideológiai okokból — a szakszervezetek befolyását erősí­tette a munkáltatókkal szemben. A megromlott belgazdasági viszo­nyok kényszerítő erővel hatottak arra, hogy a kormány az ipar versenyképességét erősítse, a munkavállalói követeléseket pedig kor­látozza. A szocialista vezetés arra számít, hogy a lakosság inkább érte hajlandó áldozatot hozni, mint — bukása esetén — a jobbol­dalért. A hirtelen kormányátalakítás, Pierre Mauroy kormányfő leváltá­sa s az ipari kérdésekben kemé­nyebb kezű Laurent Fabius kine­vezése rávilágít a francia szocia­listák előtt tornyosuló gazdasági nehézségekre. Mitterrand elnöknek — írja összefoglalójában a Business Week — most meg kell próbálnia meggyőzni a választókat, hogy az államosítások sikerrel jártak. Csak­hogy a szavazók szkeptikusak: a júniusi európai parlamenti válasz­tásokon Mitterrand és a baloldal a szavazatoknak csak 32 százalékát, míg az ellenzék 43 százalékát sze­rezte meg. Az idő sürget: húsz hó­nap múlva esedékes a következő általános választás, s a baloldal könnyen kiszorulhat a hatalomból is. A Szocialista Párt 1981-ben azzal győzött, hogy az ipar korszerűsíté­sét ígérte. Az elnök tanácsadói nemrég kijelentették: „Még csak félúton járunk. Az államosított vál­lalatok pénzügyi helyzete javul, irányításuk hatékonyabb lett, beru­házásaik csaknem megkétszereződ­tek. De még korai volna sikerről beszélni.” A kormány, miután irá­­­nyítása alá vonta a francia ipari termelés 15 százalékát, az ország magánbank-rendszerének 28 száza­lékát, összesen mintegy egyharma­dos közvetlen­­ érdekeltséget sze­rezve a gazdasági életben, súlyos összegekkel kezdte támogatni az állami vállalatokat. Célként jelölte meg, hogy megerősíti a fejlett technológiájú cégeket, talpraállítja a krónikusan deficites iparágakat, s lehetőleg nagyszabású elbocsátá-­­sok nélkül életet lehel a halódó ágazatokba, így például az acél­iparba. Elképzeléseit azonban nem tud­ta maradéktalanul megvalósítani. Az iparpolitika­ gyakorlatba való átültetéséhez akkor fogtak hozzá, amikor a gazdaságirányítás ter­én a kezdeti időszakban elkövetett hibák miatt a feltételek már kedvezőtle­nek voltak­; 1933 januárjában, a program meghirdetése után alig három hónappal Delors akkori gazdasági csúcsminiszter szigorú szükségprogramot volt kénytelen bejelenteni. A nadrágszíj összébb­­húzása a központi források elapa­dását jelentette, s tovább romlott a szén-, a hajó- és az acélipar helyzete. A munkanélküliség az év végéig 11 százalékra emelkedhet a januári 8,4 százalékról, 1985 végéig pedig elérheti akár a 12­5 száza­lékot is. Az állami vállalatok vesz­teségei nem csökkentek. A francia üzleti életet azután most június végén felkavarta a be­­jelentés: a kormány hagyja csőd­be menni a Creusot Loire-t. „Az állam tovább már nem engedheti meg magának, hogy kisegítse a rossz vezetés miatt csődbe ment vállalatokat” — szögezte le az ak­kor­i még miniszter Fabius. Már miniszterelnökként pedig, az új kormány programját vázolva a nemzetgyűlés előtt, kijelentette: „Új szerepet kell találni az államnak a társadalomban. Vegyes gazdaságban élünk, az állam szerepét csökken­teni kell.” Fabius­ most szabad kezet kapott, hogy az iparpolitikát a leszállított igényekhez igazítsa. Már minisz­terként is erőteljesen csökkenti igyekezett elsősorban a szén- és az acéliparnak nyújtott állami tá­mogatást. A szerkezetátalakítás leg­­fá­jdalmasab részén még a válasz­tások előtt túl akar esni, ezért fel­szólította az olyan nagy állami cé­geket is, mint a Renault autógyár vagy a számítógépgyártó Bull, hogy az 1935-ös pénzügyi évben te­gyék nyereségessé tevékenységüket. A veszteségek pótlása helyett a fő cél ugyanis a technológiai meg­újulás serkentése. A 11 legnagyobb államosított cégnek az idén jutó mintegy 2­ milliárd dollár állami tőkéből 1 milliárdot emészt fel az acélipar, s az egyéb ágazatok jövő­re sem számíthatnak többre. Az állam visszavonulása komoly veszélyeket rejt magában Fabius számára. A munkahelyüket féltő dolgozók könnyen ellenségeivé vál­hatnak, s ez a sztrájkveszély foko­zódásával járhat. Növeli a kocká­zatot, hogy a kormányátalakítás során a kommunisták kimaradtak a kormányból, így a befolyásuk alatt álló,, jelentős erőt­ képviselő CGT szakszervezeti szövetséget fo­kozott ellenállásra sarkallhatják. A Business International másként látja: szerinte az ipar „áramvo­na­­lasítása” nagymértékben felduz­­zasztja a munkanélküliséget, az ipari konfrontáció mégis minim­á­­lis lesz, mivel a munkával rendel­kezők féltik az állásukat az eset­leges további elbocsátásoktól. A társadalmi nyugtalanság az olyan területekre korlátozódik, mint a szén- és az acélipar, valamint a hajógyártás. Zavarok, léphetnek fel az autóiparban is, de csupán a Pá­rizs környéki üzemekben, ahol a munkaerő többségét az elbocsátá­soktól leginkább fenyegetett ven­dégmunkások alkotják. Az esetle­ges társadalmi feszültség „korporá­ciós” jellegű lesz, s a megmozdu­lásokat a hagyományos intézmé­nyi struktúrán kívül álló speciális érdekcsoportok szervezik, amelyek szűkebb körű célokat tűznek maguk elé. Kezem előtt kell tartani a frank leértékelésének veszélyeit is: el­képzelhető, hogy megnő a Fabius­­ra nehezedő nyomás, devalváljon, a szocialisták kormányzása alatt immár negyedszer. Az alkalom er­re most kedvező: a leértékelés okozta presztízsveszteséget a szo­cialisták az új választásokig köny­­nyen ki tudnák heverni, s ezzel a módszerrel lökést adhatnának az exportnak, fékezhetnék az impor­tot, így csökkentve a 4 milliárd dolláros kereskedelmi deficitet. Si­ettetheti a leértékelést a dollár jegyzésének esetleges komolyabb visszaesése, mert ez esetben a nyu­­gatnémet márka megerősödne, hoz­zá képest­­ a frank meggyöngülne, így kiéleződnének a nyugat-európai valutarendszeren,­az EMS-en belüli feszültségek. A Fabius-féle pragmatizmus­­ és az államosított vállalatok hely­zete­ láttán politikai körökben az államosítások hasznát, eredmé­nyességét latolgatják. Kétségtelen, hogy nő az államosításokat ellen­zők száma. Nehéz viszont megmon­dani,­ hogy az elégedetlenség elég általános-e ahhoz, hogy egy táborba terelje a kormány ellenzékét. „Az ellenzék lehet megosztott, de egy valamiben mindenki egyetért: szükségessé vált a reprivatizálás” — hirdeti Albin Chalandon, az Elf Aquithin volt elnöke. A Mo­ét— sPennessy elnöke pedig így beszél: „Franciaországban a szocialista keynesiánus, szociáldemokrata, jó­léti—állam-féle nézetek egész tár­házát ma már­ teljesen elavultnak tekintik.” A tekintetben viszont nincs össz­hang, hogy mi módon és mennyi idő alatt kellene újból magánkéz­be juttatni a francia állami válla­latokat és bankokat. Vannak, akik gyorsan végeznének ezzel, köztük Jean-Maxim Lévêque, a Credit Commercial de France volt elnöke. Lévêque s vele Giscard d’Estaing­­ volt köztársasági elnök azonban nem azt az utat követné, amelyet Thatcher brit miniszterelnök jelölt ki.­­Szerintük a munkásoknak le­hetőséget kellene biztosítani, hogy állami kölcsönből vásároljanak a reprivatizálandó cégek részvényei­ből. Mások, így például Raymond Barre volt miniszterelnök megfon­toltabbak. Szerintük a francia pénz- és értékpapír-piac túl ki­csiny ahhoz, hogy megeméssze a hirtelen és széles körű reprivati­­zálás rohamát. A kormányon azonban most a szocialisták vannak, s ők ellenzik a reprivatizálást (habár a válasz­tások előtt bizonyos részlegek ki­árusításával talán megpróbálhat­nak segíteni néhány állami válla­laton). S bár Mitterrand a kor­mányátalakítással a centrum felé lépett egyet, az államosítást mint olyat nyilván nem fogja elvetni. Fabius ki is jelentette: „Bírálóink csupán a reprivatizálást tudják gyógyszerként ajánlani, amely le­bontaná a nagy iparágakat anélkül, hogy számításba venné a társadalm­i­­­költségeket, az emberi realitá­sokat s annak szükségességét, hogy Franciaország ipari gépezete fo­lyamatosan működjön.” H. „ A nyugat-európai szakszervezeti mozgalmon belül a francia a vi­szonylag gyengébbek közé tartozik. A foglalkoztatottakhoz viszonyítva a szakszervezeti tagok száma na­gyon alacsony, nem több, mint, húsz százalék. A három nagyobb és számtalan kisebb szakszervezeti szövetség nézeteiben, politikai ho­vatartozásában meglehetősen tarka képet mutat. A legnagyobb taglétszámú, a Confédération Générale du Travail (CGT) szoros kapcsolatban áll a francia Kommunista Párttal. A második legnagyobb szakszervezeti szövetség a CGT-ből kivált, kom­munistaellenes Force Ouvriére (FO). A tiszta érdekvédelmi tevé­kenységet tekinti egyedüli felada­tának, nem­ kíván részt venni a kormány politikai döntéseiben, csak az ellenőrzés szerepét tekinti elfogadhatónak. Ennek ellenére in­formális szálakon keresztül bizo­nyos kapcsolatokat tart fenn a kor­mányzó Szocialista Párttal. A szo­cialista célokkal rokonszenvező ka­tolikus dolgozókat tömöríti a Con­­fédération Francaise Démocratique du Travail (CFDT), amely igen kö­zel áll a Szocialista Párthoz. A CFDT-nek sikerült a katolicizmus és az osztályharcosság kezdeti el­lentétét feloldania. Az osztályhar­cos katolicizmus térnyerése jelen­tősen hozzájárult ahhoz, hogy a Szocialista Párt át tudta törni re­gionális korlátait, és a legnagyobb párttá erősödve megnyerte az 1981- es választásokat. E három szövet­ségnél kisebb létszámú, de tagsága súlyánál fogva jelentős a fehér­gallérosok szakszervezete, a Confé­­dération Générale des Cadres (CGC). Az egyes szakszervezeti szövetsé­gek befolyása iparáganként erősen változó. A CGT főként a kohá­szat, a bányászat, a közlekedés, a hajóépítés, a nyomdaipar területén erős, a CFDT a kohászatban, a gumiiparban, az olajiparban, a tex­tiliparban, a pénzügyi és a bizto­sítási szférában, az FO a pénz­ügyek és a biztosítás területén, a közhivatalokban, az élelmiszer-, a ru­ha-, és a bőriparban. Erőpozíciók Saját taglétszámát a CGT 2 mil­lió 400 ezerben adja meg, az FD a magáét 850 ezerre, a CFDT 770 ezerre, a CGC 250 ezerre teszi. Ezeket az adatokat a többiek álta­lában túlzottnak tartják. A szak­­szervezetek jelentősége és befolyá­sa azonban mindenképpen megha­ladja azt a szintet, amely csupán taglétszámukból következne. Az is igaz viszont, hogy munká­jukat komolyan hátráltatja pénz­eszközeik hiánya, ami alapvetően alacsony taglétszámuk következmé­nye. A tagdíjak mellett azonban a szakszervezeti alapokhoz jelentős­­mértékben járulnak hozzá a min­denkori kormányok is. Az elosztás módja mindig komoly és éles vita tárgya volt. A CFDT és az FO sokáig jelentős előnyt élvezett a CGT-vel szemben. Az utóbbi része­sedése később erősen nőtt, de tag­létszámához viszonyítva még min­dig alacsony. A sztrájkalapok minimális nagy­ságúak, így a szakszervezeti poli­tika rákényszerül, hogy adott eset­ben a rövid, de „éles” sztrájkokat részesítse előnyben. A négy na­gyobb európai tőkésország adatait összesítve kitűnik, hogy a sztrájk­­miatt­­kiesett munkanapok számát tekintve Franciaország Anglia és Olaszország után következik, s az NSZK az utolsó, a sztrájkok átla­gos hosszúságát tekintve pedig a francia adatok a legalacsonyabbak. A csekély, taglétszám és a szűkös pénzügyi források miatt úgy tűn­het föl, hogy a francia szakszer­vezeti mozgalomnak nem igazán jelentős a kollektív alkuereje. Va­lójában azonban nem ilyen egyér­telmű a helyzet. Egy, még 1936- ban kelt törvény a szakszervezeti tisztségviselőknek választóik szá­mától függetlenül tárgyalási jogot biztosít. A három nagy szakszer­vezeti központ közül egyedül a CFDT vallja, hogy e joggal csak az a szakszervezet rendelkezhet, amely megkapta a szavazatok leg­alább tíz százalékát. A szakszervezetekkel szemben álló munkáltatói érdekképviseletek szerkezete nagyon összetett. A Gyáriparosok Szövetségének év­könyve 350 oldalon keresztül sorol­ja fel a munkáltatók különböző or­szágos és helyi érdekképviseleti szerveit. Az országos szövetség, a Conseil National du Patronat Francais (CNPF) azonban jelentős erővel rendelkezik, és képes vi­szonylag egységes munkáltatói po­litika kialakítására. A szakszerve­zetekhez képest gazdagabb anyagi forrásai lehetővé teszik a legkivá­lóbb szakemberek alkalmazását is, akiknek nagy hasznát veszi a sta­tisztikai és a közgazdasági elem­zéseknél, illetve a szakszervezetek­kel és a kormányszervekkel foly­tatott tárgyalásokon. A kormány első ízben az 1968. májusi megmozdulásokat követően rendezett kollektív bértárgyaláso­kat az állami szektorban a mun­káltatók és a munkavállalók kö­zött. Hiába reménykedett azonban abban, hogy a magánvállalatok kö­vetni fogják a példáját. Sok mun­káltatónak ugyanis a munkaválla­lókhoz való viszonya paternalistá­nak mondható. Jó példa erre a so­káig agresszív szak­szervezetellenes politikát folytató Michelin, ahol a munkások „a bölcsőtől a kopor­sóig” a Michelin-társasághoz tar­toznak. Michelin-kórházban szület­nek,­­ Michelin-iskolába­­ járnak, Michelin-lakásban laknak. Hasonló volt a helyzet a Peugeot­ Citroen­nél és általában az autóiparhoz tartozó nagyvállalatoknál, ahol a munkáltatók befolyása alatt álló úgynevezett „sárga szakszerveze­tek” voltak az egyeduralkodók. A dolgozók szabad szakszervezet-vá­lasztási jogát az igazgatóság ad­minisztratív és fizikai eszközökkel korlátozta — sok esetben volt lé­gionáriusokból* , ejtőernyősökből ál­ló házi gárda alkalmazásával. (Ha összecsapásokra került sor, a CGT is felvonultatta a — több gyártót toborzott — rohamgárdáját.) Az autóiparban a munkások helyzetét az tette különlegessé, hogy a sza­lagmunkának nagyon nagy volt az aránya,­ nem követelt komolyabb szakképzettséget, és itt nagyrészt hátrányos szociális helyzetű ven­dégmunkások dolgoztak. Jelentősen módosult a szakszer­vezetek és az állam viszonya a baloldali Mauroy-kormány hivatal­ba lépésével. Kezdetben úgy lát­szott, hogy az­­ együttműködés har­monikus lesz, a baloldali szakszer­vezetek következetesen támogatják a baloldali kormányt, ily módon megvalósul a társadalmi béke. 1980 szeptembere és 1981 augusztu­sa között szokatlanul kevés, havi 80—150 ezer munkanap esett ki sztrájk miatt. Az­ okok az elnökvá­lasztásra való készülődésben, vala­mint a baloldali győzelemben ta­lálhatók meg. A sztrájkok szá­ma 1981 őszétől kezdett emelkedni, és visszatért az 1969—1980 közötti „normális” szintre, a havi 275 ezer kiesett munkanaphoz. Ez nemzet­közi összehasonlításban alacsony érték. Az átlagot meghaladó volt a sztrájktevékenység 1982 februárjá­ban — 500 ezer kiesett munkanap­pal —, a harminckilenc órás mun­kahétre való átálláskor, amikor senki számára sem volt egyértel­mű, hogy a munkaidő-csökkenés munkabér-csökkenéssel jár-e együtt. A legnagyobb méretű tár­sadalmi konfliktusok pedig 1932 tavaszán és 1983 őszén az autó­iparban játszódtak le. A sztrájk­hullám a magánkézben levő Cit­roen, Talbot és Peugeot gyárakban tetőzött, és részben politikai jelle­gű volt — a szabad- szakszervezet­választás jogának a kivívását cé­lozta, részben a tervezett elbocsá­tások ellen irányult. Változó prioritások Alapvető eltérést­­láthatunk a kormánynak e két sztrájkhullám­­hoz való viszonyában. Az 1982. ta­vaszi sztrájkok idején a munkálta­tók a törvénytelen gyárfoglalások­kal szemben hiába kérték a ro­­­hamrendőrség beavatkozását, az a bírói utasítás ellenére sem lépett közbe. A kormány hallgatóla­gosan a sztrájkolók mellett foglalt állást, és a kemény osztályharcot folytató CG­T-t felhasználta arra, hogy a XIX. századi kapitalizmus bizonyos maradványait felszámol­ja. Az újonnan rendezett autóipari szakszervezeti választásokon a CGT kétharmados többséget szer­zett. Ekkor úgy látszott, hogy a korábban meglevő az állam, a nagytőke és a szakszervezetek köz­ti­­ erőegyensúly megbomlóban van, s a szocialista többségű kor­mány állásfoglalásaival és rende­leteivel a szakszervezetek súlyát erősíti a vállalatoknál, sőt az sincs kizárva, hogy szakszervezeti túl­súlyt kíván teremteni. A második nagyobb sztrájkhul­lám 1983 őszén már lényegesen el­térő gazdaságpolitikai környezetben játszódott le. A baloldali kormány ekkor már elszenvedte az első na­gyobb kudarcokat, döntően a kül­gazdasági­­ környezetet semmibe ve­vő keresletösztönző politika miatt, s ezek után kénytelen, volt a re­strikció eszközeihez nyúlni. Így aztán nem meglepő, ha a komoly piacproblémákkal küzdő Talbot autógyár racionalizálási — vagyis elbocsátási — tervét a kormány inkább támogatja, mint a munka­helyek megtartásáért harcoló CGT-t és CFDT-t. A kormány már nemcsak nem tudja, de nem is akarja megtartani a munkanélkü­liség szintjére tett korábbi ígére­teit, mivel egyes iparágak struktu­rális átalakítása szükségessé teszi a nagymértékű elbocsátásokat. Ez történt 1984 tavaszán az újonnan államosított kohászati nagyvállala­toknál is, erősen megrendítve az államosítások állást garantáló ha­tásában hinni akaró szakszerveze­teket. A munkanélküliség növeke­dése az utóbbi egy év alatt meg­gyorsult, s hamarosan mér az ak­tív lakosság tíz százalékát érinti. Ezzel egyidejűleg jelentősen lelas­sult az órabérek emelkedése, és 1984 első negyedévében az 1988 óta mért legkisebb növekedési ütemét érte el.. E két tény együttes jelentkezé­sének elvben a sztrájktevékenység fokozódását kellett volna kiválta­nia. Nem ez történt. Míg 1981— 82-ben munkaügyi viták miatt 1 millió 442 ezer, illetve 2 millió 230 ezer munkanap esett ki, addig 1983-ban csak 1 millió 325 ezer. Az 1983 októberében lezajlott szakszervezeti választások az erő­viszonyok jelentős módosulását je­lezték; az osztályharcos szakszer­vezetek súlyos veszteségeket szen­vedtek a reformista szakszerveze­tekkel szemben, amelyek az összes szavazatot tekintve első ízben ke­rültek többségbe. A CGT veszített népszerűségéből, csökkent a tábo­ra, hívei egyre inkább a vendég­munkások közül kerülnek ki. A dolgozók többsége — a nehezedő életfeltételek közepette — egyre kevésbé­ mobilizálható, jobban el­lenáll viszont egy aktív kisebb­ség által kifejtett nyomásnak. Ily módon szakadás következett be a baloldali szakszervezetek és a kor­mány között,­­ a szakszervezetek mozgástere összességében is beszű­kült, a szakszervezetekkel szemben a politikai pártok hatalma növe­kedett. Ennek ellenére a viszály nem ha­tolhat le a gyökerekig, mivel a kormánynak a jobboldali el­lenzékkel vívott napi harcában igencsak szüksége van a baloldali szakszervezetek támogatására, de ez utóbbiak sem kívánják a jobb­oldal hatalomra kerülését. Létre­jött az a kényszerhelyzet, amely­ben a kormány kénytelen a jobboldalnak tetsző lépéseket ten­ni — addig a pontig, amíg az nem fenyeget nagyobb társadalmi robbanással —, a.. szakszervezetek­­ pedig, fogcsikorgatva ugyan, de in­kább ezt a kormányt támogatják. A Mauroy-t felváltó Fabius-kor-­­ mány olyan szakszervezeti politikát kapott örökségül, amelyben a gaz­dasági kényszer már feltétlenül elsőbbséget élvez az ideológiai szempontok által irányított demok­ratizálási törekvésekkel szemben. A kormány központi programjával — az ipar korszerűsítésével — a szakszervezetek egyelőre nem tud­nak alternatív elképzelést szembe­állítani. Ha azonban a jobboldal kerül hatalomra — ami 1986-ban nagyon is lehetségesnek látszik —s akkor a mostanihoz hasonló gazda­ságpolitikai céljait a szakszerveze­teknek a jelenleginél sokkal heve­sebb és szívósabb ellenállásával szemben kell megvalósítania. Hell Tamás A francia szakszervezetek és a gazdaság 1984. AUGUSZTUS 9.

Next