Világgazdaság, 1984. augusztus (16. évfolyam, 147/3901-168/3622. szám)
1984-08-09 / 153. (3907.) szám
FRANCIAORSZÁG A gazdaságpolitika „áramvonalasítása” Franciaországban A legutóbbi kormányátalakítás mérföldkövet jelentett a francia szocialisták kormányzásában, de hogy az 1986-os választásokig hátralevő út merre vezet, azt ma még nehéz meghatározni. A szocialisták nehéz helyzetbe kerültek: a beígért technológiai megújulás késik, terjed a munkanélküliség, az ipar modernizálása áldozatokkal jár. Az állam pedig képtelen nagylelkű lenni, sőt Fabius miniszterelnököt az állam szerepének csökkentésére készteti a szükség. S eközben Mitterrand-nak húsz hónap múlva újból meg kell győznie a választókat az államosítások előnyeiről. A francia szakszervezetek jelentős módosuláson mentek keresztül a baloldali kormány hatalomra kerülése óta. Kezdetben a kormány — ideológiai okokból — a szakszervezetek befolyását erősítette a munkáltatókkal szemben. A megromlott belgazdasági viszonyok kényszerítő erővel hatottak arra, hogy a kormány az ipar versenyképességét erősítse, a munkavállalói követeléseket pedig korlátozza. A szocialista vezetés arra számít, hogy a lakosság inkább érte hajlandó áldozatot hozni, mint — bukása esetén — a jobboldalért. A hirtelen kormányátalakítás, Pierre Mauroy kormányfő leváltása s az ipari kérdésekben keményebb kezű Laurent Fabius kinevezése rávilágít a francia szocialisták előtt tornyosuló gazdasági nehézségekre. Mitterrand elnöknek — írja összefoglalójában a Business Week — most meg kell próbálnia meggyőzni a választókat, hogy az államosítások sikerrel jártak. Csakhogy a szavazók szkeptikusak: a júniusi európai parlamenti választásokon Mitterrand és a baloldal a szavazatoknak csak 32 százalékát, míg az ellenzék 43 százalékát szerezte meg. Az idő sürget: húsz hónap múlva esedékes a következő általános választás, s a baloldal könnyen kiszorulhat a hatalomból is. A Szocialista Párt 1981-ben azzal győzött, hogy az ipar korszerűsítését ígérte. Az elnök tanácsadói nemrég kijelentették: „Még csak félúton járunk. Az államosított vállalatok pénzügyi helyzete javul, irányításuk hatékonyabb lett, beruházásaik csaknem megkétszereződtek. De még korai volna sikerről beszélni.” A kormány, miután irányítása alá vonta a francia ipari termelés 15 százalékát, az ország magánbank-rendszerének 28 százalékát, összesen mintegy egyharmados közvetlen érdekeltséget szerezve a gazdasági életben, súlyos összegekkel kezdte támogatni az állami vállalatokat. Célként jelölte meg, hogy megerősíti a fejlett technológiájú cégeket, talpraállítja a krónikusan deficites iparágakat, s lehetőleg nagyszabású elbocsátá-sok nélkül életet lehel a halódó ágazatokba, így például az acéliparba. Elképzeléseit azonban nem tudta maradéktalanul megvalósítani. Az iparpolitika gyakorlatba való átültetéséhez akkor fogtak hozzá, amikor a gazdaságirányítás terén a kezdeti időszakban elkövetett hibák miatt a feltételek már kedvezőtlenek voltak; 1933 januárjában, a program meghirdetése után alig három hónappal Delors akkori gazdasági csúcsminiszter szigorú szükségprogramot volt kénytelen bejelenteni. A nadrágszíj összébbhúzása a központi források elapadását jelentette, s tovább romlott a szén-, a hajó- és az acélipar helyzete. A munkanélküliség az év végéig 11 százalékra emelkedhet a januári 8,4 százalékról, 1985 végéig pedig elérheti akár a 125 százalékot is. Az állami vállalatok veszteségei nem csökkentek. A francia üzleti életet azután most június végén felkavarta a bejelentés: a kormány hagyja csődbe menni a Creusot Loire-t. „Az állam tovább már nem engedheti meg magának, hogy kisegítse a rossz vezetés miatt csődbe ment vállalatokat” — szögezte le az akkori még miniszter Fabius. Már miniszterelnökként pedig, az új kormány programját vázolva a nemzetgyűlés előtt, kijelentette: „Új szerepet kell találni az államnak a társadalomban. Vegyes gazdaságban élünk, az állam szerepét csökkenteni kell.” Fabius most szabad kezet kapott, hogy az iparpolitikát a leszállított igényekhez igazítsa. Már miniszterként is erőteljesen csökkenti igyekezett elsősorban a szén- és az acéliparnak nyújtott állami támogatást. A szerkezetátalakítás legfájdalmasab részén még a választások előtt túl akar esni, ezért felszólította az olyan nagy állami cégeket is, mint a Renault autógyár vagy a számítógépgyártó Bull, hogy az 1935-ös pénzügyi évben tegyék nyereségessé tevékenységüket. A veszteségek pótlása helyett a fő cél ugyanis a technológiai megújulás serkentése. A 11 legnagyobb államosított cégnek az idén jutó mintegy 2 milliárd dollár állami tőkéből 1 milliárdot emészt fel az acélipar, s az egyéb ágazatok jövőre sem számíthatnak többre. Az állam visszavonulása komoly veszélyeket rejt magában Fabius számára. A munkahelyüket féltő dolgozók könnyen ellenségeivé válhatnak, s ez a sztrájkveszély fokozódásával járhat. Növeli a kockázatot, hogy a kormányátalakítás során a kommunisták kimaradtak a kormányból, így a befolyásuk alatt álló,, jelentős erőt képviselő CGT szakszervezeti szövetséget fokozott ellenállásra sarkallhatják. A Business International másként látja: szerinte az ipar „áramvonalasítása” nagymértékben felduzzasztja a munkanélküliséget, az ipari konfrontáció mégis minimális lesz, mivel a munkával rendelkezők féltik az állásukat az esetleges további elbocsátásoktól. A társadalmi nyugtalanság az olyan területekre korlátozódik, mint a szén- és az acélipar, valamint a hajógyártás. Zavarok, léphetnek fel az autóiparban is, de csupán a Párizs környéki üzemekben, ahol a munkaerő többségét az elbocsátásoktól leginkább fenyegetett vendégmunkások alkotják. Az esetleges társadalmi feszültség „korporációs” jellegű lesz, s a megmozdulásokat a hagyományos intézményi struktúrán kívül álló speciális érdekcsoportok szervezik, amelyek szűkebb körű célokat tűznek maguk elé. Kezem előtt kell tartani a frank leértékelésének veszélyeit is: elképzelhető, hogy megnő a Fabiusra nehezedő nyomás, devalváljon, a szocialisták kormányzása alatt immár negyedszer. Az alkalom erre most kedvező: a leértékelés okozta presztízsveszteséget a szocialisták az új választásokig könynyen ki tudnák heverni, s ezzel a módszerrel lökést adhatnának az exportnak, fékezhetnék az importot, így csökkentve a 4 milliárd dolláros kereskedelmi deficitet. Siettetheti a leértékelést a dollár jegyzésének esetleges komolyabb visszaesése, mert ez esetben a nyugatnémet márka megerősödne, hozzá képest a frank meggyöngülne, így kiéleződnének a nyugat-európai valutarendszeren,az EMS-en belüli feszültségek. A Fabius-féle pragmatizmus és az államosított vállalatok helyzete láttán politikai körökben az államosítások hasznát, eredményességét latolgatják. Kétségtelen, hogy nő az államosításokat ellenzők száma. Nehéz viszont megmondani, hogy az elégedetlenség elég általános-e ahhoz, hogy egy táborba terelje a kormány ellenzékét. „Az ellenzék lehet megosztott, de egy valamiben mindenki egyetért: szükségessé vált a reprivatizálás” — hirdeti Albin Chalandon, az Elf Aquithin volt elnöke. A Moét— sPennessy elnöke pedig így beszél: „Franciaországban a szocialista keynesiánus, szociáldemokrata, jóléti—állam-féle nézetek egész tárházát ma már teljesen elavultnak tekintik.” A tekintetben viszont nincs összhang, hogy mi módon és mennyi idő alatt kellene újból magánkézbe juttatni a francia állami vállalatokat és bankokat. Vannak, akik gyorsan végeznének ezzel, köztük Jean-Maxim Lévêque, a Credit Commercial de France volt elnöke. Lévêque s vele Giscard d’Estaing volt köztársasági elnök azonban nem azt az utat követné, amelyet Thatcher brit miniszterelnök jelölt ki.Szerintük a munkásoknak lehetőséget kellene biztosítani, hogy állami kölcsönből vásároljanak a reprivatizálandó cégek részvényeiből. Mások, így például Raymond Barre volt miniszterelnök megfontoltabbak. Szerintük a francia pénz- és értékpapír-piac túl kicsiny ahhoz, hogy megeméssze a hirtelen és széles körű reprivatizálás rohamát. A kormányon azonban most a szocialisták vannak, s ők ellenzik a reprivatizálást (habár a választások előtt bizonyos részlegek kiárusításával talán megpróbálhatnak segíteni néhány állami vállalaton). S bár Mitterrand a kormányátalakítással a centrum felé lépett egyet, az államosítást mint olyat nyilván nem fogja elvetni. Fabius ki is jelentette: „Bírálóink csupán a reprivatizálást tudják gyógyszerként ajánlani, amely lebontaná a nagy iparágakat anélkül, hogy számításba venné a társadalmiköltségeket, az emberi realitásokat s annak szükségességét, hogy Franciaország ipari gépezete folyamatosan működjön.” H. „ A nyugat-európai szakszervezeti mozgalmon belül a francia a viszonylag gyengébbek közé tartozik. A foglalkoztatottakhoz viszonyítva a szakszervezeti tagok száma nagyon alacsony, nem több, mint, húsz százalék. A három nagyobb és számtalan kisebb szakszervezeti szövetség nézeteiben, politikai hovatartozásában meglehetősen tarka képet mutat. A legnagyobb taglétszámú, a Confédération Générale du Travail (CGT) szoros kapcsolatban áll a francia Kommunista Párttal. A második legnagyobb szakszervezeti szövetség a CGT-ből kivált, kommunistaellenes Force Ouvriére (FO). A tiszta érdekvédelmi tevékenységet tekinti egyedüli feladatának, nem kíván részt venni a kormány politikai döntéseiben, csak az ellenőrzés szerepét tekinti elfogadhatónak. Ennek ellenére informális szálakon keresztül bizonyos kapcsolatokat tart fenn a kormányzó Szocialista Párttal. A szocialista célokkal rokonszenvező katolikus dolgozókat tömöríti a Confédération Francaise Démocratique du Travail (CFDT), amely igen közel áll a Szocialista Párthoz. A CFDT-nek sikerült a katolicizmus és az osztályharcosság kezdeti ellentétét feloldania. Az osztályharcos katolicizmus térnyerése jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a Szocialista Párt át tudta törni regionális korlátait, és a legnagyobb párttá erősödve megnyerte az 1981- es választásokat. E három szövetségnél kisebb létszámú, de tagsága súlyánál fogva jelentős a fehérgallérosok szakszervezete, a Confédération Générale des Cadres (CGC). Az egyes szakszervezeti szövetségek befolyása iparáganként erősen változó. A CGT főként a kohászat, a bányászat, a közlekedés, a hajóépítés, a nyomdaipar területén erős, a CFDT a kohászatban, a gumiiparban, az olajiparban, a textiliparban, a pénzügyi és a biztosítási szférában, az FO a pénzügyek és a biztosítás területén, a közhivatalokban, az élelmiszer-, a ruha-, és a bőriparban. Erőpozíciók Saját taglétszámát a CGT 2 millió 400 ezerben adja meg, az FD a magáét 850 ezerre, a CFDT 770 ezerre, a CGC 250 ezerre teszi. Ezeket az adatokat a többiek általában túlzottnak tartják. A szakszervezetek jelentősége és befolyása azonban mindenképpen meghaladja azt a szintet, amely csupán taglétszámukból következne. Az is igaz viszont, hogy munkájukat komolyan hátráltatja pénzeszközeik hiánya, ami alapvetően alacsony taglétszámuk következménye. A tagdíjak mellett azonban a szakszervezeti alapokhoz jelentősmértékben járulnak hozzá a mindenkori kormányok is. Az elosztás módja mindig komoly és éles vita tárgya volt. A CFDT és az FO sokáig jelentős előnyt élvezett a CGT-vel szemben. Az utóbbi részesedése később erősen nőtt, de taglétszámához viszonyítva még mindig alacsony. A sztrájkalapok minimális nagyságúak, így a szakszervezeti politika rákényszerül, hogy adott esetben a rövid, de „éles” sztrájkokat részesítse előnyben. A négy nagyobb európai tőkésország adatait összesítve kitűnik, hogy a sztrájkmiattkiesett munkanapok számát tekintve Franciaország Anglia és Olaszország után következik, s az NSZK az utolsó, a sztrájkok átlagos hosszúságát tekintve pedig a francia adatok a legalacsonyabbak. A csekély, taglétszám és a szűkös pénzügyi források miatt úgy tűnhet föl, hogy a francia szakszervezeti mozgalomnak nem igazán jelentős a kollektív alkuereje. Valójában azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet. Egy, még 1936- ban kelt törvény a szakszervezeti tisztségviselőknek választóik számától függetlenül tárgyalási jogot biztosít. A három nagy szakszervezeti központ közül egyedül a CFDT vallja, hogy e joggal csak az a szakszervezet rendelkezhet, amely megkapta a szavazatok legalább tíz százalékát. A szakszervezetekkel szemben álló munkáltatói érdekképviseletek szerkezete nagyon összetett. A Gyáriparosok Szövetségének évkönyve 350 oldalon keresztül sorolja fel a munkáltatók különböző országos és helyi érdekképviseleti szerveit. Az országos szövetség, a Conseil National du Patronat Francais (CNPF) azonban jelentős erővel rendelkezik, és képes viszonylag egységes munkáltatói politika kialakítására. A szakszervezetekhez képest gazdagabb anyagi forrásai lehetővé teszik a legkiválóbb szakemberek alkalmazását is, akiknek nagy hasznát veszi a statisztikai és a közgazdasági elemzéseknél, illetve a szakszervezetekkel és a kormányszervekkel folytatott tárgyalásokon. A kormány első ízben az 1968. májusi megmozdulásokat követően rendezett kollektív bértárgyalásokat az állami szektorban a munkáltatók és a munkavállalók között. Hiába reménykedett azonban abban, hogy a magánvállalatok követni fogják a példáját. Sok munkáltatónak ugyanis a munkavállalókhoz való viszonya paternalistának mondható. Jó példa erre a sokáig agresszív szakszervezetellenes politikát folytató Michelin, ahol a munkások „a bölcsőtől a koporsóig” a Michelin-társasághoz tartoznak. Michelin-kórházban születnek, Michelin-iskolába járnak, Michelin-lakásban laknak. Hasonló volt a helyzet a Peugeot Citroennél és általában az autóiparhoz tartozó nagyvállalatoknál, ahol a munkáltatók befolyása alatt álló úgynevezett „sárga szakszervezetek” voltak az egyeduralkodók. A dolgozók szabad szakszervezet-választási jogát az igazgatóság adminisztratív és fizikai eszközökkel korlátozta — sok esetben volt légionáriusokból* , ejtőernyősökből álló házi gárda alkalmazásával. (Ha összecsapásokra került sor, a CGT is felvonultatta a — több gyártót toborzott — rohamgárdáját.) Az autóiparban a munkások helyzetét az tette különlegessé, hogy a szalagmunkának nagyon nagy volt az aránya, nem követelt komolyabb szakképzettséget, és itt nagyrészt hátrányos szociális helyzetű vendégmunkások dolgoztak. Jelentősen módosult a szakszervezetek és az állam viszonya a baloldali Mauroy-kormány hivatalba lépésével. Kezdetben úgy látszott, hogy az együttműködés harmonikus lesz, a baloldali szakszervezetek következetesen támogatják a baloldali kormányt, ily módon megvalósul a társadalmi béke. 1980 szeptembere és 1981 augusztusa között szokatlanul kevés, havi 80—150 ezer munkanap esett ki sztrájk miatt. Az okok az elnökválasztásra való készülődésben, valamint a baloldali győzelemben találhatók meg. A sztrájkok száma 1981 őszétől kezdett emelkedni, és visszatért az 1969—1980 közötti „normális” szintre, a havi 275 ezer kiesett munkanaphoz. Ez nemzetközi összehasonlításban alacsony érték. Az átlagot meghaladó volt a sztrájktevékenység 1982 februárjában — 500 ezer kiesett munkanappal —, a harminckilenc órás munkahétre való átálláskor, amikor senki számára sem volt egyértelmű, hogy a munkaidő-csökkenés munkabér-csökkenéssel jár-e együtt. A legnagyobb méretű társadalmi konfliktusok pedig 1932 tavaszán és 1983 őszén az autóiparban játszódtak le. A sztrájkhullám a magánkézben levő Citroen, Talbot és Peugeot gyárakban tetőzött, és részben politikai jellegű volt — a szabad- szakszervezetválasztás jogának a kivívását célozta, részben a tervezett elbocsátások ellen irányult. Változó prioritások Alapvető eltéréstláthatunk a kormánynak e két sztrájkhullámhoz való viszonyában. Az 1982. tavaszi sztrájkok idején a munkáltatók a törvénytelen gyárfoglalásokkal szemben hiába kérték a rohamrendőrség beavatkozását, az a bírói utasítás ellenére sem lépett közbe. A kormány hallgatólagosan a sztrájkolók mellett foglalt állást, és a kemény osztályharcot folytató CGT-t felhasználta arra, hogy a XIX. századi kapitalizmus bizonyos maradványait felszámolja. Az újonnan rendezett autóipari szakszervezeti választásokon a CGT kétharmados többséget szerzett. Ekkor úgy látszott, hogy a korábban meglevő az állam, a nagytőke és a szakszervezetek közti erőegyensúly megbomlóban van, s a szocialista többségű kormány állásfoglalásaival és rendeleteivel a szakszervezetek súlyát erősíti a vállalatoknál, sőt az sincs kizárva, hogy szakszervezeti túlsúlyt kíván teremteni. A második nagyobb sztrájkhullám 1983 őszén már lényegesen eltérő gazdaságpolitikai környezetben játszódott le. A baloldali kormány ekkor már elszenvedte az első nagyobb kudarcokat, döntően a külgazdasági környezetet semmibe vevő keresletösztönző politika miatt, s ezek után kénytelen, volt a restrikció eszközeihez nyúlni. Így aztán nem meglepő, ha a komoly piacproblémákkal küzdő Talbot autógyár racionalizálási — vagyis elbocsátási — tervét a kormány inkább támogatja, mint a munkahelyek megtartásáért harcoló CGT-t és CFDT-t. A kormány már nemcsak nem tudja, de nem is akarja megtartani a munkanélküliség szintjére tett korábbi ígéreteit, mivel egyes iparágak strukturális átalakítása szükségessé teszi a nagymértékű elbocsátásokat. Ez történt 1984 tavaszán az újonnan államosított kohászati nagyvállalatoknál is, erősen megrendítve az államosítások állást garantáló hatásában hinni akaró szakszervezeteket. A munkanélküliség növekedése az utóbbi egy év alatt meggyorsult, s hamarosan mér az aktív lakosság tíz százalékát érinti. Ezzel egyidejűleg jelentősen lelassult az órabérek emelkedése, és 1984 első negyedévében az 1988 óta mért legkisebb növekedési ütemét érte el.. E két tény együttes jelentkezésének elvben a sztrájktevékenység fokozódását kellett volna kiváltania. Nem ez történt. Míg 1981— 82-ben munkaügyi viták miatt 1 millió 442 ezer, illetve 2 millió 230 ezer munkanap esett ki, addig 1983-ban csak 1 millió 325 ezer. Az 1983 októberében lezajlott szakszervezeti választások az erőviszonyok jelentős módosulását jelezték; az osztályharcos szakszervezetek súlyos veszteségeket szenvedtek a reformista szakszervezetekkel szemben, amelyek az összes szavazatot tekintve első ízben kerültek többségbe. A CGT veszített népszerűségéből, csökkent a tábora, hívei egyre inkább a vendégmunkások közül kerülnek ki. A dolgozók többsége — a nehezedő életfeltételek közepette — egyre kevésbé mobilizálható, jobban ellenáll viszont egy aktív kisebbség által kifejtett nyomásnak. Ily módon szakadás következett be a baloldali szakszervezetek és a kormány között, a szakszervezetek mozgástere összességében is beszűkült, a szakszervezetekkel szemben a politikai pártok hatalma növekedett. Ennek ellenére a viszály nem hatolhat le a gyökerekig, mivel a kormánynak a jobboldali ellenzékkel vívott napi harcában igencsak szüksége van a baloldali szakszervezetek támogatására, de ez utóbbiak sem kívánják a jobboldal hatalomra kerülését. Létrejött az a kényszerhelyzet, amelyben a kormány kénytelen a jobboldalnak tetsző lépéseket tenni — addig a pontig, amíg az nem fenyeget nagyobb társadalmi robbanással —, a.. szakszervezetek pedig, fogcsikorgatva ugyan, de inkább ezt a kormányt támogatják. A Mauroy-t felváltó Fabius-kor- mány olyan szakszervezeti politikát kapott örökségül, amelyben a gazdasági kényszer már feltétlenül elsőbbséget élvez az ideológiai szempontok által irányított demokratizálási törekvésekkel szemben. A kormány központi programjával — az ipar korszerűsítésével — a szakszervezetek egyelőre nem tudnak alternatív elképzelést szembeállítani. Ha azonban a jobboldal kerül hatalomra — ami 1986-ban nagyon is lehetségesnek látszik —s akkor a mostanihoz hasonló gazdaságpolitikai céljait a szakszervezeteknek a jelenleginél sokkal hevesebb és szívósabb ellenállásával szemben kell megvalósítania. Hell Tamás A francia szakszervezetek és a gazdaság 1984. AUGUSZTUS 9.