Világgazdaság, 1988. március (20. évfolyam, 41/4790-62/4811. szám)
1988-03-08 / 46. (4795.) szám
6 1988. MÁRCIUS 8. K-IFA GAZDASÁGILAG FEJLETT TŐKÉSORSZÁGOKBAN öt ország, az USA, Japán, az NSZK, Franciaország és Nagy- Britannia költi el a tőkés világ kutatási-fejlesztési ráfordításainak 85 százalékát. Arányban vannak-e az eredmények a ráfordításokkal? Lehet-e egyáltalában mérni az eredményeket? Hogyan áll a vezető tőkésországok közötti verseny és milyen módszerekkel érik el eredményeiket? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre igyekszünk legalább részben válaszokat adni. A napi és a szaksajtóban napvilágot látó, sokszor egymásnak ellentmondó adatokból, számításaim alapján az látszik a legvalószínűbbnek, hogy 1987-ben a következő adatsor viszonylag reálisan jellemzi a K+F-re fordított pénzösszegeket (kerekítve, milliárd USA dollárban): USA 140, Japán 65, NSZK 35, Franciaország 30, Nagy-Britannia 20 , azaz összesen 290 milliárd. A K+F ráfordításoknak a nemzeti össztermékhez (GNP-hez) viszonyított aránya az öt ország közül az első háromban igen közel áll egymáshoz: valamivel 3 százalék alatt van, szóródása nem szignifikáns. Ettől mintegy 25 százalékkal elmarad Franciaország és Nagy- Britannia, ahol ez a százalékarány 2,25—2,30 között szóródik az 1981 — 87. évek átlagában. Figyelemre méltó, hogy az USA részesedése az egész világ K+F kiadásaiból erősen csökkenő tendenciájú, valamelyest csökken az NSZK és Nagy-Britannia részesedése is, változatlan szinten van Franciaországé, erősen emelkedik Japáné. A pénzek forrásai A K+F-re fordított pénzösszegek forrása vagy maga a gazdaság, vagy az állami költségvetés. Az a felismerés, hogy az állam nem maradhat közömbös a kutatásra felhasznált eszközök nagyságával kapcsolatban, viszonylag régi, de évtizedek óta és jelenleg is viták középpontjában áll. A vita tárgya nem annyira az, hogy helyes-e, ha az állami költségvetés az adófizetők pénzéből egy-egy vállalatot vagy kutatási célkitűzést támogat, hanem az, hogy milyen módon történjék az elosztás. Ha meghatározott, specifikus K+F célkitűzéseket támogat a költségvetés, a bírálók azt kifogásolják, hogy ezzel irányítóan beavatkozik olyan gazdasági folyamatokba, amelyeket elsősorban piaci erőknek kellene irányítaniuk. Ezért az utóbbi években a közvetlen támogatás helyett egyre inkább a közvetett állami támogatást alkalmazzák. Ennek lényege, hogy specifikus kutatási célkitűzések helyett egyes vállalati kategóriákat támogatnak. Például azokat, melyek forgalma egy bizonyos határ alatt marad, de K+F-re már amúgy is költenek, vagy azokat a vállalatokat, melyek bővíteni kívánják K+F tevékenységüket stb. Az utóbbi években általában az a jellemző, hogy az állam részesedése az összes K+F kiadásokból csökkenő tendenciájú. A legújabb adatok szerint az NSZK-ban és Japánban a legalacsonyabb ez a hányad, Japánban 25 százalék körül van, az NSZK-ban is kisebb, mint 50 százalék. Viszont az Egyesült Államokban, Franciaországban és Nagy-Britanniában az állam e kiadásoknak kereken a felét viseli — bár Franciaországban újabban a Chirac-kormány azért tesz erőfeszítéseket, hogy az állami kiadásokat változatlanul tartva, csökkentse a hozzájárulás arányát. Az állami hozzájárulás nagyságát nagymértékben meghatározzák a katonai kiadások, amelyek az USA- ban és Nagy-Britanniában hagyományosan magas szinten mozognak: az USA-ban és Nagy-Britanniában a teljes K+F ráfordításnak több mint 30 százaléka megy katonai célokra, Japánban és az NSZK-ban ez csupán néhány százalék. Az öt nagy átlagában, ami egyúttal a tőkés világ átlagát is jelenti, az öszszes K+F ráfordításoknak több mint ötöde katonai célokat szolgál. Az NSZK-ban és Franciaországban a legnagyobb az alapkutatások részesedése az összes K+F kiadásból, 20 százalék körüli. A másik három országban az alapkutatásra fordított összegek csak csekély mértékben haladják meg a 10 százalékot. A ráfordítások ágazati metszete azt mutatja, hogy minden országban az elektronika viszi el a pálmát, Japánban a legnagyobb a részesedése, míg a kémiai kutatásokra az NSZK költi a legnagyobb összegeket. A repüléssel és az űrkutatással kapcsolatos kiadások az USA-ban a legnagyobbak, ezt követi Franciaország és Nagy-Britannia.Míg a K+F ráfordítások (input) a pénzbeni kiadásokkal és a kutatásban dolgozók számával meglehetősen jól jellemezhetők, addig az eredmények (output) mérése bonyolult, mert nincsen jellemző és elég nagy objektivitással megállapítható mennyiség. Az eredménykimutatás problémái Az eredmény mérésére az irodalom általában mutatószámrendszereket használ, mert egyetlen mutatóval a folyamatok nem jellemezhetők. Ezek a mutatórendszerek sem adnak azonban elég egyértelmű és ellenőrizhető adatokat, így az eredmény méréséhez hatást mérő mutatókat is felhasználnak, például a csúcstechnológiák, tehát az intenzív K+F ráfordításokat igénylő termékek részesedését a külkereskedelemben vagy ezeknek a termékeknek a külkereskedelmi egyenlegét stb. Az output mérőszámai között van a tudományos publikációk száma, az idézettség stb. Ezeket bibliometrikai mutatószámoknak nevezik. Mérhetők abszolút egységekben, de viszonyíthatók akár a K+F területen dolgozó munkaerő létszámához vagy a teljes népességhez is. Output mérőszám lehet a szabadalmak száma, különösen az USA-ban kapott szabadalmak száma. Egyrészt azért, mert az, aki az USA-ban szabadalmaztat, bizonyára azzal számol, hogy terméke (eljárása, szolgáltatása stb.) az Egyesült Államokban versenyképes, tehát feltehetően valóban technikai újdonság. Másrészt az USA-ban a szabadalmi statisztika tartalmazza a szabadalmaztatás forrásországát is, tehát ezekből az adatokból már érdekes következtetések vonhatók le. Így az, hogy a japán vállalatok az utóbbi években erősen előretörtek, az amerikai szabadalmi statisztikában évekig az élén büszkélkedő General Electrictől a Hitachi elhódította az elsőséget. Abszolút számokat alapul véve, amerikai kutatók írják a publikált tudományos-műszaki cikkek 35 százalékát, több szabadalmat nyernek el, mint az összes többi ország szakembere összesen, a második világháború befejeztétől 1987-ig bezárólag 127 amerikai természettudós kapott Nobel-díjat, 98 európaival és 5 japánnal szemben. A hatékonyság mérése szempontjából a legtöbbet alkalmazott mutatószám a csúcstechnológiai termékek kivitelének és bevitelének hányadosa. Japán esetében ez a mutató 1963 és 1980 között ugrásszerűen megnőtt. Míg a kezdő évben még csak alulról közelítette meg a 2-t, addig a mérés utolsó évében az export értéke az importnak már a négyszeresét is meghaladta. Fordított a helyzet az Egyesült Államokban, ahol az említett 17 év alatt a hányados 3-ról 2 alá csökkent, és mint ismeretes, 1986-ban a bevitel már nagyobb volt, mint a kivitel. Az NSZK és Nagy-Britannia esetében, bár csökkenő tendenciával, jelenleg is 1-nél nagyobb ez a mutató, míg a francia külkereskedelemben már a 80-as évek elején 1 alá csökkent, tehát a csúcstechnológia importja nagyobb volt az exportnál. Érdekes és jellemző adat a szabadalmi és licencbevételek és kiadások egyenlege is, amely jelenleg csak az USA esetében pozitív, és ott az elmúlt évtized folyamán mégis emelkedő irányzatú volt. A japán mutató a 70-es évek eleje óta negatív, az NSZK-ban is több a kiadás, mint a bevétel, és az elmúlt évtized során az arány állandóan, romlott. Ezeknek az adatoknak az értékelésénél azonban tekintetbe kell venni a külföldi tőke beruházásait és a multinacionális vállalatok leányvállalat-alapításait. Mindkét esetben ugyanis a beruházók apportként magukkal hozzák gyártási eljárásaikat és a know-how-t. Külön licencdíj forgalom ezzel tehát nem jár. Amióta a kormányok közvetlen vagy közvetett módszerekkel támogatják a kutatási tevékenységet, azóta kell szelektálni, prioritásokat megállapítani, a pénzek elköltését ellenőrzni, s legalább becslést készíteni a felhasználás hatékonyságáról. Nélkülözhetetlen tehát az állami K+F politika kidolgozása, folyamatos módosítása, a gazdasági és műszaki fejleményekhez való adaptálása. A vizsgált tőkésországok ebből a szempontból igen különböző megoldásokat találtak, gazdasági helyzetük, hagyományaik, lehetőségeik figyelembevételével. Az USA K+F politikájára az utóbbi években jellemző, hogy erősen kiépítették a katonai kutatást (a „hadászati védelmi kezdeményezés”, az SDI programja), az eddiginél jobban támogatják az alapkutatásokat, elsősorban a felsőoktatási intézményekben, csökkentik az állami részesedést a polgári célú kutatásoknál. Japánban keveredik a K+F politika decentralizálása és bizonyos szintézisre való törekvés Az egyes minisztériumoknak saját kutatási politikájuk van. Ezeket két kormányszerv fogja össze és koordinálja. Ennek a koordinációnak a révén jön létre a kormány általános tudománypolitikai irányvonala. Maga a gazdaság dinamikusan növeli saját K+F ráfordításait, ennek következtében, továbbá azért, mert a katonai kiadások részesedése elenyésző, az állami finanszírozás viszonylag alárendelt szerepet játszik. A kutatásnak ez a piacorientáltsága hasonló Japánban és az NSZK- ban. A formai, intézményi rendszerben rejlő különbség abból adódik, hogy a német állam szövetségi felépítésű, míg Japán közigazgatása központosított, másrészt az európai körülmények következtében az NSZK-beli kutatásban sokkal nagyobb szerepet játszik a nemzetközi kooperáció, mint Japánban. Európai gondok Kétségtelen, hogy a csúcstechnológiai termékek széles választékában Japán és az Egyesült Államok uralja a világpiacot, az európai tőkés vállalatok viszonylag lemaradtak ebben a versenyben. Ezt a lemaradást olyan európai problémák okozzák, melyek makacsul, szívósan és egyelőre nem csökkenő intenzitással jelentkeznek. A bürokrácia túlteng, kereskedelmi és vámkorlátok, nem vámjellegű akadályok szabdalják fel a piacot, nem elegendő a magasan képzett munkaerő, renyhén reagálnak a nagy vállalati konglomerátumok. Ezt a rést az európai tőkés gazdaságok észlelik, tesznek is erőfeszítéseket a leküzdésére, de úgy látszik, eddig kevés eredménnyel. Ezt bizonyítja, hogy az elektronikai termékek forgalmában a deficit jelentős és még mindig évről évre nő, multinacionális vállalatok európai leányvállalatai nemcsak állják, hanem meg is nyerik a versenyt a nemzeti vállalatokkal, a műszakilag fejlett és kevésbé fejlett nyugat-európai országok közötti különbség inkább nő, mint csökken, és ez megnehezíti az összehangolt fellépést az USA- val és Japánnal folyó versenyben. Különösen kedvezőtlen tünet, hogy a távközlési berendezések világpiacán, ahol Európa sokáig uralkodó helyzetet foglalt el, pozíciója a tengerentúli versenytársakkal szemben nagyon meggyengült. Az általánosan borús képet itt-ott kedvező elemek derítik fel. A legkeresettebb gyógyszerek kereken 40 százalékát a svájci, nyugatnémet és brit gyárak állítják elő, az Airbus konzorcium kifejezetten sikeresen működik, a fúziók és a kooperációk révén erőteljesebb versenytársak jelentek meg a piacon, nemcsak Európában, hanem a világpiacon is A rés azonban létezik, és százával vannak problémák, amelyek bénítják az európai vállalatokat. Gát az európai valutarendszer, a sokféle tarka rendszerben és nem mindig kellő hatékonysággal folyó képzés, az amerikaihoz képest elképesztően magas távközlési díj, a kockázati tőke viszonylagos hiánya, a vállalati méretstruktúra rugalmatlansága és elavult rendszere stb. Van az európai elmaradásnak még egy fontos tényezője, melyre általában nem fordítanak elég figyelmet sem a kutatók, sem a K+F politika kimunkálói. Ez pedig az, hogy a csúcstechnológiai eredmények hajszolása közben a nagy európai ipari országok szinte megfeledkeznek a hagyományos iparágak (a gépkocsiipar, a textil- és élelmiszeripar, a szerszámgépipar stb.) korszerűsítéséről, fejlesztéséről Ezekben az ágazatokban nem folyik elég intenzív és eredeti gondolatokat is felvető K+F munka, holott ezeken a területeken még lényeges tartalékok találhatók, melyek kihasználásával az egész nyugateurópai ipart magasabb szinten lehetne versenyképessé tenni. Mindezért a technológiai rés egy darabig még biztosan megmarad. Sattler Tamás KUTATÁS-FEJLESZTÉS KUTATÁS ÉS ÜZLETI ÉRDEK Még nem olyan régen egy cég tőzsdei megítélése attól is függött, hogy mennyit költ K + F-re. Ma sokan úgy ítélik meg, hogy a kutatás és az üzleti eredmény között nincs feltétlenül kölcsönös kapcsolat. A csúcstechnológiai termékek alkotják a nemzetközi kereskedelmi forgalom egyre nagyobb hányadát. Ezekre a technológiákra az a jellemző, hogy a termelési költségben a K+F kiadások az átlagosnál nagyobb hányadot képviselnek. Ezt a helyzetet értékelve egyre több közgazdász és vállalati menedzser teszi fel magának a kérdést: valójában mi a helye egy vállalat belső életében a kutatásnak és/vagy a fejlesztésnek. Nagyjából a 19. század utolsó harmadában kezdett szerepet játszani a tudomány a termelési technológiákban: ezen az alapon nőtt nagggyá például a villamosgépek gyártása, a vegyipar és a gyógyszeripar. Századunk közepén az elektronika látványos fejlődése tudományos kutatások eredményeként alakult ki. Különösen az említett iparágak jártak élen vállalati kutatólaboratóriumok létesítésében. Ezeket a laboratóriumokat munkájuk során egészen a közelmúltig lényegében a vállalati technológia fejlesztése, tökéletesítése hajtotta, egyre újabb eljárások kutatásán munkálkodtak. Drucker amerikai professzor szerint a sikeres vállalati kutatásnak ma már nem lehet motorja önmagában a technológia, egyre inkább az üzleti érdek által ihletett K+F stratégia szükséges. Igazolásul hivatkozik arra, hogy a Hoffmann—La Roche gyógyszergyár, amelynek kutatási költségvetése nagyobb bármelyik konkurensénél, a 60-as évek óta egyetlen jelentősebb új terméket sem hozott piacra. Hasonló a helyzet ebből a szempontból a Siemensnél. Amerika egyik legismertebb és legsikeresebb kutató laboratóriuma, a régebben az AT & T- hez tartozó Bell produkált ugyan jelentős tudományos eredményeket, de ezek — a korábbiaktól eltérően — az utóbbi években nem hoztak jelentősebb üzleti sikereket. Ezzel szemben olyan vállalatok, amelyek lényegesen kevesebbet költenek K+F-re, így az amerikai Merck, az angol Glaxo és Wellcome gyógyszergyárak évente a piacra dobnak egy-egy sikeresúj terméket. A svéd ASEA innovációs tevékenysége során sikert sikerre halmozott, és ma világméretekben vezet a villanymozdonyok, az egyenáramú átvitel, az ipari robotok gyártása és eladása terén. Drucker ugyancsak a hibás gazdasági megfontolások közé sorolja azoknak a vállalatoknak a törekvéseit, amelyek hoznak ugyan újdonságokat a piacra, de eközben arra törekszenek, hogy a vevőknek ne kelljen költséges új berendezéseket vásárolniuk, hanem az újdonság vagy a régivel vagy egy csak részben felújított berendezéssel is használható legyen. A Nippon Electric nemrégen egy félig elektronizált telefonközpontot hozott forgalomba, amelyet a régiekkel együtt lehetett használni. Nagyot bukott vele, mert a vevők inkább a teljesen elektronizált központokat vették meg a NEC konkurenseitől. A sikert csak a piacismeret által irányított K+F” biztosítja. Amikor a 40-es évek közepe táján az Egyesült Államokban forgalomba kerültek a fekete-fehér tévékészülékek, az RCA főnöke azonnal rájött, hogy a piacnak színes készülékekre van szüksége, meghatározott áron, meghatározott számú csatornaváltóval, meghatározott mérettel stb. Megindult a kutatás egy ilyen készülék előállítására. A japánok később ugyanezt a stratégiát követték, amikor a videokészülékeket fejlesztették ki: az üzleti célt és az üzleti stratégiát határozták meg először, és aztán nagy szakértelemmel rendelkező kis kutatócsoportot állítottak rá a munkára. Mindezek azonban csak tünetek. Az alapkérdés az, hogy a vállalatnak legyen-e egyáltalában kutatólaboratóriuma? Egy vállalati kutatóintézet ugyanis szükségszerűen a vállalat alaptechnológiájának területén kutat, a vállalat fő profilját szolgálja. Ma azonban arra van szükség, hogy a vállalati fő profilon kívüli fejleményekkel is legyen tisztában a vezetőség. A Bell laboratóriumban a 40-es évek végén felfedezték a tranzisztort, amelyet alapvetően a telefónián kívül alkalmaznak, és fordítva: egyre több újdonság kerül a telefongyártásban, melyet kívülálló kutatóintézetek dolgoztak ki. Az új technológiák nem párhuzamosan futnak, hanem össze-vissza keresztezik egymást. Egy kutatóintézetnek tehát egyre inkább független üzleti vállalkozásnak kell lennie, amely sok ipari megrendelőnek dolgozik szerződéses alapon. A megrendelőnek pedig nem kutatásvezetőt kell alkalmaznia, hanem technológiai menedzsert, aki szabatosan meg tudja határozni az üzleti célkitűzéseket, majd megrendeli és megfizeti azt a K+F teljesítményt, amely az adott üzleti célkitűzést megvalósítja. Az azonban még ma sem eléggé tisztázott, hogy az ilyen technológiai menedzsereket hol és hogyan kell képezni. (The Wall Street Journal, 1988. február 12.) K-I-F kiadások az Egyesült Államokban 1988-ban New York-i tudósítónktól. Az amerikai költségvetés a vállalatok, az egyetemek és a különböző alapítványok idén 131,5 milliárd dollárt fordítanak kutatásra és fejlesztésre. Ez az összeg 7 százalékkal haladja meg az 1987-es szintet. Az évtized első felében még évi 10 —11 százalékkal növekedett az Egyesült Államokban a K+F kiadások összege. A Battelle’s intézet tanulmánya szerint az ország összes kutatási és fejlesztési kiadásainak 49 százalékát a költségvetés finanszírozza; tavaly a költségvetés a kiadások 46 százalékát vállalta magára. A költségvetési K+F pénzek kétharmadával a hadügyminisztérium rendelkezik, az egészségügy részesedése 12, az energetikai ágazaté 8, az űrkutatásé pedig 7 százalék. Ami az egyes ágazatok kutatási és fejlesztési kiadásait illeti: a sort a repülőgépgyártó ipar vezeti 24 milliárd dolláros K + F költségvetéssel, ennek az összegnek csaknem 80 százalékát a központi anyagi eszközökből fedezik. Az elektromos gépgyártás és a távközlési iparág összesített K+F kiadásai idén elérik a 10 milliárd dollárt, ebből 4 milliárd költségvetési juttatás. A termelés többi ágazatában a kiadások döntő többsége a vállalatokat terheli, a költségvetési hozzájárulás 3—16 százalék között alakul. A gépipar 11,9, a műszeripar 6,8, a kőolajipar 2,5, a gumiipar 1,5, az élelmiszeripar pedig 1 milliárd dollárt fordít 1988 ban kutatásra és fejlesztésre a Battelle's szerint. Érdemes megjegyezni, hogy idén az élelmiszeripari kutatási tevékenység nem részesül költségvetési támogatásban. Az Egyesült Államok vállalatai közül a legjelentősebb K+F költségvetést idén a következők tudhatják magukénak: General Motors, IBM, Ford, AT & T, General Electric, Du Pont, Eastman Kodak, Hewlett Packard és a Digital Equipment. A 12 kormányhivatal felügyelete alá tartozó 600 állami kutatóintézet idei költségvetése 16,4 milliárd dollár, 0,9 milliárddal több, mint egy évvel korábban. Az állami kutatóintézetek mintegy 100 ezer tudományos munkatársat foglalkoztatnak. Rendelkezésére állunk, ha hirdetni kíván a VILÁGGAZDASÁGBAN! Hirdetésfelvétel: MTI Kiadó Szervezési Osztály Cím: 1016 Budapest, Fém u 5—7. Telefon: 756 722/1618 közv. szám: 75 9-737 Telex: 22-4371 —------------------------------