Világgazdaság, 1988. március (20. évfolyam, 41/4790-62/4811. szám)

1988-03-08 / 46. (4795.) szám

6 1988. MÁRCIUS 8. K-I­F­A GAZDASÁGILAG FEJLETT TŐKÉSORSZÁGOKBAN öt ország, az USA, Japán, az NSZK, Franciaország és Nagy- Britannia költi el a tőkés világ kutatási-fejlesztési ráfordításainak 85 százalékát. Arányban vannak-e az eredmények a ráfordítások­kal? Lehet-e egyáltalában mérni az eredményeket? Hogyan áll a vezető tőkésországok közötti verseny és milyen módszerekkel érik el eredményeiket? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre igyekszünk legalább részben válaszokat adni. A napi és a szaksajtóban napvi­lágot látó, sokszor egymásnak el­lentmondó adatokból, számításaim alapján az látszik a legvalószínűbb­nek, hogy 1987-ben a következő adatsor viszonylag reálisan jellemzi a K+F-re fordított pénzösszegeket (kerekítve, milliárd USA dollár­ban): USA 140, Japán 65, NSZK 35, Franciaország 30, Nagy-Britan­­nia 20 , azaz összesen 290 mil­liárd. A K+F ráfordításoknak a nem­zeti össztermékhez (GNP-hez) vi­szonyított aránya az öt ország kö­zül az első háromban igen közel áll egymáshoz: valamivel 3 százalék alatt van, szóródása nem szignifi­káns. Ettől mintegy 25 százalékkal elmarad Franciaország és Nagy- Britannia, ahol ez a százalékarány 2,25—2,30 között szóródik az 1981 — 87. évek átlagában. Figyelemre mél­tó, hogy az USA részesedése az egész világ K+F kiadásaiból erősen csökkenő tendenciájú, valamelyest csökken az NSZK és Nagy-Britan­­nia részesedése is, változatlan szinten van Franciaországé, erősen emelkedik Japáné. A pénzek forrásai A K+F-re fordított pénzösszegek forrása vagy maga a gazdaság, vagy az állami költségvetés. Az a felis­merés, hogy az állam nem marad­hat közömbös a kutatásra felhasz­nált eszközök nagyságával kapcso­latban, viszonylag régi, de évtize­dek óta és jelenleg is viták közép­pontjában áll. A vita tárgya nem annyira az, hogy helyes-e, ha az ál­lami költségvetés az adófizetők pén­zéből egy-egy vállalatot vagy ku­tatási célkitűzést támogat, hanem az, hogy milyen módon történjék az elosztás. Ha meghatározott, specifi­kus K+F célkitűzéseket támogat a költségvetés, a bírálók azt kifo­gásolják, hogy ezzel irányítóan be­avatkozik olyan gazdasági folyama­tokba, amelyeket elsősorban piaci erőknek kellene irányítaniuk. Ezért az utóbbi években a közvetlen tá­mogatás helyett egyre inkább a közvetett állami támogatást alkal­mazzák. Ennek lényege, hogy spe­cifikus kutatási célkitűzések helyett egyes vállalati kategóriákat támo­gatnak. Például azokat, melyek forgalma egy bizonyos határ alatt marad, de K+F-re már amúgy is költenek, vagy azokat a vállalato­kat, melyek bővíteni kívánják K+F tevékenységüket stb. Az utóbbi években általában az a jellemző, hogy az állam részese­dése az összes K+F kiadásokból csökkenő tendenciájú. A legújabb adatok szerint az NSZK-ban és Ja­pánban a legalacsonyabb ez a há­nyad, Japánban 25 százalék körül van, az NSZK-ban is kisebb, mint 50 százalék. Viszont az Egyesült Ál­lamokban, Franciaországban és Nagy-Britanniában az állam e ki­adásoknak kereken a felét viseli — bár Franciaországban újabban a Chirac-kormány azért tesz erőfe­szítéseket, hogy az állami kiadáso­kat változatlanul tartva, csökkent­se a hozzájárulás arányát. Az állami hozzájárulás nagyságát nagymértékben meghatározzák a katonai kiadások, amelyek az USA- ban és Nagy-Britanniában hagyo­mányosan magas szinten mozognak: az USA-ban és Nagy-Britanniában a teljes K+F ráfordításnak több mint 30 százaléka megy katonai cé­lokra, Japánban és az NSZK-ban ez csupán néhány százalék. Az öt nagy átlagában, ami egyúttal a tő­kés világ átlagát is jelenti, az ösz­­szes K+F ráfordításoknak több mint ötöde katonai célokat szolgál. Az NSZK-ban és Franciaország­ban a legnagyobb az alapkutatások részesedése az összes K+F kiadás­ból, 20 százalék körüli. A másik há­rom országban az alapkutatásra for­dított összegek csak csekély­ mér­tékben haladják meg a 10 százalé­kot. A ráfordítások ágazati metsze­te azt mutatja, hogy minden or­szágban az elektronika viszi el a pálmát, Japánban a legnagyobb a részesedése, míg a kémiai kutatá­sokra az NSZK költi a legnagyobb összegeket. A repüléssel és az űr­kutatással kapcsolatos kiadások az USA-ban a legnagyobbak, ezt kö­veti Franciaország és Nagy-Britan­­nia.Míg a K+F ráfordítások (input) a pénzbeni kiadásokkal és a kuta­tásban dolgozók számával meglehe­tősen jól jellemezhetők, addig az eredmények (output) mérése bonyo­lult, mert nincsen jellemző és elég nagy objektivitással megállapítható mennyiség. Az eredménykimutatás problémái Az eredmény mérésére az iroda­lom általában mutatószámrendsze­reket használ, mert egyetlen mu­tatóval a folyamatok nem jellemez­hetők. Ezek a mutatórendszerek sem adnak azonban elég egyértelmű és ellenőrizhető adatokat, így az eredmény méréséhez hatást mérő mutatókat is felhasználnak, például a csúcstechnológiák, tehát az inten­zív K+F ráfordításokat igénylő ter­mékek részesedését a külkereskede­lemben vagy ezeknek a termékek­nek a külkereskedelmi egyenlegét stb. Az output mérőszámai között van a tudományos publikációk száma, az idézettség stb. Ezeket bibliometrikai mutatószámoknak nevezik. Mérhe­tők abszolút egységekben, de viszo­nyíthatók akár a K+F területen dolgozó munkaerő létszámához vagy a teljes népességhez is. Output mé­rőszám lehet a szabadalmak száma, különösen az USA-ban kapott sza­badalmak száma. Egyrészt azért, mert az, aki az USA-ban szabadal­maztat, bizonyára azzal számol, hogy terméke (eljárása, szolgálta­tása stb.) az Egyesült Államokban versenyképes, tehát feltehetően va­lóban technikai újdonság. Másrészt az USA-ban a szabadalmi statisz­tika tartalmazza a szabadalmaztatás forrásországát is, tehát ezekből az adatokból már érdekes következte­tések vonhatók le. Így az, hogy a japán vállalatok az utóbbi években erősen előretörtek, az amerikai sza­badalmi statisztikában évekig az élén büszkélkedő General Electric­­től a Hitachi elhódította az elsősé­get. Abszolút számokat alapul véve, amerikai kutatók írják a publikált tudományos-műszaki cikkek 35 szá­zalékát, több szabadalmat nyernek el, mint az összes többi ország szakembere összesen, a második vi­lágháború befejeztétől 1987-ig be­zárólag 127 amerikai természettu­dós kapott Nobel-díjat, 98 európai­val és 5 japánnal szemben. A hatékonyság mérése szempont­jából a legtöbbet alkalmazott mu­tatószám a csúcstechnológiai termé­kek kivitelének és bevitelének há­nyadosa. Japán esetében ez a mu­tató 1963 és 1980 között ugrássze­rűen megnőtt. Míg a kezdő évben még csak alulról közelítette meg a 2-t, addig a mérés utolsó évében az export értéke az importnak már a négyszeresét is meghaladta. Fordí­tott a helyzet az Egyesült Államok­ban, ahol az említett 17 év alatt a hányados 3-ról 2 alá csökkent, és mint ismeretes, 1986-ban a bevitel már nagyobb volt, mint a kivitel. Az NSZK és Nagy-Britannia eseté­ben, bár csökkenő tendenciával, je­lenleg is 1-nél nagyobb ez a muta­tó, míg a francia külkereskedelem­ben már a 80-as évek elején 1 alá csökkent, tehát a csúcstechnológia importja nagyobb volt az export­nál. Érdekes és jellemző adat a sza­badalmi és licencbevételek­ és ki­adások egyenlege is, amely jelenleg csak az USA esetében pozitív, és ott az elmúlt évtized folyamán mégis emelkedő irányzatú volt. A japán mutató a 70-es évek eleje óta ne­gatív, az NSZK-ban is több a ki­adás, mint a bevétel, és az elmúlt évtized során az arány állandóan, romlott. Ezeknek az adatoknak az értékelésénél azonban tekintetbe kell venni a külföldi tőke beruházásait és a multinacionális vállalatok leányvállalat-alapításait. Mindkét esetben ugyanis a beruházók ap­­portként magukkal hozzák gyártá­si eljárásaikat és a know-how-t. Külön licencdíj forgalom ezzel te­hát nem jár. Amióta a kormányok közvetlen vagy közvetett módszerekkel támo­gatják a kutatási tevékenységet, azóta kell szelektálni, prioritásokat megállapítani, a pénzek elköltését ellenőrzni, s legalább becslést ké­szíteni a felhasználás hatékonysá­gáról. Nélkülözhetetlen tehát az ál­lami K+F politika kidolgozása, fo­lyamatos módosítása, a gazdasági és műszaki fejleményekhez való adap­tálása. A vizsgált tőkésországok eb­ből a szempontból igen különböző megoldásokat találtak, gazdasági helyzetük, hagyományaik, lehető­ségeik figyelembevételével. Az USA K+F politikájára az utóbbi években jellemző, hogy erő­sen kiépítették a katonai kutatást (a „hadászati védelmi kezdeménye­zés”, az SDI programja), az eddi­ginél jobban támogatják az alapku­tatásokat, elsősorban a felsőoktatási intézményekben, csökkentik az ál­lami részesedést a polgári célú ku­tatásoknál. Japánban keveredik a K+F politika decentralizálása és bizonyos szintézisre való törekvés Az egyes minisztériumoknak saját kutatási politikájuk van. Ezeket két kormányszerv fogja össze és koordi­nálja. Ennek a koordinációnak a révén jön létre a kormány általá­nos tudománypolitikai irányvonala. Maga a gazdaság dinamikusan nö­veli saját K+F ráfordításait, ennek következtében, továbbá azért, mert a katonai kiadások részesedése el­enyésző, az állami finanszírozás vi­szonylag alárendelt szerepet játszik. A kutatásnak ez a piacorientált­sága hasonló Japánban és az NSZK- ban. A formai, intézményi rend­szerben rejlő különbség abból adó­dik, hogy a német állam szövetségi felépítésű, míg Japán közigazgatása központosított, másrészt az európai körülmények következtében az NSZK-beli kutatásban sokkal na­­gyobb szerepet játszik a nemzetközi kooperáció, mint Japánban. Európai gondok Kétségtelen, hogy a csúcstechno­lógiai termékek széles választéká­ban Japán és az Egyesült Államok uralja a világpiacot, az európai tő­kés vállalatok viszonylag lemarad­tak ebben a versenyben. Ezt a le­maradást olyan európai problémák okozzák, melyek makacsul, szívósan és egyelőre nem csökkenő intenzi­tással jelentkeznek. A bürokrácia túlteng, kereskedelmi és vámkorlá­tok, nem vámjellegű akadályok szabdalják fel a piacot, nem ele­gendő a magasan képzett munka­erő, renyhén reagálnak a nagy vál­lalati konglomerátumok. Ezt a rést az európai tőkés gazdaságok észle­lik, tesznek is erőfeszítéseket a le­küzdésére, de úgy látszik, eddig kevés eredménnyel. Ezt bizonyítja, hogy az elektronikai termékek for­galmában a deficit jelentős és még mindig évről évre­ nő, multinacio­nális vállalatok európai leányvál­lalatai nemcsak állják, hanem meg is nyerik a versenyt a nemzeti vál­lalatokkal, a műszakilag fejlett és kevésbé fejlett nyugat-európai or­szágok közötti különbség inkább nő, mint csökken, és ez megnehezíti az összehangolt fellépést az USA- val és Japánnal folyó versenyben. Különösen kedvezőtlen tünet, hogy a távközlési berendezések világpia­cán, ahol Európa sokáig u­ralkodó helyzetet foglalt el, pozíciója a ten­gerentúli versenytársakkal szemben nagyon meggyengült. Az általánosan borús képet itt-ott kedvező elemek derítik fel. A leg­keresettebb gyógyszerek kereken 40 százalékát a svájci, nyugatnémet és brit gyárak állítják elő, az Airbus konzorcium kifejezetten sikeresen működik, a fúziók és a kooperációk révén erőteljesebb versenytársak jelentek meg a piacon, nemcsak Európában, hanem a világpiacon is A rés azonban létezik, és százával vannak problémák, amelyek bénít­ják az európai vállalatokat. Gát az európai valutarendszer, a sokféle tarka rendszerben és nem mindig kellő hatékonysággal folyó képzés, az amerikaihoz képest elképesztően magas távközlési díj, a kockázati tőke viszonylagos hiánya, a válla­lati méret­struktúra rugalmatlansá­ga és elavult rendszere stb. Van az európai elmaradásnak még egy fontos tényezője, melyre általában nem fordítanak elég fi­gyelmet sem a kutatók, sem a K+F politika kimunkálói. Ez pedig az, hogy a csúcstechnológiai eredmé­nyek hajszolása közben a nagy európai ipari országok szinte meg­feledkeznek a hagyományos ipar­ágak (a gépkocsiipar, a textil- és élelmiszeripar, a szerszámgépipar stb.) korszerűsítéséről, fejlesztéséről Ezekben az ágazatokban nem folyik elég intenzív és eredeti gondolato­kat is felvető K+F munka, holott ezeken a területeken még lényeges tartalékok találhatók, melyek ki­használásával az egész nyugat­európai ipart magasabb szinten le­hetne versenyképessé tenni. Mind­ezért a technológiai rés egy darabig még biztosan megmarad. Sattler Tamás KUTATÁS-FEJLESZTÉS KUTATÁS ÉS ÜZLETI ÉRDEK Még nem olyan régen egy cég tőzsdei megítélése attól is füg­gött, hogy mennyit költ K + F-re. Ma sokan úgy ítélik meg, hogy a kutatás és az üzleti eredmény között nincs feltétlenül kölcsönös kapcsolat. A csúcstechnológiai termékek al­kotják a nemzetközi kereskedelmi forgalom egyre nagyobb hányadát. Ezekre a technológiákra az a jel­lemző, hogy a termelési költségben a K+F kiadások az átlagosnál na­gyobb hányadot képviselnek. Ezt a helyzetet értékelve egyre több köz­gazdász és vállalati menedzser te­szi fel magának a kérdést: valójá­ban mi a helye egy vállalat belső életében a kutatásnak és/vagy a fej­lesztésnek. Nagyjából a 19. század utolsó har­madában kezdett szerepet játszani a tudomány a termelési technoló­giákban: ezen az alapon nőtt nagg­­gyá például a villamosgépek gyár­tása, a vegyipar és a gyógyszeripar. Századunk közepén az elektronika látványos fejlődése tudományos ku­tatások eredményeként alakult ki. Különösen az említett iparágak jár­tak élen vállalati kutatólaborató­riumok létesítésében. Ezeket a la­boratóriumokat munkájuk során egészen a közelmúltig lényegében a vállalati technológia fejlesztése, tökéletesítése hajtotta, egyre újabb eljárások kutatásán munkálkodtak. Drucker amerikai professzor sze­rint a sikeres vállalati kutatásnak ma már nem lehet motorja önma­gában a technológia, egyre inkább az üzleti érdek által ihletett K+F stratégia szükséges. Igazolásul hivat­kozik arra, hogy a Hoffmann—La Roche gyógyszergyár, amelynek ku­tatási költségvetése nagyobb bár­melyik konkurensénél, a 60-as évek óta egyetlen jelentősebb új termé­ket sem hozott piacra. Hasonló a helyzet ebből a szempontból a Sie­mensnél. Amerika egyik legismer­tebb és legsikeresebb kutató labo­ratóriuma, a régebben az AT & T- hez tartozó Bell produkált ugyan jelentős tudományos eredményeket, de ezek — a korábbiaktól eltérően — az utóbbi években nem hoztak jelentősebb üzleti sikereket. Ezzel szemben olyan vállalatok, amelyek lényegesen kevesebbet köl­tenek K+F-re, így az amerikai Merck, az angol Glaxo és­ Wellcome gyógyszergyárak évente a piacra dobnak egy-egy sikeres­­új termé­ket. A svéd ASEA innovációs te­vékenysége során sikert sikerre hal­mozott, és ma­ világméretekben ve­zet a villanymozdonyok, az egyen­áramú átvitel, az ipari robotok gyártása és eladása terén. Drucker ugyancsak a hibás gaz­dasági megfontolások közé sorolja azoknak a vállalatoknak a törekvé­seit, amelyek hoznak ugyan újdon­ságokat a piacra, de eközben arra törekszenek, hogy a vevőknek ne kelljen költséges új berendezéseket vásárolniuk, hanem az újdonság vagy a régivel vagy egy csak rész­ben felújított berendezéssel is használható legyen. A Nippon Elec­tric nemrégen egy félig elektroni­zált telefonközpontot hozott forga­lomba, amelyet a régiekkel együtt lehetett használni. Nagyot bukott vele, mert a vevők inkább a telje­sen elektronizált központokat vet­ték meg a NEC konkurenseitől. A sikert csak a piacismeret által irányított K+F” biztosítja. Amikor a 40-es évek közepe táján az Egyesült Államokban forgalomba kerültek a fekete-fehér tévékészülékek, az RCA főnöke azonnal rájött, hogy a piacnak színes készülékekre van szüksége, meghatározott áron, meg­határozott számú csatornaváltóval, meghatározott mérettel stb. Megin­dult a kutatás egy ilyen készülék előállítására. A japánok később ugyanezt a stratégiát követték, amikor a videokészülékeket fejlesz­tették ki: az üzleti célt és az üzleti stratégiát határozták meg először, és aztán nagy szakértelemmel ren­delkező kis kutatócsoportot állítot­tak rá a munkára. Mindezek azonban csak tünetek. Az alapkérdés az,­ hogy a vállalat­nak legyen-e egyáltalában kutató­laboratóriuma? Egy vállalati kuta­tóintézet ugyanis szükségszerűen a vállalat alaptechnológiájának terü­letén kutat, a vállalat fő profilját szolgálja. Ma azonban arra van szükség, hogy a vállalati fő profi­lon kívüli fejleményekkel is legyen tisztában a vezetőség. A Bell labo­ratóriumban a 40-es évek végén felfedezték a tranzisztort, amelyet alapvetően a telefónián kívül alkal­maznak, és fordítva: egyre több új­donság kerül a telefongyártásban, melyet kívülálló kutatóintézetek dolgoztak ki. Az új technológiák nem párhuzamosan futnak, hanem össze-vissza keresztezik egymást. Egy kutatóintézetnek tehát egyre inkább független üzleti vállalkozás­nak kell lennie, amely sok ipari megrendelőnek dolgozik szerződéses alapon. A megrendelőnek pedig nem kutatásvezetőt kell alkalmaz­nia, hanem technológiai menedzsert, aki szabatosan meg tudja határozni az üzleti célkitűzéseket, majd meg­rendeli és megfizeti azt a K+F tel­jesítményt, amely az adott üzleti célkitűzést megvalósítja. Az azon­ban még ma sem eléggé tisztázott, hogy az ilyen technológiai mene­dzsereket hol és hogyan kell képez­ni. (The Wall Street Journal, 1988. február 12.) K-I-F kiadások az Egyesült Államokban 1988-ban New York-i tudósítónktól. Az amerikai költségvetés a válla­latok, az egyetemek és a különböző alapítványok idén 131,5 milliárd dollárt fordítanak kutatásra és fej­lesztésre. Ez az összeg 7 százalék­kal haladja meg az 1987-es szintet. Az évtized első felében még évi 10 —11 százalékkal növekedett az Egyesült Államokban a K+F ki­adások összege. A Battelle’s intézet tanulmánya szerint az ország összes kutatási és fejlesztési kiadásainak 49 száza­lékát a költségvetés finanszírozza; tavaly a költségvetés a kiadások 46 százalékát vállalta magára. A költ­ségvetési K+F pénzek kétharmadá­val a hadügyminisztérium rendelke­zik, az egészségügy részesedése 12, az energetikai ágazaté 8, az űrku­tatásé­ pedig 7 százalék. Ami az egyes ágazatok kutatási és fejlesztési kiadásait illeti: a sort a repülőgépgyártó ipar vezeti 24 milliárd dolláros K + F költségvetés­sel, ennek az összegnek csaknem 80 százalékát a központi anyagi eszközökből fedezik. Az elektromos gépgyártás és a távközlési iparág összesített K+F kiadásai idén el­érik a 10 milliárd dollárt, ebből 4 milliárd költségvetési juttatás. A termelés többi ágazatában a kiadá­sok döntő többsége a vállalatokat terheli, a költségvetési hozzájáru­lás 3—16 százalék között alakul. A gépipar 11,9, a műszeripar 6,8, a kőolajipar 2,5, a gumiipar 1,5, az élelmiszeripar pedig 1 milliárd dol­lárt fordít 1988 ban kutatásra és fejlesztésre a Battelle's szerint. Ér­demes megjegyezni, hogy idén az élelmiszeripari kutatási tevékenység nem részesül költségvetési támoga­tásban. Az Egyesült Államok vállalatai közül a legjelentősebb K+F költ­ségvetést idén a következők tud­hatják magukénak: General Motors, IBM, Ford, AT & T, General Elect­ric, Du Pont, Eastman Kodak, Hewlett Packard és a Digital Equipment. A 12 kormányhivatal felügyelete alá tartozó 600 állami kutatóintézet idei költségvetése 16,4 milliárd dollár, 0,9 milliárddal több, mint egy évvel korábban. Az álla­mi kutatóintézetek mintegy 100 ezer tudományos munkatársat foglalkoz­tatnak. Rendelkezésére állunk, ha hirdetni kíván a VILÁGGAZDASÁGBAN! Hirdetésfelvétel: MTI Kiadó Szervezési Osztály Cím: 1016 Budapest, Fém u 5—7. Telefon: 756 722/1618 közv. szám: 75­ 9-737 Telex: 22-4371 —------------------------------­

Next