Világgazdaság, 2000. március (32. évfolyam, 42/7806-63/7827. szám)

2000-03-07 / 46. (7810.) szám

Gereben Ágnes Moszkvai Soros-leleplezések Több mint két hónap eltelt azóta, hogy­­Borisz Jelcin le­mondott elnöki mandátumáról, és hatalmát a politikai életben akkor nemrég feltűnt “nyeret­len kétéves” Vlagyimir Putyin miniszterelnökre ruházta át. Nyilvánvalónak látszott, hogy a leköszönő elnök sajátos újévi ajándékát akkor tudjuk majd értelmezni, ha már látj­uk, kinek az embere az utód. Hiszen aki “kitalálta” őt, az fogja mozgatni — legalább ideig-óráig. A leg­­újabb kori orosz vaddemok­rácia törvényeit szem előtt tart­va jómagam úgy véltem, hogy a március 26-i oroszországi el­nökválasztás után nagyjából két hónapot kell várni, mire a győz­tes Putyinnal szembefordulnak közvetlen környezetének ad­digra valamilyen oknál fogva megsértett tagjai, és a Jelcin el­nökkel szakító Korzsakov tá­bornok szaftos leleplezéseihez hasonlatos tanúvallomásaikból kiderül a hatalomváltás valódi háttere. Bevallom, tévedtem. Még csak ennyit sem kellett várni a válaszra. És ez arra figyelmez­tet, hogy Oroszországot többé nem lehet csakis a maga belső törvényei, saját politikai kultú­rája alapján megítélni, mert eh­hez már túlságosan sok szállal kapcsolódik a nyugati világhoz, így történhetett, hogy a világ s benne Magyarország biztonsá­ga szempontjából egyáltalán nem közömbös kérdésre — hogy ugyanis az orosz politikai elit mely csoportja juttatta ha­talomra a kérdéses múltú, jelen­téktelen, csipogó hangján beta­nult közhelyeket ismételgető fiatalembert—az első komoly választ egy “Dzsordzs Szorosz pénzügyér és filozófus” néven publikáló szerző adta meg a Moszkovszkije Novosztyi című újságban. T­öbb mint egy teljes új­ságol­­dalt elfoglaló cikkében Soros György az általa személyesen jól ismert Borisz Berezovszkijt nevezi meg a Jelcin utáni Oroszországról most megvaló­suló forgatókönyv értelmi szer­zőjének. Ez önmagában nem szenzáció. Hiszen közismert, hogy a kétes üzleti vállalkozá­sokból , többek között pilótaj­á­­tékból meggazdagodott, éles eszű és nagyon gátlástalan egy­kori matematikus évekig a Jel­cin család “Raszputyinja”, rossz szelleme, súlyos politikai döntések ösztönzője volt. Soros azonban—részben kimondva, részben csak homályos utalá­sokkal — lényegében előre el­tervezett gyilkosságsorozattal vádolja a pénz- és médiamág­nást. Krimibe illő módon re­konstruálja a Berezovszkijjal folytatott saját, hosszú beszél­getései, az oroszországi ház­robbantások, a csecsenföldi háború, valamint a moszkvai politikai változások között le­hetséges oksági összefüggést. A kulturológiai elmélkedések­be csomagolt érvelés lényege az, hogy Berezovszkij a Bank of New Y­ork világraszóló orosz pénzmosási botránya nyomán hirtelen ráébredt: ha Jelcin el­nök 2000 nyarán kitölti mandá­tumát, számára nem csak Oroszországban, hanem a nyu­gati világban sem lesz hely. Hi­szen az ő törvénytelen tranzak­cióinál sokkal kisebb pénzmo­sási ügyeket sem lehet a sző­nyeg alá söpörni. A korábbi évek viszonylag engedékeny nemzetközi banki politikája után tavaly a volt szovjet érdek­szféra számos újgazdagja szá­mára ez valóban sokkoló felis­merés lehetett. Berezovszkij egyszer a Szo­csiből Moszkvába tartó magán­repülőgépén vendégül látott Soros Györgynek azzal dicse­kedett, hogy több csecsen had­urat megvásárolt. Ezután “Samil Baszajev dagesztáni be­törése” — a második cse­csenföldi háború előidézője — “gyanússá vált számomra”, írja Soros, aki saját bevallása sze­rint csak azt figyelte, vajon a csecsen terrorista valóban kivo­nul-e fegyvereseivel Dagesz­­tánból arra az időpontra, ame­lyet az időközben különösebb politikai előélet nélkül minisz­terelnökké kinevezett Vlagyi­mir Putyin a nyilvánosság előtt meghatározott. Kivonult, nyugtázza Soros drámai hangon a szerinte Putyin számára eltervelt “imázsteremtő” színjáték fejle­ményeit. Majd lehangoltan hozzáteszi: “S még ezután is nehezen tudom elhinni, hogy a moszkvai házrobbantások e terv részét jelentették. Ez túlsá­gosan ördögi elgondolásnak látszik.” Ennyi óvatosság, ugye, szükséges egy sajtó- és rágalmazási per elkerüléséhez. De hogy mégis világos legyen a mondanivalója, Soros megad­ja a kegyelemdöfést: “Igaz, ez önmagában nem lenne egyedi eset. Az ettől a sztálini megtor­lások igazolására felhasznált Kirov-gyilkosságig Oroszor­szág története tele van a provo­kátorok által elkövetett bűntet­tekkel. A házrobbantások azon­ban, ha csakugyan ilyen jelle­gű ügyről van szó, példa nélkül állnak. Mégsem tudom ezt ki­zárni. Berezovszkij szempont­jából (őt ismerve — G. A.) lo­gikusnak látszik. És eszközt adna Berezovszkij kezébe Putyin kontrollálására. Egyelő­re nem rendelkezünk olyan ada­tokkal, amelyek cáfolnák ezt a feltételezést.” A mégoly óvatos fogalmazás ellenére is hátborzongató vád. Ráadásul nem először hangzik el. Három hónappal ezelőtt a szovjet korszak sokat szenve­dett egykori máskéntgondol­­kodói ünnepélyes nyilatkozat­ban szólították fel az oroszokat, hogy ne álljanak egy ártatlan civil áldozatokat követelő há­ború mellé, amelyet a házrob­bantások ürügyén, “terrorista­ellenes hadművelet” néven folytatnak. Ebben a dokumen­tumban szerepel először nyil­vánosan a feltételezés, hogy a házrobbantások mögött az orosz titkosszolgálatok állnak. Mert már három hónapja is fel­tűnő volt, hogy egyetlen rob­bantás vélelmezett csecsen el­követőit sem találták meg. Ez a törekvés azóta sem járt siker­rel. A titkosszolgálatok helyett Berezovszkij keze nyomát fel­ismerni vélő Soros pedig már kész tényként állapítja meg: a Putyint hatalomra juttató érdek­­csoport Berezovszkij irányítá­sával ezután is mindent meg fog tenni, hogy a korábban háború­ellenes orosz társadalomban ébren tartsa a házrobbantások kiváltotta rettegést. Ez pedig a nacionalista, autoriter állam lé­lektani alapja lehet. Tegyük hozzá: a félelem a szovjet kor­szak alig egy évtizede még ele­venen élő ideológiai cementje volt, amely ilyen rövid idő alatt ki sem lúgozódhatott a társadal­mi tudatból. Az olvasónak bizonyára fel­tűnt Soros György tájékozott­sága az orosz történelemben. A Kirov-gyilkosság ilyen beható ismerete talán még belefér a képbe. Ám a századelő nagy­hercegeket, minisztereket rob­bantó eszer forradalmáráról, a rendőrügynöknek bizonyult Jevno Azefről a nyugati világ “pénzügyőrei és filozófusai” közül viszonylag kevesen tud­nak. Jogos a feltételezés, hogy a cikknek orosz szerzőtársai is vannak. Ezenkívül nem alapta­lan a gyanú, hogy Soros György­nek személyes elszámolnivaló­­j­a lehet B­orisz Berezovszkijj­al, akivel nemrég még rendszere­sen és bizalmasan tárgyalt a vi­lág különböző pontjain; az amerikai—magyar pénzmág­nás maga is utal az orosz Szvjazinveszt kommunikációs holding privatizálása miatti 1997-es konfliktusukra, ame­lyet követően olyan érzése volt, hogy Berezovszkij a szó szoros értelmében meg akarja őt ölni. Soros György megszólalása azonban e körülmények figye­lembevételével is komoly po­litikai lépés, amely ma még be­láthatatlan következményeivel együtt Oroszország új keletű nemzetközi beágyazottságát ta­­núsítja. És ez azért jó hír. ¡¥^( 8g , j s ',} * | — Vége a tétlenségnek, szívem: kormányzati intézmény keres nagyszájú, pletykás alkalmazottakat kiszivárogtatói munkakörbe... A szerző az ELTE kutatója BusinessWeek Az internetmánia elérte az Atlanti-óceán innenső partját, kiváló lehetőségeket kínálva Nagy-Britanniának a gazdaság modernizálásához, a termelé­kenység növeléséhez és a vál­lalkozói szellem újraélesztésé­hez. Bár a britek kétévnyi lema­radásban lehetnek az Egyesült Államok hálózata mögött, a szi­getország több tekintetben is előnyöket élvez a kontinenssel szemben. A fejlett tőkepiacok, az angol nyelv és a világháló­hoz való hozzáférést segítő szolgáltatások elterjedtsége kedvező környezetet teremte­nek ahhoz, hogy az Egyesült Királyság kiépítse a maga “új gazdaságát”. Európa államai most is az elektronikus kereskedelem sza­bályozásáról és adóztatásáról vitatkoznak, miközben Tony Blair miniszterelnök és Gordon Brown pénzügyminiszter elkö­telezték magukat, hogy 2002- re Nagy-Britannia lesz a “leg­jobb hely a világon” az internetes kereskedelem szá­mára. A megvalósítás első lé­pése lehet a tőkejövedelmek je­­lenleg 40 százalékos adójának megfelezése. Ezzel a lépéssel is kockázatvállalásra bátorítanák a sziget vállalkozó kedvű lakó­it. A kedvező adózású, részvé­nyekhez kapcsolódó ösztön­zők, elsősorban az opciók e kör­ben való elterjedése is segíthet­ne megelőzni az ország legte­hetségesebb informatikai szak­embereinek a tengerentúlra áramlását. ____________ VILAGGAZDASAG| T #■ IV INTERNATIONAL « 4 Heralo*n^fe.enbiinc Az amerikai gazdaság a tava­lyi utolsó negyedévben éves szintre kivetítve 6,9 százalék­kal gyarapodott. Al Gore való­színű demokrata elnökjelöltnek azonban hamarosan rá kell majd jönnie, hogy jóból is meg­árt a sok. A túlzottan gyors nö­vekedés miatt ugyanis Alan Greenspan, a Federal Reserve elnöke úgy döntött, hogy erő­teljesen lehűti a gazdaságot. A monetáris politikában bekövet­kezett változások csak késéssel érvényesülnek a gazdaságban, ezért az amerikai választók csu­­pán októberben szembesülnek majd a ténnyel, hogy a gazda­ság jóval gyengébb annál, mint azt a jelenlegi, csupa derűt su­gárzó képek sugallják. A való­ságban kísérteties a hasonlóság az ősszel várható gazdasági helyzet és az 1990—91-es gyengélkedés között, ami hoz­­záj­árult George Bush vereségé­hez. A növekvő olajárak akkor is felkeltették az inflációs félel­meket, akárcsak most. A Fed, a jelenlegi helyzethez hasonló­an, felpumpálta a kamatokat. Most június 30. óta már négy ízben hajtott végre kamateme­lést, de eddig nem sikerült le­hűtenie a gazdaságot. A piac arra számít, hogy Greenspan addig fogja növelni a kamat­szintet, amíg nem mutatkoznak meg a nyilvánvaló lassulás je­lei. Más szavakkal: Amerika va­lószínűleg közel került a jelen­legi gazdasági ciklus csúcsához. Greenspan persze nem akar re­cessziót, de a gazdaságban a puha átmenet és az óvatos kiiga­zítás csak a tankönyvekben lé­tezik, a való életben gyakran túl­lőnek a célon. Gore számára ez akkor jelenthet gondot, ha a gaz­dasági visszaesés túl gyors és látványos lesz. Greenspannak Benjamin Friedman harvardi professzor szerint az a dilem­­máj­a, hogy ha túl óvatos, új inf­lációs spirált indíthat be. A de­mokraták csak remélhetik, hogy Greenspan épp elegendő, de nem túl sok visszafogást adagol. Die Presse A Nemzetközi Valutaalap komoly személyi, de még je­lentősebb tartalmi döntés előtt áll. Az a német kísérlet, hogy Caio Koch-Wesert állíttassa a szervezet élére, komoly nem­zetközi felbolydulást okozott. A csütörtöki próbaszavazáson kiderült, hogy Koch-Weser az EU erőteljes támogatása ellené­re sem kapja meg a szükséges abszolút többséget. Világossá vált, hogy a vitatott szakértel­mű és az amerikaiak által hatá­rozottan elutasított jelölt már nem jöhet szóba. Ha mégis, már az elején gyakorlatilag tárgya­lóképtelen lesz. A vezetési vita tovább gyengíti az IMF-et. A­­ szervezet tűzoltó szerepét, azaz hogy akkor lép közbe, ha pénz­ügyi válság fenyeget, egyre töb­ben vitatják. Főleg az a gyanú ártott sokat az IMF tekintélyé­nek, hogy Oroszországban sö­tét csatornákon elfolytak a va­lutaalap pénzei. Az alap politi­káját általában is vitatják. Fő­leg azt bírálják, hogy nem ész­leli időben a válságokat. ­­U ÜZLETI NAPILAP FÓRUM LAPOZGATÓ 2000. MÁRCIUS 7. N • • Ügyész a paraván mögött Györgyi Kálmán hallgat. Nem fecseg, nem mosolyog talányosan, nem ad alapot san­da találgatásoknak és nem ejt el itt-ott, nyilvánosan vagy suttyomban sejtető félmondatokat, nem árul el apró titkokat olyan embereknek, akikről tudja, hogy ígéretük ellenére, pon­tosan kiszámítható pályán úgyis útnak indítják az informá­ciós impulzust, amely — visszataszító felhangokat verve — végül szökőárként árad végig a hazai közéleten, médián. Nem csinál ilyeneket, s ez is mutatja, hogy nem politikus. Persze lehet, hogy csak takarékos ember, mert pontosan tudta, hogy mindezt úgyis megteszik helyette mások. Az elmúlt napokban szinte példátlan, s jószerivel minden tényleges alapot nélkülöző találgatássorozat uralta a ma­gyar sajtót. Akadt lap, amely már a múlt hét kedden tényként közölte, hogy aznap lemond Györgyi Kálmán. Ha tévedtek is az időpontban, de a végeredményben igazuk lett — igaz, hogy a történet kezdő- és végpontjai közt naponta voltak kény­telenek cáfolni, árnyalni, igazítani saját korábbi állításai­kat. Kicsit vicces volt, de nem kirívó. A dolgok nyilvánvaló egybeesése egyébként—talán máig leghitelesebben — lemondási okként a médiakuratóriumok ügyére utal. Györgyi Kálmán állásfoglalásában egyértelműen kijelentette, hogy a közmédiumok kuratóriumai törvényesen nem alakíthatók meg kizárólag kormánypárti jelöltekből. Áder János házelnök ennek ellenére ezt a megoldást terjesztette az Országgyűlés elé. Azt ugyebár mondani sem kell, hogy Áder döntése vegytiszta politikai-hatalmi számítási és érvrendsze­ren alapul, s nem sok köze van a jogállam eszméjéhez. Ha én lennék a legfőbb ügyész, s állnék a törvényesség fe­lett őrködő szervezet élén, ugyancsak gondolkodóba esnék, ha észrevenném, hogy egy, az ország egészét érintő, az ál­lam demokratikus működését alapjaiban meghatározó jog­kérdésben a hatalom birtokosai nyilvánvalóan tesznek a vé­­leményemre. Vagy komolyan veszik a legfőbb ügyészt, vagy nem. Ez nem olyan poszt, amelynek betöltőjére csörgősip­kát lehet húzni, s ha ne adj ’ isten mégis sor kerül erre, akkor a plenáris ülés termét is föl kell szórni fűrészporral és át kell minősíteni poronddá. Ez megint olyan ügy, amiből nem lehet jól kijönni. Kifelé rossz az üzenete annak, hogy az Európai Unióba igyekvő Ma­gyarország egyik legfőbb törvényoltalmazója — kvázi a de­mokrácia védelmében — lemond. Enyhén szólva állott sza­ga van annak is, hogy a kurátorok megválasztása kapcsán — ilyen zaklatott, kirekesztős, haideres időkben — a polgá­ri kormányt a parlamenti szélsőjobbal való összekacsintás­­sal vádolja az ellenzék—és ezt bizony nem sikerül kellő meg­győző erővel cáfolni. Az meg egyenesen érthetetlen, hogy a kormány miért nem próbálja meg legalább a látszatát fenn­tartani annak, hogy nem törekszik minden eszközzel a köz­médiumok feletti totális hatalom megszerzésére. Igazán nem tudom, mi játszódhatott le az elmúlt héten Györ­gyi Kálmán fejében. Miért hezitált, ha hezitált egyáltalán. Mert szerintem kezdettől fogva egyenesek voltak a szándékai. Aligha a maszatolást tűzte ki célul. Legfőbb ügyészi mű­ködése alatt legalábbis nem ez volt rá jellemző. Mindvégig képes volt önmagát és az általa irányított szervezetet kellő­en távol tartani a változó hatalmi kurzusoktól, s tette ezt úgy, hogy nyilvánosan sohasem szegült szembe az éppen aktuá­lis kormánnyal. Nem ebben a ciklusban vetődött föl először az ügyészség kormány alá rendelésének ügye. A Fidesz vi­szont kezdettől fogva konzekvensen hangoztatta ezt a szán­dékot. Györgyi Kálmán nyíltan sohasem konfrontálódott, csupán a háttérben, s az utóbbi időben mind határozottab­ban, megalapozott érveléssel hangoztatta, hogy az ügyészi szervezet egyik legfőbb értéke az alkotmányos függetlenség. És ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a világnak ezen a tájékán már láttunk idevágó rossz példát. Én annak idején­ még olyan könyvből tanultam, amelyben a rossz emlékű nép­ügyész, Visinszkij, a szovjet államhatalom könyörtelen vé­delmezője, a koncepciós perek torz lelkű atyja jeles jogtu­dósként volt aposztrofálva. Engem — miként azt hiszem, a politikai hatalom gyakor­lóinak jelentős részét — még tanított az egyetemen Györgyi Kálmán. Csak jó emlékeim vannak róla. Szerettem nála vizs­gázni, mert kiszámítható volt, nyugodt és tisztességes. Az elmúlt hét egyetlen pozitív előjelű találgatása — szá­momra — az volt, hogy a leköszönő legfőbb ügyész vissza akar menni tanítani. Ha ez igaz, akkor a joghallgatók lesznek az egyetlen nyer­tesei ennek a szomorú procedúrának. ^_______________________________________Illisz L. László^

Next