Világgazdaság, 2011. május (43. évfolyam, 83/10598-104/10619. szám)

2011-05-16 / 093. (10608.) szám

201 VILÁGGAZDASÁG VÉLEMÉNY BRAUNMÜLLER LAJOS Kormányzati keresztutak Felemás képet mutatnak a kormány első évének munkaerőpiacot érintő intézkedései, és egyelőre az eredmé­nyük sem látszik. A kétségkívül elő­remutató lépések mellett a politikai populizmusnak is bőven van tere. Az uniós elnökség nyitányát jelentő saj­tótájékoztatón ugyan több szó esett a médiatörvényről, mint az elnökségi programpontokról, egy fontos mondatot mégis kimondott Orbán Viktor: tudomá­sul kell venni, hogy az uniós polgárok nem élhetnek úgy tovább, ahogy eddig éltek. Az EU gazdaságának a foglalkoz­tatásra, a termelésre kell épülnie a ko­rábbi, adósságokból finanszírozott fo­gyasztás helyett. Az álláspont több poli­tikai nyilatkozatnál. A szakértők, de már az újságolvasó laikusok előtt is rég­óta világos: a globális gazdaságban Eu­rópa lemaradni látszik azon egyszerű ok miatt, hogy a versenytársaink - Észak- és Dél-Amerika, valamint Ázsia - többet és jobban dolgoznak, mint mi. A foglalkoztatottság középpontba állí­tásával lényegében új uniós paradigmát hirdető magyar elnökség kormánya ide­haza is hasonló célokat kíván követni. A gazdaság szereplői számára pedig rég­óta világos, hogy a fent említett uniós célokat Magyarországon még sürgetőbb ütemben kell megvalósítani. A kormány - a tíz év alatt megterem­tendő egymillió új munkahely ígéretével - az elmúlt egy évében sorra hozott olyan intézkedéseket, amelyek ezt szol­gálják, ám szinte mindegyik súlyos koc­kázatokat hordoz magában. Az indoko­latlanul hosszú késlekedés után bemuta­tott Széll Kálmán-tervben a kormányzat egyértelművé tette, felszámolja a rend­szerváltás utáni években tobzódott rok­­kantbiznisz-örökségét, és az álrokkanta­kat visszavezeti a munkaerőpiacra. Ám éppen a visszavezetés hiányzik, hiszen a felülvizsgálat és a pénzcsap elzárása még nem ad munkát senkinek. Ehhez mind a hatékony intézményi háló, mind a kidolgozott eljárásrendszer hiányzik. A munkaerőpiacra kívánják terelni azon 16 éven felülieket is, akik nem szeretné­nek tanulni. Ez a sokat vitatott intézke­dés több ponton indokolható, ám kienge­désük az utcára még náluk sem jelent automatikus elhelyezkedést. Szintén jó az iránya az új közmunkaprogramnak, ám a megvalósításán már látszik, eddig nem váltotta be a hozzá fűzött reménye­ket. Sőt, a régi rendszerről az újra törté­nő átállás az év első hónapjaiban több problémát hozott, mint amennyit megol­dott. Az eddig leghatékonyabbnak látszó eszköz a bürokráciacsökkentő csomag­ban foglalt intézkedéshalmaz. A dolgo­zók felvételét és elbocsátását egyaránt megkönnyítő, a rendes szabadságot megkurtítani szándékozó, a munkaválla­lók védelmét zárójelbe tevő programcso­mag olyan politikai kockázatokat rejt magában, amelynek keserű piruláit még ezután kell lenyelnie a kormánynak, ám kétségtelen, a munkahelyteremtő tőke számára vonzó mindez. Az alapvetően jó irányú, ám kétséges hatékonyságú vagy súlyos társadalmi konfliktusokat eredményező intézkedé­sek mellett a fő célokat teljes mértékben keresztbe verő kezdeményezések is van­nak. Nem használ a munkahelyterem­tésnek, hogy korábban sosem látott esz­közökkel, az állami megrendelések megvonásával és bérkommandóval sze­retne a kormány olyan bérkompenzációt kicsikarni, amely eltakarja az új adó­rendszer hibáit. A válság miatt kivetett különadók, és az így elmaradó beruhá­zások is messzebb vittek az egymillió új munkahelytől. A szavazatok számlálása­kor nagyon is kifizetődő, de az agrárgaz­dasági racionalitással köszönő viszony­ban sem lévő vidékstratégia papíron emelheti ugyan a foglalkoztatást, de az exportképes, profittermelő agrárium he­lyett lényegében egy államilag finanszí­rozott szociális foglalkoztatót csinálna a vidékből. Ez inkább vinné, mint hozná a pénzt a költségvetésnek, ezért a megva­lósulása is kétséges. A kormány a saját ígéreteinek foglya. A tisztességes bért, a multik megadózta­tását, a szétparcellázott, de mégis virág­zó vidéket felrajzoló politikai szólamok éppúgy kötik a kormányt, mint az egy­millió új munkahely valóban eltúlzott, ám kívánatos ígérete. Csakhogy a popu­lista szólamokból eredő kényszerpálya és a foglalkoztatottság növelésének kényszere egymást keresztező utak. ■ A szerző a Világgazdaság munkatársa­ ­i különadók miatt elmaradó beruházások is messzebb vittek az egymillió új munkahelytől. HAROLD JAMES A hét szűk esztendő: Európa nem Latin-Amerika Európa déli peremén vannak történelmi előzményei az ál­lamcsődnek, ezek azonban nem túl szívderítők. A magu­kat makacsul tartó problémák kezelése általában időt vesz igénybe, türelmesnek lenni azonban - főleg demokráciá­ban - fölöttébb nehéz dolog. Európa mostani bajaihoz a leg­nyilvánvalóbb párhuzamot az 1980-as évek latin-amerikai adós­ságválságai kínálják. Mexikó 1982 augusztusában fenyegetett adósságmegtagadással, s hama­rosan követették további nagy hi­telfelvevők, nevezetesen Argentí­na és Brazília. Az akkor esetleg járványszerű terjedésnek induló csődök magukkal rántották volna a vezető ipari országok bankrend­szereit, a világnak pedig újra át kellett volna élnie a nagy válság idején tapasztalt megrázkódtatá­sokat. A kormányok ezek után hét éven keresztül időhúzásra ját­szottak. Az akkori megközelítés szerint a hitelfelvevő államok gaz­daságpolitikájának javítását ösz­­sze kell kapcsolni a nemzetközi intézmények támogatásával, de a bankoknak is késznek kell lenni­ük új hitelek folyósítására. Ez utóbbi teljes ellentmondásban állt a felelős banki magatartás az idő tájt érvényes szabályaival. Három évvel a latin amerikai válság kirobbanása után az akko­ri amerikai pénzügyminiszter (James Baker) bejelentette, hogy a kezdeti választ szisztematikussá kell tenni. A felvetés nem árulko­dott különösebben nagy képzelő­erőről: a bankoknak és a nemzet­közi szervezeteknek többet kell hitelezniük, miközben az adós ál­lamok folytatják a gazdaságpoliti­kájuk javítására irányuló erőfe­szítéseiket. A Baker-terv általános csalódottságot váltott ki, a növe­kedés gyengült, az IMF pedig ténylegesen csökkentette a hitele­zéseit. További három évnek kellett el­telnie, amíg egy új amerikai pénz­ügyminiszter, Nicholas Brady ki­elégítőbb programmal állt elő. Eb­ben a bankok számára olyan me­nüpontok szerepeltek, mint ala­csonyabb kamatok és a tőketarto­zás csökkentésének elfogadása. Ha a hitelező bankok vonakodtak volna a tartozások ilyen jellegű átstrukturálásától, akkor vállalni­uk kellett volna újabb hitelek fo­lyósítását. A nemzetközi intézmé­nyek hiteleit fel lehetett használni a fennálló adósság alacsonyabb értéken történő visszavásárlására is. A Brady-terv szemlátomást nagy siker lett: visszatért a biza­lom, megfordult a Latin-Ameriká­­ból kiinduló tőkemenekítés, a tő­kepiacok pedig késznek mutat­koztak a térség finanszírozásá­nak felújítására. Az akkori Brady-terv egyértel­műen jó modellnek látszik Dél- Európa számára. Miért ne kerül­hetnénk el hétévnyi nyomorúsá­got, és miért ne kezdhetnénk el most is hasonló mentőakciókat, amelyek nyomán visszatérhetne a gazdasági erő és dinamizmus? A legnyilvánvalóbb válasz az, hogy a bankok a latin-amerikai történet kezdetén sem engedhették meg maguknak a tervből eredő tőke­vesztést A hét évre azért volt szükség, hogy megfelelő tartalé­kokat képezzenek a később tudo­másul veendő veszteségekkel szemben. A Brady-terv nem hiva­talos körökből indult ki. A felvetés néhány nagy pénzügyi intézmény azon hajlandóságából eredt, hogy elkezdjenek kereskedni a diszkon­tált adósságpapírok piacán, ami­vel meg lehet szabadulni a múlt­ban elkövetett hibák hagyatékától. A terv végrehajtásában két in­tézmény játszott vezető szerepet: az USA-ban a Citicorp, Európá­ban a Deutsche Bank. Az akkori vezetőik az akcióikat úgy mutat­ták be, mint amelyeket az előrelá­tó jóakarat és a világ egészének jóléte iránti aggodalom vezérel. Ez ugyan elképzelhető, de a két intézmény azt is demonstrálni akarta, hogy a mérlegpozícióik erősebbek, mint a versenytársai­kéi. Németországban a Dresdner Bank és a Landesbank hálózat tagjai nem engedhettek meg ma­guknak ekkora érvágást. Emellett az adós államok - fi­gyelmen kívül hagyva a térség választóinak a reformokkal szem­beni ellenszenvét - fontos szerkezetátalakító műveletekbe fogtak. Mexikó elfogadott egy „szolidaritási és növekedési pak­tumot”, amelytől látványosan ja­vult a befektetői bizalom, és csök­kentek a korábbi, csillagászati ka­matok. Az akkori adósságválság megoldásának végső lépését a nemzetközi valutarendszer kor­rekciója jelentette. Az 1982 utáni adósságválságot jelentősen sú­lyosbította, hogy a dollár akkori­ban látványosan megerősödött, az USA valutájának 1985 utáni gyengülése azonban enyhítette a latin-amerikai országok tényle­ges adósságterheit. Ezzel egybe­cseng, hogy a mai európai válság megoldását is hátráltatja az euró magas árfolyama. Egy mai, európai Brady-terv nem szavatolná magától azokat a feltételeket, amelyek sikerre vin­nének egy hasonló kísérletet. A főbb irányok egyikében sem lát­szik­ tényleges haladás, a fogana­tosított megszorítások miatt óriá­si a frusztráció, és nincsenek vilá­gos jelei a Dél-Európában elindí­tott reformok hosszú távú fenn­tarthatóságának. Távolról sincse­nek megoldva az európai bankok problémái sem. Egy versenyké­pes európai bankrendszer meglé­te ösztönzést adhatna ahhoz, hogy az erősebb intézmények - a további expanziójukat elősegíten­dő - nagyobb kockázatot vállalja­nak. A válság nyomán azonban a politikusokat túlságosan is fek­tik a „bukáshoz túl nagy” bank által támasztott problémák,­­­ként pedig félnek a kisebb, esetleges tömeges összeomlás­tól. A feltőkésítés sem ért el oly­ szintet, hogy legyen elégség számban erős bank. Végezetül, a megoldás útjába ott áll a valutákkal kapcsolati globális bizonytalanság. Az eg­yéges valuta az euróövezet súly­nehézségei ellenére jelentős, megerősödött, ez megnehezíti exportvezérelt kilábalást. Ha nincsenek meg azok az új feltételek, amelyek annak ideje működőképessé tették a Brad tervet, akkor nem vezetne semi jóra egy adósságcsökkentő program átvétele, mert az csak t­vább növelné a bizonytalanság és táplálná azt a politikai ellen­­zést, amely már így is az eurós integráció aláásásával fenyeg Márpedig Európa - éppen a­szonylagos prosperitásánál fog - kevésbé lehet ráhangolva a k­­l­ai hét szűk esztendő elviselés­re, mint voltak a 80-as években sokkal szegényebb latin-amerit államok. Copyright: Project Syndicate, 2011 @ www.project-syndicate.org ■ Távolról sincsenek megoldva az európai bankok problémái sem. A szerző a Princeton Egyetem történe­lemprofesszora JEGYZET Ki tehet arról, hogy hazánk a térség leginkább eladósodott országa lett? Miközben a T. Ház illetékes albizottsága erre ke­resi a választ, a közvélemény túlnyomó része egyelőre két alap­­vető összefüggés belátásával küszködik. Az egyik: ha valaki évtizedeken keresztül sokkal többet költ el, mint amennyije van, abból bizony baj lesz. A másik: mivel Magyarországon több évtizedes hagyománya van a költségvetési deficitnek, az államadósság nem tehet mást, mint hogy nő. Maximum a GDP-arányos adósságráta csökkenhet, ahogy tette ezt 1995 és 2001 között, a privatizációs bevételeknek és a bruttó hazai termék gyors bővülésének hála. Bár e két megállapítás triviálisnak tűnik, valójában ezek belátásán múlhat a mostani, államadósság ellen hirdetett „hadjárat” sikere is. Ha ugyanis „felelősöket” keresünk a 80 százalékos GDP-arányos államadósság-ráta mögött, bizony olyan tételeket kell említenünk, mint a tetemes nyugdíjkiadá­sok, a közszféra 2002 után elszabaduló bérköltsége, az időre túlméretezetté váló szociális ellátások vagy az erőltetett tempó­jú autópálya-építések. Vagy a bevételek oldaláról: az alacsony foglalkoztatás, az apadó adóbefizetések, illetve a méretes feke­­egazdaság. Vagyis az a mód, ahogyan a magyar társadalom és gazdasá immár hosszú évek óta működik. A kormányzati felelősség per­sze nem elhanyagolható, finoman szólva is megmosolyogtató, ahogyan ma már minden korábbi kormányzati szereplő a bá­tor, de meg nem hallgatott reformer dicsfényében igyekszik tül­dökölni. Miközben a tettek mezeje meglehetősen kopár marad Azt, hogy a jelenlegi kormány is erre a sorsra jut-e, egye­lőre nem tudni. A második nyugdíjpillér kidöntésének ugyan látványos egyszeri hatása lesz az adósságrátára, de komoly á alakítások nélkül tovább folyik az eladósodás. És a közvéleke­dés egyelőre messze jár attól, hogy amikor bűnösöket keres e téren - mint teszi azt az országgyűlési bizottság is -, ne ódz­kodjon néha tükörbe is nézni. S­zóljon hozzá! www.vg.hu/velemer KISS ROLAND Bűnbak a tükörben 2011. május 16., heti a világ élvonalától a világgazdaság olvasóinak VILÁGGAZDASÁG A szerkesztőség központi száma: 489-1195 A kiadó központi száma: 489-1175 Főszerkesztő-kiadóvezető Balasi tamás ■ Felelős szerkesztő: Újvári Miklós ■ Lapszerkesztők: Gaál Csaba, Szerdahelyi Csaba ■ Vezető szerkesztők: Barát Mihály (vállalatok, piacok, befektetések), Gaál Csaba (vélemény), Gyükeri Mercéd (belföld, külföld, Európai Unió) ■ Kocsi Ilona főmunkatárs ■ Kiadó: Zöld Újság Zrt. ■ Szerkesztőség és kiadó: 1122 Budapest, Városmajor utca 12-14. Postacím: 1539 Bp., Pf. 653. Telefon: 489-1175, 489-1195, fax: 489-1­ ■ Hirdetések felvétele: 1122 Budapest, Városmajor utca 12-14. Telefon: 488-5676, 488-5626, e-mail: hirdetesfelvetel@axelspringer.hu ■ Ügyfélszolgálat előfizetéssel kapcsolatos információ: megrendelés: telefon: 488-5588, fax: 488-5562 ■Előfize díj: 1 évre 78 876 Ft, fél évre 39 438 Ft, negyedévre 19 719 Ft, egy hónapra 6573 Ft ■ Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt. Hírlap Üzletága ■ Árus terjesztés: Lapker Zrt. ■ ISSN­ 0042-6148 ■ Nyomdai előállítás: AS Nyomda Kft Szilády II. 6000 Kecskemét, Mindszenti krt. 63., telefon: 76-481-401, fax: 76-481-204, felelős vezető: Boros Gábor ■ Munkaszám: 300011 » Nyomás napja: 2011. május 15. ■ A Világgazdaság bármely részének másolásával, terjesztésével, az adatok elektroni tárolásával és feldolgozásával kapcsolatos minden jog fenntartva. Értesüléseket átvenni csak a Világgazdaságra hivatkozva lehet. A lapban közölt táblázatok adatai tájékoztató jellegűek, amelyekért felelősséget nem vállalunk. ■ A Világgazda példányszámát a Matesz auditálja. ■ A Világgazdaság és a Világgazdaság Online tartalmai (fotók, írott anyagok vagy azok részletei) a kiadó írásbeli vagy elektronikus dokumentumba foglalt engedélyével közvetíthetők a nyilvánossághoz. Tájékoztatjuk Olvasóinkat, hogy a különböző versenyeken, játékokon, akciókon, szavazásokon, rejtvénypályázatokon stb. részt vevők által személyesen, írásban, telefonon, SMS-ben, interneten, e-mailben megadott személyes adatok nyilvántartásunkba kerülnek. Az adatokat megadva hozzájárulnak ahhoz, hogy a felhasználásával a Társaságunk érdekeltségébe tartozó cégek, amelyek az adatok feldolgozását is végzik (Axel Springer Magyarország Kft., Axel Springer-Budapest Kiadói Kft., Harlequin Magyarország Kft., Zöld Újság Zrt., Petőfi Lap- és Könyvkiadó Kft., Népújság Kft, Hungaropress Sajtóterjesztő Kft.), előfizeti megrendelését teljesítsük, akcióira, kiadványaira és egyéb szolgáltatásaira felhívjuk a figyelmet. Az érintettek felvilágosítást kérhetnek az általunk kezelt személyes adataik köréről, felhasználásuk módjáról s céljáról, és bármikor kérhetik azok helyesbítését, felhasználásuk korlátozását, illetve törlését.

Next