Világgazdaság, 2011. május (43. évfolyam, 83/10598-104/10619. szám)
2011-05-16 / 093. (10608.) szám
201 VILÁGGAZDASÁG VÉLEMÉNY BRAUNMÜLLER LAJOS Kormányzati keresztutak Felemás képet mutatnak a kormány első évének munkaerőpiacot érintő intézkedései, és egyelőre az eredményük sem látszik. A kétségkívül előremutató lépések mellett a politikai populizmusnak is bőven van tere. Az uniós elnökség nyitányát jelentő sajtótájékoztatón ugyan több szó esett a médiatörvényről, mint az elnökségi programpontokról, egy fontos mondatot mégis kimondott Orbán Viktor: tudomásul kell venni, hogy az uniós polgárok nem élhetnek úgy tovább, ahogy eddig éltek. Az EU gazdaságának a foglalkoztatásra, a termelésre kell épülnie a korábbi, adósságokból finanszírozott fogyasztás helyett. Az álláspont több politikai nyilatkozatnál. A szakértők, de már az újságolvasó laikusok előtt is régóta világos: a globális gazdaságban Európa lemaradni látszik azon egyszerű ok miatt, hogy a versenytársaink - Észak- és Dél-Amerika, valamint Ázsia - többet és jobban dolgoznak, mint mi. A foglalkoztatottság középpontba állításával lényegében új uniós paradigmát hirdető magyar elnökség kormánya idehaza is hasonló célokat kíván követni. A gazdaság szereplői számára pedig régóta világos, hogy a fent említett uniós célokat Magyarországon még sürgetőbb ütemben kell megvalósítani. A kormány - a tíz év alatt megteremtendő egymillió új munkahely ígéretével - az elmúlt egy évében sorra hozott olyan intézkedéseket, amelyek ezt szolgálják, ám szinte mindegyik súlyos kockázatokat hordoz magában. Az indokolatlanul hosszú késlekedés után bemutatott Széll Kálmán-tervben a kormányzat egyértelművé tette, felszámolja a rendszerváltás utáni években tobzódott rokkantbiznisz-örökségét, és az álrokkantakat visszavezeti a munkaerőpiacra. Ám éppen a visszavezetés hiányzik, hiszen a felülvizsgálat és a pénzcsap elzárása még nem ad munkát senkinek. Ehhez mind a hatékony intézményi háló, mind a kidolgozott eljárásrendszer hiányzik. A munkaerőpiacra kívánják terelni azon 16 éven felülieket is, akik nem szeretnének tanulni. Ez a sokat vitatott intézkedés több ponton indokolható, ám kiengedésük az utcára még náluk sem jelent automatikus elhelyezkedést. Szintén jó az iránya az új közmunkaprogramnak, ám a megvalósításán már látszik, eddig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Sőt, a régi rendszerről az újra történő átállás az év első hónapjaiban több problémát hozott, mint amennyit megoldott. Az eddig leghatékonyabbnak látszó eszköz a bürokráciacsökkentő csomagban foglalt intézkedéshalmaz. A dolgozók felvételét és elbocsátását egyaránt megkönnyítő, a rendes szabadságot megkurtítani szándékozó, a munkavállalók védelmét zárójelbe tevő programcsomag olyan politikai kockázatokat rejt magában, amelynek keserű piruláit még ezután kell lenyelnie a kormánynak, ám kétségtelen, a munkahelyteremtő tőke számára vonzó mindez. Az alapvetően jó irányú, ám kétséges hatékonyságú vagy súlyos társadalmi konfliktusokat eredményező intézkedések mellett a fő célokat teljes mértékben keresztbe verő kezdeményezések is vannak. Nem használ a munkahelyteremtésnek, hogy korábban sosem látott eszközökkel, az állami megrendelések megvonásával és bérkommandóval szeretne a kormány olyan bérkompenzációt kicsikarni, amely eltakarja az új adórendszer hibáit. A válság miatt kivetett különadók, és az így elmaradó beruházások is messzebb vittek az egymillió új munkahelytől. A szavazatok számlálásakor nagyon is kifizetődő, de az agrárgazdasági racionalitással köszönő viszonyban sem lévő vidékstratégia papíron emelheti ugyan a foglalkoztatást, de az exportképes, profittermelő agrárium helyett lényegében egy államilag finanszírozott szociális foglalkoztatót csinálna a vidékből. Ez inkább vinné, mint hozná a pénzt a költségvetésnek, ezért a megvalósulása is kétséges. A kormány a saját ígéreteinek foglya. A tisztességes bért, a multik megadóztatását, a szétparcellázott, de mégis virágzó vidéket felrajzoló politikai szólamok éppúgy kötik a kormányt, mint az egymillió új munkahely valóban eltúlzott, ám kívánatos ígérete. Csakhogy a populista szólamokból eredő kényszerpálya és a foglalkoztatottság növelésének kényszere egymást keresztező utak. ■ A szerző a Világgazdaság munkatársa i különadók miatt elmaradó beruházások is messzebb vittek az egymillió új munkahelytől. HAROLD JAMES A hét szűk esztendő: Európa nem Latin-Amerika Európa déli peremén vannak történelmi előzményei az államcsődnek, ezek azonban nem túl szívderítők. A magukat makacsul tartó problémák kezelése általában időt vesz igénybe, türelmesnek lenni azonban - főleg demokráciában - fölöttébb nehéz dolog. Európa mostani bajaihoz a legnyilvánvalóbb párhuzamot az 1980-as évek latin-amerikai adósságválságai kínálják. Mexikó 1982 augusztusában fenyegetett adósságmegtagadással, s hamarosan követették további nagy hitelfelvevők, nevezetesen Argentína és Brazília. Az akkor esetleg járványszerű terjedésnek induló csődök magukkal rántották volna a vezető ipari országok bankrendszereit, a világnak pedig újra át kellett volna élnie a nagy válság idején tapasztalt megrázkódtatásokat. A kormányok ezek után hét éven keresztül időhúzásra játszottak. Az akkori megközelítés szerint a hitelfelvevő államok gazdaságpolitikájának javítását öszsze kell kapcsolni a nemzetközi intézmények támogatásával, de a bankoknak is késznek kell lenniük új hitelek folyósítására. Ez utóbbi teljes ellentmondásban állt a felelős banki magatartás az idő tájt érvényes szabályaival. Három évvel a latin amerikai válság kirobbanása után az akkori amerikai pénzügyminiszter (James Baker) bejelentette, hogy a kezdeti választ szisztematikussá kell tenni. A felvetés nem árulkodott különösebben nagy képzelőerőről: a bankoknak és a nemzetközi szervezeteknek többet kell hitelezniük, miközben az adós államok folytatják a gazdaságpolitikájuk javítására irányuló erőfeszítéseiket. A Baker-terv általános csalódottságot váltott ki, a növekedés gyengült, az IMF pedig ténylegesen csökkentette a hitelezéseit. További három évnek kellett eltelnie, amíg egy új amerikai pénzügyminiszter, Nicholas Brady kielégítőbb programmal állt elő. Ebben a bankok számára olyan menüpontok szerepeltek, mint alacsonyabb kamatok és a tőketartozás csökkentésének elfogadása. Ha a hitelező bankok vonakodtak volna a tartozások ilyen jellegű átstrukturálásától, akkor vállalniuk kellett volna újabb hitelek folyósítását. A nemzetközi intézmények hiteleit fel lehetett használni a fennálló adósság alacsonyabb értéken történő visszavásárlására is. A Brady-terv szemlátomást nagy siker lett: visszatért a bizalom, megfordult a Latin-Amerikából kiinduló tőkemenekítés, a tőkepiacok pedig késznek mutatkoztak a térség finanszírozásának felújítására. Az akkori Brady-terv egyértelműen jó modellnek látszik Dél- Európa számára. Miért ne kerülhetnénk el hétévnyi nyomorúságot, és miért ne kezdhetnénk el most is hasonló mentőakciókat, amelyek nyomán visszatérhetne a gazdasági erő és dinamizmus? A legnyilvánvalóbb válasz az, hogy a bankok a latin-amerikai történet kezdetén sem engedhették meg maguknak a tervből eredő tőkevesztést A hét évre azért volt szükség, hogy megfelelő tartalékokat képezzenek a később tudomásul veendő veszteségekkel szemben. A Brady-terv nem hivatalos körökből indult ki. A felvetés néhány nagy pénzügyi intézmény azon hajlandóságából eredt, hogy elkezdjenek kereskedni a diszkontált adósságpapírok piacán, amivel meg lehet szabadulni a múltban elkövetett hibák hagyatékától. A terv végrehajtásában két intézmény játszott vezető szerepet: az USA-ban a Citicorp, Európában a Deutsche Bank. Az akkori vezetőik az akcióikat úgy mutatták be, mint amelyeket az előrelátó jóakarat és a világ egészének jóléte iránti aggodalom vezérel. Ez ugyan elképzelhető, de a két intézmény azt is demonstrálni akarta, hogy a mérlegpozícióik erősebbek, mint a versenytársaikéi. Németországban a Dresdner Bank és a Landesbank hálózat tagjai nem engedhettek meg maguknak ekkora érvágást. Emellett az adós államok - figyelmen kívül hagyva a térség választóinak a reformokkal szembeni ellenszenvét - fontos szerkezetátalakító műveletekbe fogtak. Mexikó elfogadott egy „szolidaritási és növekedési paktumot”, amelytől látványosan javult a befektetői bizalom, és csökkentek a korábbi, csillagászati kamatok. Az akkori adósságválság megoldásának végső lépését a nemzetközi valutarendszer korrekciója jelentette. Az 1982 utáni adósságválságot jelentősen súlyosbította, hogy a dollár akkoriban látványosan megerősödött, az USA valutájának 1985 utáni gyengülése azonban enyhítette a latin-amerikai országok tényleges adósságterheit. Ezzel egybecseng, hogy a mai európai válság megoldását is hátráltatja az euró magas árfolyama. Egy mai, európai Brady-terv nem szavatolná magától azokat a feltételeket, amelyek sikerre vinnének egy hasonló kísérletet. A főbb irányok egyikében sem látszik tényleges haladás, a foganatosított megszorítások miatt óriási a frusztráció, és nincsenek világos jelei a Dél-Európában elindított reformok hosszú távú fenntarthatóságának. Távolról sincsenek megoldva az európai bankok problémái sem. Egy versenyképes európai bankrendszer megléte ösztönzést adhatna ahhoz, hogy az erősebb intézmények - a további expanziójukat elősegítendő - nagyobb kockázatot vállaljanak. A válság nyomán azonban a politikusokat túlságosan is fektik a „bukáshoz túl nagy” bank által támasztott problémák,ként pedig félnek a kisebb, esetleges tömeges összeomlástól. A feltőkésítés sem ért el oly szintet, hogy legyen elégség számban erős bank. Végezetül, a megoldás útjába ott áll a valutákkal kapcsolati globális bizonytalanság. Az egyéges valuta az euróövezet súlynehézségei ellenére jelentős, megerősödött, ez megnehezíti exportvezérelt kilábalást. Ha nincsenek meg azok az új feltételek, amelyek annak ideje működőképessé tették a Brad tervet, akkor nem vezetne semi jóra egy adósságcsökkentő program átvétele, mert az csak tvább növelné a bizonytalanság és táplálná azt a politikai ellenzést, amely már így is az eurós integráció aláásásával fenyeg Márpedig Európa - éppen aszonylagos prosperitásánál fog - kevésbé lehet ráhangolva a klai hét szűk esztendő elviselésre, mint voltak a 80-as években sokkal szegényebb latin-amerit államok. Copyright: Project Syndicate, 2011 @ www.project-syndicate.org ■ Távolról sincsenek megoldva az európai bankok problémái sem. A szerző a Princeton Egyetem történelemprofesszora JEGYZET Ki tehet arról, hogy hazánk a térség leginkább eladósodott országa lett? Miközben a T. Ház illetékes albizottsága erre keresi a választ, a közvélemény túlnyomó része egyelőre két alapvető összefüggés belátásával küszködik. Az egyik: ha valaki évtizedeken keresztül sokkal többet költ el, mint amennyije van, abból bizony baj lesz. A másik: mivel Magyarországon több évtizedes hagyománya van a költségvetési deficitnek, az államadósság nem tehet mást, mint hogy nő. Maximum a GDP-arányos adósságráta csökkenhet, ahogy tette ezt 1995 és 2001 között, a privatizációs bevételeknek és a bruttó hazai termék gyors bővülésének hála. Bár e két megállapítás triviálisnak tűnik, valójában ezek belátásán múlhat a mostani, államadósság ellen hirdetett „hadjárat” sikere is. Ha ugyanis „felelősöket” keresünk a 80 százalékos GDP-arányos államadósság-ráta mögött, bizony olyan tételeket kell említenünk, mint a tetemes nyugdíjkiadások, a közszféra 2002 után elszabaduló bérköltsége, az időre túlméretezetté váló szociális ellátások vagy az erőltetett tempójú autópálya-építések. Vagy a bevételek oldaláról: az alacsony foglalkoztatás, az apadó adóbefizetések, illetve a méretes fekeegazdaság. Vagyis az a mód, ahogyan a magyar társadalom és gazdasá immár hosszú évek óta működik. A kormányzati felelősség persze nem elhanyagolható, finoman szólva is megmosolyogtató, ahogyan ma már minden korábbi kormányzati szereplő a bátor, de meg nem hallgatott reformer dicsfényében igyekszik tüldökölni. Miközben a tettek mezeje meglehetősen kopár marad Azt, hogy a jelenlegi kormány is erre a sorsra jut-e, egyelőre nem tudni. A második nyugdíjpillér kidöntésének ugyan látványos egyszeri hatása lesz az adósságrátára, de komoly á alakítások nélkül tovább folyik az eladósodás. És a közvélekedés egyelőre messze jár attól, hogy amikor bűnösöket keres e téren - mint teszi azt az országgyűlési bizottság is -, ne ódzkodjon néha tükörbe is nézni. Szóljon hozzá! www.vg.hu/velemer KISS ROLAND Bűnbak a tükörben 2011. május 16., heti a világ élvonalától a világgazdaság olvasóinak VILÁGGAZDASÁG A szerkesztőség központi száma: 489-1195 A kiadó központi száma: 489-1175 Főszerkesztő-kiadóvezető Balasi tamás ■ Felelős szerkesztő: Újvári Miklós ■ Lapszerkesztők: Gaál Csaba, Szerdahelyi Csaba ■ Vezető szerkesztők: Barát Mihály (vállalatok, piacok, befektetések), Gaál Csaba (vélemény), Gyükeri Mercéd (belföld, külföld, Európai Unió) ■ Kocsi Ilona főmunkatárs ■ Kiadó: Zöld Újság Zrt. ■ Szerkesztőség és kiadó: 1122 Budapest, Városmajor utca 12-14. Postacím: 1539 Bp., Pf. 653. Telefon: 489-1175, 489-1195, fax: 489-1 ■ Hirdetések felvétele: 1122 Budapest, Városmajor utca 12-14. Telefon: 488-5676, 488-5626, e-mail: hirdetesfelvetel@axelspringer.hu ■ Ügyfélszolgálat előfizetéssel kapcsolatos információ: megrendelés: telefon: 488-5588, fax: 488-5562 ■Előfize díj: 1 évre 78 876 Ft, fél évre 39 438 Ft, negyedévre 19 719 Ft, egy hónapra 6573 Ft ■ Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt. Hírlap Üzletága ■ Árus terjesztés: Lapker Zrt. ■ ISSN 0042-6148 ■ Nyomdai előállítás: AS Nyomda Kft Szilády II. 6000 Kecskemét, Mindszenti krt. 63., telefon: 76-481-401, fax: 76-481-204, felelős vezető: Boros Gábor ■ Munkaszám: 300011 » Nyomás napja: 2011. május 15. ■ A Világgazdaság bármely részének másolásával, terjesztésével, az adatok elektroni tárolásával és feldolgozásával kapcsolatos minden jog fenntartva. Értesüléseket átvenni csak a Világgazdaságra hivatkozva lehet. A lapban közölt táblázatok adatai tájékoztató jellegűek, amelyekért felelősséget nem vállalunk. ■ A Világgazda példányszámát a Matesz auditálja. ■ A Világgazdaság és a Világgazdaság Online tartalmai (fotók, írott anyagok vagy azok részletei) a kiadó írásbeli vagy elektronikus dokumentumba foglalt engedélyével közvetíthetők a nyilvánossághoz. Tájékoztatjuk Olvasóinkat, hogy a különböző versenyeken, játékokon, akciókon, szavazásokon, rejtvénypályázatokon stb. részt vevők által személyesen, írásban, telefonon, SMS-ben, interneten, e-mailben megadott személyes adatok nyilvántartásunkba kerülnek. Az adatokat megadva hozzájárulnak ahhoz, hogy a felhasználásával a Társaságunk érdekeltségébe tartozó cégek, amelyek az adatok feldolgozását is végzik (Axel Springer Magyarország Kft., Axel Springer-Budapest Kiadói Kft., Harlequin Magyarország Kft., Zöld Újság Zrt., Petőfi Lap- és Könyvkiadó Kft., Népújság Kft, Hungaropress Sajtóterjesztő Kft.), előfizeti megrendelését teljesítsük, akcióira, kiadványaira és egyéb szolgáltatásaira felhívjuk a figyelmet. Az érintettek felvilágosítást kérhetnek az általunk kezelt személyes adataik köréről, felhasználásuk módjáról s céljáról, és bármikor kérhetik azok helyesbítését, felhasználásuk korlátozását, illetve törlését.