Világgazdaság, 2012. január (44. évfolyam, 1/10769-22/10790. szám)

2012-01-17 / 12. (10780.) szám

16 2012. JANUÁR 17., KEDD VÉLEMÉNY FÓRIS GYÖRGY Brüsszel és Magyarország Érdekes kérdést vet fel annak megvizsgálása, miért most „szállt rá” Magyarországra az Európai Bizottság: milyen „célokat” szol­gálhat mindez, és mi állhat a hát­terében? A magyar lépések többsége nem új, legfel­jebb csak most jutottak el a megvalósítás fá­zisába. A brüsszeli bírálat mégis csupán néhány hete vált erőteljessé. (Amikor „Brüsszelről" beszélünk, alapvetően a bi­zottságot meg részben a tagállamokat ösz­­szefogó EU-tanácsot értjük. Az Európai Par­lamentnek ugyanis teljesen más alapokon nyugvó önmozgása és dinamikája van.) Formálisan persze lehet azt mondani, hogy a bizottságnak addig nincs kompetenciája, amíg bizonyos tagállami fejlemények (pél­dául jogalkotásban, intézményátalakítás­ban) nem válnak hatályossá. De informáli­san igenis számtalan csatorna és fórum van arra, hogy a már folyamatban lévő dol­gok kapcsán is karakteres véleményt fogal­mazzanak meg. Ezek azonban bizottsági részről korábban viszonylag lagymatagon jelentkeztek csak ahhoz képest, ami José Manuel Barroso elnök decemberi levele óta történt. A legegyszerűbb magyarázata minden­nek az lehetne, hogy a testület tényleg nem ért egyet a magyarországi - jogalkotási, ha­tósági és gazdaságpolitikai - fejlemények­kel. Nyilván a testületben ez a megfontolás is jelen van. Ne felejtsük el, hogy a Barroso­­csapat többféle politikai árnyalatot ötvöz: li­berálisok és szociáldemokraták együttesen tekintélyes számban vannak jelen, akik nyilván más ingerküszöbbel szemlélik pél­dául a magyarországi történéseket, mint néppárti kollégáik. A bekeményítést azon­ban önmagában ez nem magyarázza. Ré­szint, mert ismereteink szerint általában túlnyomó testületi egyetértés áll mögötte, részint, mert eltér attól a többnyire nagyon szigorúan követett hagyománytól, hogy Brüsszel, ha lehet, nem foglalkozik tagálla­mi belpolitikával. Ráadásul a testületben eddig legkritikusabban megmutatkozott biztos - Viviane Reding - maga is néppár­ti. Van tehát más is. A SZERZŐ A BRUXINFO EIPSZAKÉRTŐJE Több minden felmerülhet. Az egyik, hogy a brüsszeli testület hatáskört akar de­monstrálni. A bizottság a lisszaboni szerző­déssel sokat veszített. A válságkezelés azonban mostanra eljutott abba a fázisba, hogy a gazdasági kormányzás kapcsán több EU-tanácsi döntést közös jogsza­bály­ok­ támaszt­ anak­ alá, mint az elhíre­­sült „hatos csomag”. Ezek betartatása vi­szont már bizottsági hatáskör, ahol a testü­let látványos erődemonstrációkat tehet. So­kak által hangoztatott feltevés, hogy a nem túl nagy súlyú és mostanában amúgy is so­kak által bírált Magyarország „ideális alany” lehet a példastatuálásra, amelyből mások is tanulnak. Ettől gyökeresen eltér a másik magyará­zat, miszerint a bizottság éppen hogy a Ma­gyarországra nehezedő nyomáson akar enyhíteni, amikor politikai állásfoglalásával és néhány kötelezettségszegési eljárás meg­indításával kifogja a szelet az Európai Par­lament azon törekvéseinek vitorlájából, hogy ennél sokkal messzebb vivő eljárást kezdeményezzen (a 7-es cikkely alapján). Akad aztán olyan vélemény is, hogy Barroso azért szánta rá magát a jeladásnak is tekintett decemberi levelére, mert az EU- csúcs után „megbízhatatlannak” és mint ilyet „megregulázandónak” érzi Budapestet a sorsdöntőnek érzett reformok szempont­jából. Sorsdöntő időkben fontos, hogy min­denki a közös irányba húzzon, az eltérés igenkor kevésbé tolerált. Végül nem lehet kizárni azok felvetését sem, akik szerint a bizottság most is, mint sok más esetben, nem kis részt tagállami (főként német) sugallatra lép fel - lényegé­ben hasonló okokból. Tegyük hozzá: ennél is, miként a - mégis csak konkrét tagor­szágokból érkezett - biztosoknál is számí­tásba kell venni azt is, hogy sok magyar in­tézkedés helyenként tagállami gazdasági érdekeket is sértett, nyilván ez is kiváltja a maga reakcióit. Mindez persze bizonyítékok híján nem több, mint találgatás. De aligha volna meg­lepő, ha egyikben-másikban - netán egy ki­csit mindben - volna valami igazság. A va­lóság mindenesetre mintha erre utalna. ■ Ne felejtsük el, hogy a Barroso­­csapat több­féle politikai árnyalatot ötvöz. JEGYZET Állami versenyélénkítés A NEMZETI MÉDIA- ÉS HÍRKÖZLÉSI HATÓSÁG (NMHH) bízik abban, hogy a 900-as frekvenciatender sikeres lebonyolítása után élénkül a mobilpiaci verseny, és egyre szélesebb körben válnak elérhetővé a legjobb minőségű mobilszolgáltatások - ezzel a mondattal indította útjára a pályázatot a hivatal főigazgatója augusztusban. Az azóta eltelt szűk fél év ese­ményei azonban nem igazolták a hatóság ilyen irányú tö­rekvéseit. MÉG AKKOR IS NEHEZEN FEDEZHETTÜK FEL az eljárás során az NMHH versenyélénkítési szándékát, ha eltekintünk attól, hogy a mobiltávközlés tipikusan olyan terület, ahol egy há­romszereplős piacon is lehet éles verseny. A tenderhez kap­csolódó intézkedések - mint a pályázat módosítása, a határ­idők kitolása vagy egyes pályázók kizárása - ugyanis látszó­lag egy konkrét (állami) negyedik szereplőnek ágyaztak meg, persze az eredeti célkitűzés szempontjából önmagában ez nem lenne probléma, hiszen egy állami vállalat piacra lépé­se is erősítheti a versenyt, ehhez azonban arra van szükség, hogy - fogalmazzunk így - ne kizárólag az állami szférának pozícionálja szolgáltatásait az új szereplő. Márpedig sokan ettől tartanak, feltehetőleg nem véletlen ugyanis, hogy az ágazati szerep­lők többsége már a pályázók névsorának kihirdetése előtt biztosra vette, hogy nagy nyugati szolgáltató nem lép ,be a magyar piacra, sőt sokan úgy vélték, hogy a három, már pi­acon lévő cég mellett kizárólag az állami konzorcium indul a tenderen. A vállalatok többsége ugyanis nem tudott össze­állítani olyan konstrukciót, amely mellett megérte volna ne­gyedikként versenybe szállni egy viszonylag kis piacon a fo­gyasztókért. Önmagában a presztízs pedig már kevés indok a piacra lépéshez. BÁR VÉGÜL EGY VIETNAMI ÉS EGY ROMÁN VÁLLALAT IS adott le pá­lyázati anyagot, a többség szerint ez nem cáfolja, hogy gaz­dasági szempontból nehezen indokolható ilyen piaci körül­mények között elrajtolni. Ha azonban egy konkrét, előre kal­kulálható vevőbázissal számolhat a pályázó, mindjárt más a helyzet... JANDÓ ZOLTÁN SZTOJCSEV IVÁN BKV: nem lehetetlen, de rendkívül kemény küldetés A BKV-t valószínűleg megmentik. Hogy hogyan, arról csak találgathatunk, de politikailag szinte el­képzelhetetlen, hogy a fő­város és az ország vezetői felvállalják az összeom­lást. Arról az illúzióról azonban le kell tenni, hogy ez olcsó lenne. „Legközelebb várhatók a követ­kező egyszerűsítések: a villamos­kerekeket leszedik, e helyett a villamos padlójába lyukakat fúr­nak. Ezekbe a lyukakba a közön­ség beleáll, egy e célra alkalma­zott fogóba belekapaszkodik. Az áram így egyenesen a közönség­be megy bele, mely is az áram hatása alatt felvillanyozva fel­emeli a kocsit, és megindul vele.” A budapesti tömegközlekedés gazdaságosabbá tételéről Karin­thy Frigyes írta ezeket a sorokat, kicsit több mint kilencven évvel ezelőtt. Akkor ragadott tollat, amikor a villamosmegállók csökkentésével próbálták „egy­szerűsíteni a forgalmat”. Nagy tervekben ma sincs hiány. Az alapprobléma ismerős: a finan­szírozásra alig volt pénz, a köz­lekedési társaság, Budapest és az állam vezetői pedig több-keve­sebb sikert hozó ötletekkel ugyan előálltak időről időre, de az utazóközönség nem volt túl­zottan elégedett. Annak, hogy a mostani évszá­zad tízes éveiben is a csődközel­be sodródott a budapesti tömeg­­közlekedési cég, hosszú távra visszavezethető okai vannak. Az utcákon a legtöbben, ha arról kérdeznénk őket, hogy mi a BKV bajainak gyökere, valószínűleg a korrupciógyanús ügyeket emlí­tenék. Ezeket azonban fenntar­tással kell kezelni. A politikai sú­lyuk hatalmas, ám nem szabad elfelejteni, hogy a legnagyobb vá­dak is százmilliós nagyságrend­ben elfolyt összegekről szóltak, míg a BKV működéséből fakadó, jogszerűen felgyülemlett adós­ságállomány több tízmilliárdos. A BKV legnagyobb problémá­ja az, hogy nem juthatott csődbe. Ugyanaz, amit láthattunk a Ma­lévnál vagy a MÁV-nál: akár­hogy termelődött újra a hiány, a mindenkori kormányok nem merték felvállalni azt, hogy hagyják bedőlni. Demszky Gá­bor és Tarlós István pedig éltek a helyzettel: gyakran kérték az államtól a támogatást, egyszeri, nem is túl kis összegeket. Ez pe­dig hosszú távon ahhoz vezetett, hogy eljött a pont, ahonnan már teljes körű reformokra van szük­ség ahhoz, hogy ne következzen be az összeomlás. Ne legyenek illúzióink, a hosszú távú megoldás fájni fog. A fővárosiaknak különösen, de az országban minden más adófize­tőnek is. A végcél ugyanis nem le­het más, mint a BKV-t úgy finan­szírozhatóvá tenni, hogy legna­gyobb részben saját bevételeiből működhessen, a többihez pedig elengedhetetlen az állami és a fő­városi garancia. Nem esik jól már a rövid távú tűzoltás sem, mégis elkerülhetetlen. Egymás után ra­gasztják át a büntetésekre figyel­meztető matricákat, most már 6 helyett 16 ezret kell fizetniük a jegy nélkül utazóknak. A cél nem is a büntetési bevételek növelése, hanem azt elérni, hogy aki uta­zik, az vegyen jegyet vagy bérle­tet. Hasonló szigort, mint a met­róknál, bevezetni a többi közle­kedési eszközön sokkal bonyolul­tabb, de nem lehetetlen. Hosszú távon azonban ez ön­magában nem sokat ér. Már vizs­gálják a jegyárelemés lehetősé­gét, hiába minden korábbi ígé­ret. Pedig figyelembe kell venni azt is, hogy az árérzékenység egyre nagyobb az országban, és könnyedén el lehet jutni addig a pontig, amelyen túl már inkább átváltanak az emberek más köz­lekedési eszközre. Egy látványos lélektani határt akár heteken be­lül átléphet a városvezetés: a ha­vi bérlet ára nemsokára öt szám­jegyű lehet. Komoly segítséget jelenthet a dugódíj. Persze csakis akkor len­ne értelme, ha az ebből szárma­zó pénzt teljes mértékben a tö­megközlekedésre fordítanák, mi­közben a kísértés elég nagy, hogy más területekre költsék. A helyi adók emelését szintén fel lehetne használni, sőt, talán ezen a téren Budapest még jobban áll, mint az ország bármelyik másik ré­sze, a fővárosban még ki lehet vetni kevés extra adót úgy, hogy az nem jóleső, de legalább elvi­selhető legyen. El kell gondolkoz­ni azon, hogyan lehet spórolni a kiadási oldalon, de itt szűköseb­bek a lehetőségek. Most, amikor már a járműfelújításokra is alig maradt pénz, nehéz további pon­tokat találni, ahol lehet takaré­koskodni. Ez azonban nem ment­het fel a teljes vizsgálat alól. Meg kell oldani azt is, hogy az agglomeráció beszálljon a BKV finanszírozásába: Budaörs, Tö­­rökbálint vagy épp Szentendre és Gödöllő mára úgy integráló­dott a budapesti közlekedésbe, mintha nem lenne városhatárt jelző tábla. A BKV elvisz majd­nem mindenhova, de szinte csak Budapest pénzén, ezen változtat­ni kell. Sokan lennének dühösek, ha a HÉV megállna a főváros vé­gén, de akár ilyen szélsőséges megoldáson is el lehet gondol­kozni, ha a másik szélsőséges le­hetőség, a csőd már felmerült. A helyzet nem könnyű, de ma­ga a rendszer elviekben működő­képes lehet - ha nem szól bele a politika. Nehéz azonban elkép­zelni azt, hogy a vidéki képvise­lő a parlamentben előbb megsza­vazza a BKV megsegítését, majd hazaérve elmagyarázza válasz­tóinak, hogy nekik is fizetniük kell a budapesti közlekedésért. Több politikus szívesen használ­ja ki ezt a kérdést a Budapest-vi­­dék ellentét­elezésére. Pedig le­het beszélni vízfejű országról, de ettől még a helyzet adott: más nagyságrendekben kell gondol­kozni egy olyan város közlekedé­séről, amelynek két legtávolabbi pontja harminc kilométerre van egymástól. És pont a város nagy mérete miatt bízhatunk abban, hogy lesz megoldás. Karinthy kilenc­ven éve úgy folytatta a cikkét: „Esetleg a villamosáramot is meg lehet takarítani, a társaság köz­gyűlésén valamelyik szakelőadó kimutatta, hogy az a villamos­áram, amelyet a közönség sister­gő istennyila formájában a Társa­ság gyomrába kíván, teljesen elégséges ahhoz, hogy az ily mó­don megkönnyített és leegysze­rűsített forgalmat kellőképpen el­lássa.” Azt a népharagot, amit a BKV teljes leállása okozna, nincs az a politikus, aki fel merné vál­lalni. Sem a Városházán, sem a Kossuth téren. Ezért remélhet­jük, hogy lesz kompromisszum - ám arról le kell tennünk, hogy ez olcsó volna. Eljött a pont, ahonnan már teljes körű reformokra van szükség, ahhoz, hogy ne következzen be az össze­omlás. A SZERZŐ A VILÁGGAZDASÁG MUNKATÁRSA 4 Felelős szerkesztő: Újvári Miklós ■ Lapszerkesztők: Gaál Csaba, Szerdahelyi Csaba ■ Vezető szerkesztők: Barát Mihály (vállalatok, piacok, befektetések), Gaál Csaba (vélemény), Gyakori Mercédesz (belföld, külföld, Európai Unió) • Kocsi Ilona főmunkatárs ■ Kiadó: Zöld Újság Zrt. » Szerkesztőség és kiadó: 1122 Budapest, Városmajor utca 12-14. Postacím: 1539 Bp. Pf. 653. Telefon: 489-1175, 489-1195, fax: 489-1189 • Hirdetések felvétele: 1122 Budapest, Városmajor utca 12-14. Telefon: 488-5676, 488-5626, e-mail: hirdetesfelvetel@axelspringer.hu ■ Ügyfélszolgálat előfizetéssel kapcsolatos információ, megrendelés: telefon: 488-5588, fax: 488-5562 ■ Előfizetési­­díj: 1 évre 78 876 Ft, fél évre 39 438 Ft, negyedévre 19 719 Ft, egy hónapra 6573 Ft ■ Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt. Hírlap Üzletága ■ Árus terjesztés: Lapker Zrt. ■ ISSN­ 0042-6148 ■ Nyomdai előállítás: ÁS Nyomda Kft Szilády Üzem 6000 Kecskemét, Mindszenti krt. 63., telefon: 76-481-401, fax: 76-481-204, felelős vezető: Futó Imre ■ Munkaszám: 300011 ■ Nyomás napja: 2012. január 16. ■ A Világgazdaság bármely részének másolásával, terjesztésével, az adatok elektronikus tárolásával és feldolgozásával kapcsolatos minden jog fenntartva. Értesüléseket átvenni csak a Világgazdaságra hivatkozva lehet. A lapban közölt táblázatok adatai tájékoztató jellegűek, amelyekért felelősséget nem vállalunk. ■ A Világgazdaság példányszámát a Matesz auditálja. ■ A Világgazdaság és a Világgazdaság Online tartalmai (fotók, írott anyagok vagy azok részletei) a kiadó írásbeli vagy elektronikus dokumentumba foglalt engedélyével közvetíthetők a nyilvánossághoz. Tájékoztatjuk Olvasóinkat, hogy a különböző versenyeken, játékokon, akciókon, szavazásokon, rejtvénypályázatokon stb. részt vevők által személyesen, írásban, telefonon, SMS-ben, interneten, e-mailben megadott személyes adatok nyilvántartásunkba kerülnek. Az adatokat megadva hozzájárulnak ahhoz, hogy azok felhasználásával a Társaságunk érdekeltségébe tartozó cégek, amelyek az adatok feldolgozását is végzik (Axel Springer-Magyarország Kft., Axel Springer-Budapest Kiadói Kft., Harlequin Magyarország Kft., Zöld Újság Zrt., Petőfi Lap- és Könyvkiadó Kft., Népújság Kft., Hungaropress Sajtóterjesztő Kft.), előfizetéses megrendelését teljesítsük, akcióira, kiadványaira és egyéb szolgáltatásaira felhívjuk a figyelmet. Az érintettek felvilágosítást kérhetnek az általunk kezelt személyes adataik köréről, felhasználásuk módjáról s céljáról, és bármikor kérhetik azok helyesbítését, felhasználásuk korlátozását, illetve törlését. VILÁGGAZDASÁG A szerkesztőség központi száma: 489-1195 A kiadó központi száma: 489-1175

Next