Világirodalmi lexikon 10. P–Praga (1986)
P - Pontoppidan, Erik - Pontoppidan, Henrik
PONTO forjaette de Land (1891—1895, Hajdú H., Az ígéret földje, 1961, bev.: Bóka L.) c., eredetileg három részben megjelent regény lapjain kerültek tágabb horizontba. Emánuel Hansted, a könyv központi hőse pap ugyan, de a megváltás, amelyet keres, nem vallásos jellegű. Önmagát a népben, a népet pedig a szabadságban akarja megváltani — ám mivel a népet is hamisan, nem annak valódi léte, hanem saját prekoncepciói felől közelíti meg, s az ,,ígéret földjét" is a maga igényei szerint képzeli, mindkét törekvése zátonyra fut a realitáson. Hiába áll be hivatalát otthagyva földművesnek, hiába nősül a parasztok közé, s igyekszik ügyüket képviselni, egészsége megroppan a szokatlan munkától, felesége, aki érzi, hogy Emánuel inkább csak felvállalta őt, mintsem hogy belső, lelki kapcsolata is lenne vele, elhagyja, a parasztok pedig, látva politikai tehetetlenségét, elfordulnak tőle. Az egyik szereplő „Don Quijote kísértetének" nevezi Hanstedet, pontosan megjelölve egyrészt erkölcsi feddhetetlenségét, másrészt azt, hogy a valósággal nem számoló morális tisztaság értéke és létjogosultsága igencsak kérdésessé vált. Emánuel nem egyszerűen önnön társadalmi helyzetének korlátai és általában a társadalmi rend, hanem a természet és az idő ellen lázad, az intézményesültség jellegét és saját múltját véli megváltoztathatónak, s akárcsak Ibsen tragikus hőseinek, neki is ez a tévedése okozza bukását. A művészi zártságánál, egyetemességénél és sokrétűségénél fogva joggal Pontoppidan főművének tartott regény, a Lykke-Per (1898—1904, Hajdú H., Szerencsés Péter, 1928, 2. kiad. Kardos L. előszavával, 1959) első pillantásra mintha csak társadalomrajzzá szélesített példázat formájában ismételné el annak a kis történetnek a tanulságát, amelyet Andersen rút kiskacsáról szóló meséje ellendarabjának szánt az író: „mi haszna, hogy valaki sastojásból kelt ki, ha baromfiudvarban nőtt fel", mondja az Orneflugt ('Sasröpte', elb., 1893). Per, ,,a huszadik századi férfi prototípusa" ugyanis egyaránt sikeres lehetne a társadalmi, a tudományos és a magánéletben, ám céljának valóra váltása előtt a döntő pillanatban megtorpan, a múlt benne tovább ható erői megbénítják. Ő azonban nem adja fel a szabadságért folytatott küzdelmet, s végül rátalál a számára egyedül lehetséges konkrét megoldásra: minthogy önmaga elől nem tud megszabadulni, saját személyiségétől kell megszabadítani, megóvni másokat, mégpedig úgy, hogy azok az ő poklainak megtapasztalása révén elkerülhessék a „kísértetek" csapdáit. Tehát nem visszahúzódással, öngyilkossággal, hanem a közösség felé forduló, saját lehetőségeit a végsőkig bejáró példaadással haladhatja meg önmagát a polgári individuum. Formája szerint is a kollektivitás irányába mutat Pontoppidan utolsó, modernsége miatt szerkesztetlennek tetsző nagyregénye, a De Dedes Rige (1912—1916, Hajdú H„ A halottak országa, 1966), amely nem egyetlen központi hős sorsán, hanem számos nagyszabású portrén keresztül mutatja be az első világháborút megelőző évek dán társadalmát. Némiképp Per életútját ismétli meg az egyik férfi főszereplő, s az író itt már nem mulasztja el felvázolni a szubjektív rezignációból fakadó segítőkészség ellenében működő tényezőket sem: az állandósult szorongással el egy fanatizmus ostoba gőgjét egy volt pap alakjában; a cselekvésképtelenséggé fokozódott túlreflektáltságot a női főszereplő képében, akit túlfeszített tudatosságának pillanatnyi szétpattanása hajt a nagy ellenlábas, az ösztön uralma alá, s idézi elő pusztulását; és a közösségeket szétziláló erőket a politikai életrajzában. Ez utóbbi a regény nagy újdonsága és maradandóságának záloga. Pontoppidan a politika történetének azt a pillanatát ragadta meg, amikor a sajtó manipulációjának segítségével a hatalom megszüntette nyilvános jellegét, s ezzel elveszett a demokrácia lehetősége. A politikai uralom titkos, ellenőrizhetetlen klikkek kezébe került, a személyiség szerepe a belső pártharcokban szinte a nullára csökkent, a hivatalos társadalmi élet nem lehetett többé az egyén kibontakozásának talaja. A szabadságlehetőségek ugyanilyen korlátozódásáról számol be a rövidebb terjedelmű, torzóban maradt Mands Himmerig ('A férfi mennyországa', reg., 1927), amelynek főszereplője mindenét feláldozza azért, hogy közéleti szereplésével segítsen hazája nyomorúságos állapotán, de kétségbeesve kell belátnia, hogy a manipuláció világában nemhogy az erkölcs és a jobbító szándék, de még az objektív igazság sem tud érvényre jutni. Szokásával ellentétben az író az első megjelenés után nem tömörítette, nem dolgozta át művét, nem húzta szorosabbra a cselekmény szálait, s ezért ezen a regényén túlságosan is érezhető az aktualitás, a polemikusság, a heves indulat felháborodott hangja, ami a művészi érték rovására megy. Pontoppidan utolsó befejezett műve Brindringer ('Emlékezések', 1933—1940) c. önéletrajza, amely a gyermek- és ifjúkor hangsúlyosabb taglalásával az író szellemi érését, világképének kialakulását állítja középpontba, érzelmi életéről szemérmesen 741