Világosság, 1963. január-június (4. évfolyam, 1-6. szám)
1963 / 1. szám - Kisch, Egon Erwin: Husz János utolsó börtöne (Balássy László ford.)
Egon Erwin Kisch Húsz János utolsó börtöne Húsz Jánosról, a prágai mesterről, a konstanzi vértanúról szóló krónikáknak nincs még egy olyan mély részvétet keltő részlete, mint az, amely fogsága utolsó szakaszát ecseteli. A Rajna-szigeti dominikánus kolostorban és a Gottlieb-erődben elviselt megkínoztatások, a szégyen-, s a bilincs okozta fájdalom a hideg kövezeten, hozzá a szennycsatorna közelsége, börtönének sötétsége, a vese- és epekő fájdalom — amit a beöntések még inkább fokoztak, mint enyhítettek —, mindez elenyésző volt azzal a határtalanul ravasz alattomossággal szemben, amellyel 1415 júniusának első napjaiban, ,,a zsinat végzéseihez híven”, Húsz számára a tárgyalást lehetetlenné tenni igyekeztek. A ferences kolostor refektóriumában lefolytatott tárgyaláson a vádlók százai sorakoztak fel egy ellen : a császár, a pápák, a patriarchák, az érsekek, a püspökök, az apátok, a kanonokok, a szerény mester ellenében. Mihelyt a vádak valamelyikét bátran visszautasította, „az egész sokaság ordítozva rontott rá és mindenfelől, jobbról, balról, elölről, hátulról védenie kellett magát.” Mások — csakhogy Húsz védekezését elnémítsák —, gúnykacajjal fejezték ki elégedetlenségüket. Ebben a pokoli koncertben még saját hangjának is el kellett vesznie. Vállat vont tehát és hallgatott, mire így ujjongtak valamennyien : ,,Lámcsak, most hallgatsz, egyetlen szavad sincs, hogy ellentmondj nekünk !” Míg a nagyurak hintóikon éji szállásukra tértek, terített asztaluk gyönyörűségeihez és pehely-puha ágyukba, hogy a másnapi vitára erőt gyűjtsenek, addig a beteg mestert — aki hét hónapja csak börtönlevegőt szívott, s csupán vasrácson keresztül látta a napvilágot, nem a Gottlieb-erődbe vitték vissza, (ahol az az ember ült, aki Huszt egy évvel annakelőtte elfogatta, a csalóként leleplezett, s többé már nem a korábbi csalhatatlan pápa, Baltazar Cossa), hanem a sötét lépcsőkön át a tömlöcbe hurcolták. Nem volt menekvés a vértanú Húsz számára, s a következő napon, még a világi hatalmasokkal szemben, immár kilencedszer kellett tanúságot tennie az igazságról. Nem volt számára egyéb menekvés, mint a feje, hogy gondolkozzék és a szája, hogy kimondja vele a gondolatait. Ám mégis megtörtént, éppen a mezítlábas ferencesek börtönében, hogy az utolsó kihallgatást megelőző éjszakán, (június 8-án) elvesztette a fejét és a száját. Szédülési rohamok lepték meg, a szemét sem tudta lehunyni. Az őrség jelentette a dolgot. Nyöszörgött a fejfájástól, borzongató láz gyötörte, a foga hasogatott. („Az egész elmúlt éjszakát, a fogfájás miatt, álmatlanul töltötte” — hangzik a per utolsó napjáról szóló jelentésben.) Mit érezhetett a kínzó fogfájás alatt? Nemrég még az inkvizíció száz kérdésére tudott megfelelni, egyetlen világos szóval. Egyedül a hang volt az, amely lehetővé tette, hogy a nyilvános tárgyalás e farkasüvöltésében hallgatóságot szerezzen magának. És most bezárult fölötte az ég, amelynek ügyét képviselni vélte. Szája és arca megdagadt a fogában hasogató kíntól és őrjítő fájdalom hatolt a fejébe. Mindez nem lehetett véletlen : ez a banális betegség szolgáltatott közvetlen és végső alkalmat a visszalépésre, s esküjének megtagadására, oly hevesen, hogy Johannes Hasnak félnie kellett: a következő napon nem lesz ereje méltóképpen válaszolni a keresztkérdésekre.39