Világosság, 1963. szeptember-december (4. évfolyam, 7-12. szám)
1963 / 7-8. szám - Balázs György: Jogar és apostoli kereszt: István király, a társadalomszervező és a térítő
Jogar és apostoli kereszt István király, a társadalomszervező és a térítő Távoli századok ködében vész el és mégis élő az első magyar király, István alakja, 1038-as halálozási éve, melynek most 925. évfordulójához értünk, úgyszólván egyetlen biztos adata életrajzának, mégis könyvtárra menő mű foglalkozik életével, életművével. Huszonöt esztendeje az ellenforradalmi rendszer vezetői az egész 1938-as évet emlékének szentelték, s ekkor reprezentatív művek sora jelent meg róla, a három vaskos kötetű Szent István Emlékkönyvvel élükön. Érdeklődésünkre egyaránt érdemes István személye, s az életéről terjesztett régebbi és újabb legendák; írásunkban most azzal a tevékenységével foglalkozunk, melyért a keresztény utókor az „apostoli” és a „szent” jelzőkkel díszítette fel alakját. A kárhozat fiai közkeletű, nyugateurópai forrásokból táplálkozó, de nálunk is elterjedt vélemény szerint a magyarság keresztény hitre térése úgyszólván teljes egészében István király nevéhez fűződik. István apostoli teljesítményét szinte természetfeletti méretekig nagyítják azok a középkori feljegyzések, amelyek a honfoglaló magyarság vadságát ecsetelik, így pl. magában István Nagyobbik Legendájában ezt olvashatjuk: „Így történt aztán, hogy az isteni kegyelem az égből könyörületesen rápillantott a kárhozat és tudatlanság fiaira, az isten tiszteletét nem ismerő, vad és kóbor népre, a Pannóniában lakozó magyarokra is. S kiket azelőtt örök, titkos végzése szerint a keresztények bűneinek megbosszulására ősi tartományaikból a napnyugati országokra szabadított volt, azokat az eleve elrendelt idő leteltével a gonoszság útjáról az igazság ösvényére, a sötétség éléből a hervadhatatlan örök jutalom reményére vezette.” A római birodalomban és Nyugat-Európában a népvándorlás első hullámai óta sajátos sztereotípiák alakultak ki e kelet felől betörő népek jellemzésére. Megnyilvánul ez abban, hogy e népek életmódjáról, szokásaikról és harcmodorukról írva a történetírók és krónikások nyugodt lelkiismerettel másolják át szó szerint évszázadokkal korábbi elődeiknek egészen más népekről szóló tudósításait, ami e feljegyzések forrásértékét nem egyszer kétessé teszi — de megnyilvánul abban is, hogy e népek megjelenését egy lényegében az Ótestamentum könyveire visszamenő teológiai sémába ágyazza be. Eszerint e népek megjelenése mindig isten büntetése a sohasem hiányzó bűnökért. E sémákba szorították be a Kárpátok közt megjelenő magyarságot is a nyugati kortársak. Ha azonban többet szeretnénk megtudni a magyarságról, s különösen a magyarság és kereszténység kapcsolatáról a honfoglalás idején, akkor nem szabad megelégednünk e jámbor általánosításokkal, hanem vallatóra kell fogni az összes történelmi forrásokat. Vallási viszonyok Etelközben A honfoglalás előtti időkből a források száma csekély. A IX. sz. előttről nem ismerünk olyan adatot, amely kétségtelenül a magyarságra vonatkozna, a IX. sz.-i szűkszavú arab és bizánci források azonban megemlékeznek arról, hogy a magyarság ekkor már mintegy két évszázada a kazár birodalom része volt. A kazárok, akik a nyugati türk birodalom nyugati határvédői voltak, a VII. sz. elején alapítottak önálló birodalmat a Kaukázus és a Volga közt, alávetették maguknak az itt addig türk hatalom alatt élő népeket és az adatok szerint fokozatosan, de viszonylag rövid idő alatt, a VIII. sz. végéig félnomád pásztornépből letelepedett, földműves-kereskedő néppé váltak. Vallási viszonyaik fejlődése lépést tartott ezzel az átalakulással: a kazárok országa hamarosan megjelenik a bizánci püspöklistákon, mutatva, hogy a lakosság egy része a bizánci rítusú kereszténységre tért át, az arab források pedig megemlékeznek arról, hogy vezető rétegük a VIII. sz. folyamán a zsidó hitre tért, a lakosság egy részével együtt. Ugyaninnen tudjuk, hogy iszlámhitűek is voltak köztük, sőt mecsetek és korán-iskolák is, s hogy egy további része a lakosságnak „tűzimádó”, „pogány” maradt, vagyis megtartotta az ősi hitet. 25 1963. JÚLIUS—AUGUSZTUS • IV. ÉVFOLYAM 7—8. SZÁM 385