Világosság, 1969. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 6. szám - Bozóky Edina: A kereszténység egy késő-ókori vetélytársa: A manicheizmus és Ágoston egyházatya

vitázók művei alapján tudjuk rekonstruálni a mani­­cheus vallást. Manicheizmus és gnoszticizmus Az eredeti manicheus források felfedezéséig szokás volt Mani vallását a kereszténység fő irányzataival szembenálló eretnekségnek tartani, mivel az egyházi írók ilyen értelemben szálltak vele szembe. De, mint láttuk, a manicheizmus nem egyszerűen szektás szem­befordulás volt a kereszténységgel, hanem önálló, megszervezett, kiterjedt vallás. Filozófiai rendszere alapján gyakran a gnózis irányzatai közé sorolják a manicheizmust. Valóban, gnosztikus-dualista jellege kétségtelen, de sokban eltér a gnoszticizmustól. A gnózis célja az, hogy ráébressze a híveket lelkük isteni eredetére, hogy megismerjék azt, miként került lel­kük, ez a fény-részecske, a test „börtöné”-be ; de en­nek a megismerési folyamatnak eredményeképpen meg­ismerkednek a világ eredetével és mai helyzetével is; és ha tudják, honnan származik lényegük, a lélek, azt is látják már, hogyan munkálkodhatnak azon, hogy eredeti helyükre visszatérhessenek, és az is vi­lágossá válik számukra, hogy mi lesz a sorsa azoknak, akik nem jutnak a tudás birtokába, hanem a test szeretetében megmaradnak — így a jövőt illetően is „tudást” nyernek. Ez a tudás mindig kinyilatkoztatott, és a megváltás egyedüli eszköze. Ez a gnózis-koncepció megvan a manicheizmusban is : Mani a maga vallását „tudásnak” és „bölcsességnek” nevezte; kinyilatkoz­tatás formájában kapta; az üdvözülés egyedüli útjá­nak tartotta. A manicheus dualizmus az ókori gondolkodás külön­böző dualista elméleteinek szintéziseként jött létre. Maga a dualizmus mindig társadalmi ellentétek végső polarizálódása esetén jelentkezik, annak ideologikus tükrözéseként, hogy az emberek antagonisztikus vi­szonyaikat megoldhatatlanoknak látják: nem hisznek többé egy, a társadalom különböző rétegeit valamikép­pen egyesítő és kibékítő „igazság” létezésében. A gnózis és Mani tanítása egyaránt egyesíti egyik póluson a létező anyagi világot és az erkölcsi-kozmikus Rosszat, míg a másik póluson az anyagi világon kívüli, számára idegen létező és az erkölcsi-kozmikus Jót feltételezik. A Földközi-tenger medencéjének keleti felében a dua­lista szemlélet iráni eredetű, bár a világban kétség­telenül jelenlevő Jó és Rossz magyarázatának igénye úgyszólván minden filozófiai és vallási világmagyará­zatban létrehozott dualista tendenciákat. Mindeneset­re tény, hogy a Földközi-tenger medencéjében az idő­számításunk kezdete körül már igen elterjedt gnózis volt az első, amely tanításainak lényegévé egy abszt­rakt dualizmust tett. De eltérés van a manicheizmus és a gnoszticizmus dualizmusában. Minden gnózis­­jellegű vallás hangsúlyozza az anyag és a lélek v. szellem ellentétét, de különböző formában. A maniche­izmus dualizmusa következetesebben végigvitt, mint a gnosztikus: míg a gnoszticizmusban csak az emberi lélek áll szemben az anyaggal, a rossz megtestesítőjé­vel, addig a manicheizmusban a fény szétszórva min­denütt jelen van a világban, az állatokban, növények­ben is, éppen ezért nemcsak az emberi lélek megvál­tására van szükség, hanem az egész világ fény­részei­nek kiszabadítására. Ez a kozmikus jelleg talán az iráni elemek erősebb hatásával magyarázható. A manicheus világszemlélet tehát mélyen pesszimista: a fényszubsz­tancia (aminek Krisztus, a megváltó a megszemélyesí­tője) az egész világban szenved. Manicheizmus és kereszténység A kereszténység a II. század közepétől mind jobban veszített korábbi radikalizmusából, egyre inkább az osztályok közötti kiegyezésre hajlott, az egyenlőség „realizálását” a másvilágra bízva. Ennek a változás­nak az az oka, hogy a római birodalom gazdasági ha­nyatlása főképpen a középrétegeket érintette, ezek kerültek válságba, és csatlakoztak a keresztények tá­borához. De a magasabb társadalmi osztályhoz tarto­zó új hívek világnézete nem volt összeegyeztethető a kisemberek radikalizmusával. A kereszténység „forra­­dalmisága” csökkent. A III—IV. század fordulójára a császári hatalommal való kompromisszum is létrejött. A keresztényüldözé­sek csökkenésével, ill. abbamaradásával, a kereszté­nyek részére juttatott kedvezésekkel a római állam hű támogatókat nyert a keresztényekben. A kiegyezéssel —voltaképp a társadalmi renddel—a elégedetlenkedők­nek több útjuk lehetett. Passzívan tiltakoztak az or­todoxián belül a remetemozgalom részvevői. Számos eretnekség is csak ideológiai síkon szállt szembe a hi­vatalos egyházzal —­ ilyen volt a manicheizmus is a kereszténység viszonylatában. De a donatista eretne­kekkel szövetkező circumcelliók fegyvert is ragadtak társadalmi programjuk véghezvitelére. A római birodalomban elterjedő manicheizmus sikerét is a kereszténységgel való elégedetlenség indokolta. A manicheizmus mély pesszimizmusa jól kifejezhette egyes süllyedő osztályok, rétegek válság­érzetét. De a szélsőséges dualizmusra épülő vallás, mely a világot csak börtönnek tekintette, amely semmi biztatót nem fedezett fel benne, s ezért pusztulását áhította, csak szektává válhatott az egyre győzedelmesebben előre­törő kereszténység mellett, mely a római birodalom­ban államvallássá válva, az evilági életbe való beillesz­kedésnek is nagy lehetőségeit nyújtotta. Csak kevesen maradtak egy olyan vallás hívei, mely a földi életet teljességgel elveti. De nézzük meg, hogyan jutott el Ágoston a manicheizmusig. 337

Next