Világosság, 1969. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 6. szám - Bozóky Edina: A kereszténység egy késő-ókori vetélytársa: A manicheizmus és Ágoston egyházatya
vitázók művei alapján tudjuk rekonstruálni a manicheus vallást. Manicheizmus és gnoszticizmus Az eredeti manicheus források felfedezéséig szokás volt Mani vallását a kereszténység fő irányzataival szembenálló eretnekségnek tartani, mivel az egyházi írók ilyen értelemben szálltak vele szembe. De, mint láttuk, a manicheizmus nem egyszerűen szektás szembefordulás volt a kereszténységgel, hanem önálló, megszervezett, kiterjedt vallás. Filozófiai rendszere alapján gyakran a gnózis irányzatai közé sorolják a manicheizmust. Valóban, gnosztikus-dualista jellege kétségtelen, de sokban eltér a gnoszticizmustól. A gnózis célja az, hogy ráébressze a híveket lelkük isteni eredetére, hogy megismerjék azt, miként került lelkük, ez a fény-részecske, a test „börtöné”-be ; de ennek a megismerési folyamatnak eredményeképpen megismerkednek a világ eredetével és mai helyzetével is; és ha tudják, honnan származik lényegük, a lélek, azt is látják már, hogyan munkálkodhatnak azon, hogy eredeti helyükre visszatérhessenek, és az is világossá válik számukra, hogy mi lesz a sorsa azoknak, akik nem jutnak a tudás birtokába, hanem a test szeretetében megmaradnak — így a jövőt illetően is „tudást” nyernek. Ez a tudás mindig kinyilatkoztatott, és a megváltás egyedüli eszköze. Ez a gnózis-koncepció megvan a manicheizmusban is : Mani a maga vallását „tudásnak” és „bölcsességnek” nevezte; kinyilatkoztatás formájában kapta; az üdvözülés egyedüli útjának tartotta. A manicheus dualizmus az ókori gondolkodás különböző dualista elméleteinek szintéziseként jött létre. Maga a dualizmus mindig társadalmi ellentétek végső polarizálódása esetén jelentkezik, annak ideologikus tükrözéseként, hogy az emberek antagonisztikus viszonyaikat megoldhatatlanoknak látják: nem hisznek többé egy, a társadalom különböző rétegeit valamiképpen egyesítő és kibékítő „igazság” létezésében. A gnózis és Mani tanítása egyaránt egyesíti egyik póluson a létező anyagi világot és az erkölcsi-kozmikus Rosszat, míg a másik póluson az anyagi világon kívüli, számára idegen létező és az erkölcsi-kozmikus Jót feltételezik. A Földközi-tenger medencéjének keleti felében a dualista szemlélet iráni eredetű, bár a világban kétségtelenül jelenlevő Jó és Rossz magyarázatának igénye úgyszólván minden filozófiai és vallási világmagyarázatban létrehozott dualista tendenciákat. Mindenesetre tény, hogy a Földközi-tenger medencéjében az időszámításunk kezdete körül már igen elterjedt gnózis volt az első, amely tanításainak lényegévé egy absztrakt dualizmust tett. De eltérés van a manicheizmus és a gnoszticizmus dualizmusában. Minden gnózisjellegű vallás hangsúlyozza az anyag és a lélek v. szellem ellentétét, de különböző formában. A manicheizmus dualizmusa következetesebben végigvitt, mint a gnosztikus: míg a gnoszticizmusban csak az emberi lélek áll szemben az anyaggal, a rossz megtestesítőjével, addig a manicheizmusban a fény szétszórva mindenütt jelen van a világban, az állatokban, növényekben is, éppen ezért nemcsak az emberi lélek megváltására van szükség, hanem az egész világ fényrészeinek kiszabadítására. Ez a kozmikus jelleg talán az iráni elemek erősebb hatásával magyarázható. A manicheus világszemlélet tehát mélyen pesszimista: a fényszubsztancia (aminek Krisztus, a megváltó a megszemélyesítője) az egész világban szenved. Manicheizmus és kereszténység A kereszténység a II. század közepétől mind jobban veszített korábbi radikalizmusából, egyre inkább az osztályok közötti kiegyezésre hajlott, az egyenlőség „realizálását” a másvilágra bízva. Ennek a változásnak az az oka, hogy a római birodalom gazdasági hanyatlása főképpen a középrétegeket érintette, ezek kerültek válságba, és csatlakoztak a keresztények táborához. De a magasabb társadalmi osztályhoz tartozó új hívek világnézete nem volt összeegyeztethető a kisemberek radikalizmusával. A kereszténység „forradalmisága” csökkent. A III—IV. század fordulójára a császári hatalommal való kompromisszum is létrejött. A keresztényüldözések csökkenésével, ill. abbamaradásával, a keresztények részére juttatott kedvezésekkel a római állam hű támogatókat nyert a keresztényekben. A kiegyezéssel —voltaképp a társadalmi renddel—a elégedetlenkedőknek több útjuk lehetett. Passzívan tiltakoztak az ortodoxián belül a remetemozgalom részvevői. Számos eretnekség is csak ideológiai síkon szállt szembe a hivatalos egyházzal — ilyen volt a manicheizmus is a kereszténység viszonylatában. De a donatista eretnekekkel szövetkező circumcelliók fegyvert is ragadtak társadalmi programjuk véghezvitelére. A római birodalomban elterjedő manicheizmus sikerét is a kereszténységgel való elégedetlenség indokolta. A manicheizmus mély pesszimizmusa jól kifejezhette egyes süllyedő osztályok, rétegek válságérzetét. De a szélsőséges dualizmusra épülő vallás, mely a világot csak börtönnek tekintette, amely semmi biztatót nem fedezett fel benne, s ezért pusztulását áhította, csak szektává válhatott az egyre győzedelmesebben előretörő kereszténység mellett, mely a római birodalomban államvallássá válva, az evilági életbe való beilleszkedésnek is nagy lehetőségeit nyújtotta. Csak kevesen maradtak egy olyan vallás hívei, mely a földi életet teljességgel elveti. De nézzük meg, hogyan jutott el Ágoston a manicheizmusig. 337