Világosság, 1973. január-június (14. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Szigethy Gábor: Petőfi
Két könyvet írt ekkor Szilágyi Sándor. A forradalom férfias az egyik, melynek első kiadásában 1850. január 1. a szerzői előszó dátuma, tehát ugyancsak hamar munka volt, s a második kiadás is nyomdába ment még ugyanez év április 12-én. S még 1850-ben megjelent a másik mű is, A magyar forradalom története 1848 és 49-ben. S olvasták e műveket. S nem is kevesen. Deák Farkas, a forradalom bukása után lefogottak egyik legfiatalabbja, aki erdélyi diákként inkább csak lelkesedett a forradalom eszméiért, mintsem szervezkedett védelmükre, 1852-ben, utolsó szabad perceiben apjával találkozik, aki „a széles tornácon ült, és olvasta a Szilágyi Sándor műveit”. Mindenki azt olvasta, Szilágyi Sándor persze nem a forradalom eszméit terjesztette. Ezt aligha tehette volna meg, ahhoz túl sok titkosrendőr ellenőrizte a magyar szellemi életet. Csak leírta, milyen is volt a forradalom. Miket mondtak és írtak akkor az emberek. A politikusok. A haza nagyjai. És összefoglalja az eseményeket. Leírja március tizenötödike hiteles történetét s közli — talán elriasztásul, vagy csak emlékeztetőnek? — a Tizenkét pont s a Nemzeti dal szövegét. A körözött Petőfi Sándor forradalomra bujtogató versének teljes szövegét! S hasonlóképpen irodalmi folyóirataiban is szövegeket közöl, melyek a forradalom napjaira emlékeztetnek. Be is tiltja újságait az éber rendőrség. De A forradalom férfias utolsó lapjain így ír mégis Petőfiről : „Petőfi Sándor. A leggeniálisabb magyar költő, magyar minstter. Sok ész, lángképzelődés, egy csomó faragatlanság. Legelőbb közkatona volt, azután színésszé lett, innen Vakot hívta fel segédszerkesztőnek. Ez emelte őt fel nyomorából, de ezért szokása szerint hálátlansággal fizetett. A forradalom kezdetén orabókat tartott a néphez, s első volt, akinek egy költeménye (márczius 15-kén) szabadsajtóval napvilágot látott. Azután ismét katonává lett. De egy alkalommal Mészáros előtt nyakravalótlanul jelenvén meg, ez leszidta. Petőfi bosszújában quietált, s egy verset írt, hogy a hazát nyakravaló nélkül is meg lehet menteni. Bem kinevezte adjutánsának őrnagyi ranggal. Itt is nemsokára quietált, azonban csakhamar viszont őrnaggyá lett. Igen gyakran volt az öreggel, ki benne nem a katonát, de a geniális költőt szerette. Kéziratban kerengő költeményei közül az utolsót, 32 az oroszok beütésekor írottat, ide iktatom. . . .” És odaiktatta, Itt a próba címmel a Föl a szent háborúra! című verset, teljes terjedelmében, minden harcra, ellenállásra, forradalmi elszántságra lelkesítő sorával együtt. Hadd értsenek a népek! Aztán később nagykőrösi tanár lett, pálya- és munkatársa Arany Jánosnak, nebulókkal vesződött, s a XVI—XVII. századi Erdély történelmét kutatta. S bár 1850-ben így ír Eötvös Józsefről: „Kedélyes szelíd ember, sok jó akarattal, de annál kevesebb miniszteri tehetséggel” — mindez 1867-ben majd nem lesz akadálya a miniszteri titkári kinevezésnek. S a magyar forradalomról írott könyvei sem akadályozzák meg abban, hogy az Egyetemi Könyvtár igazgatója legyen élete végén. Pedig Szilágyi Sándor aligha tudhatta 1849—50 rosszkedvű félfordulóján, miközben cédulákból, maradék iratokból, újságkivágásokból és emlékezéstörmelékekből egybekörmölt történelemkönyveit írta, hogy élete még ilyen szerencsés fordulatot vesz. IV. A sors és a szerkesztői kéz szeszélye következtében a Magyar életrajzi lexikon második kötetének 873. oldalán egymás mellett látható két jeles hazánkfia arcképe: Tisza Kálmáné és Toldy Ferencé. Az egyiké, a nagysikerű miniszterelnöké, a parlamenti csatározások bajnokáé, a barátai körében késő öregkorában csak „Generális”-nak szólított, megtört és szomorú arc. Fáradt tekintetű és üres. Reménynélküli. Ennek az arcnak a gazdája tisztában van mindazzal, amit elárult. Tisza Kálmán, amikor a Batthyány-kormány segédfogalmazójaként a kormánnyal Debrecenbe is eljutott, s amikor ezért később másfél évig emigrációban élt, még nem gondolt arra, hogy lehet belőle később akár miniszterelnök is. Csak nagyon okos volt. És illúziók nélkül gondolkodó. Alkalmazkodott a lehetőségekhez. 1861-ben Telekit is józan belátásra serkentette. 1867- ben a Deák-féle Felirati párt ellenzéke, 1868. április 2-án meghirdetett „bihari programjában” még ellenzi a kiegyezés nem egy megállapodását, állást foglal a közös minisztériumok ellen s az önálló magyar hadsereg és saját pénzügyi és kereskedelmi rendszer megteremtését szorgalmazza. Ekkor még látványosan ellenzéki. S közben gyengíti a negyvennyolcasokat, a negyvennyolc eszméihez hűen ragaszkodókat. Szétzúzza a kormánypárt egységét s szét a valódi ellenzékiekét is. És megalapította a Szabadelvű Pártot. És miniszterelnök lett és korlátlan úr. Mint miniszterelnök természetesen nem bihari programja, hanem a kiegyezés status quója alapján kormányoz. Erre volt lehetőség, S Tisza élt a lehetőséggel. Vagy pontosabban szólva: tudomásul vette, hogy mint politikus számára a hatalom megszerzésére milyen lehetőségek képzelhetők el.