Világosság, 1973. január-június (14. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Csalog Zsolt: Etnikum? Faj? Réteg?: Adalékok a "cigányság" fogalmához
tívok, magas születési arány és rossz biológiai állapot, alacsony iskolázottság. Ugyanakkor azonban az is világos, hogy a leírt szociális problematika nem szűkíthető le csak a cigányság körére. Ha országosan keressük társadalmunknak azt a rétegét, amelyet a fenti vonások jellemeznek, kitűnik, hogy annak jelentős hányadát cigányok adják ugyan, de bőségesen tartalmaz nem-cigány elemeket is. Nem pusztán eufemizmus, hogy ,,cigánytelep” helyett „szociális követelményeknek meg nem felelő telepek”-ről beszélünk, e putrifalukban ugyanis igen gyakran megtaláljuk az azonos szinten élő nem-cigány elem jelentékeny százalékarányát is. Békés megye telepein például a közelmúltig 20—60%-ot tett ki a magyar-cigányokkal együtt élő, eredetére nézve idegen elem (mezőberényi „London” : kb 30%, „Párizs”: kb 50%, dobozi Lesszik: 60%, szarvasi Krakkó: kb 15% oláhcigány, 40% magyarcigány, valamint a magyar-cigányokkal keverten lakó 45% magyar és szlovák agrárproletár), amelyet a társadalmi környezet a lényegében azonos szociális szint ellenére sem tartott ,,cigány”-nak. — Másrészről: a cigányságnak az a ma még jelentéktelennek mondható hányada, amely — főleg egyéni családi egységben kiszakadva közösségéből — túljutott a leírt szociális szinten és szakmunkási vagy értelmiségi kategóriában kielégítő, átlagos szintet ért el, már csak az átépülés nyomán jelentkező bonyolult tudati problémák miatt sem vonható ki egy bármilyen megfogalmazású „cigánykérdés” problematikájából. — Mindezek alapján egyértelműnek tűnik, hogy a „cigányság” jelenlegi állapotában nem azonos egy bizonyos marginális helyzetű, legalsó szintű szociális rétegünkkel, hanem egy azt csak részben fedő annál kisebb és egyben nagyobb kör. Etnikum-e a magyarországi cigányság? Cigányságunk etnikai tekintetben három élesen elkülönülő csoportra oszlik. Döntő többségét adja az ún. magyarcigány csoport, amelynek általában már több generáció óta anyanyelve és egyetlen nyelve a magyar. Ez a csoport kulturális képében is önálló karaktert mutat, foglalkozási struktúrájára századunk első felében jellemző a muzsikus-tevékenység, a vályogvetés, a sármunka. A Kisebbséget jelentő egység a románcigányok, „beások”, „balajarók” (arányuk csak a Dél- Dunántúlon domináns), akik a század elejéig szinte egységesen faiparos (teknővájó) és erdőmunkás foglalkozásúak voltak, anyanyelvük a román nyelv egy dialektusa, máig a magyar környezet nyelvét is megtanulva kétnyelvűekké váltak. Ugyancsak kisebbségi csoport a cigányság tömbjén belül a még ma is cigány nyelvet beszélő, kétnyelvű ún. oláhcigányság; míg az előző két csoport belső tagozódást alig mutat, ez utóbbi nyelvében és kultúrájában rendkívül differenciált. Ma is eleven törzsi-nemzetségi tagolódásához igazodott a közelmúltig a tradicionális foglalkozások (fémműves szakmák, lókereskedés) finom rendje is. Alapvető fontosságú tény, hogy e csoportok egymással úgyszólván nem kommunikálnak. Az oláhcigány törzsek máig vagy a közelmúltig endogámok voltak, csak a szigorú társadalmi szerkezet jelenkori lazulásával képzelhető el pl. lovári férfi és mására nő házassága, de mindenképpen és máig csoporton (oláhcigányság) belül maradva. Mind a románcigányságnak, mind a magyarcigányságnak döntően több kontaktusa van a nem-cigány („magyar”) társadalom különféle rétegeivel, mint a három cigány csoportnak egymással. Jól kivehető, hogy egymással szembeni merev elzárkózásuk — mivel a helyi, táji érvényű társadalmi hierarchia más-más fokán állnak és a beilleszkedés folyamatában más-más utat járnak — általában tudatos és ideológiai töltetű. Általános jelenség, hogy a cigány informátoraink aláhúzottan hangsúlyozzák „hasonlóságukat” a „magyarokkal”, ugyanakkor pedig nagyfokú eltérésüket más cigány csoportoktól, populációktól, gyakran a ténylegesen rokonoktól is. (Mindez persze már részben egy beilleszkedési hajsza torz szimptómája is, az átépülési igények nyomán jelentkező meghasonlottság, tudathasadás.) A cigányság egyes csoportjainál máig megfoghatók egy tradicionális kultúra többé-kevésbé eleven motívumai vagy összefüggő szövet töredékei. Ilyenek a hagyományos cigány iparok (csengőöntés, szegkovácsság stb.) jórészt középkori szintű technológiái, az oláhcigányok női viseletének egyes elemei, a románcigányok néhány archaikus telepén még fellelhető specifikus építkezés és lakberendezés, az oláhcigány és románcigány szöveg- és zenefolklór változatos történeti múltú és eredetű rétegei stb. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezek az etnikusan meghatározó specifikumok általában csak az egyes csoportokra (vagy — az oláhcigányság esetében — esetenként a csoportnál is kisebb egységekre kiterjedő jellemzői a kultúrának. A magyarországi cigányság egészére jellemző, etnikusan meghatározó kulturális specifikumokat kimutatni aligha tudunk. Úgyszintén fontos azt is aláhúznunk, hogy a kultúrszint kvantitatív jelzői nem tévesztendők össze a kultúra etnikus jellegét meghatározó specifikumokkal. Mindazok a jobbára negatív jelenségek, amelyeket a köztudatokkal vagy ok nélkül a „cigányság”-hoz aszszociál — és amelyek esetenként lehetnek valóban jellemzők a cigányság egészére vagy csoporttagolódástól függetlenül nagy részére (pl. a magas gyermekáldás mint „szokás”, általános viselkedési szokások stb.) — általában nem etnikus értékűek, hanem az utóbbi századok nyomorszintjéből adódó másodlagos tünetek. Részletesen lásd: Erdős Kamil: A magyarországi cigányság. Néprajzi Közlemények III. (1958.) 152—173.