Világosság, 1973. január-június (14. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Szigethy Gábor: Petőfi
És Petőfi Sándor 1849. július 31 -én délután öt órakor Fejéregyháza és Héjjasfalva között, a Sárpatak hídjánál, egy kövön üldögélt, ha hinni lehet a forrásoknak, lehajtott fejjel sétálgatott is, és közben jegyezgetett. Előző éjszaka ágyat se látott s az elmúlt tíz nap utazgatásaitól s izgalmaitól is megviselten indult kora hajnalban a csatába. Polgári ruhában, fegyver nélkül. De nem meghalni. Mert Petőfi nem akart meghalni. Tudós életrajzírók majd mindig úgy tették s teszik fel a kérdést: meg akart-e halni Petőfi Sándor? Vajon valóban életét befejezni ment a segesvári csatatérre? Vajon csak vállalt s tetszetősen alakított szerepe sodorta őt fegyvertelenül a lőporfüstös pokol közepére, hogy jövendölését igazolhassa s az utókor méltán tisztelhesse benne a világszabadságért csatatéren elesett hőst, akinek földi maradványa a névtelenek közös sírjában pihen? A tények az ellenkezőjét bizonyítják. Petőfi két nappal korábban, feleségéhez írt utolsó levelében így ír: ,,Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél elébb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen”. Aki meglepetésre vágyik, az nem a halálra készül. És az sem, aki jegyzeteket készít az ágyúdörgésben. És az sem, aki menekülni akar. Gyalokay Lajos olyan ember volt , amilyen visszaemlékezéseiben is akadnak szép számmal téves adatok, időködösítette tények, másképpen látni akart események, de a költő egyéniségét nem tudta meghamisítani, még akkor sem, ha az ellene bizonyított. Íme egy részlet 1887-ben megjelent emlékezéseiből: „— Jöjj velem — mondám kezét megragadva — kocsimat innen nem messze állítottam fel, azon menekülhetünk, gyalog vagy, elvágnak vagy elfognak. — Azt hiszed — felelég — hogy van olyan bolond, aki ebben a pokolban megállni merné helyét, kocsisod is elfutott, mint a többi. Nézd — ezzel a felénk közelítő lovascsapatra mutatott — itt nem lehet menekülni, ne gondolj most kocsidra, hanem jer oldalt, ott talán megszabadulhatunk. Látván habozásomat, ezen szavakkal: „nincs idő gondolkodni, én megyek, Isten veled!” — kirántotta kezét az enyémből és leugorva a töltésről elrohant.” Gyalokay természetesen életben maradt. A lassú felfogású, józanul méricskélő, emlékezéseiben szépelgő katonatiszt azonban még közel negyven év múltán sem veszi észre, hogy akkor és ott Petőfi sokkal inkább akart menekülni, mint ő, mert sokkal inkább tisztában volt a veszedelemmel. 36 Csakhogy a Gyalokay-félék mindig életben maradnak, mert nem értik a veszedelmet s mert mindig akad egy véletlenül szabadon hagyott ösvény, egy rejtekúton felejtett kocsi, egy jószívű ellenség, aki futni hagyja őket. Mert miként az életük, az ilyeneknek a halála sem ér sokat. Petőfi pedig menekült. Mert élni akart. „Potomság” — mondta, amikor a fejéregyházi úton vágtatva közelgő lovasokra figyelmeztette a menekülő tábori orvos, Lengyel József. Potomság — és tovább jegyezgetett! S az orvos, aki évek múltán is pironkodó magyarázkodással mentegette magát, hogy lovára nem vette fel a gyalogosan visszamaradó költőt, nem értette, miért s mire mondja a csapzott hajú, kimerülten rátekintő költő, a közelítő ellenséggel szembenézve: potomság. Hogyan is érthette volna a derék vidéki körorvos, aki előbb a mások s most csak a saját életének megmentésével volt elfoglalva, hogy egy ezred vágtató lovas, egy vesztett csata, egy menekülő hadsereg ott és abban a pillanatban: potomság. Hisz egy ember élete akkor már mit se számított. Még akkor sem, ha azt az egy embert Petőfi Sándornak nevezték. De ezt ott talán csak Petőfi Sándor tudta. És a költő, amíg az ispánkúti kaptatóra próbált zilálva fölkapaszkodni, remélve, hogy eléri a kukoricást, amiben elrejtőzhet, talán Rómeóra gondolt. A félbehagyott fordításra. A derékbatört életsorsra. Hogy miért is kellett a két fiatalnak meghalnia s milyen ostoba véletlenek özönének kellett bekövetkeznie, hogy végül is boldogok ne lehessenek. Mert Romeo fiúja eljut a döghalállal sújtott Mantovába, megvinni Júlia halálának hírét, de Lőrinc barát küldöttét már nem engedik be a városfalak közé ; mert Romeo előbb ér a kriptába, mintsem Júlia magához térne; mert Júlia egy perccel a herceg s a család érkezése, a tisztázó magyarázatok érkezése előtt döfi szívébe a tőrt, mert Rómeónak pont akkor és ott kell halálos párbajba keverednie Tybalttal, és éppen Rómeót sújtja száműzetés, és ... és ... és ... ! Tízezer véletlen egybeesése okozza hát csupán Romeo és Júlia halálát? Pedig Romeo és Júlia sem akar meghalni. Élni szeretnének. És boldogok akarnak lenni. De lázadásuk, érzelmi tiltakozásuk a megmerevedett szokások, a mindenki számára kötelező mértékek, a konvencionális tiszteletadás, az önállótlan gondolkozást kánonná emelő közrend, a feudális anarchiát feudális renddel leplező zsarnokság elleni kihívás. Petőfi sem alkudozott. És nyíltan és világosan beszélt. Félreérthetetlenül. „Felszabadultunk a Metternichkompánia alól, s kaptuk a Batthyány-ministériumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy »eben gubát«. Amaz tetteivel törekedett vesztünkre, emez tétlenségével