Világosság, 1974. január-június (15. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 5. szám - Avar Pál: Szocioterápia és szociális kreativitás

mind nagyobb mérvű kiüresedése, elhalása mellett ment végbe. Az ebből származó veszélyeknek tudomá­nyos szintű felismerésében is segítséget ad a szociál­­pszichiáternek a mikroszociológia számos felfedezése.) A már említett G. H. Mead még a harmincas évek ele­jén kidolgozta az „ego” (en) és az „alter” (a másik ember) fogalmát. Innen, ezekből az alapfogalmakból kiindulva ábrázolta azután a csoporton belül élő egye­­dek sokcsatornás kapcsolatát a kommunikáció és az interakció fogalmaival. Tőle származik a „szerep”­­fogalom megalkotása is. Mead szerint az ember „kiscsoportja” (szülők, bará­tok, munkatársak) tagjainak vélekedését, morális íté­leteit interiorizálja, és egy határozott „belső közvéle­ményt”, ún. belső fórumot alakít ki belőlük, hogy az­után ezzel a fórummal kelljen folyton számolnia: vitatkozni, perelni, egyezkedni képzeletében, mielőtt döntéseit meghozza, cselekedeteit, magatartását meg­tervezi. Ezzel a belső fórummal, a társak összesített véleményével és szüntelenül, megszakítás nélkül az egyén, még álmában sem sikerül megszabadulni tőle. Ebben a folytonos kölcsönhatásban alakul ki a szerep, az „egyén szerepe”, amely azután lehetővé teszi az ember számára, hogy önmagát is képes legyen kívülről látni, magát mintegy az énjétől független objektum­ként szemlélni és megítélni, így az egyes ember . . . „Én­ tudatának kialakulása elválaszthatatlan a másik embertől, a csoporttól” — írja Pataki Ferenc A kis­csoportkutatás elméleti problémái c. bevezető tanul­mányában (Csoportlélektan, 23. o.), majd így foly­tatja: „Sőt, Én­ tudatáról is csak akkor és annyiban beszélhetünk, amikor és amennyiben a másoktól visz­­szatükröződő Én már önmaga számára is képes objek­tummá válni.” Később József Attila két verssorát idézi : ,,. . . hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” A kommunikatív interakció során az énről mint ob­jektumról alkotott kép természetszerűleg folyton vál­tozik, állandóan módosul. Ennek a szüntelen folya­matnak a dinamikáját A. A. Bodaljov szovjet szociál­pszichológus és munkatársai úgy jellemzik, hogy aho­gyan az érzékelt kép változik a „szenzoros korrekció” során, hasonlóképpen módosul a szociálpszichológiai tükörkép is az interakció alakító-ellenőrző folyamatá­ban. — „A kommunikáló emberek egymásról alkotott véleményüket a gyakorlatban ellenőrzik, ítéleteik koordinálódnak, módosulnak, sőt olykor ellentétes ítéleteknek adják át helyüket.” (Id. szerzők: Szociál­pszichológia, Gondolat, 1973. 154. o.) Az egyik embernek a másikra vonatkozó ítéletei — az említett összefoglaló tanulmány írói szerint — már amiatt is szociálpszichológiai jellegű ítéletek, mivel ezeknek tárgya, az egyén mások számára ama kvali­tásai miatt fontos, amelyek az adott környezet vonat­kozásában társadalmi jelentőségűek. Tehát : az egyén értékelése minden esetben azoknak a szociális normák­nak az alapján történik, amelyek az értékelést végző (folyamatosan ítélkező) csoportban a legfontosabbak, ennélfogva a környezetre (csoportra ) vonatkoztatva a legkiforrottabbak is. E nagyjelentőségű megállapítás szempontjából, köz­vetve ugyan, de mindenképpen perdöntő bizonyítékot szolgáltattak V. N. Panferov vizsgálati eredményei. Különböző korú fiataloknak tárgyak (óra, váza, kala­pács, ráspoly) és személyek fényképeit — hiányos és teljes arc­fotókat — mutatták fel igen rövid időtar­tammal (elektronikus tachisztoszkóppal: 0,01 sec-tól 0,1 sec-ig). A vizsgálat során kiderült, hogy a kísérleti személyek az arcképeket, még a hiányosakat is össze­hasonlíthatatlanul nagyobb biztonsággal ismerték fel, mint a tárgyak képeit. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy mind a vizsgá­latban részt vevő kísérleti személyek, mind általában az emberek inkább várják egy emberi arc vagy alak megjelenését, mint a tárgyakét. Az ember érzékszervi tapasztalatában ugyanis az emberi arc a leggyakrab­ban észlelt objektum, így ez rögzült a legszilárdabban és a legnagyobb változatossággal. Pszichoterápia — szocioterápia A Világosság 1973. évi 10. számában ismertettem egy, az alkoholisták gyógykezelésére bevezetett új pszicho­terápiás módszer lényegét és létrejöttének rövid törté­netét. Ebben a közleményben azt is megkíséreltem megindokolni, hogy miért volt, illetve van szükség — annyi kitűnő eljárás után — új lelki gyógymód meg­alkotására. A terápiás módszer elméleti megfontolásai­ban és az idézett szociálpszichológiai eredmények szfé­­ráj­ában fellelhető—egymástól nem is túlságosan távoli — gondolatok is azt bizonyítják, hogy a „belső fórum­ra”, az „egyéni köztudatra”, a csoporton belüli kommu­­nikációra, interakcióra stb. apelláló pszichoterápiá­nak (nevezzük talán szocioterápiának) nemcsak az elméleti lehetősége nyílt meg, hanem a modern tudo­mányos eredmények, az emberről mint társadalmi lényről szerzett szaktudományi ismereteink valóság­gal parancsoló szükségként írják elő egy új, elsősorban az egyén és közösség kapcsolatának hiányosságaiból, zavaraiból származó személyiségzavarok feloldására irányuló terápiás módszer (vagy módszerek?) meg­alkotását. Az új módszer, amelyet egyelőre jobb híján „heroikus pszichoterápia” néven említek (és említettem korábbi tanulmányomban), ugyanúgy indul, mint a legtöbb pszichoterápia, leginkább azonban az ún. racionális kis-pszichoterápiára hasonlít. A beteg a bevezető 299

Next