Világosság, 1974. január-június (15. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - Avar Pál: Szocioterápia és szociális kreativitás
mind nagyobb mérvű kiüresedése, elhalása mellett ment végbe. Az ebből származó veszélyeknek tudományos szintű felismerésében is segítséget ad a szociálpszichiáternek a mikroszociológia számos felfedezése.) A már említett G. H. Mead még a harmincas évek elején kidolgozta az „ego” (en) és az „alter” (a másik ember) fogalmát. Innen, ezekből az alapfogalmakból kiindulva ábrázolta azután a csoporton belül élő egyedek sokcsatornás kapcsolatát a kommunikáció és az interakció fogalmaival. Tőle származik a „szerep”fogalom megalkotása is. Mead szerint az ember „kiscsoportja” (szülők, barátok, munkatársak) tagjainak vélekedését, morális ítéleteit interiorizálja, és egy határozott „belső közvéleményt”, ún. belső fórumot alakít ki belőlük, hogy azután ezzel a fórummal kelljen folyton számolnia: vitatkozni, perelni, egyezkedni képzeletében, mielőtt döntéseit meghozza, cselekedeteit, magatartását megtervezi. Ezzel a belső fórummal, a társak összesített véleményével és szüntelenül, megszakítás nélkül az egyén, még álmában sem sikerül megszabadulni tőle. Ebben a folytonos kölcsönhatásban alakul ki a szerep, az „egyén szerepe”, amely azután lehetővé teszi az ember számára, hogy önmagát is képes legyen kívülről látni, magát mintegy az énjétől független objektumként szemlélni és megítélni, így az egyes ember . . . „Én tudatának kialakulása elválaszthatatlan a másik embertől, a csoporttól” — írja Pataki Ferenc A kiscsoportkutatás elméleti problémái c. bevezető tanulmányában (Csoportlélektan, 23. o.), majd így folytatja: „Sőt, Én tudatáról is csak akkor és annyiban beszélhetünk, amikor és amennyiben a másoktól viszszatükröződő Én már önmaga számára is képes objektummá válni.” Később József Attila két verssorát idézi : ,,. . . hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” A kommunikatív interakció során az énről mint objektumról alkotott kép természetszerűleg folyton változik, állandóan módosul. Ennek a szüntelen folyamatnak a dinamikáját A. A. Bodaljov szovjet szociálpszichológus és munkatársai úgy jellemzik, hogy ahogyan az érzékelt kép változik a „szenzoros korrekció” során, hasonlóképpen módosul a szociálpszichológiai tükörkép is az interakció alakító-ellenőrző folyamatában. — „A kommunikáló emberek egymásról alkotott véleményüket a gyakorlatban ellenőrzik, ítéleteik koordinálódnak, módosulnak, sőt olykor ellentétes ítéleteknek adják át helyüket.” (Id. szerzők: Szociálpszichológia, Gondolat, 1973. 154. o.) Az egyik embernek a másikra vonatkozó ítéletei — az említett összefoglaló tanulmány írói szerint — már amiatt is szociálpszichológiai jellegű ítéletek, mivel ezeknek tárgya, az egyén mások számára ama kvalitásai miatt fontos, amelyek az adott környezet vonatkozásában társadalmi jelentőségűek. Tehát : az egyén értékelése minden esetben azoknak a szociális normáknak az alapján történik, amelyek az értékelést végző (folyamatosan ítélkező) csoportban a legfontosabbak, ennélfogva a környezetre (csoportra ) vonatkoztatva a legkiforrottabbak is. E nagyjelentőségű megállapítás szempontjából, közvetve ugyan, de mindenképpen perdöntő bizonyítékot szolgáltattak V. N. Panferov vizsgálati eredményei. Különböző korú fiataloknak tárgyak (óra, váza, kalapács, ráspoly) és személyek fényképeit — hiányos és teljes arcfotókat — mutatták fel igen rövid időtartammal (elektronikus tachisztoszkóppal: 0,01 sec-tól 0,1 sec-ig). A vizsgálat során kiderült, hogy a kísérleti személyek az arcképeket, még a hiányosakat is összehasonlíthatatlanul nagyobb biztonsággal ismerték fel, mint a tárgyak képeit. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy mind a vizsgálatban részt vevő kísérleti személyek, mind általában az emberek inkább várják egy emberi arc vagy alak megjelenését, mint a tárgyakét. Az ember érzékszervi tapasztalatában ugyanis az emberi arc a leggyakrabban észlelt objektum, így ez rögzült a legszilárdabban és a legnagyobb változatossággal. Pszichoterápia — szocioterápia A Világosság 1973. évi 10. számában ismertettem egy, az alkoholisták gyógykezelésére bevezetett új pszichoterápiás módszer lényegét és létrejöttének rövid történetét. Ebben a közleményben azt is megkíséreltem megindokolni, hogy miért volt, illetve van szükség — annyi kitűnő eljárás után — új lelki gyógymód megalkotására. A terápiás módszer elméleti megfontolásaiban és az idézett szociálpszichológiai eredmények szférájában fellelhető—egymástól nem is túlságosan távoli — gondolatok is azt bizonyítják, hogy a „belső fórumra”, az „egyéni köztudatra”, a csoporton belüli kommunikációra, interakcióra stb. apelláló pszichoterápiának (nevezzük talán szocioterápiának) nemcsak az elméleti lehetősége nyílt meg, hanem a modern tudományos eredmények, az emberről mint társadalmi lényről szerzett szaktudományi ismereteink valósággal parancsoló szükségként írják elő egy új, elsősorban az egyén és közösség kapcsolatának hiányosságaiból, zavaraiból származó személyiségzavarok feloldására irányuló terápiás módszer (vagy módszerek?) megalkotását. Az új módszer, amelyet egyelőre jobb híján „heroikus pszichoterápia” néven említek (és említettem korábbi tanulmányomban), ugyanúgy indul, mint a legtöbb pszichoterápia, leginkább azonban az ún. racionális kis-pszichoterápiára hasonlít. A beteg a bevezető 299