Világosság, 1977. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)
1977 / 8-9. szám - Lukács József: Szakadék Nagyszálló (Beőthy Ottó ford.)
sok közül egyiknek sem jutott eszébe, hogy a német filozófiának a német valósággal való összefüggését, kritikájuknak saját anyagi környezetükkel való összefüggését kutassák.” A fennállónak ez a különös elismerése a tudat kritikája által, a tudat átformálását célzó radikális nekifutás révén, már a radikális ifjúhegelianizmusban, Bruno Bauernél és Stirnernél abban a formában jelentkezett, hogy valamennyi probléma radikális végiggondolása tekintetében felül akarja múlni a forradalmi proletariátus elméletét. Az osztályharc élesedésével ez a tendencia már egyre fokozottabban, s mindig új formában lép fel. A kispolgárság társadalmi helyzetének felemásságával szükségszerűen együtt jár, hogy azok az ideológiák, amelyek távol tartják a forradalmi proletariátustól, szükségképpen ellentétes végletekben mozognak. Míg a kis szatócsot, aki amiatt rémüldözik, hogy elveszik a boltját, azzal ijesztgetik, hogy a szocializmusban a nőket is szocializálni fogják, addig a megvadult kispolgárt gondolatilag „a szocializmuson túlra” kell vezetni. Meg kell neki mutatni, hogy a munkásmozgalom szocializmusa mennyire következetlen, mennyire dogmatikus, menynyire nyárspolgári, hogy a „szabad szellemek” számára valami sokkal radikálisabbat kell keresni és találni, ha a problémákat „igazában” akarjuk megoldani, nem pedig kompromisszumok útján, ahogy azt a szocializmus teszi. Minderre az ideológiai bírálat radikalizmusa rendkívül alkalmas. Mert egyrészt nincs itt semmilyen ellenőrizhető határa az utópisztikus tervezgetéseknek, másrészt az ilyenformán eltervezett fordulat hasonlíthatatlanul „mélyebb”, mint a proletárforradalom, mert nem csak (vagy egyáltalán nem) a gazdasági élet „felszíni” jelenségeit forradalmasítja, hanem magát az embert, a lelket, a szellemet, a világnézetet. És mivel a „felszíni” gazdasági fordulat közömbösnek minősül ebben a „radikális forradalmiságban”, részt vehet benne bármelyik tőkepénzes parazita, nem kell attól félnie, hogy a forradalom, „az igazi forradalom” veszélyezteti a járadékát. Világnézeti síkon ez a „radikális végérejárás” az objektív dialektika szubjektivista szofisztikába, radikális relativizmusba való átcsapásában jut kifejezésre. „A szubjektivizmus (szkepticizmus és szofisztika stb.) többek között abban tér el a dialektikától”, mondja Lenin, „hogy az (objektív) dialektikában viszonylagos (relatív) a relatív és az abszolút közötti különbség is. Az objektív dialektika szerint van a relatívban abszolút. A szubjektivizmus és szofisztika szerint a relatív csak relatív és kizárja az abszolútat.” Minden abszolút gyökeres kiirtása a gondolkodásból nem csupán nagyszerű forradalmi gesztusként szolgál, amely a szállodavendégeknek és csodálóiknak a szemében messze túlhaladja a proletariátus nyárspolgárian „dogmatikus” elméletét. A minden döntéstől való húzódozás „intellektuális tisztességből”, a tudományos lelkiismeretességből, az etikai mélységből emellett az örökös lebegés állapotának azt a légkörét teremti meg, amely olyan kellemessé teszi az életet a „Szakadék” Nagyszállóban, hiszen azt, hogy valaki képtelen választani a harcban álló osztályok között, szerencsésen átkölti a mindennapos kis csatározások fölött álló fennköltséggé. És az, hogy ezzel — minél öntudatlanabbá, annál jobb — egyben máris választottunk, éspedig, az elnyomás és a kizsákmányolás pártját választottuk, bizonyos időszakokban éppen ezzel alapozza meg ennek a szállodának és vendégeinek az értékét a burzsoázia szemében. Ám mindezzel még nem merült ki e relativizmus értéke a polgári rend és ideológiája fenntartása számára. A radikális szkepszis lebegő állapotát csak egészen sajátos időszakokban, és akkor is csak kivételesen lehet következetesen fenntartani. Az ajtón kidobott abszolút mindig újra visszatér az ablakon. De ez már más abszolút. Az objektív valóság abszolutumát eltávolították a gondolkodásból, és ami visszasompolyog, az a vallásos mítosz kiötlött abszolutuma. Ha tudományosan nem bizonyítható be, hogy vajon a Föld kering-e a Nap körül vagy a Nap a Föld körül, akkor a mózesi teremtéstörténet és a Kant—Laplace elmélet eleve a bizonyíthatatlan „munkahipotézis” ugyanazon szintjén állnak. Nagyon hamar kiderülhet azonban, hogy a két feltevés közül emberi, erkölcsi, metafizikai értékei révén a mózesi van fölényben. És különösen kiviláglik az, hogy a látnokok és szentek vallásos „tapasztalatai” ugyanolyan „tények”, mint a fizikusok vagy vegyészek kísérleti tapasztalatai. Mivel mindkét esetben relativisztikus-szkeptikus módon „zárójelbe teszik” a valóságtartalmat, az objektív valósághoz fűződő kapcsolatot, nyugodtan meg lehet vizsgálni ezeket a vallásos tapasztalatokat és „általános emberi”, vagy példás etikai tartalmukat minden további nélkül be lehet illeszteni a relativisztikus világnézetbe. (William James, Scheler stb.) Így lassanként „tudományos lelkiismeretességgel” új vallást hoznak létre a művelt emberek számára. Azok számára, akik az egyház esetlen és közkeletű vallásos kábulatával szemben immár érzéketlenné váltak. Hogy ezután szektaként egy új vallást alapítanak-e, vagy a vallásos ateizmus valamely formáját hirdetik, egyre megy, hiszen mindkét esetben ennek az új vallásosságnak ugyanaz a társadalmi funkciója, mint a régié, csak éppen olyan rétegekhez szól, amelyeket a régi vallásosság már nem tudott elérni. „Az a katolikus pap, aki fiatal lányokat ront meg . . . sokkal kevésbé veszedelmes éppen a demokráciára’ nézve, mint az a pap, aki nem jár csuhában. 3 A német ideológia. I. Feuerbach: MEM, 3. k., p. 22. 4 Filozófiai füzetek. Lenin Összes Művei, 29. k.,p. 295.