Világosság, 1977. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)

1977 / 8-9. szám - Lukács József: Szakadék Nagyszálló (Beőthy Ottó ford.)

sok közül egyiknek sem jutott eszébe, hogy a német filozófiának a német valósággal való összefüggését, kritikájuknak saját anyagi környezetükkel való össze­függését kutassák.”­ A fennállónak ez a különös elismerése a tudat kriti­kája által, a tudat átformálását célzó radikális neki­futás révén, már a radikális ifjúhegelianizmusban, Bruno Bauernél és Stirnernél abban a formában je­lentkezett, hogy valamennyi probléma radikális végiggondolása tekintetében felül akarja múlni a for­radalmi proletariátus elméletét. Az osztályharc éle­sedésével ez a tendencia már egyre fokozottabban, s mindig új formában lép fel. A kispolgárság társadal­mi helyzetének felemásságával szükségszerűen együtt jár, hogy azok az ideológiák, amelyek távol tartják a forradalmi proletariátustól, szükségképpen ellenté­tes végletekben mozognak. Míg a kis szatócsot, aki amiatt rémüldözik, hogy elveszik a boltját, azzal ijeszt­getik, hogy a szocializmusban a nőket is szocializál­ni fogják, addig a megvadult kispolgárt gondolatilag „a szocializmuson túlra” kell vezetni. Meg kell neki mutatni, hogy a munkásmozgalom szocializmusa mennyire következetlen, mennyire dogmatikus, meny­nyire nyárspolgári, hogy a „szabad szellemek” szá­mára valami sokkal radikálisabbat kell keresni és találni, ha a problémákat „igazában” akarjuk meg­oldani, nem pedig kompromisszumok útján, ahogy azt a szocializmus teszi. Minderre az ideológiai bírá­lat radikalizmusa rendkívül alkalmas. Mert egyrészt nincs itt semmilyen ellenőrizhető határa az utópiszti­kus tervezgetéseknek, másrészt az ilyenformán el­tervezett fordulat hasonlíthatatlanul „mélyebb”, mint a proletárforradalom, mert nem csak (vagy egyáltalán nem) a gazdasági élet „felszíni” jelenségeit forradalmasítja, hanem magát az embert, a lelket, a szellemet, a világnézetet. És mivel a „felszíni” gazdasági fordulat közömbösnek minősül ebben a „radikális forradalmiságban”, részt vehet benne bár­melyik tőkepénzes parazita, nem kell attól félnie, hogy a forradalom, „az igazi forradalom” veszélyez­teti a járadékát. Világnézeti síkon ez a „radikális végérejárás” az ob­jektív dialektika szubjektivista szofisztikába, radiká­lis relativizmusba való átcsapásában jut kifejezésre. „A szubjektivizmus (szkepticizmus és szofisztika stb.) többek között abban tér el a dialektikától”, mondja Lenin, „hogy az (objektív) dialektikában viszonylagos (relatív) a relatív és az abszolút közötti különbség is. Az objektív dialektika szerint van a rela­tívban abszolút. A szubjektivizmus és szofisztika sze­rint a relatív csak relatív és kizárja az abszolútat.”­ Minden abszolút gyökeres kiirtása a gondolkodásból nem csupán nagyszerű forradalmi gesztusként szol­gál, amely a szállodavendégeknek és csodálóiknak a szemében messze túlhaladja a proletariátus nyárs­polgárian „dogmatikus” elméletét. A minden döntés­től való húzódozás „intellektuális tisztességből”, a tudományos lelkiismeretességből, az etikai mélység­ből emellett az örökös lebegés állapotának azt a lég­körét teremti meg, amely olyan kellemessé teszi az életet a „Szakadék” Nagyszállóban, hiszen azt, hogy valaki képtelen választani a harcban álló osztályok között, szerencsésen átkölti a mindennapos kis csatá­rozások fölött álló fennköltséggé. És az, hogy ezzel — minél öntudatlanabbá, annál jobb — egyben máris választottunk, éspedig, az elnyomás és a kizsákmá­nyolás pártját választottuk, bizonyos időszakokban éppen ezzel alapozza meg ennek a szállodának és vendégeinek az értékét a burzsoázia szemében. Ám mindezzel még nem merült ki e relativizmus ér­téke a polgári rend és ideológiája fenntartása számára. A radikális szkepszis lebegő állapotát csak egészen sajátos időszakokban, és akkor is csak kivételesen lehet következetesen fenntartani. Az ajtón kidobott abszolút mindig újra visszatér az ablakon. De ez már más abszolút. Az objektív valóság abszolutumát eltávolították a gondolkodásból, és ami visszasom­polyog, az a vallásos mítosz kiötlött abszolutuma. Ha tudományosan nem bizonyítható be, hogy vajon a Föld kering-e a Nap körül vagy a Nap a Föld körül, akkor a mózesi teremtéstörténet és a Kant—Laplace elmélet eleve a bizonyíthatatlan „munkahipotézis” ugyanazon szintjén állnak. Nagyon hamar kiderülhet azonban, hogy a két feltevés közül emberi, erkölcsi, metafizikai értékei révén a mózesi van fölényben. És különösen kiviláglik az, hogy a látnokok és szen­tek vallásos „tapasztalatai” ugyanolyan „tények”, mint a fizikusok vagy vegyészek kísérleti tapasztala­tai. Mivel mindkét esetben relativisztikus-szkeptikus módon „zárójelbe teszik” a valóságtartalmat, az objektív valósághoz fűződő kapcsolatot, nyugodtan meg lehet vizsgálni ezeket a vallásos tapasztalatokat és „általános­ emberi”, vagy példás etikai tartalmu­kat minden további nélkül be lehet illeszteni a relati­­visztikus világnézetbe. (William James, Scheler stb.) Így lassanként „tudományos lelkiismeretességgel” új vallást hoznak létre a művelt emberek számára. Azok számára, akik az egyház esetlen és közkeletű vallásos kábulatával szemben immár érzéketlenné váltak. Hogy ezután szektaként egy új vallást alapítanak-e, vagy a vallásos ateizmus valamely formáját hirdetik, egyre megy, hiszen mindkét eset­ben ennek az új vallásosságnak ugyanaz a társadalmi funkciója, mint a régié, csak éppen olyan rétegekhez szól, amelyeket a régi vallásosság már nem tudott el­érni. „Az a katolikus pap, aki fiatal lányokat ront meg . . . sokkal kevésbé veszedelmes éppen a demok­ráciára’ nézve, mint az a pap, aki nem jár csuhában. 3 A német ideológia. I. Feuerbach: MEM, 3. k., p. 22. 4 Filozófiai füzetek. Lenin Összes Művei, 29. k.,p. 295.

Next