Világosság, 1982. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)

1982 / 2. szám - Hahner Péter: Danton vagy Robespierre? Egy historiográfiai vita története

vívták, előbújik, hogy imádtassa magát; erős meggyőződése és közismert becsületessége híján a leghitványabb embernek nevezhetnénk.”11 II. 1830 táján változik a helyzet. Egyre jobban megerősödik a történetírók és a forradalmárok körében az a robespierre-ista hagyomány, amely még Babeuftől vette eredetét, s a negyvenes évekre Európa-szerte elterjedt. Babeuf 1794-ben még Robespierre ellen foglalt állást. A rohamosan növekvő nyomor, és barátja, az egykor Robespierre legbelső köréhez tartozó Buonarroti hatására azonban hamarosan más szemmel nézte a Közjóléti Bizottság egykori gazdasági intézkedéseit. 1796-ban már meggyőződéses robespierre-istaként szervezi meg az Egyenlők összeesküvését. Világnézetének egyik meghatározó fontosságú eleme aza gazdasági pesszimizmus, amellyel nem ismerte fel, hogy a termelőerők fejlődése egy idő után mindenki számára biztosíthatja az alapvető létszükségleti cikkeket. Az ipari forradalom még nem teljesedett ki Franciaországban sem, ezért Babeuf csak egy forradalmi diktatúra által ellenőrzött gazdasági élet keretein belül tudta elképzelni a szélesebb tömegek részesedését a korlátozott mennyiségű fogyasztási javakból. Ezt a diktatúrát pedig — mind maga, mind követői számára — Robespierre testesítette meg. Miután az Egyenlők összeesküvését a direktórium felszámolta, és Babeuföt kivégezték, tanításait társa, Buonarroti örökítette át a tizenkilencedik század első felének szocialistái számára. 1828-ban kiadta Conspiration pour l'Egalité dite de Babeuf című emlékiratait, s ez a könyv igen nagy hatást gyakorolt a baloldali körükre. Kilenc év múlva már önálló kötetet szentel Robespierre emlékének, aki szerinte „ ... az erkölcstelenség áldozata volt ... A népnek sohasem volt nálánál komolyabb és odaadóbb barátja . . . Most azzal vádolják, hogy diktatúrára törekedett. . . De mi azt mondjuk: boldog lenne Franciaország és az emberiség, ha Robespierre diktátor lett volna, s megvalósíthatta volna nagy reformjait!”12 A harmincas években sorra megszólalnak Robespierre egykori kollégái. A nagy Közjóléti Bizottság utolsó élő tagja, Barere szerint ,,a tisztaság és a becsület embere volt, igazi és őszinte republikánus.”13 René Levasseur rajongással ír róla emlékirataiban, s a negyvenes évek elején Laponneraye nemcsak Robespierre írásait adja ki, de nővére, Charlotte visszaemlékezéseit is. A keresztényszocialista Bachez, aki számára a francia forradalom a keresztény civilizáció csúcspontja, s Robespierre az apostola, 1834-ben kezdi el kiadni máig is haszonnal forgatható, negyven kötetes szöveggyűjteményét.14 Mindezek eredményeképpen a negyvenes években növekvő tisztelettel emlegetik Robespierre nevét. George Sand ,,a forradalom legnagyobb, s a történelem egyik legnagyobb emberé”-nek nevezte 15, s a maga módján még a forradalmi érzelmekkel egyáltalán nem gyanúsítható Chateaubriand is elismeri jelentőségét, hiszen az „ördögi” jakobinusok legnagyobbjának tekinti. A szocialista írók — Tissot, Esquiros, Cabet, akinek forradalomtörténetét Petőfi Sándor is olvasta — történelmi műveiben egyre előkelőbb helyet foglal el, igazi apológiáját pedig Louis Blanc Histoire de la Révolution-jának kitűnően dokumentált és igen színvonalasan megírt tizenkét kötetében nyeri el.16 E szocialisták fülében annak a párizsi munkásnak a kiáltása visszhangzott tovább, aki az 1795-ös felkelések idején e szavakkal fejezte ki a fővárosi szegények véleményét: „Robespierre idején folyt a vér, és volt elég kenyér, most nem folyik a vér, és ínség van. Úgy látszik, ismét egy kis vért kell kiontanunk!”17 A Megvesztegethetetlen népszerűsége ebben az időszakban Franciaország határain kívül is kezdett elterjedni. Angliában nemcsak a chartista O’Brien nevezi a „legnagyobb reformernek és törvényhozónak, akit a világ mostanáig megismert”, de a tory Croker is egyedül róla nyilatkozik kedvezően a forradalom vezetői közül.18 Érte rajong az orosz Herzen, Belinszkij, és a magyar Vasvári is. Hazánkban már 1839-ben közli a Hasznos Mulatságok Robespierre egyik beszédét, 1848-ban pedig önálló kötetben jelenik meg „beszéde az alkotmányról”.19 A korszak forradalmárai azonban egyáltalán nem ápolják egyforma szenvedéllyel Robespierre kultuszát. A — nagy általánosságban robespierre-istának nevezhető — radikálisok és szocialisták mellett megjelennek azok a szélsőbaloldali irányzatok, amelyek hívei megvetik a „burzsoá” Robespierre-t, de Danton, a liberálisok „kedvence” felé sem fordulnak több rokonszenvvel. A Se istent, se vezért! című lapot kiadó Blanqui, vagy a magát — a világon elsőként — anarchistának valló Proudhon inkább Robespierre baloldali ellenzékéhez vonzódott. Ez az irányzat is végigkövethető napjainkig. A blanquistákat és a proudhonistákat az anarchisták követték. Kropotkin der 11 Thiers, 1. m., 107. o. 12 F. Buonarroti, Observations sur Maximilien Robespierre. Paris: 1837. — Közli: Rudé, I. m. 62. o. 13 Közli: R. R. Palmer, Twelve Who Ruled. Princeton: 1973. 396. о, 14 Mémoires de Levasseur de la Sarthe. Paris: 1828.; A. Laponneraye. Ouvres de Robespierre. Paris: 1840—42.; P. B. Bûchez, — P. C. Roux, Histoire parlementaire . . . Paris: 1834—45. 15 Idézi: Marc Bouloiseau, Robespierre. Paris: 1965. 122. o. 16 Louis Blanc, Histoire de la Révolution Française. Paris: 1847—62.; Cabet-ről lásd: Fekete Sándor, „Petőfi forradalomtörténetének kronológiájáról.” Irodalomtörténet, 1976/2. sz. 426—48. o. 1,7 A. Soboul, Les sans-culottes. Paris: 1968. 59. o. 18 Közli: Rudé, I. m., 63—4., 69. o. 19 Robespierre beszéde az alkotmányról. Ford. s a magyar nép figyelmébe ajánlja Greguss Ákos. Szarvas: Ï848, Réthy Lipót.