Világosság, 1983. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 6. szám - Csorba László: A gondolkodó Mednyánszkyról: Sarkantyú Mihály: Mednyánszky László (1852-1919)
A GONDOLKODÓ MEDNYÁNSZKYRÓL • Sarkantyú Mihály: Mednyánszky László (1852—1919)* Az igényes ismeretterjesztés és az elmélyült szakkutatás közös nyereségként tarthatja számon a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata legújabb albumsorozatának nemrég megjelent harmadik kötetét. Már maga a kiadvány könyvművészeti megformálása, gyönyörködtetés és használhatóság jó arányérzékkel eltalált, funkcionális egysége is örömet okozhat az olvasónak. Legalább ekkora figyelmet érdemel azonban az igen magas színvonalon reprodukált képanyagot kísérő, az albumok hagyományos szövegeitől előnyösen különböző bevezető tanulmány is. A szerző elöljáróban olyan problematika-vázlatot ígér, ami csupán a Mednyánszky-életmű főbb tipológiai kérdéseinek, és néhány jellemző részletének áttekintésére törekszik, érzékeltetve egyben a kutatás némely műhelygondját is. Munkája azonban jóval több ennél : nem immanens részletekbe beletemetkező pálya- és stílusrekonstrukció (ami természetesen önmagában sem lenne érdektelen és értéktelen produkció), hanem a művészettörténet-írásunkban mindmáig sajnálatosan ritka művelődéstörténeti szemlélettel és igényességgel megformált olyan alkotói portré a festő és gondolkodó Mednyánszkyról, ami számottevő eredményekkel gazdagítja az időben még nem is oly távoli Osztrák—Magyar Monarchia — tágabban a magyarországi polgári átalakulás — művelődéstörténetéről, szellemi életéről meglévő ismereteinket. A tanulmánynak esszéisztikus ívet biztosít az a mindvégig vonatkoztatási pontként érvényesített felismerés, hogy Mednyánszky—felső pillantásra oly sajátosnak látszó személyes és alkotói életútja során megteremtett — életműve „csupán” egyike az európai történelem talán legkülönösebb államalakulatának agóniájában született művészi csúcsteljesítményeknek. Ez a „csupán” persze — jól tudjuk — európai rangot jelent, és egyben lehetőséget annak a tárgyi-természeti-szellemi környezetnek minél mélyebb megismerésére, amely a művész ecsetje nyomán félelmetesen ismerősen, és mégis szuverén, egyedi „titokzatossággal” jelenik meg vásznain. Sarkantyú Mihály avatott tolmácsolása nyomán ismerve fel a legfontosabb motívumokat, tényszerű kapaszkodókat kapunk egy különös ember belső világának megismeréséhez. A remekművek „titokzatosságát” boncolgatva pedig egy ritkább, de nem kevésbé izgalmas szellemi élményben is részünk lehet: a szerző — művészettörténésznél talán ritkábban látható következetességgel — visszafelé is hajlandó feltenni a kérdést, és úgy elemezni a Mednyánszky-ouvre legfontosabb darabjait, mint a festő „jellegzetesen monarchiabeli” emberi és művészi sorsproblémáira megfogalmazott válaszokat. Sarkantyú elemző rekonstrukciója tehát nemcsak arra figyelmeztet, amit a monarchia viszonyai megértetnek Mednyánszkyról, hanem — ezzel egyenrangú, épp Mednyánszky jobb megismeréséhez nélkülözhetetlen tanulságként — arra is, amit Mednyánszky a monarchiáról mondani tud és akar. Századunk utolsó negyedéből visszatekintve kétségkívül „egy átmeneti kor átmeneti figuráinak” látszanak azok a csekély számú, jobbára szerényebb társadalmi jelentőségű arisztokrata csoportok, amelyek ugyan tevékeny részesei, esetleg vezetői voltak a társadalmi-politikai gondolkodás konzervatív áramlata látványos századvégi megújulásának, mégis épp a lényeget tekintve különböztek irányzatuk derékhadától. Az újkonzervatív gondolkodás kapitalizmus-kritikájának alapelemeit — szociális érzékenység, aktív társadalom-organizáció igénye, szélsőségeitől megfosztva szabályozott gazdaságra törekvés, „antiliberális” humanizmus stb. — ugyanis ők valóban komolyan, mély szubjektív hitellel vallották politikai „credo”juknak, és nem csupán olyan hatásos propagandaszólamgyűjteménynek, amelynek demagóg hangoztatásával teremthető tömegbázis a valódi, de elhallgatott cél — a születési kiváltságrendszer továbbéltetése — biztosításához. Nyilván nem véletlen, hogy ezek az arisztokrata csoportok többé-kevésbé elmaradtak osztályuk anyagi színvonalától, és életmódjukkal is egy Közép-Európában hiányzó társadalmi típus, az „arisztokrata értelmiségi” megteremtésére törekedtek. Személyes kapcsolatait, életmódját és munkásságának tágabb szemléleti kereteit tekintve közéjük — közelebbről Justh Zsigmond, Czóbel István, Ambrus Zoltán stb. köréhez — tartozott Mednyánszky László is. Az újkonzervatív és a szocialista áramlatoknak azt a liberalizmus-kritikában gyökerező közös — bár közismerten különböző megoldásokat involváló — meggyőződését, hogy az egyén nem elszigetelten, hanem csakis szociabilitásában, a mindenkori társadalmi közeg aktív kör* Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1981. 375