Világosság, 1983. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1983 / 12. szám - Fehér Márta: A kozmológia történetéből: Az újrarendezett kozmosz
hatású antiptolemaioszi irányzat az ún. páduai averroisták: Niso, Zabarella és mások nevéhez fűződik, akik minden bizonnyal Galilei gondolkodására is jelentős befolyással voltak. Aquinói Tamás műveivel (aki Averroest a legjelentősebb Arisztotelész-interpretátornak tartja és csak mint a Kommentátort emlegeti) az averroizmus bizonyos vonatkozásai az egyházban is széles körű és hivatalosnak tekinthető elismerésre tesznek szert. Témánk szempontjából itt most Aquinói Tamás tudományfilozófiai álláspontja a legfontosabb. A híres egyházdoktor elfogadja a matematikai és fizikai asztronómia (kozmológia) közötti distinkciót. Mint az Arisztotelész De Ondójához írott Kommentáriában mondja, mivel a matematikai asztronómia célja csupán az, hogy egy alkalmas kinematikai hipotézis alapján számot adjon a jelenségekről és pontos kalkulatív predikciókat nyújtson, az ebben elért sikerei (vagyis a tapasztalatokkal való jó egyezés) nem szolgálnak az alapul vett kinematikai hipotézisnek igazolásául. Az empíriával való összhang nem konkluzív az elmélet alapfeltevésének igazsága tekintetében. Lehetséges ugyanis, hogy ugyanilyen jó összhang egy egészen más hipotézisből kiindulva is elérhető lenne. A KOPERNIKUSZI FORDULAT A XV. század elejére készen állt hát a kopernikuszi fordulathoz szükséges számos intellektuális tényező. Az arisztotelészi kozmológiába és a ptolemaioszi asztronómiába vetett bizalom már egyaránt megrendült, ám a kor gondolkodásmódja még úgyszólván egyöntetűen arisztoteliánus. Az ennek fellazítását, érvényvesztését előidéző, még hiányzó komponenst a neoplatonista (pitagoreus) -hermetikus eszmeáramlat megjelenése (vagy pontosabban újra felbukkanásait szolgáltatja Nyugat-Európában, elsőként és legvirágzóbban pedig Itáliában. (Cusanus — korábban említett — végtelenül sok naprendszerből álló „heliocentrikus” kozmoszának gondolatát már a neoplatonizmus ihlette.) A neoplatonikus-pitagoreus tradíció hellenisztikus: Plotinosz-, Proklosz-féle verziójának újjáéledése fontos változást hozott a matematikának magának és a természetmegismerésben játszott szerepének újraértékelésében. A matematika (geometria) eszerint nem puszta eszköz a számítások elvégzésére, nem egyszerűen a számítások és a reprezentáció technikája, hanem — ahogyan ezt később Galilei oly tömören kifejezi — az a nyelv, amelyen a természet könyve íródott. A matematikai formák a dolgok, jelenségek örök, változatlan, invariáns lényegét jelenítik meg. A tökéletlen és múlandó jelenségek mögött a matematikai formák nyugalmas világa rejlik, ennek feltárása a természettudós dolga, amelynek során azonban nem járhat el önkényesen, nem vehet fel tetszőlegesen egy olyan puszta matematikai hipotézist, ami csak „megőrzi a jelenségeket”, de nem azok valódi és unikális lényegét reprezentálja. A matematika e felfogásban minden jelenség, tehát a földi jelenségek vizsgálatára (a fizikában) is alkalmazható és alkalmazandó, nem korlátozandó az asztronómiára. (Ez a felfogás válik később a matematikai fizika eszmei alapjává.) Domenico Da Novara, aki Kopernikusz tanára volt Bolognában, és közeli kapcsolatban állt a firenzei neoplatonistákkal (Ficinóval, Mirandolával), a ptolemaioszi rendszert éppen azon a (tipikusan neoplatonikus) alapon kritizáltat2, hogy egy ilyen bonyolult, nehézkes és önkényesen „toldott-foldott” szisztéma nem tekinthető a valóságos belső lényeg hű matematikai reprezentációjának. A napimádat eszméje, a reneszánsz platonizmus e markáns gondolata viszont minden bizonnyal a hermetikus 13 tradícióból származik.14 Mértékét és jellegét kifejezendő, álljanak itt Kopernikusz saját szavai: „A mindenség közepén ül trónján a Nap. Mert vajon e gyönyörű templomban helyezhetnénk-e jobb helyre ezt az égitestet, olyan helyre, ahonnan mindent egyidejűleg megvilágíthat? Mert joggal nevezik az univerzum lámpásának, fényes szellemének és uralkodójának; Hermes Trismegistus a Látható Istennek nevezi, Szophoklész Elektrája pedig a Mindent látónak hívja. A Nap tehát ki-11 Vö. : Kristeller, Szellemi áramlatok a reneszánszban. III. fejezet, Magvető, 1980. 12 Vö.: T. S. Kuhn, The Gopernican Revolution. Harvard, Cambridge, 1966. 128. o. 13 A Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított misztikus természetfilozófiai iratokat egy görög menekült szerzetes hozza el 1460- ban Firenzébe, ahol Marsilio Ficino fordítja latinra és Corpus Hermeticum címen válik szinte egész Európában ismertté. Az iratok valójában — mint a XVII. sz-ban kiderült — az i. sz. Hr. sz-ban keletkeztek, és különféle hellenisztikus természetfilozófiai áramlatok kompilációjának tekinthetők. 14 Bausani szerint„Copernico e gli arabi.” Physis, XXV./2.1983.) „rejtély ugyan, hogy Kopernikusz ismerte-e az arabokat” (283. o.) főleg az antiptolemaistákat, pl. Alhazent (Al Haytham), aki már a XI. sz-ban erős kételyeket hangoztatott a ptolemaioszi asztronómiával szemben, mégis feltételezhető, hogy esetleg ismerte a „Tiszták Testvérisége” nevű misztikus arab szekta csillagászatikozmológiai nézeteit, amelyek szerint a Napnak fényt adó szerepe és különleges jelentősége miatt „középen” kell elhelyezkednie az univerzumban. Ez azonban náluk nem azt jelentette, hogy a kozmosz középpontjában, hanem azt, hogy a nyolc szféra között középen, azaz a 4. szférán, vagyis a Merkúr és a Vénusz közötti szférán található. Kopernikusz maga a heliocentrikus koncepciót illetően csak ókori görög elődeiről tesz említést, Philolaoszt (a pitagoreus csillagászt), Hiketaszt, Hérakleideszt említi. Nem utal viszont közöttük a leghíresebb (és legegyértelműbben heliocentrikus) asztronómiai rendszer kidolgozójára, Arisztarkhoszra (igaz ugyan, hogy tőle nem maradt fenn csillagászati munka). 15 N. Copernicus, De Revolutionibus. (On the Revolutions), id. kiad. I. könyv, 10. fej.