Világosság, 1983. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)

1983 / 12. szám - Fehér Márta: A kozmológia történetéből: Az újrarendezett kozmosz

hatású antiptolemaioszi irányzat az ún. páduai averroisták: Niso, Zabarella és mások nevéhez fű­ződik, akik minden bizonnyal Galilei gondolko­dására is jelentős befolyással voltak. Aquinói Tamás műveivel (aki Averroest a legje­lentősebb Arisztotelész-interpretátornak tartja és csak mint a Kommentátort emlegeti) az averroiz­­mus bizonyos vonatkozásai az egyházban is szé­les körű és hivatalosnak tekinthető elismerésre tesznek szert. Témánk szempontjából itt most Aquinói Tamás tudományfilozófiai álláspontja a legfontosabb. A híres egyházdoktor elfogadja a matematikai és fizikai asztronómia (kozmoló­gia) közötti distinkciót. Mint az Arisztotelész De Ondójához írott Kommentár­iában mondja, mivel a matematikai asztronómia célja csupán az, hogy egy alkalmas kinematikai hipotézis alap­ján számot adjon a jelenségekről és pontos kal­­kulatív predikciókat nyújtson, az ebben elért si­kerei (vagyis a tapasztalatokkal való jó egyezés) nem szolgálnak az alapul vett kinematikai hipo­tézisnek­ igazolásául. Az empíriával való összhang nem konkluzív az elmélet alapfeltevésének igaz­sága tekintetében. Lehetséges ugyanis, hogy ugyanilyen jó összhang egy egészen más hipoté­zisből kiindulva is elérhető lenne. A KOPERNIKUSZI FORDULAT A XV. század elejére készen állt hát a koperniku­szi fordulathoz szükséges számos intellektuális té­nyező. Az arisztotelészi kozmológiába és a ptole­­maioszi asztronómiába vetett bizalom már egya­ránt megrendült, ám a kor gondolkodásmódja még úgyszólván egyöntetűen arisztoteliánus. Az ennek fellazítását, érvényvesztését előidéző, még hiányzó komponenst a neoplatonista (­pitago­­reus) -hermetikus eszmeáramlat megjelenése (vagy pontosabban újra felbukkanásait szolgál­tatja Nyugat-Európában, elsőként és legvirág­zóbban pedig Itáliában. (Cusanus — korábban em­lített — végtelenül sok naprendszerből álló „he­liocentrikus” kozmoszának gondolatát már a neoplatonizmus ihlette.) A neoplatonikus-pita­­goreus tradíció hellenisztikus: Plotinosz-, Prok­­losz-féle verziójának újjáéledése fontos változást hozott a matematikának magának és a természet­­megismerésben játszott szerepének újraértékelésé­ben. A matematika (geometria) eszerint nem pusz­ta eszköz a számítások elvégzésére, nem egysze­rűen a számítások és a reprezentáció technikája, hanem — ahogyan ezt később Galilei oly tömören kifejezi — az a nyelv, amelyen a természet köny­ve íródott. A matematikai formák a dolgok, jelen­ségek örök, változatlan, invariáns lényegét jelení­tik meg. A tökéletlen és múlandó jelenségek mö­gött a matematikai formák nyugalmas világa rejlik, ennek feltárása a természettudós dolga, amelynek során azonban nem járhat el önkénye­sen, nem vehet fel tetszőlegesen egy olyan puszta matematikai hipotézist, ami csak „megőrzi a je­lenségeket”, de nem azok valódi és unikális lénye­gét reprezentálja. A matematika e felfogásban minden jelenség, te­hát a földi jelenségek vizsgálatára (a fizikában) is alkalmazható és alkalmazandó, nem korlátozan­dó az asztronómiára. (Ez a felfogás válik később a matematikai fizika eszmei alapjává.) Domenico Da Novara, aki Kopernikusz tanára volt Bologná­ban, és közeli kapcsolatban állt a firenzei neo­­platonistákkal (Ficinóval, Mirandolával), a pto­­lemaioszi rendszert éppen azon a (tipikusan neo­­platonikus) alapon kritizáltat2, hogy egy ilyen bo­nyolult, nehézkes és önkényesen „toldott-foldott” szisztéma nem tekinthető a valóságos belső lé­nyeg hű matematikai reprezentációjának. A napimádat eszméje, a reneszánsz platonizmus e markáns gondolata viszont minden bizonnyal a hermetikus 13 tradícióból származik.14 Mértékét és jellegét kifejezendő, álljanak itt Kopernikusz saját szavai: „A mindenség közepén ül trónján a Nap. Mert va­jon e gyönyörű templomban helyezhetnénk-e jobb helyre ezt az égitestet, olyan helyre, ahonnan mindent egyidejűleg megvilágíthat? Mert joggal nevezik az univerzum lámpásának, fényes szelle­mének és uralkodójának; Hermes Trismegistus a Látható Istennek nevezi, Szophoklész Elektrája pedig a Mindent látónak hívja. A Nap tehát ki-11 Vö. : Kristeller, Szellemi áramlatok a reneszánszban. III. fejezet, Magvető, 1980. 12 Vö.: T. S. Kuhn, The Gopernican Revolution. Harvard, Camb­ridge, 1966. 128. o. 13 A Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított misztikus termé­szetfilozófiai iratokat egy görög menekült szerzetes hozza el 1460- ban Firenzébe, ahol Marsilio Ficino fordítja latinra és Corpus Hermeticum címen válik szinte egész Európában ismertté. Az ira­tok valójában — mint a XVII. sz-ban kiderült — az i. sz. Hr. sz-ban keletkeztek, és különféle hellenisztikus természetfilozófiai áramlatok kompilációjának tekinthetők. 14 Bausani szerin­t„Copernico e gli arabi.” Physis, XXV./2.1983.) „rejtély ugyan, hogy Kopernikusz ismerte-e az arabokat” (283. o.) főleg az antiptolemaistákat, pl. Alhazent (Al Haytham), aki már a XI. sz-ban erős kételyeket hangoztatott a ptolemaioszi asztro­nómiával szemben, mégis feltételezhető, hogy esetleg ismerte a „Tiszták Testvérisége” nevű misztikus arab szekta csillagászati­­kozmológiai nézeteit, amelyek szerint a Napnak fényt adó szere­pe és különleges jelentősége miatt „középen” kell elhelyezkednie az univerzumban. Ez azonban náluk nem azt jelentette, hogy a kozmosz középpontjában, hanem azt, hogy a nyolc szféra között középen, azaz a 4. szférán, vagyis a Merkúr és a Vénusz közötti szférán található. Kopernikusz maga a heliocentrikus koncepciót illetően csak ókori görög elődeiről tesz említést, Philolaoszt (a pitagoreus csil­lagászt), Hiketaszt, Hérakleideszt említi. Nem utal viszont kö­zöttük a leghíresebb (és legegyértelműbben heliocentrikus) aszt­ronómiai rendszer kidolgozójára, Arisztarkhoszra (igaz ugyan, hogy tőle nem maradt fenn csillagászati munka). 15 N. Copernicus, De Revolutionibus. (On the Revolutions), id. kiad. I. könyv, 10. fej.

Next