Világosság, 1987. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)
1987 / 5. szám - ÉRDEK ÉS KÉPVISELET - Szabó Máté: Konszenzus vagy erőszak? A tolerancia határain a nyugatnémet Zöldek
Zöldekkel szemben. Szöss és mások könnyedén bebizonyíthatták, hogy az Alaptörvény nem szankcionálja a néprészvételt, a közvetlen demokratikus formákat és az alternatív pártszervezet, illetve képviselői munka kialakítását. Azonban nem a jogi érvelés minősége a fontos, hiszen az alkotmányjog értelmezése — különösen az aktív alkotmánybíráskodással rendelkező NSZK-ban — mindig politikai feladat. A politikai szituáció és az erőviszonyok sem önmagukban meghatározóak az alkotmányjogi szabályok toleráns avagy intoleráns gyakorlata szempontjából, mert az csak a politikai kultúra talaján alakulhat ki. Jóllehet ma már a fejlett tőkésállamok mindegyikében működik kisebb-nagyobb „zöld” párt, de az NSZK-n kívül sehonnét sem hallottam még arról, hogy a demokrácia védelmére hivatkozva felmerült volna a betiltás gondolata egy új környezetvédő párttal szemben. A szükségszerűen konfliktusokra épülő pluralista rendszerekben a politikai stílus és a politikai kommunikáció minőségének kérdései merülnek fel itt, amelyek a toleráns és demokratikus politikai kultúra részei. Hogyan jön létre a kapcsolat a konszenzus és az intoleráns politikai stílus, valamint a politikai kultúra között az NSZK-ban? „Bármi is legyen az intoleráns beállítottság természete avagy forrása, csak akkor lép a militáns stádiumba, ha a legalapvetőbbnek tekintett értékek aktuálisan veszélybe kerülnek” — mondja egy intolerancia-lexikoncikk, amely az intolerancia egyik legfontosabb kiváltójának a félelmet tekinti. Jürgen Habermas az új típusú társadalmi mozgalmak politikai tiltakozásával szembeni intoleráns reagálást az NSZK-ban a „német hobbesizmus”-ra vezeti vissza, amely a rend veszélyeztetését rögtön polgárháborús fenyegetésként értelmezi. Ami a keresztényliberálisokat illeti, Claus Offe a „kormányozhatatlanság” kategóriáját a neokonzervatív politikai mítosz alapelemének tartja, ami gyűjtőfogalmat ad a neokonzervatív válságmegoldás igazolásához a politikai ellenfelekkel szemben.10 Mindketten azt a demokrácia féltésének beállított félelmet" kritizálják, amely a társadalmi önigazgatás demokratikus kísérleteitől akarja „megvédeni” a „demokraták konszenzusát”. A válság rémét felidézni, és a válság okául az új társadalmi mozgalmakat beállítani, s mindezt az intoleranciát szülő félelemre apellálva: ez a „német hobbesizmus” intoleráns logikája.12 Ez a mechanizmus ma a keresztényliberális politikai stratégiában a „vörös-zöld szövetség” veszélye alapján idézi fel a kormányozható tatlanság rémét. ALTERNATÍV POLITIKAÉRTELMEZÉS ÉS SZERVEZETI MODELL A tolerancia és az intolerancia mértékének megítélésénél nem lehet absztrakt mércéket alkalmazni, és a többségi hatalmi pozícióban lévő féltől a „másság” minőségétől elvonatkoztatva általában toleranciát követelni. A tolerancia-intolerancia relatív fogalmak, melyeknek kereteit és tartalmait a konszenzus flexibilitása és szelektivitása, valamint a másság és a konszenzus közötti konfliktusos viszony minősége határolják be — azaz a tolerálandó tárgy jellege is konstitutív jelentőségű a tolerancia szempontjából. Ezért nem elegendő utalni a nyugatnémet politikai kultúra általános intoleranciájára a társadalmi mozgalmakkal és a direkt participáció . „Angliában alakult ki először az ellenzéki politika intézményes védelme iránti érzék, míg a német tradícióban ezt a különösen érzékeny eszköztárat folyton megsértették és háttérbe szorult. Az összes demokraták hangosan meghirdetett konszenzusa nem gátolta meg Franz Josef Strausst abban, hogy a szövetségi kancellárt hivatali esküjének megsértésével és az SPD elnökét németellenes magatartással vádolja. Angliában különösen óvatosak az ilyen vádaskodással, míg a német parlamentarizmus története sajnos elég példát nyújt erre...” Greiffenhagen, i. m. 118. p. 9 J. Habermas, Die neue Unübersichtlichkeit. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1985. 107. o. 10 C. Offe, „Unregierbarkeit”. In: Habermas (1979), i. m. I. 294-319. o. " Itt a demokráciát a megalapozatlan félelem leküzdésével azonosító Bibó-féle felfogás juthat eszünkbe, amely az intoleráns, antidemokratikus attitűdöt az imaginárius veszélyekkel szembeni mobilizációval kapcsolja össze. „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól ... és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” „Így a félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált minden, amit az igazi demokráciák csak az igazi veszély órájában ismernek ... a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának és a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése”. (Kiemelések a szövegben — Sz. M.) Bibó István: Válogatott tanulmányok II. Magvető, 1986. 220. o. 12 „... A hagyományos félelem a konfliktusoktól megerősíti a hagyományos vágyat a közösség és az egység iránt. A válsághangulat és a félelem nálunk gyorsan megnövekedett konszenzusigényhez vezetnek. A konszenzust annál könyebb létrehozni, minél gyorsabban megtaláljuk hozzá a megfelelő ellenségképet. Az ellenség magára von minden félelmet és agressziót, közösséget hoz létre, legalább is a mindent fenyegető veszély elhárításában. A politika ily módon antagonisztikus képet kap, s a baráti ellenség megkülönböztetése válik a legalapvetőbb politikai kategóriává. Aki nem velem van, ellenem van. A politika »alapesetévé« perspektivikusan a polgárháború, az abszolút konfrontáció válik. A demokráciában azonban nem a háború, hanem a béke az alapeset. A háború minden demokráciát többé-kevésbé saját alapjainak leépítésére kényszeríti »az összes erők megfeszítésének« szolgálatában. A konszenzusigény sokkal nagyobb a háborúban, mint a békében. Éppen ez az a felfogás, amely még ma is politikaként érvényes Németországban: a politika, mint a »Nagy Válságstáb«”. Greiffenhagen, i. m. 126. o.