Világosság, 1987. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)

1987 / 5. szám - ÉRDEK ÉS KÉPVISELET - Szabó Máté: Konszenzus vagy erőszak? A tolerancia határain a nyugatnémet Zöldek

Zöldekkel szemben. Szöss és mások könnyedén bebizonyíthatták, hogy az Alaptörvény nem szankcionálja a néprészvételt, a közvetlen de­mokratikus formákat és az alternatív pártszerve­zet, illetve képviselői munka kialakítását. Azon­ban nem a jogi érvelés minősége a fontos, hi­szen az alkotmányjog értelmezése — különösen az aktív alkotmánybíráskodással rendelkező NSZK-ban — mindig politikai feladat. A politi­kai szituáció és az erőviszonyok sem önmaguk­ban meghatározóak az alkotmányjogi szabályok toleráns avagy intoleráns gyakorlata szempont­jából, mert az csak a politikai kultúra talaján alakulhat ki. Jóllehet ma már a fejlett tőkésálla­mok mindegyikében működik kisebb-nagyobb „zöld” párt, de az NSZK-n kívül sehonnét sem hallottam még arról, hogy a demokrácia védel­mére hivatkozva felmerült volna a betiltás gon­dolata egy új környezetvédő párttal szemben. A szükségszerűen konfliktusokra épülő pluralis­ta rendszerekben a politikai stílus és a politikai kommunikáció minőségének kérdései merülnek fel itt, amelyek a toleráns és demokratikus poli­tikai kultúra részei.­ Hogyan jön létre a kapcsolat a konszenzus és az intoleráns politikai stílus, valamint a politikai kultúra között az NSZK-ban? „Bármi is legyen az intoleráns beállítottság természete avagy for­rása, csak akkor lép a militáns stádiumba, ha a legalapvetőbbnek tekintett értékek aktuálisan veszélybe kerülnek” — mondja egy intoleran­­cia-lexikoncikk, amely az intolerancia egyik leg­fontosabb kiváltójának a félelmet tekinti. Jürgen Habermas az új típusú társadalmi mozgalmak politikai tiltakozásával szembeni intoleráns rea­gálást az NSZK-ban a „német hobbesizmus”-ra vezeti vissza, amely a rend veszélyeztetését rög­tön polgárháborús fenyegetésként értelmezi.­ Ami a keresztényliberálisokat illeti, Claus Offe a „kormányozhatatlanság” kategóriáját a neo­­konzervatív politikai mítosz alapelemének tart­ja, ami gyűjtőfogalmat ad a neokonzervatív vál­ságmegoldás igazolásához a politikai ellenfelek­kel szemben.10 Mindketten azt a demokrácia fél­tésének beállított félelmet" kritizálják, amely a társadalmi önigazgatás demokratikus kísérletei­től akarja „megvédeni” a „demokraták konszen­zusát”. A válság rémét felidézni, és a válság oká­ul az új társadalmi mozgalmakat beállítani, s mindezt az intoleranciát szülő félelemre apellál­va: ez a „német hobbesizmus” intoleráns logi­kája.12 Ez a mechanizmus ma a kereszténylibe­rális politikai stratégiában a „vörös-zöld szövet­ség” veszélye alapján idézi fel a kormányozha­tó tatlanság rémét. ALTERNATÍV POLITIKAÉRTELMEZÉS ÉS SZERVEZETI MODELL A tolerancia és az intolerancia mértékének meg­ítélésénél nem lehet absztrakt mércéket alkal­mazni, és a többségi­ hatalmi pozícióban lévő féltől a „másság” minőségétől elvonatkoztatva általában toleranciát követelni. A tolerancia-in­tolerancia relatív fogalmak, melyeknek kereteit és tartalmait a konszenzus flexibilitása és sze­lektivitása, valamint a másság és a konszenzus közötti konfliktusos viszony minősége határol­ják be — azaz a tolerálandó tárgy jellege is konstitutív jelentőségű a tolerancia szempontjá­ból. Ezért nem elegendő utalni a nyugatnémet politikai kultúra általános intoleranciájára a tár­sadalmi mozgalmakkal és a direkt participáció . „Angliában alakult ki először az ellenzéki politika intézmé­nyes védelme iránti érzék, míg a német tradícióban ezt a kü­lönösen érzékeny eszköztárat folyton megsértették és háttérbe szorult. Az összes demokraták hangosan meghirdetett kon­szenzusa nem gátolta meg Franz Josef Strausst abban, hogy a szövetségi kancellárt hivatali esküjének megsértésével és az SPD elnökét németellenes magatartással vádolja. Angliában különösen óvatosak az ilyen vádaskodással, míg a német par­lamentarizmus története sajnos elég példát nyújt erre...” Greiffenhagen, i. m. 118. p. 9 J. Habermas, Die neue Unübersichtlichkeit. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1985. 107. o. 10 C. Offe, „Unregierbarkeit”. In: Habermas (1979), i. m. I. 294-319. o. " Itt a demokráciát a megalapozatlan félelem leküzdésével azonosító Bibó-féle felfogás juthat eszünkbe, amely az intole­ráns, antidemokratikus attitűdöt az imaginárius veszélyekkel szembeni mobilizációval kapcsolja össze. „Demokratának len­ni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól ... és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, ame­lyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” „Így a félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált min­den, amit az igazi demokráciák csak az igazi veszély órájában ismernek ... a mindenáron való rendnek vagy a rend látsza­tának és a nemzeti egységnek a szabadság rovására való eről­tetése”. (Kiemelések a szövegben — Sz. M.) Bibó István: Válogatott tanulmányok II. Magvető, 1986. 220. o. 12 „... A hagyományos félelem a konfliktusoktól megerősíti a hagyományos vágyat a közösség és az egység iránt. A válság­­hangulat és a félelem nálunk gyorsan megnövekedett kon­szenzusigényhez vezetnek. A konszenzust annál könyebb lét­rehozni, minél gyorsabban megtaláljuk hozzá a megfelelő el­lenségképet. Az ellenség magára von minden félelmet és ag­ressziót, közösséget hoz létre, legalább is a mindent fenyegető veszély elhárításában. A politika ily módon antagonisztikus képet kap, s a baráti ellenség megkülönböztetése válik a leg­alapvetőbb politikai kategóriává. Aki nem velem van, elle­nem van. A politika »alapesetévé« perspektivikusan a polgár­­háború, az abszolút konfrontáció válik. A demokráciában azonban nem a háború, hanem a béke az alapeset. A háború minden demokráciát többé-kevésbé saját alapjainak leépítésé­re kényszeríti »az összes erők megfeszítésének« szolgálatá­ban. A konszenzusigény sokkal nagyobb a háborúban, mint a békében. Éppen ez az a felfogás, amely még ma is politika­ként érvényes Németországban: a politika, mint a »Nagy Válságstáb«”. Greiffenhagen, i. m. 126. o.

Next