Világosság, 1988. január-június (29. évfolyam, 1-6. szám)
1988 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Lánczi András: Olló és ragasztó: Robin G. Collingwood: A történelem eszméje
268 Collingwood egész művében arra törekszik, hogy meghatározza az autonóm, vagyis a valóban tudományos történetírás kritériumát. Collingwood eredetiségét semmi sem bizonyítja jobban, minthogy ezt a hagyományos angol empirizmus, a józan ész és evolucionista felfogás ellenében próbálja megtenni. Alaptétele az, hogy a történetírás szabaduljon meg a természettudomány gyámságától. Az autonóm történetírás a történeti múlttal foglalkozik, amely élő múlt, szemben a természeti múlttal, amelyben a múlt meghal, amikor felváltja a jelen. A pozitivista történetírás ezt a megkülönböztetést nem tudatosította. A tudományos történetírásnak autonóm, azaz nem természettudományos módszerei kell hogy legyenek: «... a történetírás akkor talál rá igazi módszerére, amikor a történész a tekintélyeket a tanúk padjára ülteti, és keresztkérdéseivel kihúzza belőlük azt az információt, amely eredeti állításaikban nem szerepelt..." (299. old ). Vagyis a történész számára nem állnak rendelkezésre kész „adatok" vagy „tények". Ezen a ponton kell megemlíteni a történetírásnak azt a fajtáját, amelyet Collingwood „ollózó-ragasztó" történetírásnak nevez. Míg a pozitivizmus a 19. század óta okoz torzulást a történetírásban, addig az „ollózó-ragasztó" történetírás végigkíséri a történetírás egész történetét. Az „ollózóragasztó" történetírás azért nem tekinthető tudományos történetírásnak, mert a tekintélyektől származó tanúbizonyságokat (állításokat) kritika nélkül elfogadja, kivonatolja és kombinálja őket. Collingwood szerint a történeírásnak ez a fajtája a mai napig megtalálható. Ezek után végre föl kell tennünk a kérdést: mit tekint Collingwood tudományos történetírásnak, mik a kritériumai? Minden múltbeli eseménynek van egy külső és egy belső oldala — állítja Collingwood. Az esemény külső oldalához tartozik minden, ami belőle a testek és mozgásaik terminusaiban leírható, mint pl. Caesar átkelése egy Rubicon nevű folyón stb. Az esemény belső oldalán Collingwood azt érti, ami belőle csak a gondolat terminusaiban írható le, pl. Caesar szembefordul a köztársasági jogrenddel. A történelem folyamatainak abban van a specifikuma, hogy nem puszta eseményekből, hanem cselekvésekből álló folyamatok, „amelyeknek egy gondolati folyamatokból felépülő belső oldaluk van. A történész ezeket a gondolkodási folyamatokat keresi. Minden történelem a gondolatok története." (275. old.) A történész feladata az, hogy ezeket a gondolatokat saját elméjében, kritikai módon újragondolja. A történetírásnak ebből következően nem lehet tárgya az, ami nem gondolkodás. Azzal, hogy Collingwood elveti a múlt empirikus megismerésének a lehetőségét (pozitivizmus), illetve a tekintélyekre alapozó történetírást (ollózó-ragasztó történetírást), nem marad más, minthogy a jelent és a jelenben gondolkozó történészt tegye meg kiindulópontul. A feladat az, hogy a történész hidat verjen a múltbeli és a jelenbeli gondolkodás közé. Collingwood itt kettős módon jár el: mivel az emberi cselekedetek teleologikus jellegűek, így minden emberi megnyilvánulás lényege gondolatiságában van, vagyis egyetlen múltbeli eseményt sem érthetünk meg, ha a résztvevők gondolatait nem tudjuk reprodukálni. Egy cserépdarab, egy fennmaradt írás stb. önmagában csupán néma bizonyíték. A történésznek a mögöttük meghúzódó gondolatot kell megragadnia, méghozzá saját kritikai gondolatain keresztül. A történész úgy közelít a múlthoz, mint a detektív egy bűnügyhöz (vö. a „Ki ölte meg John Doe-t?” c. fejezettel). A nyomozó is, a történész is az igazságot akarja kideríteni. A történész azonban nehezebb helyzetben van a nyomozónál: míg a nyomozó által konstruált magyarázatot a bűnöző beismerő vallomása igazolhatja, addig a történész a történeti bizonyítékokból kiindulva konstruálja az igazságot, de érvényességét csak saját történeti gondolkodása, ismeretei garantálhatják. A történeti igazság kritériuma így: a múlt képzeletbeli képének az eszméje. Itt érkezünk el Collingwood történetfilozófiájának a lényegéhez: mivel a történelem igazságai empirikusan nem igazolhatóak, ezért úgy gondolja, hogy történelmi fogalmaink és a történelem eszméje sem vezethetők le másból, mint önmagukból. „Kartéziánus nyelven szólva, ez az eszme velünk született, kantiánus nyelven a priori." (311. old.) A történész munkája ott ér véget, ahol és amikor sikerül megállapítania, hogy mi történt: „Ha tudja, mi történt, azt is tudja már, miért történt." (275. old.) Ez persze nem jelenti azt, hogy a múlt megismerése véglegesen lezárható lenne. A soha nem szűnő változások miatt minden új nemzedéknek a maga módján át kell írnia a történelmet, felül kell vizsgálnia a kérdéseket. Collingwood egyik kritikusának, E. H. Carrnak feltétlenül igaza van, amikor azt írja, hogy Collingwoodnál a történelmi tények háttérbe szorulnak, s az interpretáció túlzottan hangsúlyossá válik. Márpedig — mondja Carr —, így fennáll a veszélye annak, hogy az egyik interpretáció éppolyan jó lesz, mint egy másik. Jól látható tehát, hogy az angol történetírásban a „tény", a „törvényszerűség" stb. fogalmak mögött álló történetfilozófiai elképzelések eltérnek a magyar történelmi gondolkodás elveitől. Vegyük a „tény" (fact) fogalmát. Láttuk, hogy Collingwood — joggal — elvetette a pozitivista „tény"-felfogást. „Tény" alatt olyasmit szoktunk érteni, aminek az érvényessége objektivitásában van: empirikusan igazolható. A történelemben azonban ebben az értelemben nincsenek tények. A különböző angol történészek abban egyetértenek, hogy a tények nem beszélnek önmagukért. Az interpretáció során válik valami ténnyé. Ily módon az angol történetírásban nem a „tény" (fact), hanem a „bizonyíték" (evidence) válik kulcsfogalommá. A fordítónak (Orthmayer Imre, aki pontos munkájával járult hozzá a mű gondolatainak minél jobb megértéséhez) nem kis gondot okozott, hogy melyik magyar szóval adja vissza az angol „evidence-t". Magyarázatot is fűzött ahhoz, hogy miért nem „forrásnak" vagy „bizonyítéknak" fordította a kérdéses szót. Érvelésének első felével egyetértek, de azzal már nem, hogy miért ne