Világosság, 1989. január-június (30. évfolyam, 1-6. szám)
1989 / 1. szám - KORTÖRTÉNET - Lányi Gusztáv: Autonómia és természetes észjárás: Karácsony Sándor és tanítványai reformtörekvéseiről
olyan nagyot, ha most a — szükségképpen leegyszerűsítő — interpretáció során, amikor Karácsony társadalmi-politikai reformtörekvéseinek főbb gondolati csomópontjaira figyelünk, azt hangsúlyozom: Karácsony társaslélektani rendszerében a „társadalom” tételes állítása a mellérendelés (egyének és közösségeik autonóm viszonya) érték- és egyben relációs kategóriájával együtt történik. Az ilyen módon történő autonóm viszony ideájának tételezése Karácsony Sándor tanításában ugyanakkor sajátos módon összekapcsolódik a „magyar észjárás” mibenlétével is: azzal, hogy — Karácsony szerint — a „magyar észjárásban” transzcendens módon mintegy adva van az autonómia, csak ezt az adottságot elnyomták az „absztrakt”, noha nagyon is valóságos, alá-fölé rendelő hatalmi erők. Meglehet: Karácsonynak ez a (itt szükségképpen erősen kivonatolt) társadalmi diagnózisa és ebből eredő „fölszabadító” reformgondolata túlságosan „társaslélektani”, azaz gyönge alapokon áll(t), ám — és éppen ezért — abban Bóka Lászlónak igaza volt, amikor 1939-ben azt írta: „Karácsony tanár úr” nem „új totemmel” akarja megajándékozni a magyar társadalmat, „nem azt a sokak számára még mindig meglepő tényt kívánja közölni, hogy a magyar az magyar, hanem azt akarja megtanítani, hogyan juthatunk el magyar voltunk értékeinek felhasználásával az igaz ismeret útjára. Nem fölfedezi, nem eszményíti a magyar észjárást, hanem tudatosítja, hogy élni tudjunk vele.” Sőt — és azért idézem most tovább Bóka Lászlót, mert igen pontosan látta, hogy — Karácsony, bármily meghökkentő lehet, nem hirdetett reformot, „nem akar mássá tenni minket: a megismerés alázatával, s tárgyias magyar észjárással a valóságra utal”. Karácsony Sándort — írta Bóka László — ez a valóságszeretete megóvja „a Nibelung-ízű turáni átok patronjaitól csakúgy, mint attól a Kraft durch Reform hevülékenységtől, mely hol gerincünket akarja puhítani, hol totális gerincközpontba tömörítené a már megpuhult gerinceket — aminek nem is lehet más vége, mint egy kis gyógytorna, testegyenészet... Nem vár semmi jót a reformoktól, mert magyar észjárása iszonyodik a formális megoldástól. Mindez persze nem jelenti azt, hogy elégedett, csak hogy nem a magyar élet valóságát méri elégtelennek, hanem sokallja benne a valótlant, az irreálisat.. .”. Bóka László ekkor, 1939-ben valóban jól látta: Karácsony Sándor olyan reformot akart, mely az autonómianyomorító „absztrakt” hatalmi és egyéb irrealitások helyett, mely irrealitás 4, sok persze igencsak érzékelhető gerincropogtató erőt képviseltek, a valóságos egyéni és társadalmi autonómiát óhajtotta érvényre juttatni. Ezért nem szívelte a korabeli intézményesült hatalom politikai, kulturális, oktatási és egyéb „reformtörekvéseit”, saját egyháza — a református egyház — merev intézményeit, a hatalom aberrációit stb. Ezért volt számára a transzcendencia nem puszta túlvilági képzet, hanem a szolgálatot segítő szabadságnövelő tényező. Karácsony és eszméi persze a korabeli — és a későbbi — irreálisan valóságos erők szorításában „gyöngék” voltak, mindazonáltal az egyéni és társadalmi autonómia lehetőségeit keresve — a múlt tanulságait a jelen számára (1939-ben) feltárva — elképzelt (de nem „képzelődve”) egy civil, tehát nem militarizált, nem totalitariánus és nem diktatórikus, hanem demokratikus reformprogramot a jövő számára is. A jövő persze már néhány évtizede itt van. E jelenidő egyik félmúltja Karácsony Sándor szabadművelődési koncepciója és gyakorlata 1946—1948-ban, s a jelenben ható örökség letéteményesei. Karácsony Sándor tanítványai is (még) itt vannak — habár egyre fogyó számban az élet kegyetlen, noha természetes rendje szerint. Az alábbiakban a Karácsony-tanítványok munkásságát igyekszem áttekinteni, nem kimerítő teljességgel, csak néhány megvilágító példára utalva, azzal összefüggésben, amit Karácsony és tanítványai reformmentalitásának nevezek. Az ugyanis — úgy gondolom, és ezt szeretném bizonyítani — Karácsony-tanítvány voltukkal szorosan összefügghet, hogy ott voltak, ott vannak például a legkülönbözőbb pedagógiai kísérleteknél, reformtörekvéseknél: Varga Tamás a matematika-, Vargha Balázs az irodalom-, Kontra György a biológiatanítási kísérleteknél.8 Székácsné Vida Mária nevelés-lélektani kreativitás-Szemle, 1982/6, 837—876. o. Lásd még: Lendvai L. Ferenc: „Karácsony Sándor »magyar világnézete«” uo. 801—836. o. 5 Bóka László: „A magyar észjárás”. Az Ország Útja, 1939/9, 543. o. — Tíz év múlva egészen más lesz Bóka László véleménye Karácsonyról. Vö.: Bóka László: „Népiség” és népnevelés, Szikra, Bp. 1949, 22—27. o. 6 Karácsony Sándor: Nyugati világnézetünk felemás igában. Pro Christo Diákmozgalom Szövetnek kiadása, Bp. 1933, 35., 42-47., 148. o. 7 Vö. : Lányi Gusztáv : „Karácsony Sándor és a szabadművelődés”. Valóság, 1984/4, 54—69. o. 8 Lásd pl.: Varga Tamás: Népszerű algebra. Művelt Nép, Bp. 1954.; Matematikai logika. Kezdőknek. Tankönyvkiadó, Bp. 1960 (2. köt., 1966). Vargha Balázs: A gyermek irodalmi, képzőművészeti, filmművészeti és zenei nevelése 6—14 éves korig, Bp. 1976, (V. B. az egyik társszerző); Művészetre nevelés a családban, Magyar Nők Országos Tanácsa, Bp. 1961 (Nemeskürty Istvánnal együtt, szerk. : Víg Vilmosné): Játsszunk a szó-