Világosság, 1990. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)
1990 / 10. szám - KÖRKÉRDÉS - Polgárnak lenni (Gerő András, Lengyel László, Levendel László, Ludassy Mária és Szentágothai János válasza)
a tényezők együttese, csak belső arányeltolódás következett be, amely viszont oly nagy jelentőségűvé vált, hogy a XIX. századi ihletettségű társadalomértelmezések jó részét csak történeti s nem általános magyarázó értékű elemzéssé változtatta. A teljesítményelvű polgári magatartás tömeges alkotóerőket szabadított fel a feudalizmussal szemben. S az alkotóerőknek ez az elsöprő ereje persze jelentős mobilitási csatornákat nyitott meg - immár nem pusztán a nemzeten belül, hanem azon kívül is. Tömeges hitté vált: mindenki megtalálhatja a maga Amerikáját. A teljesítmény fogalma is „polgárosult”: minél kevesebb munkával minél nagyobb haszonra szert tenni. S természetesen az önérték visszaigazolható élménye az egyéni szabadság, az egyéni érdekek alapján működő kooperáció igénylésével járt. Azok a szabadságjogok, amelyek eredetileg egy szűkebb társadalmi csoport léthelyzetéből sarjadtak ki, általános értékekké váltak; azok a magatartásminták, amelyek egy antifeudális társadalmi értékállításhoz kötődtek, össztársadalmi vezérlőelvekké lettek. A polgár mindazonáltal nem egyszerű lény, s ereje jórészt konfliktusosságából, pontosabban szólva konfliktusossága rugalmas feloldásából és újrateremtéséből származik. Léte egyszerre alapozódik a teljesítményre és a teljesítmény hasznából elnyert korlátlan lustaságra. Modernkori civilizációnk a maga -s- polgári fejlődés által inspirált - technikai keretrendszerében egyszerre teremti meg a teljes értékű önkizsákmányolás és a maradéktalan önkímélés lehetőségét. A polgár értékrendje egyszerre diktálja az individualizmus minél teljesebbé tételét s egyben azt is, hogy józan, racionális - vagy éppen kikényszerített - önkorlátozását is értéknek tartsa. A siker épp úgy hajtóereje, mint a sikert nevetséges illúzióvá tevő dekadencia. A példák nyilván tovább szaporíthatóak, de miután inkább a jelzésre, mintsem a kifejtésre van lehetőségem, azért talán felesleges a további felsorolás. Annál is inkább, mert amennyire általános, annyira konkrét is a kérdés: hiába tudunk általános jellemzőket adni, attól még minden egyes polgárosodás a maga konkrétságában, belső értékvilágában különbözik. Bizonyosan csak egyet jelenthetünk ki. Történetileg a polgárosodásnak nincs alternatívája, viszont a polgárosodás - s így a polgár - minőségének igen. A polgár minőségi alternativitását pedig főként éppen az szabja meg, hogy a polgári értékvilág és életvitel mennyire tudta magát diffúzzá tenni, hiszen ennek mértéke visszahat a polgár belső tartására, saját önkifutására. E tekintetben a magyar polgár nem indult rossz esélyekkel. Reformkori nagyjaink - a feudális privilegizáltak köréből jőve - a magyar valóságtól a változtatás indíttatását s a nyugati polgárosodástól a változtatás tartalmi ismérveit kapták. Ha úgy tetszik, akkor ők „felülről” ösztönözték a polgárrá válást s létükkel részben azt bizonyították, hogy már a XIX. század harmincas, negyvenes éveiben mekkora ereje volt a polgári értékvilágnak, részben pedig azt, hogy a kiváltságosok egy része maga hajlandó „átállni”, nemesből polgárrá válni. Tegyük hozzá: pontosan ők voltak azok, akik arra is kísérletet tettek, hogy a legnehezebb lépést is megtegyék: ne csak a közélet, hanem a magánélet terén is megkísérelték a polgári normateremtést. S pontosan 1848/49 eseménysora volt az, amelyik a szabadság, az egyéni és kollektív méltóság, a nagyobb polgári egyenlőség értékeivel való érzelmi azonosulást is meghozta - mégpedig tömegméretekben. Az indulás tehát nem volt rossz. Annál kiábrándítóbbá vált azonban a folytatás. Merthogy egyre nagyobb számúvá vált ugyan a társadalmi helyzetében polgárnak tekinthető ember, mégis egyre csökkent annak lehetősége, hogy ez a polgár önmagát, társadalmilag szétáramló, közéletet és magánéletet is átható normává tegye. Mire a polgárrá válás „alulról” jövő folyamat lett, addigra megszilárdult az a politikai-közéleti s erre ráépülő társadalmi záróréteg, amely immár „fölülről” inkább csak magához asszimilálni akarta s tudta a polgárt. Önmaga átalakításáról már lemondott - merthogy a politika erre már nem kényszerítette - s éppen ezért inkább a polgárral való szimbiózisra, mintsem a polgárrá válásra kondicionálta önmagát. Ennek a folyamatnak sajátos eredménye