Világosság, 1997. július-december (38. évfolyam, 7-12. szám)

1997 / 12. szám - PAPP ZSOLTRA EMLÉKEZVE - Lengyel László: Madárszemmel

Papp Zsoltra emlékezve Papp Zsolt a hetvenes évek közepén azt érezte, hogy a nyugatnémet szellemi világ veszít belső vitalitásából, nem produkál élő vitákat. A gazdasági válság megrázta ugyan az NSZK-t, de a jóléti állam és a szociális piacgazdaság beágyazott rendszere át­menetileg kivédte ezt a válságot. Habermas és Offe, még az 1973-as válság előtt írt, Papp Zsolt számára alapvető munkáikban (Habermas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus; 1973.; Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates; 1972) arról beszéltek, hogy a kései kapitalizmus nem a tőkés szereplőkből, hanem a gazda­ságba behívott, önmagát a gazdasági növekedéssel, a szociális rendszer kiterjesztésé­vel legitimáló államból érthető meg. A Habermas-csapat, a hatvanas évek nagy, balol­dali-liberális konszenzusa „győzedelmeskedett” a német szellemi életben. (Érezte ugyanezt maga Jürgen Habermas is, éppen ezért tartotta annyira fontosnak, hogy be­folyásra tegyen szert a francia és az amerikai szellemi világra.) A hetvenes évek közepén ismerkedtem meg Papp Zsolttal, aki tanárom volt a szocio­lógiai kiegészítő szakon. Habermast, Offét, Luhmannt adott elő. Még hallgatójaként be­szélgettünk arról, hogy mi a különbség és a hasonlóság a francia és a német „uralkodó eszmék” között. Akkor engem a posztstrukturalista marxisták, gransciánusok (Nikosz Poulantzas, André Gunder-Frank), a velük vitázó Michel Foucault és az „új filozófusok” (André Glucksmann, Bernard-Henri Lévi, Philip Nemo) érdekeltek. Azt gondoltuk, hogy a német és a francia (részben olasz) „uralkodó eszmék”, a német és a francia, illetve az olasz identitás, tudás és hatalom, valamint az őket tápláló intézmények összevetése, ütköztetése alkalmas lehet Európa „uralkodó eszméinek” feltérképezéséhez. De szándékunk tovább ment ennél. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a háború utáni német szocialista állam legitimációs rendszere és a francia „bonapartista állam”-osz­­tályharcos szakszervezetek kettőssége, hogyan reagál az első olajválságra, amelyet világválságnak gondoltunk. Nem vitathatóan, a német és a francia tapasztalatokból szerettünk volna az 1973-1974 után megrendült kádárista legitimációs rendszerre is következtetéseket levonni. Pap Zsolt meg volt győződve arról, hogy a német szociál­demokrácia, a Mittestimmung, a szociális egyezkedés lehet a magyar fejlődés modell­je, én ellenben osztottam a francia államellenes neomarxisták és Foucault-követők ér­zelmeit. (Vitáink többek közt abban állok, hogy én vészmadárként jósolgattam a né­met „nagy megállapodás”, az azt megalapozó gazdasági növekedés és szociális rend­szer végét, ellenben Papp Zsolt úgy vélte, hogy a legitimáció terepén az NSZK megold­ja e kihívásokat.) AZ EGYÜTTÍRÁS KÖZÖSSÉGE „Akinek szíve van, már látva látja, idő, hajad mint süllyed el.” Oszip Mandelstam: Derengő szabadság Az együttírás külön szakma, bizonyos értelemben külön életforma. A hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig, a tudományos, a szellemi munka természetes formája az együttírás. Konrád György és Szelényi Iván, Ránki György és Berend T. Iván, Heller Ágnes és Fehér Ferenc, Bence György és Kis János, Gábor R. István és Galasi Pét 7 Világosság 1997/12 Lengyel László Madárszemmel

Next