Világosság, 1997. július-december (38. évfolyam, 7-12. szám)
1997 / 9-10. szám - RÉGI MAGYAROKRÓL - MAI MAGYAROK - Balassa Péter: Vörösmarty: E zűr-mindet látni
Vörösmarty ban váltig visszatér, betör, miként egy archaikus, feldolgozhatatlannak bizonyuló és érthetetlen maradvány. Nem haladás és maradás időbeli történeti, külső ellentétéről, hanem strukturális együttállásról és összeférhetetlenségről van szó. Az emancipálódó individuum éppen az ember archaikus-„konzervatív” természetére derít fényt, de a felvilágosodás autonómiaeszméje nélkül e fény nem jutna napvilágra. Az archaikum fel-feltörése nem érv „a fény tettei és szenvedései” (Goethe) ellen, hanem közege és tartozéka. Egyedül énjeink titkaiban maradtunk közösek... Ez a Vörösmarty-költészet feszültségmértékének (mértékproblémájának) alapja, világának hasadékos helye (pontosabban állandó, helynélküli mozgása). A meredély és az összeomlás, valamint a „fellőni” az ébredés igaz hitének egybetartási kísérlete, artikulációs küzdelem a dezintegratív erőkkel szemben. Vörösmarty és nemzedéke (Széchenyi, Wesselényi stb.) ugyanis még ellenáll a már akkor jelentkező és később mindent elborító, törzsi ressentiment-nak és paranoiának (leszámítva olyan mélypontokat, mint például a bírnbakképző-persze 1849. októberi-Átok című vers, mely évszázadra meghatározta „az áruló Görgeyről” szóló nemzeti téveszmét). A küzdelem a magyarság önkritikájáért és a tribalizmus mélyén a beteg, viszálykodó, testvériség- és konszenzuspusztító család éles szemű megpillantása megrendítő, hiteles és nem lesöpörhető. Ha Vörösmarty magyarságköltészetének, világköltészetének ez a folytonos rengése, billegése, mozgása „passzé” volna, akkor legalábbis Ady, Babits és József Attila haza-eidosza is az volna. Számukra ugyanis a (már nem nemesi, hanem demokratizált) nemzet nemcsak „női test”, nemcsak „hamis leányka” hanem - jobb pillanataikban -az emberi nem testvériségének lakhelye, amely minimális közös megértésen át válhat felvilágosult modern közösséggé; ez azonban az „ineffabile” közössége. Sőt, egyedül így lenne megvalósítható a közösség szabadsága, szabadulása saját magától, archaikus-törzsi premodernitásától, „alvásától” (szabadságnélküliségétől). Ez a felébredés, melyben a szabadulás egyben tehát minimális (magányos) testvériséget is jelent, a kettő elválaszthatatlanságában, persze idealátás, fogalom előtti idea, eidosz, valami nagyon is nem absztrakt tapasztalás és érzékelés, nem pedig „idealizmus”. Vörösmarty felvilágosult romantikája és modern-magányos közösség- és szabadság-ideája (bár ez utóbbi mindig hatoványabb, mint az előbbi!) persze nem-politikai, abban az értelemben, hogy nem-pragmatikus (tehát: politikailag nem elemezhető, nem bírálandó). Az emberi nem lelki modernizációjának költői víziója ez, „látomásos politika” (Hayden White), amely azonban műveiben soha, egyetlen helyen sem válik egyértelművé és problémamentessé. Mert a hazát illető komor, baljós képzelődések egyben a lélek, vagyis az ember belső természetének megválthatatlanságáról, a külső természet idegenségéről (a fenséges határán), modern és archaikus állandó hasadásáról, harcáról adnak hírt. Ez a szakadék vagy hasadék mint felismerés, mint reveláció, éppenséggel maga a modernitás antinomikus (belső) valósága. A természettől mint önmagáról és a nemzet, illetve a „sárkányfog-vetemény”-emberiség („Ez őrült sár, ez istenarcú lény”) természetétől való szabadulásképtelenség kísértetiessé, vagyis modernné, otthontalanná, megérthetetlenné és állandóan értelmezésre szorulóvá teszi a Mind-et, a Sokat (a világot s benne önmagunkat). Az emberi, a nemzeti, a történelmi rossz gyökerességének állandó költői tapasztalása és „érzete” a probléma nagyságrendjének erejével uralja műveinek belső, érzelmi-képzeleti méreteit. „Csak a puszta fáradozás, a merő kín területén fáradozik az ember »érdemekért«. És bőven szeret Világosság 1997/9-10 Balassa Péter Ezűr mindet látni