Világosság, 2000. január-május (41. évfolyam, 1-5. szám)
2000 / 1. szám - VALLÁSTÖRTÉNET - Gábor György: Héberül pedig tudni kell: A héber nyelv a középkori keresztény gondolkodás tükrében
Vallástörténet eek akarják azok értelmét megmondani. Szeretném, ha ti is elismernétek, hogy megannyi szövegrészlet [...] világos szavakkal beszél őróla mint megfeszítettről, hirdetik róla, hogy ember, akit keresztre szegeznek és meghal”14, s ezért aztán Jusztinosz féltő gonddal óvja a zsidókat, mondván: „ne bízzatok meg a tanítóitokban, akik annak mernek hangot adni, hogy az a fordítás [...] nem az igazságnak megfelelő”15, hiszen a nép vezetői nemcsak elferdítik az írások szövegének valódi jelentését, hanem - mint ez köztudott - „az írásokat saját kezük által folyamatosan megcsonkítják”.16 A modern pszichológia leginkább a projekció kifejezésével nevesíti azt az amúgy rendkívül tanulságos és önmagán túlmutató jelenséget, amely a fenti esetben a sértődés és a vádaskodás patológiás póttevékenységében manifesztálódik, ahelyett hogy az öneszmélés normális állapotában Jusztinosz megtanulta volna azt a nyelvet, amelynek ismeretében módja lett volna ellenőrizni a „csonkításokat” és „hamisításokat” vagy azokat az ominózus részeket, amelyeket a zsidók „saját tudatlanságaikkal és rögeszméikkel próbálnak cáfolni, és azt merészelik állítani, hogy azokat nem így írták meg.”17 Ám Jusztinosz csak rágalmaz és acsarkodik: ki tudja, milyen filológiai előmunkálatok és megfontolások alapján veti oda Trifónnak, hogy a zsidók a 95. zsoltár szövegét is meghamisították, mert „az Úr uralkodik a fáról” „eredeti” versét a zsidók már csak így adják vissza: „az Úr uralkodik” (Zsolt 95,10)18: a szövegnek ugyan - csekélység - egyedül így van értelme, ámde akkor hol marad a zsoltáros Krisztusról tett tanúsága? Pedig - ha csak alapfokon is, de tudott volna valamit héberül - Jusztinosz ugyancsak megcselekedhette volna azt, amit egy-két emberöltővel őutána Órigenész tett meg. A keresztények által egyedül hozzáférhető, ótestamentumi textus, a görög nyelvű Septuaginta szöveghűsége (amelyet a kereszténység - érthetően - sugalmazott szövegnek tekintett) a zsidóság körében egyre több kételyt támasztott.19 Nem véletlenül készültek el a szöveg újabb görög nyelvű fordításai (a Szümmakhosz-, a Theodotion- és az Aquilasz-féle fordítás mellett több egyéb - feltételezhetően - részfordítás is létezett), s Órigenész a Hexapla paralel hasábjain ezen új fordítások mellé helyezte el a héber eredeti szöveget, az eredeti héber szöveg görög betűs transzliterációját, valamint a sokat vitatott Septuaginta szövegét, a rágalmazások helyett imigyen ellenőrizvén a „hetvenes fordítás” hitelességét és pontosságát: a hiányosnak tetsző részeket főként Theodotion fordítása alapján egészítette ki, s minden kétségbe vonható vagy gyanúsnak mutatkozó részt külön jellel látott el. Mindenesetre felettébb érdekes és elgondolkodtató az a módszerbeli különbség, amely - akár a patrisztika, akár (mint majd látni fogjuk) a későbbi középkor időszakában - az egyes keresztény gondolkodók exegetikai-szövegértelmezési munkásságában vált nyilvánvalóvá éppen annak függvényében, hogy az írásmagyarázó mennyire tudott (tudotte egyáltalán) héberül. A zsidó írástudók egyaránt alkalmazták a Biblia-értelmezés során a szó szerinti (sensus literalis) magyarázatot (peshat), a haggadához közel álló midrást (amely a kontemporaneitás elvén nyugodva leginkább az olvasó közvetlen életproblémáinak, a praktikus mindennapoknak megfelelően közelítette meg a szöveget), a - főként Qumránban művelt - peshert (amelynek során a szöveget a közösség apokaliptikus szándékkal és célzattal önmagára vonatkoztatta) és az allegorikus módszert (amelytalán nem véletlenül-jórészt a hellenizálódott zsidóság körében, így Alexandriában térVilágosság 2000/1 Gábor György: Héberül pedig tudni kell 35