Világosság, 2002. január-július (43. évfolyam, 1-7. szám)

2002 / 2-3. szám - IRODALOMELMÉLET - Kibédi Varga Áron: Narráció és kommentár

Irodalomelmélet után felsorolt és felsorakoztatott dolgokra, melyek az ismétlő nyelvtani szerke­zetek révén egyformán erős hangsúlyt kapnak. Másrészt az ismétlés egy szöve­gen belül úgy is domináló stílusjelenséggé válhat, hogy nem kiemel, hanem le­egyszerűsít azáltal, hogy egymástól fontossági sorrendben eltérő jelenségeket egy szintre helyez. Az első eset inkább a költészetre, a második inkább a prózá­ra jellemző. Az ismétlés azonban - akár kiemel, akár leegyszerűsít - mindig be­avatkozást jelent a minket körülvevő világba: nem fogadja el a dolgokat úgy, ahogy vannak. 2b. Az ismétlés könnyen felismerhető, a másik két itt megemlítendő alakzat vi­szont a rendszer másik végén helyezkedik el, ezeket éppen a felismerhetetlenség jellemzi. Az egyik a díszítés és leírás legszélsőségesebb változata, a hüpotü­­poszisz és az ekphraszisz, a másik pedig az elrejtett érvelés alakzata, a significa­tio. Az ismétlés alakzatait pontosan lehet definiálni, ezzel szemben a deszkriptív alakzatok definíciói a tankönyvekben nagyon bizonytalanok - ezért mondtam, hogy az alakzatrendszer másik végén helyezkednek el.” Az ismétlés ugyanis a morfológia és a szintaxis szintjén jelentkezik, ezzel szemben a leírást - és külö­nösen annak hermeneutikai jelentőségét - csak a szemantika szintjén lehet felis­merni: az olvasónak bizonyos ismeretekkel kell rendelkeznie a a leírt jelenségről. Nem véletlen tehát, hogy a retorikatankönyvek a deszkriptív alakzatokat nem for­májuk szerint, hanem tartalmi ismérvek alapján különböztetik meg: van­­ hol po­zitív, hol negatív előjelű, dicsőítő vagy becsmérlő - város-, személy-, nemzetle­írás stb. Az ismétlés alakzatai a rajtunk kívül álló referenciális világban igyekeznek egy­fajta rendet teremteni; aki ismétel, az az állandóan változó valóság heterogén vol­tát szeretné emberi mértékkel mérhetővé tenni, humanizálni. A deszkriptív alak­zatok célja egészen más: aki leír, elfogadja az adott világot, és amikor azt leírásaival érzékelteti, díszíti, kiszépíti, gazdagítja, akkor tulajdonképpen a szöveg érzékeltető lehetőségeinek a határait puhatolja, a képpel próbál vetélkedni. A le­írás a szöveg vizualitását teszi próbára, az író megkísérli azt, amire sokan úgy vé­lik, hogy csak a festő képes: szavakkal a valóságot éppen olyan érzékletesen - vagy ha lehet, még érzékletesebben - felidézni, mint ahogy azt a festő teszi a fest­ményén. A költő és a festő közötti vetélkedés (paragone) az ókor és főleg a rene­szánsz óta folyik; a költő részéről az ekphraszisz retorikai küzdelem, szavakkal kell legyőzni az ecsetet és a festéket. Ez a retorikai küzdelem nagyjából az egyet­len, ami megkülönbözteti a hüpotüpósziszt és az ekphrasziszt, különben oly ke­vés a különbség, hogy a Világirodalmi Lexikon többé-kevésbé szinonimaként ke­zeli ezt a két alakzatot. 2c. A harmadik alakzat a legrejtélyesebb, sok retorikatankönyv meg sem emlí­ti: a significatio a rejtett érvelés alakzata.12 Egy szó, egy cselekvés megemlítése vagy leírása implicit módon meggyőz valamiről, amiről a szöveg nem beszél. A mindennapi kommunikációban gyakran találkozunk egy jelenséggel, mely erre az alakzatra emlékeztet: például ha valaki ki akar menni az utcára és azt mondjuk ne­ki, hogy hideg van, akkor ez a megjegyzés nem puszta közlés: azt szeretnénk ez­zel a mondattal elérni, hogy az illető vegye fel a kabátját. Irodalmi szövegekben a significatio egy-egy dolog vagy cselekedet leírása mögött bukkan fel, mint a leírás

Next