Világosság, 2002. január-július (43. évfolyam, 1-7. szám)
2002 / 2-3. szám - IRODALOMELMÉLET - Kibédi Varga Áron: Narráció és kommentár
Irodalomelmélet után felsorolt és felsorakoztatott dolgokra, melyek az ismétlő nyelvtani szerkezetek révén egyformán erős hangsúlyt kapnak. Másrészt az ismétlés egy szövegen belül úgy is domináló stílusjelenséggé válhat, hogy nem kiemel, hanem leegyszerűsít azáltal, hogy egymástól fontossági sorrendben eltérő jelenségeket egy szintre helyez. Az első eset inkább a költészetre, a második inkább a prózára jellemző. Az ismétlés azonban - akár kiemel, akár leegyszerűsít - mindig beavatkozást jelent a minket körülvevő világba: nem fogadja el a dolgokat úgy, ahogy vannak. 2b. Az ismétlés könnyen felismerhető, a másik két itt megemlítendő alakzat viszont a rendszer másik végén helyezkedik el, ezeket éppen a felismerhetetlenség jellemzi. Az egyik a díszítés és leírás legszélsőségesebb változata, a hüpotüposzisz és az ekphraszisz, a másik pedig az elrejtett érvelés alakzata, a significatio. Az ismétlés alakzatait pontosan lehet definiálni, ezzel szemben a deszkriptív alakzatok definíciói a tankönyvekben nagyon bizonytalanok - ezért mondtam, hogy az alakzatrendszer másik végén helyezkednek el.” Az ismétlés ugyanis a morfológia és a szintaxis szintjén jelentkezik, ezzel szemben a leírást - és különösen annak hermeneutikai jelentőségét - csak a szemantika szintjén lehet felismerni: az olvasónak bizonyos ismeretekkel kell rendelkeznie a a leírt jelenségről. Nem véletlen tehát, hogy a retorikatankönyvek a deszkriptív alakzatokat nem formájuk szerint, hanem tartalmi ismérvek alapján különböztetik meg: van hol pozitív, hol negatív előjelű, dicsőítő vagy becsmérlő - város-, személy-, nemzetleírás stb. Az ismétlés alakzatai a rajtunk kívül álló referenciális világban igyekeznek egyfajta rendet teremteni; aki ismétel, az az állandóan változó valóság heterogén voltát szeretné emberi mértékkel mérhetővé tenni, humanizálni. A deszkriptív alakzatok célja egészen más: aki leír, elfogadja az adott világot, és amikor azt leírásaival érzékelteti, díszíti, kiszépíti, gazdagítja, akkor tulajdonképpen a szöveg érzékeltető lehetőségeinek a határait puhatolja, a képpel próbál vetélkedni. A leírás a szöveg vizualitását teszi próbára, az író megkísérli azt, amire sokan úgy vélik, hogy csak a festő képes: szavakkal a valóságot éppen olyan érzékletesen - vagy ha lehet, még érzékletesebben - felidézni, mint ahogy azt a festő teszi a festményén. A költő és a festő közötti vetélkedés (paragone) az ókor és főleg a reneszánsz óta folyik; a költő részéről az ekphraszisz retorikai küzdelem, szavakkal kell legyőzni az ecsetet és a festéket. Ez a retorikai küzdelem nagyjából az egyetlen, ami megkülönbözteti a hüpotüpósziszt és az ekphrasziszt, különben oly kevés a különbség, hogy a Világirodalmi Lexikon többé-kevésbé szinonimaként kezeli ezt a két alakzatot. 2c. A harmadik alakzat a legrejtélyesebb, sok retorikatankönyv meg sem említi: a significatio a rejtett érvelés alakzata.12 Egy szó, egy cselekvés megemlítése vagy leírása implicit módon meggyőz valamiről, amiről a szöveg nem beszél. A mindennapi kommunikációban gyakran találkozunk egy jelenséggel, mely erre az alakzatra emlékeztet: például ha valaki ki akar menni az utcára és azt mondjuk neki, hogy hideg van, akkor ez a megjegyzés nem puszta közlés: azt szeretnénk ezzel a mondattal elérni, hogy az illető vegye fel a kabátját. Irodalmi szövegekben a significatio egy-egy dolog vagy cselekedet leírása mögött bukkan fel, mint a leírás