Világosság, 2002. január-július (43. évfolyam, 1-7. szám)

2002 / 4-7. szám - ESZTÉTIKA, IRODALOM, NARRATOLÓGIA - Weiss János: A zsargon, mint nyelvi alakzat

M1­ Esztétika, irodalom, narratológia Weiss János A ZSARGON, MINT NYELVI ALAKZAT* A zsargon általában olyan különös „köznyelvi kifejezésmódot” jelöl, amely egy meghatározott szubkultúra konstituens eleme. A szubkultúra kötődhet meghatározott társadalmi réteghez vagy foglalkoztatási csoporthoz, illetve generációhoz.­ A zsargon szociológiai-szubkulturális vizsgálatai (összegező nagyvonalúsággal szólva) általában egy válsághangulatra reagálnak: vagy a társadalmi differenciálódásnak a nyelvi egységet fenyegető veszélyes következményeit vagy pedig az ifjúság újfajta kulturális értékeit próbálják tematizálni, és bírálni vagy elfogadtatni. Írásomban (Adorno nyo­mán) a zsargon fogalmát mégsem ebben az értelemben szeretném használni, vagyis nem szubkul­turális, hanem általános kulturális fogalomként tárgyalom. Ennek megfelelően egy olyan általános, a társadalom teljes szélességében elterjedt beszédmódot értek rajta, amely tipikusan a diktatúrák vagy talán még inkább a diktatúrák utáni időszak terméke. S talán most kell okoznom a legnagyobb csalódást: még csak nem is általában az így értelmezett zsargonról lesz szó, hanem (egy sajátos filo­zófiatörténeti előtanulmány keretei között) Adorno zsargon-elméletének genezisét, belső struktúráját és problematikus pontjait próbálom rekonstruálni. Adorno elmélete ugyanis kétségtelenül paradig­­matikus jelentőségű: a háború utáni (beszélt és írott) német nyelv minden bizonnyal legjelentősebb filozófiai elemzésével állunk szemben, melynek potenciái még koránt sincsenek kimerítve.2 * Előadásként elhangzott az ELTE tanévnyitó konferenciáján, 2001. szeptember 20-án. A dolgozat elkészítésében nyújtott tanácsaiért köszönettel tartozom Martin Löw-Beernek. 1 Ld. Brockhaus-Wahrig Deutsches Wörterbuch 3. köt., 1981.812. 0. 2 Azzal, amit Adorno majd zsargonnak fog nevezni, a század első harmadában Karl Kraus foglalkozott a legalapo­sabban és a legkimerítőbben. Kraust elsősorban az a kérdés foglalkoztatta, hogyan alakul át a köznapi nyelv, miu­tán megjelenik a tömegkommunikációs orgánumokban, mindenekelőtt az újságok hasábjain. Már egy viszonylag korai (1903-ban született) írásában a következőképpen nyilatkozott: „A gondolkodás és a beszéd egy és ugyanaz, és a hírlapírók éppolyan romlottan beszélnek, mint ahogy gondolkodnak, és ugyanúgy írnak, ahogy beszélnek. (Azt tanulták, hogy ennek így kell lennie.) Már csak a fonetikus ortográfia hiányzik. De ami még ehhez hiányzik, azok büntetőintézkedések a német nyelvvel szemben elkövetett nyilvános fajtalankodás ellen. S ezt mindannyian egyformán súlyosan űzik: a Neue Freie Presse patetikus beszéde nem jobb, mint a Zeit józan zsugás bölcsessége [...].” (Karl Kraus: Die Sprache[Werke, 2. köt.], Kösel Verlag 1956. 21.0.) Vagyis azt mondhatnánk, hogy Kraus a zsargonnak (ha ezt a kifejezést egyáltalán használta volna) új jelentést adott: már nem egy társadalmi réteghez és foglalkoztatási csoporthoz kötődik, hanem a nyilvánosság nyelve. De ez a nyelv - Kraus szerint - a hanyatlás jegyeit mutatja, a „nyilvános vélemény” már maga is egy szörnyűség. A vélemények mindig privátak. A véle­ménynek a nyilvánosságba való transzformációja megfosztja őket az ítéletalkotás dimenziójától. Az újságok így meghonosítanak egy morális beállítottságot, az általános közömbösséget. (Ld. Walter Benjamin: „Karl Kraus”, in: Gesammelte Schriften Il/1. köt., Suhrkamp Verlag 1977, 335. o.) A nyelv (a zsargon) így korántsem tekinthető ártalmatlannak; a nyelv hanyatlásában a világ katasztrófája készülődik. Ez az elképzelés jelenik meg a Die letzten Tage der Menschheit című tragédiában is, melynek első jelenete két újságárus kiáltásaival kezdődik, mindketten az első világháború kitörését kiváltó szarajevói gyilkosságról számolnak be. Az utca népét ez a hír egyáltalán nem zavarja, mintha hatalmas nyüzsgés lenne a színpadon, értelmiségiek színházba készültek, de a Volkstheaterben egyetlen szabad hely sem volt, jókedvű fiúk és lányok ugratják egymást és viháncolnak, katonatisztek lóverseny­ről beszélnek, egy nő próbálja hazaráncigálni az urát... De aztán a hír szép lassan mégis eljut néhány ember tu­datához. A kispolgárok mindjárt tudni vélik, hogy adósságai voltak, a legjobb üzletekért már régen nem fizetett. Az egész jelenet kulcsát a legöregebb újságelőfizető mondja ki: „Először is manapság a háború ki van zárva [...]. (Mormolva) Istenem, te igazságos vagy! Már előre is örülök a holnapi vezércikknek. Egy olyan nyelven fog szólni, mint még soha.” (Karl Kraus: Die letzten Tage der Menschheit [Werke, 5. köt.], Kösel Verlag 1957. 47-48. o.) A világtörténelmi események a zsargonban neutralizálódnak, a zsargon maga is öncéllá válik. Másként fogalmazva, a zsargon vakká teszi az embereket, elfedi előlük az igazi realitást. Az igazi realitás árnyékában kibontakozik egy vak önfenntartás: „Én azt mondom, hogy élni és élni hagyni, és ezért kész lennék meghalni. Mert miért? A kis ember­.” (I.m. 49.0.) Ez egy furcsa jelszó. Kraus szerint a puszta önfenntartás emberéleteket követel, ez sodorja bele az embereket a legfélelmetesebb pusztulásba és pusztításba.

Next